A millenáris év májusában húsz fiatal festő érkezett Nagybányára azzal a szándékkal, hogy ott töltik a nyarat és őszt s aztán visszamennek oda, ahonnan jöttek, Münchenbe. Hogy legyen hol dolgozniuk, egy bányai polgár, Stoll Béla, ingyen felajánlott nekik egy szénatartót, amelyet a város ácsa pár tucat deszkával műteremmé varázsolt át. 1896 májusától számítódik tehát a nagybányai művészet, egy fogalom, amely nemsokára jelentőssé lett. A "nagybányaiak" azóta minden esztendőben ott töltik azokat a hónapokat, amelyek a szabadban való festésre alkalmasak, a kis telep felvirult, jeles mesterek kerültek ki belőle s modern művészettörténetünkben mindenkorra helyet biztosítottak egy díszes fejezetnek, amelynek "nagybányai művészet" lesz a címe.
A dolognak értelmi szerzője Réti István volt, aki Thorma Jánossal összeszűrvén a levet, keresztülvitte, hogy Hollósy Simon az ő már akkor nagyhírű müncheni iskolájával Nagybányára jöjjön dolgozni. Ő meg Thorma meg tudta szerezni Turman polgármester érdeklődését, meg tudta mozgatni a központot s az igénytelen s addig minden szerep nélkül való városka néhány év alatt országos hírűvé lett a festőtelep révén. Rétin és Thormán kívül Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla, Csók István, Glatz Oszkár, Nyilassy Sándor és mások voltak az első telepesek s azzal, hogy a kis kolóniában sok német, orosz, lengyel s más egyéb náció tagjai is találhatók, Nagybánya szépen belekapcsolódott az egyetemes művészettörténetbe. Egész sereg bel- és külföldi mester életrajzába beleíródott minden időkre Nagybánya neve.
E "nagybányaiak" közt az egyetlen valódi nagybányai Réti István. Thorma is nagybányai polgár ugyan, de Halasról származott oda. Réti azonban Bányán pillantotta meg a napvilágot, ő tehát a telep igazi "romano di Roma"-ja. Ott született 1872 december 16-án, oly családból, amelyben régóta tradició volt a lateinerség. Mérnökök, könyvet kedvelő emberek voltak a família ősei. Réti atyja is tudományosan képzett ember, kincstári főerdész volt. Valami művészeti hajlandóság élt benne is: szeretett rajzolgatni s szerette a képeket. Réti István a gyermekkorát nagy sereg illusztrált német könyv közepette töltötte s egy szerencsés körülmény még inkább szította benne a művészet iránt való érdeklődést. A sorsnak e kezét Horváth Henriknek hívták, aki a bécsi képzőművészeti akadémiáról valahogy elvetődött a nagybányai gimnázium rajztanári katedrájára s e városkában meglehetősen elszigetelve képviselte a művészetet. Horváthnak keze alá jutott Réti, aki hálásan emlékszik vissza a legelső mesterére.
"Az iskolánkívül is tanított, - úgymond - feljáratott magához és amit tőle tanultam, sohase kellett megtagadnom." Szebb bizonyítványt nem állíthatott ki tanítvány a mesteréről.
Horváth Henrik festészete meg a sok illusztrált könyv mind-mind a múlt művészetét jelentették. Az élő pikturáról az első hírt hetedik gimnazista korában kapta: akkor ugyanis visszajött Münchenből, még pedig Hollósy iskolájából Thorma János és mesélt neki új festésről, Bastien-Lepageról, Leiblről, a realizmus és idealizmus nagy harcáról, csupa oly mozgalommal teljes témáról, amelyről eddig a fiatal gimnazistának fogalma se lehetett. Mohón szedte magába mindezt s mivelhogy egyszeribe nem vehetett részt a festészet mozgalmaiban: feldolgozta a hallottakat - az önképzőkör számára.
Teoretikusan tehát s az önképzőkör szűk keretein belül már lekötötte magát a művészetnek. S nem volt hatalom, amely attól többé elválassza.
Alig hogy az érettségi vizsgálaton túl volt, 1890-ben more patrio bekopogtatott a budapesti Rajztanárképzőbe s ott egy hónapon át keményen rajzolta a különféle gipszeket.
De a halottszínű, rideg öntvények még annyi művészi élményt sem költögettek benne, mint a nagybányai képeskönyvek. S kisült, hogy az ő régi rajzmestere sokkalta különb koszton tartotta, mint a budapestiek. Nem volt maradása. Ott hagyta az iskolát. Frissebb, élő művészettel teljes környezetbe vágyott. München felé irányította tekintetét, amelyről annyit mesélt neki Thorma. Végre 1891 januárjában kiutazott s Hollósy tanítványa lett.
