1899 - Olaj, vászon, 196x226 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Bíró József cikkéből | ||
| Lyka Károly könyvéből | ||
|
A "Réti István" emlékkiállítás katalógusából |
||
| Aradi Nóra írása | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Borús novemberi hangulat, a közelgő őszi alkony árnya ömlik el a bányai hegyek, a lombjukat vesztett fák s a kis vidéki temető fölött. A tisztességtételnek vége, a hős porait magába foglalta az anyaföld s társai, az öreg veteránok, az integető halál szelétől érintve, néma magukbamélyedéssel baktatnak ki a temető kapuján; pereg a fekete posztóval bevont dob s erőlködve emeli a trikolórt az agg zászlótartó. Mint Lyka írja: "Az életöröm lassú elhamvadását sejdítjük, valamit a szenvtelen Nirvánából..." A mélabús hangulat, Réti István műveinek közös jellemzője, fátyolosan vonja be a képet, amelynél több alakos kompozíciót Réti azóta sem festett. Mindmegannyi mély érzéssel formált élethű arckép, mintahogy a téma maga is valóságos élmény jegyében fogant: a Honvédtemetésben benne van a szabadságharc utáni idők egész magyar lírája. S ugyanily erővel jelenik meg a képben a költő Réti mellett a festő. A tompa, szabad fény egységes, meleg tónusban foglalja össze az ég barnáját, a föld rögeit, a viharvert, barázdás arcokat, a kopott mantillák sötétjét s hatásos erővel villan ki a zászlórúd és a lecsüngő bojt fehérje. Az alkonyati fény atmoszferikus rezgése felbontja a formákat; bámulatos színgazdagságú, finoman elemzett valőrjei harmonikus egésszé rendeződnek össze. A történelmi levegőt az ízig-vérig festői felfogás reálisan jeleníti meg Réti tartózkodó, nemes lírájával. A mester lelkének alaphangulata, a borongó tűnődés mély konszonanciába jut a históriai élmény, a nemzeti érzés egyetemességével s a nagybányai iskola legjobb értelemben vett festői vívmányaival. Nem csoda, hogy a mű annyira szívéhez nőtt Réti Istvánnak, művészetünk történeti jelentőségű egyéniségének. Ha van kép, amely hiányzik abból a múzeumból, amely az új magyar művészet döntő jelentőségű állomásait mutatja be, úgy az "Öreg Honvédek" az. E sorok írójának különös öröme, hogy a képtár ismertetése alkalmával a festményt végre méltó reprodukcióban mutathatja be a mai magyar művészeti életnek és az eljövendőnek."
Forrás: Bíró József: A marosvásárhelyi Képtár, Magyar Művészet, 1937. XIII. évf. 181-182. oldal
[Honvédtemetés] ...egyik legfontosabb műve, és valóban látott jelenetnek festői feldolgozása. Réti egyszer a nagybányai temetőhöz vezető úton járva nem mindennapi menetet látott: dobszó mellett, zászlóval az élen néhány öreg 48-as honvéd vonult el, utolsó maradékai a szabadságharcnak. A művészt ez a jelenet mélyen meghatotta. Megfestette. Felhős, homályos, borús a táj hangulata, nincs fény, nincs árnyék, az öregek mélyen sötét alakján nincs semmi részlet. Nehezen viszi a lábuk, de még megérzik tartásukon a régi katona. A homályból egyik-másiknak nagy szakálla fehérlik gyöngén a szürkületben. Színek, formák szinte elvesznek a homály tompító légkörében. Ez a kép is, mint a Bohémek, átélt, átérzett kép, jellemzője Réti művészetének. Érezzük a művész meghatottságát, mély érzelmi részvétét, érezzük, hogy teljes lelki odaadásával festette ezt a művét is.
Forrás: Lyka Károly: Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig, Corvina Kiadó, 1983, 55. oldal
Réti ezt tartotta legjelentősebb alkotásának. Nem azért, mert annak idején díj és elismerés jutalmazta, hanem, mert önmaga is érezte, hogy ebben a festményében ölelt át a legtöbbet a valóságból. Egyetlen művéhez sem készített annyi vázlatot, tanulmányrajzot, mint a "Honvédtemetés"-hez. Mozdulattanulmányok során át alakította ki az egyes figurákat és mindvégig modell után dolgozott. A táj elemeiből alig látszik valami a képen, de ez a kevés gondos rajzok, friss színvázlatok alapján épült belé. És akkor, amikor a nagybányaiak egyrésze már hadat üzent mindenféle igazi és vélt "irodalmiság"-nak, Réti ebbe a művébe valóságos drámát sűrített, s egyúttal bonyolult korrajzot is. A 48-as eszmék sorsát a századforduló Magyarországán, a társadalmi fejlődéstől elszakadt és időtlen továbbélésüket az úri középosztály körében, a tehetetlenséget: mi lesz a 48-as eszmékkel, ki viszi tovább a zászlót, ha az utolsó honvédek, az utolsó élő tanúk is sírba kerülnek már. A temetőkapun kilépő, bajtársukat sírbatett öreg honvédek szomorú menetét az elmúlás hangulatával tölti meg a színek barnába foglalt tömör, mértéktartó összhangja, a szűk színskála finom festői átmenetei, a környezetbe beleolvadó fejek szuggesztivitása. Ez a mű mintegy lezárja Réti munkásságának első korszakát. Jelentős alkotás, amelynek festői egységét és belső feszültségét ez a súlyos és nagyon is korszerű eszmei mondanivaló határozta meg. A művészi munka eszmeiségének ez az igénye később megingott benne. Nem is tudott nagyméretű és sokalakos kompozícióiban mégegyszer a Honvédtemetés monumantelitásáig emelkedni.
Forrás: Réti István (1872-1945) emlékkiállítás, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1957, 8-9. oldal
Ő maga [Réti] mindig főművének tekintette a Honvédtemetést, és ezt vallja sokáig a kisszámú, vele foglalkozó írás is. A társukat temető öreg negyvennyolcasok menetét jelenítő festményen alkonyi szürkék és tompított rozsdaszínek foglalják egységbe a figurákat és a környezetet. A téma és annak értelmezése a Réti által "kisvárosi úri középosztályként" jellemzett társadalmi réteg jellegzetesen századvégi, nosztalgikus felfogását sugallja, ez indokolja hangulatát, az érintetlenül őrzött negyvennyolcas eszményeknek a választott téma nyomán deprimált felidézését.
A Honvédtemetés alkotó-módszertani és formai tekintetben is új szín Réti művészetében, és joggal minősíthetjük első valóban nagybányai képének. Először fogalmazódik meg ugyanis művészetében a közvetlen élmény festői megformálása, a figura és a környezet közötti egység keresése, a látvány lírai értelmezése.
Forrás: Magyar művészet 1890-1919 / A magyarországi művészet története (főszerk.: Aradi Nóra, szerk.: Németh Lajos), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981, 292. oldal
