Réti egy gyermekkori rajza (1889) |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Kiss József: Lepereg az óra... (vers) | ||
|
Aradi Nóra írása Réti István illusztrációiról |
||
| "Kossuth Lajos imája a kápolnai csatatéren" | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Lepereg az óra,
Elillan az élet,
Alig hogy indultam,
Már a révbe érek.
Őszbe csavarodik
Lassan hajam szála,
S kopárabb lesz egyre
Előttem a pálya.
Régi kötelékek
Engednek lazultan,
El-elmaradoznak,
Akikkel indultam.
Rokonok, barátok
A szívemhez forrva,
Kidőltek az évek
Folyamában sorra.
Ha hátra tekintek,
Egész fejfa-erdő
Meredezik reám,
Felhőként sötétlő.
S ha szemem sugára
A jövőbe téved,
Saját sírhantomnak
Árnyéka kisértget.
Őszi szelek járnak,
Vetik már az ágyat,
Temessük el, szívem!
Az elkésett vágyat!
Igen jellegzetes a "Lepereg az óra..." című költeményhez készült rajza. Nem véletlen, hogy Réti ezt a verset választotta ki. Az illusztráció kopár, őszi fákkal szegélyezett úton botjára támaszkodó idős embert ábrázol, s az út végében, valahol a messzeségben, egy kereszt látszik. A férfi lehajtott fejjel, hajadonfőtt megy, levetett kalapját jobbkezében tartja, lába nehézkesen lép, mozgása görcsös. Csöndes, rezignált mélabú, halvány, egységes tónus, szűkszavú rajz, amely helyenként - különösen a férfi alakján - esetlegessé, szögletessé válik. Felidézi Ferenczy Károly tartózkodó líráját, s rajzmodorát is (ez különösen a jobbláb kontúrjaiban szembeötlő), de magán viseli a Hollósy tanításaiból leszűrt tömörséget, a képegység kialakításának tartalmi kényszerét. (...) E töprengő kísérletek közepette az illusztráció már egy későbbi mondanivaló csíráját is tartalmazza: lehetetlen meg nem sejtenünk a levett kalappal a kereszt felé lépkedő magányos öregben a későbbi Honvédtemetés némely gondolatát. Ez azért figyelemre méltó, mert az 1899-ben készült Honvédtemetés előkészületei közül csak a nagy kép festését közvetlenül megelőző feljegyzéseket, vázlatokat ismerjük, és így a "Lepereg az óra..." illusztrációjában a Honvédtemetés gondolatának első jelentkezését kell látnunk.
Nem vitás, hogy e rajz történeti jelentősége Réti fejlődésében - amennyiben összekötő kapocs a Hajnali hangulat és a Honvédtemetés, e két igen jelentős művészi állomás között - jóval nagyobb, mint művészi értéke. Részletesebb elemzését is ez indokolta. Hiszen a korai Nagybánya annyira fontos problémája, az ember és a táj festői összekapcsolása, egybehangolása Rétinek csak e két alkotásában jelentkezik úgy, hogy az emberi mondanivaló kifejezésében a tájnak szerves szerepe van: csupán e két képben tudott megoldani szabad környezetbe helyezett többalakos kompozíciót. A "Lepereg az óra..." illusztrációja meg a Hajnali hangulat második változatával egyidőben s a Honvédtemetés-t megelőzően készülvén, művészi szándékaiban és tartalmában egyikhez is és másikhoz is kapcsolódik, és ezzel is jelzi, hogy az illusztrációk munkájában Réti egyénisége és valóságérzéke összhangba tudott kerülni a művésztelep kezdeti éveinek legsajátosabb törekvéseivel.
Forrás: Aradi Nóra: Réti István, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960, 65. oldal
. . .
Réti ebben a munkában is elmélkedő hangulatú lírikus maradt, aki megpróbálta kikerülni az összeütközéseket, és józan mérséklettel tapintotta ki a számára legjárhatóbb utat. Alig van olyan illusztrációja, amely valóban a vers belső feszültségének a mélyére akart volna hatolni - illusztrációiból inkább a vers nyomán maga teremtette mondanivaló bontakozik ki. . . .
. . .
A Kiss József-illusztrációkban Réti - láthatóan - eléggé egyenlőtlen eredményeket ért el. Művei magukon viselik pályájának átmeneti, sok változással terhes korszakának jegyeit. De összevetve eredményeit a többi illusztrátoréval: Ferenczy rendkívüli biztonsága és egyéniségének fölényessége, Hollósy vívódó elmélyültsége és emberi szuggesztivitása mellett Réti volt az, aki ebben az időszakban harmadiknak fölsorakozott melléjük, nem annyira ténylegesen elért eredményeivel (aligha vetekedhetett volna Thormával), hanem elsősorban az új művészeti törekvések érzékelésében. S ha emellett még Rétinek minden felületességtől, felelőtlenségtől mentes emberi természetére gondolunk - erősödhet az a meggyőződésünk, hogy őt nemcsak születési helye, nemcsak okos és mértéktartó szervezőkészsége, hanem művészi rangja is joggal emelte a művésztelep vezetői közé.
