Thorma János: Szenvedők (1892)	MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR
	A századforduló művészete
	A Naturalizmus és a legújabb törekvések
	A Nagybányai Művésztelep
	A festészeti impresszionizmus megjelenése: Nagybánya
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

A magyar képzőművészet a századforduló éveiben

A kilencvenes évektől kezdve egyre több jel mutatta, hogy megkezdődött a magyar kultúra átrétegeződési folyamata. Megmutatkozott ez a társadalmi mozgásban is. Egyrészt ez időtől kezdve figyelhető meg a dualista rendszer válságának mélyülése, másrészt befejeződött a tőkés fejlődés megalapozása. Egyre jobban éreztette a hatását a nagy ütemű urbanizáció is, ekkortól kezdve alakultak ki a kapitalista társadalmi rend szervezetei, a polgári sajtó, jelentkeztek a nagyipari civilizáció első jegyei. Bár sok viszonylatban még tovább éltek a rendi társadalom elemei, s a tudatformákban is tovább uralkodott a dzsentri hagyomány - ugyanakkor már leplezhetetlenné vált a válsága. A művészetben egyelőre uralkodott még a hivatalos akademizmus, a historizáló eklektika és a dzsentri vizuális kultúrájának, illetve kulturálatlanságának leginkább megfelelő anekdotizáló életképfestészet. A millennium évében a hivatalos művészet teljes pompázatával felvonult, hódolva a feudális Magyarország öntömjénező történelemszemléletének - valójában azonban megindult már az átalakulási folyamat. A fejlettebb polgári ízlésforma hatása egyre nagyobb tért hódított. Megjelentek a polgári művészet tagadhatatlan jeleként a szecesszió első példái, a nagybányai művészek megpróbálták beilleszteni a magyar nemzeti festészetbe a plein air és az impresszionizmus elemeit, sőt eljutottak a posztimpresszionizmushoz is. Feltűntek a szimbolizmus elemei, új értelemben vetődött fel a nemzeti művészet fogalma, felfedezték a népművészetet, és merítettek belőle. A müncheni Hollósy-kör, Nagybánya, Rippl-Rónai jelentkezése, a szecesszió kibontakozása, majd később az avantgárde törekvései mind így vagy úgy összefonódnak a polgári emancipációs törekvésekkel, később a polgári radikalizmussal. Központi céllá válik a historizáló nemzeti hagyomány felváltása modernebb, polgárosult-nemzeti művészettel, a képzőművészeti nyelv megújítása és alkalmassá tétele a modern társadalom emberi problémáinak kifejezésére.

A változás megmutatkozott a művészeti élet alakulásában is. Míg a nyolcvanas években a képzőművészetben egyeduralkodó volt az akademikus-naturalista szellemű Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, és a mecenatúra is lényegében még megőrizte a rendi társadalomra jellemző szervezeti formákat, s a művészetkritika inkább csak az ideológiai kívánalmak tolmácsolója volt -, a századfordulóra már megjelentek a művészeti életnek jellegzetesen polgári szervezeti formái is. Jóllehet a mindinkább polgárinak, városinak minősíthető művészeti tevékenység szinkronban volt a makacsul továbbélő historizmussal és eklektikával, de a 20. század elejére úgy megerősödött, hogy már bizonyos erőegyensúlyról is beszélhetünk.

Forrás: A művészet története Magyarországon (szerk.: Aradi Nóra), Gondolat, 1983, 385-386. oldal (Németh Lajos: A századforduló művészete c. fejezetből)

A Naturalizmus és a legújabb törekvések

A XIX. század második felének francia festészetében, amely irányítóan uralkodott az egész európai művészet fejlődésének útja felett, a realizmus nem csupán egy önálló, zárt és független stílusfázist jelentett, hanem - mint minden szervesen alakuló és növekvő művészetnek minden korszaka - egyben egy étappját is az organikus fejlődésnek, amelyből már a század hetvenes éveitől kezdve új törekvések sarjadzottak ki. E törekvések két irányúak voltak. Courbet és a realizmus művészetéből egyik oldalon az impresszionizmus elmélete és művészete virágzott ki, amelynek eredményei a kilencvenes évek derekán uralkodtak el Európa művészi szemléletén; a realizmus valódi és következetes továbbfejlesztői azonban a naturalisták voltak, akik a jelenségek realitásának objektív ábrázolásában a legszélsőbb konzekvenciákat igyekeztek levonni. E francia naturalizmusnak, amelynek rövid virágzását az impresszionista látás uralma nagyon gyorsan megtörte s amelynek vezető mestereiről: Bastien-Lepage-ról és Dagnan-Bouveret-ről az európai festészet fejlődéstörténetének írói szeretnek megfeledkezni, döntő szerepe volt a legújabb kor magyar festészetének kialakulásában.