Hollósy iskolája egy darab bohémvilág volt, fesztelen, külső rendszert nélkülöző, de tele művészi szesszel. Az ifjúság hamar benne látta a szabad iskola ideálját. Ez időben már akkora lett a híre, hogy akárhány tehetséges fiatal festő otthagyta az Akadémiát s itt folytatta tanulmányait. Réti tehát oly környezetbe került, amely leginkább kedvezett neki. Nem is mondhatnók, hogy valami nagyon müncheni íze lett volna az itt tovább plántált művészi elveknek, inkább szabad átalakítása a Franciaországból világgá eredt naturalizmusnak és impresszionizmusnak. Kétévi tanulás után Réti a modern művészetet ott szerette volna tanulmányozni, ahol az megszületett. 1893-ban tehát félévre Parisba költözött.
Ami reá itt hatott, merőben különbözött a müncheni benyomásoktól. Mert a bajor fővárosba el-eljutott ugyan a modern kultúra sok sugara: de a fénylő nap maga Paris felett ragyogott. Igaz, hogy Ibsen drámái, a kor nagy irodalmi eseményei ott zajlottak le, de idegen import volt az is. Igaz, hogy francia képek is kerültek a Glaspalastba és Kühl és Liebermann is bemutatták itt nyugati élményeiket. Igaz, hogy fiatal írók itt is elmondották Verlain verseit, fordították Zolát és Maupassant-t. De majdnem minden, ami újnak, sokat ígérőnek mutatkozott, mégis csak Parisra utalt. A fiatal magyarság Münchenből egyre-másra átszakadt Parisba: Réti is oda tartott. S amit Münchenben csak foszlányokban kaphatott, ami csak a nagy egészről leszakított díszes ornamentum volt: azt megkapta itt a maga szerves teljességében. Egy oly fényes intellektus, mint az övé, most élvezhette a maga teljében ezt a fogalmat: kultúra.
Mindenesetre Paris e hatása keltette benne a vágyat: megalakítani festék, ecset, vászon segítségével azt a képet, amit e hatás benne keltegetett. Így keletkezett 1893-ban legelső olajfestménye: "Bohémek karácsonyestéje idegenben".
Ősszel festette Nagybányán s novemberben kiállította Budapesten a Képzőművészeti Társulat műcsarnokában. A kép szokatlanul nagy feltűnést keltett s bár szerzőjéről alig tudott valaki valamit, mégis egyik kimagasló érdekességévé lett a kiállításnak. Annyira, hogy az állam megvásárolta az ismeretlen festő e legelső zsengéjét s az ma is a Szépművészeti Múzeumban látható.
Ez a siker azért is meglepő, mert akkor százszor nehezebb volt kivívni, mint ma. Ma már nincs a festészetnek oly szélsőséges iránya, amelynek Budapesten ne akadna rögtön egészen számottevő közönsége. Ma már pártokat lehet tömöríteni akármilyen extravagancia köré. Akkor azonban másként álltak a dolgok. A művészettel édes-keveset törődött a közönség. Távolról sem volt meg mai iskolázottsága; néhány nevessé lett festő stílusára esküdött a publikum s ami attól eltért, azt nem tartotta helyes művészetnek.
Réti képe ezek ellenére is feltűnést keltett. Nyilvánvalón nem a stílus érdekessége kötötte le az ilyen előadáshoz nem szokott nézőit, hanem valamely más elem. Talán nem tévedünk, ha ezt az elemet közvetlenségnek, őszinteségnek mondjuk. Csakugyan: nem valami történeti jelenetet ábrázol, mint a Piloty-iskola képei, sem a közvetlen élményből már kitörült aktokat, mint Cornéliusék, sem textúra-realizmust nem ad, mint budapesti kortársainak átlagos képei. Mindenekfelett a közvetlen élmény képe ez a festmény. Három bohém az asztal körül s a jelenet meleg homályát áttöri a petróleumlámpa fénye. Münchenben, Parisban csakugyan ilyenforma volt a szegény magyar piktorfiúk karácsonya. Nem valamely kieszelt konstrukció virtuóz előadása, hanem az átélt dolgok lírája ragadhatta meg a közönséget. Festői előadása természetesen eltért az akkor Budapesten divatostól, de aligha hisszük, hogy ezt valami különös erénynek tartották volna itthon. Rétire nézve azzal a fontos következménnyel járt ez a siker, hogy nagyon szerény anyagi viszonyain lendített - egy olaszországi s egy újabb párisi út erejéig.