Minden nagybányai visszaemlékezésben úgy esik szó a Kiss József-illusztrációk megbízásáról, mint a nagybányaiak kollektívájának e legelső és kézzelfogható külső elismeréséről, mint egyetlen közösen kapott és vállalt feladatról. S ha az első nemzedék vezető mesterei - Hollósy, Ferenczy, Réti, Thorma és Grünwald - sohasem érezték annak szükségét, hogy a művészet-etikai, és az ő értelmezésük szerinti természethűség elvein kívül bármiben is közösséget vállaljanak - a Kiss József költeményeihez készült illusztrációk, ezek a műfajilag végeredményben egynemű alkotások, világosan szólnak arról, hogy az öt művésznek nemcsak ábrázolási módszere, modora, de emberi alkata is mennyire különbözött egymástól.
Különös, hogy sohasem került még sor a Kiss József-illusztrációk átfogó művészettörténeti elemzésére. Pedig ezek - mint ismeretes - minden visszaemlékezésben és történeti összefoglalásban majdnemhogy a nagybányai összefogás szimbólumaként említődnek. Nagyon indokolt lenne egyszer külön tanulmányban foglalkozni a nagybányaiak e tettével, megvizsgálni azt, hogy ki hogyan értelmezte feladatát, kit milyen mozzanat ihletett alkotásra, milyen helyet foglalt el ez a feladat az egyes festők munkásságában. Ahogyan Réti írta: versenyre keltek egymás között, melyikük fejezi ki jobban azt, amit a maga választotta költeményben érzett. "A reprodukálás szempontjából - a fototipiánál - közömbös volt, hogy szénnel vagy festékkel, körvonalasan vagy tónusban készítjük-e a kísérő képeket. Mi az illusztrációt valamennyien egyértelműleg a szöveget kísérő, nem pedig megismétlő képnek fogtuk fel, olyannak, amelynek célja a költemény hangulatát, miként a zene teszi zeneileg, szabadon, képzőművészeti invencióval kifejezni, vizuálisan erősíteni, gazdagítani. Nem alá-, hanem mellérendelt művészi feladatnak gondoltuk el a munkát. Emiatt történt, hogy néha nem a költeménynek a főtartalmára, »cselekményére« vonatkozott a kép, hanem esetleg annak csak egy mellékes momentuma, esetleg csak egy hasonlata adta hozzá a kísérő vizuális ötletet. Ezt a felfogásunkat kifogásolták is néha a megrendelők, de rajzaink művészi sikerüket jórészt mégis ennek köszönhették. A »könyvdísz« követelménye abban a későbbi értelmezésében, amely a képzőművészetből díszítő ipart akar csinálni, akkor még nem nyert ilyen megfogalmazást. A művészi kép, a kifejező szép rajz a szem öröme és feltétlenül díszíti a könyvet, ez volt a felfogásunk. Ezzel a gondolattal fogtunk munkához."
A vállalt feladatnak ezt az utólagos sommázását - mint Réti írásainak annyi megállapítását és összegezését - a képek bizony nem egyszer megcáfolják. A "cselekménytelenség" akkor még korántsem volt olyan követelmény, mint a későbbi években és évtizedekben. Réti szavai inkább az un. látványfestészet olyan értelmezésére utalnak, amely egyre szűkebbre korlátozta a művészekben a valóság megismerésének az igényét. De 1896-ban még a nagybányaiak sem határozták meg így a látvány és lényeg kapcsolatát. A "Tüzek" Hollósy-illusztrációjának előretörő tömege mintha a Rákóczi-induló tanulmányai közül került volna ki, olyan szenvedélyességgel kapaszkodik a vers váteszi soraiba, s a Rákóczi-induló témájának olyan tartalmi átalakulásáról tanúskodik, amit Réti - jóval később, és nem is egyszer - úgy jellemzett, hogy a mondanivaló, Hollósy képzeletében, egy proletárinduló szimbólumává alakult át. A maga műveiben Réti is tulajdonképpen csak ott kerülte meg a versek lényegét, ahol a költeményhez nem is illusztrációt, hanem fejdíszt vagy zárólécet szánt. A szavakba foglalt, utólagos összegezésből csak az a hiteles, hogy e nagyonis különböző felfogású művészek között a művészet és a művészeti élet alapvető erkölcsi kérdéseiről vallottak közössége hozta létre az összetartó köteléket - módszerük, illusztrálási felfogásuk egymástól eltérő volt, sőt magát a költői mondanivalót is más-más módon értelmezték.
Bizonyos, hogy a nagybányaiak, éppen természetfestési elveik, az un. irodalmisággal való szembehelyezkedésük miatt, semmiképpen sem indulhattak általánosan értelmezett illusztrátorokként, és Rétinek e kötethez készült műveit sem lehet csupán illusztrációknak tekinteni. Azért sem, mert - különösen az ő képeiben - egyáltalán nem a versek hatására, egyszeri alkalommal, elszigetelten jelentkezett mondanivalóval találkozunk. S ha e műveiben elsősorban azt vizsgáljuk, hogy milyen helyet foglalnak el az ő egész oeuvre-jében, ennek nagyon is indokolt magyarázata az, hogy az illusztrációk legjobbjaival vagy azoknak egyes részleteivel, motívumaival, gondolataival már találkoztunk, vagy találkozni fogunk valamilyen formában Réti munkásságában.