A kilencvenes évek elejének fiatal művészei, akik a modern magyar piktura tulajdonképpeni megteremtőivé váltak, nem kapcsolódnak szervesen az előző generációnak, a magyar realizmus nagy mestereinek eredményeihez. Nem is tehették: a magyar realizmusnak, mint láttuk, nem volt stílusa, amelyben az új törekvések gyökerezhettek volna, hanem csak egyes, ismeretlenül és visszhangtalanul maradt mesterei, akik közül mindegyik izoláltan és önállóan, a maga sajátos helyzetétől determinált úton próbálta megtalálni az új természetszemlélet, az új képszerűség és az új ábrázolási módszerek törvényeit. Ezen észrevétlenül maradt művészek: az arcképfestő Székely, Paál, a táj- és csendéletfestő Munkácsy és Szinyei helyett fordultak az új nemzedék tagjai a francia piktura naturalisztikus törekvései felé. Igazodásuk logikus és természetes volt, mert, bár vizuális érdeklődésük nem nevelődött - úgy mint francia kortársaiké - a szervesen fejlődő helyi művészet előzményein, látási rendszerük belsőleg, latensul fejlődött odáig, hogy szükségessé vált számára a tiszta természetábrázolás eredményeinek és módszerének elsajátítása. De a francia naturalizmus felé való fordulás érthető egy másik októl is. Bastien-Lepage nemcsak látásának jellegében és ábrázolási módszereiben különbözött az impresszionisták tiszta vizuális szemléletétől, hanem abban is, hogy képeiben jelentős helyet biztosított a témának, az ábrázolás tárgyának, amely nála nemcsak a formai megjelenítés ürügyéül szolgált, hanem a kompozíció hangulati tartalmát is megszabta. Az új generáció tagjai pedig, akiknek első művészeti élményei nem Szinyei reális természetábrázolásaihoz, hanem a historizmus és a genre tárgy-, sőt irodalom-festészetéhez kapcsolódtak, szükségképpen fordultak a szélsőséges természetábrázolásnak ahhoz az irányához, amelyben a témának, ha nem is uralkodó, de hangulat- és formahordozó szerepe jutott. És mindezeken túl a Bastien-Lepage-i naturalizmus felé való igazodásban része lehetett egy harmadik és talán döntő fontosságú tényezőnek, amelyre a magyar művészet pszichológiai vizsgálatának mai állása mellett csak a legnagyobb elővigyázatossággal szabad utalnunk: az ősi, helyi művészetszemlélet szellemi irányának és pszichikus jellegének, amely nem absztraháló és tisztán vizuális irányok, hanem a valóságot ábrázoló, a materiális szubstancia megjelenítésére igyekvő művészetek felé igyekezett inspirációért fordulni. Ez a belső, lelki és szellemi adottság irányította az újkori magyar művészet első, szervesen alakuló korszakának elején a matériát hangsúlyozó naturalizmus és nem az absztraháló impresszionizmus felé a művészeket s ebből magyarázható, hogy az új magyar festészetben impresszionista törekvésekről csak alig egy-két esetben lehet szó s hogy a XIX. század végének és a XX. elejének művészei legtöbbször a reális természet és nem a szubjektív vízió megjelenítésére törekedtek. Az új törekvések élén, amelyeknek utolsó hullámai még ma, a legújabb, anti-naturalista irányok és megjelenítési módszerek idején is gyűrűznek, Hollósy Simon állott (1857-1918), akinek hatása a magyar naturalizmus kialakulására szinte felmérhetetlen. Megközelíthetetlenek pedig e hatás tényezői azért, mert azok között aránylag kis szerep jutott Hollósy művészi produkciójának, hanem elsősorban egyéniségének, amely a kialakulás kritikus tíz esztendejében legfőbb irányítója volt a magyar naturalista festészetnek. (...)

A nyolcvanas évek derekán, 1886-ban nyitotta meg Hollósy müncheni szabad iskoláját, amelynek az lett a következménye, hogy a művész, aki már addig is nagy szerepet játszott München szellemi életében, egyik kristályosodási pontja és egyben irányítója lett a naturalizmus törekvéseinek. A nyolcvanas évek végén és az első kilencvenes években lassan megjelennek Münchenben azok a fiatalok, akik Hollósyval együtt tagjai lesznek a későbbi nagybányai kolóniának: Ferenczy Károly, Csók István, Iványi-Grünwald Béla, Réti István és Thorma János. Hollósy iskolájába egyikük sem iratkozott, hiszen az első studiumokon mindannyian túl voltak, sőt mindnyájan megjárták már Párist is, ahol közvetlenül élték át Bastien-Lepage és Dagnan-Bouveret művészetét. Formailag tehát Hollósy nem sokat adhatott nekik, sőt nem is lehetetlen, hogy ők voltak hatással az idősebb és különben sem termékeny mesterre, de Hollósy az ő körükben is központot képezett és szellemileg hirdette, tanította szuggesztív egyéniségével az új természetlátás céljait. A "fiatalok" közül különösen hárman csatlakoztak fenntartás nélkül Bastien-Lepage-nak Hollósy által képviselt irányához: Csók, Grünwald és Thorma. Mint Hollósynál, az ő első képeikben is jelentékeny a téma, sőt a legelső kísérletek után (Csók Szénagyüjtők és Krumplihámozók-ja) egy rövid perióduson keresztül a novellisztikus, érzelmes tárgy szinte dominálja alkotásaikat. (Csók: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, Az árvák; Grünwald: Isten kardja, Híradás a pásztoroknak; Thorma: Szenvedők). Ezek a témák új beállításokra és evvel kapcsolatban új ábrázolási problémák: a tónusfestés és a világítási kontrasztok kérdésének megoldására adtak alkalmat, tehát csak látszólag jelentettek visszaesést a müncheni genre érzelmességébe. Valójában szerves fejlődés következményei és előkészítői a millenium után kialakult festői naturalizmusnak, melynek centruma már nem München volt, hanem Nagybánya, és legjelentősebb egyénisége már nem Hollósy, hanem Ferenczy Károly.

Forrás: Péter András: A magyar művészet története, Budapest, Lampel R. Könyvkereskedése, 1930, 2. kötet 139-142. oldal

A Nagybányai Művésztelep

A Nagybányai Művésztelep nem Nagybányán született meg, hanem egy müncheni kávéházban, amelyben esténként találkozni szoktak Hollósy Simon magániskolájának magyar növendékei, maga a mester is, meg fiatal magyar festőbarátai. Két nagybányai ifjú, régebben Hollósynak tanítványai, Réti István és Thorma János Párizsból visszatérve 1895-96 telén rábeszélte Hollósyt, hogy iskoláját a nyári időszakra helyezze át Nagybányára. Igaz, hogy ott semmiféle műterem sem található, de a táj szépsége, kimeríthetetlen festői érdekességei bő alkalmat adnak a szabad ég alatt való festés, a "plein-air" gyakorlására. A gondolat hamar népszerűvé lett az iskola fiataljainak körében, magyarokon kívül akadt ott német, angol, lengyel, orosz is, akik vállalkoztak a hosszú útra. Egy szép májusi napon az egész társaság, vagy két tucatnyi festőjelölt meg is érkezett Nagybányára. A fiatalság hamarosan talált hónapos szobát a bányászok házacskáiban, a munkához való modellek eleinte cigányok voltak, a rajzolás, festés a szabad ég alatt folyt, kedvezőtlen időjáráskor egy üres pajtában, amelyet egy nagybányai polgár, Stoll Béla ajánlott fel, viszont a város nagy ablakot vágatott belé, és jól kifoltoztatta a községi ácsmesterrel. Látni való, hogy a szervezkedés apostoli egyszerűséggel indult történeti útjára. Ebben és a szabad ég alatt, az időjárási viszonyokhoz simulva folytatta Hollósy a növendékeinek korrektúráját úgy, mint Münchenben szokta. Réti, Ferenczy, Thorma, Grünwald önállóan dolgoztak. A müncheni Lohengrin kávéházban egykor zajlott művészélet színhelye itt a templom téri cukrászda terasza lett, esténként az egyik vendéglő terme, ahol a külföldi ifjúság alaposan megismerkedett a bányai cigánybanda muzsikájával is. Egyébként a munkaidőn túl bekalandozták az egész környéket, s nem tudtak betelni szépségével.