Hollósyval szembeállítva, aki forradalmi lendülettel töltötte meg a "Tüzek" illusztrációit, Réti legtöbb képe valamilyen tehetetlen, mélázó hangulatot áraszt. "Utcáról utcára őgyelegni tétlen: Ez az én legédesb, legszebb kedvtelésem. A sürgés, a robaj, a tömeg gyors árja Kápráztat, elmerit édes andalgás-ba..." - így kezdte "Szerelemvágy" című versét a költő, s ha ennek a költeménynek a hangulata, várakozó bizonytalansága közel is tudott kerülni Rétihez, de vágyakozó, optimista élnivágyása már nem ragadta magával a magányosságra áhítozó, és festőként is csak magányban élni tudó művészt. Talán ezért is érezzük rajzát meghökkentően idegennek ehhez a vershez, s az illusztráción és vázlatán az utca forgatagát, a jövő-menő nőket figyelő beteges külsejű, nem vonzó fiatalember alakjában Réti önportréjának kegyetlen torzképét érezzük meg. Nemcsak azért, mert ezekből az évekből igen sok önmagáról készült karikatúráját ismerjük, amelyekben nevettetően nyújtotta meg alakját és kisebbítette meg a fejét, vagy suta mozdulatokban állította magát pellengérre önmaga és barátai előtt - de Réti kapcsolata a nagyvárossal, annak lüktető, zajos életével, az a mód, ahogyan kereste az olcsó szórakozást és ugyanakkor undorodott attól, kereste a társasági életet, amely terhére volt -, mindebből együtt érzünk valamit ebben a rajzban.
Ez az illusztráció a gyengébbek közé tartozik. Nem tudott megbirkózni az utca perspektívájával, az alakok valahogyan tér nélkül lebegnek, és az egész utcai háttér díszletnek tűnik.
Forrás: Aradi Nóra: Réti István, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960, 61-71. oldal
Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként, az 1849. február 26-27-én Kápolnán lezajlott kétnapos ütközet után a csata helyszínére utazott s ott imát mondott a közel ötszáz elesett honvéd frissen hantolt sírhalma felett.
A Kápolnán elhangzott ima, mely "Kossuth Lajos imája a kápolnai csatatéren" címen vált ismertté, a hagyománnyal ellentétben nem Kossuth Lajos szerzeménye. Szövegét Roboz István (1828-1916), az egykori pápai diák, majd 1848-49-ben Noszlopy Gáspár Somogy vármegye kormánybiztosának titkáraként irta Ádándon, Csapody Pál kastélyában. - E magasztos hangvételű ima szép szövegét később angol, francia, lengyel, német és olasz nyelvre is lefordították, továbbá a szabadságharc 50. évfordulójára emlékező években (1898/99) képes olajnyomat formájában sokszorosították és terjesztették.
A kápolnai sírhalmok felett Kossuth Lajos által elmondott, megható szövegű ima így hangzik:
"Felséges Úr! Árpád fiainak Istene! Tekints reánk csillagokkal övezett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat, kinek ajkáról milliók imája száll eged tündöklő kárpitja felé, hogy áldja és magasztalja a Te mindenhatóságod erejét! Istenem! Felettem éltető napod ég, s térdeim alatt a szabadság csatájában elhullott vitéz honfitársaimnak csontjai nyugszanak - fejem fölött kéken mosolyog az ég, lábaim alatt gyászossá vált a föld, ősapáink unokáinak kiomlott vérétől. - Óh! csak had szálljon alá napodnak teremtő sugara, hogy virág fakadjon a véráztatott hantokon, mert e porladó tetemek koszorú nélkül el nem hamvadhatnak. Isten! Ősapáinknak, s népeknek Istene! Hallgasd meg ágyúink bömbölő szavát, melyben vitéz népednek lelke mennydörög, hogy széjjelzúzza az önkény bilincset-osztó vaskarjait.
Mint szabad hazának szabad fia térdelek az újabb temetőn, honfiaim, testvéreim roncsolt tetemein. Ilyen áldozatok árán szenté válik e hazádnak földje, ha bűnös volt is, óh Istenem! - mert vérrel megszentelt földön rabnépnek élni nem szabad! Atyám! Ősatyáinknak védelmező Istene! Milliók felett hatalmas úr! Ég, föld s tengereknek mindenható Istene! Dicsőség nő e porladó csontokból és nemzetem homlokán fog ragyogni. Szenteld meg e porokat kegyelmeddel, hogy e szent ügyért elhullott bajnokok áldással nyugodjanak szentelt hamvaikban. - ÁMEN!"
Forrás: Naplók, versek, levelek a szabadságharc korából
http://mek.oszk.hu/02200/02217/index.phtml