Fiatal mestereinkben csak úgy forrt missziójuk lelkes tudata, az alkotás erős vágya, a küzdésre való készség. Az új művészet bűvös talizmánjának biztos birtokában büszkén nézték le a meg nem értő filisztereket, még inkább a "műcsarnoki művészetet" s a művészeti kormányzatot, amely ennek szekerét tolta. Bár földi javakkal csak szerényen voltak ellátva, krőzusi gőggel fitymálták a hivatalos művészpolitikát. Annál melegebb volt köztük a kölcsönös megértés, a kis kör tagjait ez fűzte egymáshoz és a közös ideál: a nagybányai szellemiség.

A megindulás krónikájához tartozik, hogy mindjárt az első nyáron meglátogatta a telepet egy felvidéki földesúr, aki egykor festő volt, de akinek művészetét úgy ledorongolták Münchenben, Bécsben és Budapesten, hogy elment a kedve a festéstől. Falusi fészkében értesült arról, hogy mi történik Nagybányán, s arról, hogy ott most olyan festés járja, amilyenre ő is vágyott, de amely miatt kiverték az ecsetet a kezéből. Ez a jövevény, aki olyan örvendezve pihentette szemét ezen az ifjúságon, amelyben egykori munkálkodásának folytatását vélte látni, Szinyei Merse Pál volt.

Egy másik látogatás munkát is hozott a telep mestereinek. Révai kiadó jött oda Kiss Józseffel, akinek verseit díszes alakban akarta kiadni. Kiss József, aki magát modern költőnek, az új irodalom vezérének minősítette, tizenhárompróbás modern művészekkel akarta illusztráltatni ezt a kiadványt. S Budapesten akkor ki másnak volt ilyen híre, mint a Hollósy-körnek, amelyet hivatalosan "rebellis bandának" minősített a művészeti ügyeknek egyik fő intézője.

Ennek a szép kiadványnak megjelenését megelőzte a nagybányai mesterek együttes kiállítása 1897-ben Budapesten. A Műcsarnok természetesen nem volt hajlandó a veszedelmes új művészet számára két termet átengedni, Rétiék tehát kibéreltek néhány termet a "régi Műcsarnokban", amely akkor egy mutatványos vállalat (Panoptikum) kezében volt, s ahol látni lehetett életnagyságú színes viaszfigurákban híres zsiványokat és híres politikusokat, torzszülötteket, négylábú csirkét és aktuális primadonnákat, ezek mellett kellett fölmenni az első nagybányai kiállításba.

Még mielőtt megnyílt, rossz hírét költötték. Bizonyos piktor-kávéházakban szájról szájra járt, hogy a vállalkozás botrányba fog fulladni. Több se kellett a kíváncsi budapesti közönségnek, annyian jöttek a megnyitásra, hogy ott alig lehetett mozogni. Wlassics miniszter, aki adott valamit arra, hogy modern embernek tekintsék, maga nyitotta meg a kiállítást, de megjegyzéseiből nem lehetett kiokoskodni, tetszik-e neki vagy sem. Érdekesek voltak a hírlapok kritikái. Látszott rajtuk, hogy nemigen tudtak mit kezdeni ezzel az új művészettel, többnyire igyekeztek megdicsérni a kiállítást, nehogy a haladó világtól elmaradónak lássanak. A közönség kilenctized része fejcsóválva távozott.

Azonnal megindult a "műcsarnoki művészek" heves hadjárata, akik féltették a hatalmukat, ha ez az új művészet begyökeresedik. Hírlapi cikkekben, kávéházi asztaltársaságokban, barátaik és ismerőseik körében ócsárolták a nagybányai mestereket, azt híresztelték róluk, hogy nem tudnak rajzolni, hogy fogalmuk sincs a kompozícióról, hogy színük fanyar, semmitmondó, hogy együttes kiállásuk "vihar egy pohár vízben".

Nyilván ösztönösen megérezték a veszedelmet, amely ettől az új művészettől minden akadémikus festést, tehát a műcsarnokiakat is érheti, ha nem is rögtön, mert hiszen a közönségnek a bányai mesterek stílusa eleinte idegen volt. Csak lassan eszméltek értékére, hogy végül is megszeressék. Ez azonban évek kérdése lett, a maradiak ezt az időt felhasználták gáncsvetéseikre.

Jó ideig csatlakozott Nagybánya ellenségeihez a hivatalos világ is. A Mintarajziskola igazgatója, Keleti Gusztáv, szigorúan megtiltotta növendékeinek, hogy a nyári szünidőben a nagybányaiak iskolájában gyakorolják magukat, óvta őket, mint a pestistől.

Közben Nagybányán lényeges változás történt. Hollósy 1902-től fogva már nem jött a telepre. Hogy ez a viruló és gyorsan hírre kapott iskola továbbra is fönnmaradjon, Réti, Ferenczy, Thorma és Grünwald megalapították a Nagybányai Festők Társaságát és tanulók számára a Szabad Iskolát. Ezt tandíj nélkül látogatták a növendékek, csak a modellpénzt kellett fizetniük. A korrektúrát ingyen és fölváltva végezte a négy alapító mester. Jóval később újabb változás állott be: Grünwald elhagyta Nagybányát, és Kecskemétre költözött. A telep azonban s vele az iskola is évről évre gyarapodott, és túlélte a világháborút is.

Egyébként baráti egyetértésben folyt a mesterek munkája. Arra ugyan gondjuk volt, hogy egyéni stílusukat semmiféle befolyás ne érje: munka közben egyikük sem nézte meg a másik készülő képét. A telep és iskola rendben tartásának gondja elsősorban Rétire nehezedett, aki ezt szívós kitartással végezte. Tulajdonképpen ő volt ennek a szervezetnek a motorja, minden apróbb-nagyobb baj eligazítója, kifogyhatatlan volt benne a serkentő erő. Szerette és féltette a telepet, hiszen valójában az ő erélye hozta azt létre Münchenben. Négyük közül ő volt az egyetlen nagybányai születésű, szerette szülővárosát, s örült, hogy annak bizonyos központi szerep jutott a művészetben.

Forrás: Lyka Károly: Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig, Corvina Kiadó, 1983, 52-55. oldal

A festészeti impresszionizmus megjelenése:
Nagybánya

A festészetben a népi-nemzeti eszményítő témaközpontúság kettős elnyomásként jelentkezett. Nem csupán egy művészeten kívüli rendező elv nehezedett a művészi megformálás önelvűségére, hanem a festészet irodalmassá válását is jelentette, hiszen az eluralkodott témák elsősorban irodalmi és nem festői ihletettségűek voltak. A század végéig ezt képviselte a Magyarországon uralkodó müncheni akadémizmus s annak sajátos magyar ága, Hollósy Simon müncheni festőiskolája. Innen kerültek ki azok is, akik ezt az akadémizmust meghaladták Réti Istvántól és Rudnay Gyulától Csontváryig. A gyakorlatilag kötelezővé magasztosított témakör a sajátságosan nemzeti festészetnek tekintett történelmi képfestészet volt: Madarász Viktor, Székely Bertalan és Benczúr Gyula világa. Mellette jelen volt az uralkodó témák sorában a reprezentatív-idealizáló portréfestészet, a harmonikus kompozíció alá szelídített tájkép és a népies zsánerkép: Munkácsy Mihály világa. A festői megformálást a harmóniaeszményítés vezérelve által szerveződött kompozíció határozza meg.

Az impresszionizmus a festőiség szabadságharca volt az irodalmi témanyelv és a festészeten kívüli elvek szerint szerkesztett kompozíció uralma ellen. Az átlényegítést túlhajtó kompozícióval szemben az impresszionizmus ellenvégletet, a jelenségmegragadás végletét jelentette. Az impresszióban újfajta kapcsolat létesült a személyiség egy sajátos átélési módja, a hangulat és a bizonyos pillanatban átélt külső világ, elsősorban a természet között.

A magyar impresszionista festészet első nagy jelentőségű kiformáló műhelye közvetlenül elődjéből, Hollósy müncheni magániskolájából született. 1896-ban Hollósy Nagybányán nyári telepet létesített iskolája részére. Itt gyülekeztek: Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János, Iványi Grünwald Béla, a modern magyar festészet úttörői. Nagybánya elsősorban a festőiség, a "plein air" hazai meghonosítója lett. Ezt a törekvést képviselte elsősorban Ferenczy Károly legjelentősebb századfordulói képeivel: Hegyi beszéd (1896-1897), A három királyok (1898) s Józsefet eladják testvérei (1900), Iványi Grünwald Béla Itatás (1902) és Tavaszi kirándulás (1903) c. képeivel. Átalakult a festészet tematikája is, fokozatosan teret vesztett a történelmi képfestés: a reprezentatív portré helyébe a hangulatot kifejező impresszionista portré került. Új karaktert kapott a csendélet és még inkább a tájkép. A francia impresszionizmushoz legközelebb Vaszary János festészete állott.

Forrás: Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában
             http://mek.oszk.hu/02200/02220/html/4.htm