Már első párisi tartózkodása idején túlesett a müncheni Bastien-Lepage-korszakon. Míg a bajor fővárosban Rembrandt s a kisebb hollandusok érdekelték épp a kor hangulata okából is, Parisban hamar kinőtt az egyoldalúságból s figyelme a Louvre kincseire, a klasszikus görögökre, a kortársak közül pedig a párisi boszorkányos rajzolókra, Willette, Forain, Steinlen, Toulouse-Loutrec lapjaira irányult, amelyek oly elmésen kötötték össze a párisi félhomály művészetét, a Chat-noirok, Yvette Guilbertek lápvirágait a magasrangú kultúrával. Olaszországban, ahová először 1894-ben jutott, ezeket az artisztikus élményeket kiegészítette Róma mindent lenyűgöző nagyságának megérzése, Firenze primitivjeinek érdes zamata. Tetézte e komoly, mélyreható élményeket még egy: Kossuth turini haldoklása. Réti is ott volt magyar író barátaival a nagybeteg ágyánál, ő is látta az olaszországi temetés fekete pompáját. Ezek is oly benyomások, amelyek végigkísérik az embert sírjáig.
Egy párisi látogatás után idehaza megfestette a "Gyötrődés"-t (államtulajdon, most a Szegedi Képtárban) s kiállított egy női arcképet. A "Gyötrődés" valósággal önvallomás is volt. Mert ugyanebben az évben s még utána is hosszasan merült többféle festői feladat megoldásába. Volt köztük olyan is, amely éveken át foglalkoztatta. Mintha a festő-vér konfliktusba keveredett volna a Rétiben rejlő kritikussal. Pszichikai elemzések, érzések boncolgatása, ellenőrzése, taglalása gátolta meg az ecset munkáját. Voltak idők, amidőn festés helyett szakadatlanul ily analízisekkel foglalkozott. Azt mondhatná valaki, hogy ez talán nem tartozik a szorosan vett festészethez. De a festő mindenekelőtt és mindenekfelett ember. Van egy világ, amelyet a saját organizációja és a külvilág és az események súrlódásából, egymásrahatásából épít meg, anélkül, hogy esetleg erről az építési processzusról sokat tudna. A kevésbé analitikus, kevésbé filozófus ember könnyen átsiklik e processzuson s észrevétlenül, kurtán a cselekvés terére lép. De vannak érzékeny, finomra hangolt lelkek, akik szinte viviszekciót rendeznek önmagukon, hogy rajtakapják, ellenőrizzék magukat az érzés minden rezdülésekor, a gondolatok minden elágazásánál. Réti az utóbbiak közül való. A benső élet homályai sokkal inkább foglalkoztathatták, mint minden, ami a külső világban oly kézenfekvő világos. Képeit is szinte a homályból szedi elő. Szürkület önti el az egyiket, hajnal előtt halkan pitymallik, a csillagok képe egy fokkal tompább már. S e homályból két alak dereng elé: egy lankadt férfi, akit egy asszony támogat. Hasonló, homályba merült képekkel később is foglalkozott, a szabad levegő szürkületét esetleg felváltja egy intérieur tompa homálya. Egész sora az így megkezdett munkáknak nem is készült el soha.
1895 végén kiment Münchenbe, újra együtt volt Hollósyval s tavasszal azután a Hollósy-iskolával együtt visszajutott Nagybányára. Most már, meg lévén vetve alapja a kolóniának, a telet Münchenben, az év többi szakát Nagybányán töltötte.
A kis telep mindjárt az első esztendőben bemutatkozott Budapesten (tehát 1897-től datálhatjuk itt a különkiállítások rendszerét) s ezúttal először ismerkedett meg a közönség a "nagybányai művészet" fogalommal. Temérdek küzdelem előzte meg a kiállítás létrejöttét és csak a sajtónak köszönhető, hogy a közönség figyelme valóban meglepő mértékben irányult az új kísérletre. Nem akarjuk itt még röviden sem vázolni e küzdelmeket, csak azt jegyezzük meg, hogy e kiállításon Réti is részt vett a "Hajnali hangulattal", amelyen mintegy három éven át dolgozott, néhány kisebb arcképpel és azokkal az illusztrációkkal, amelyeket a Révai Testvérek cég megbízásából Kiss József költeményeihez készített. A második nagybányai kiállításon, 1898-ban önarcképével jelent meg, amely gyorsan kivívta különösen a festők elismerését. Ugyanekkor állította ki Bródy Sándor "Ezüst kecske"-jéhez készített illusztrációit. A harmadik nagybányai kiállításon, amelyet a telep a Műcsarnok téli tárlata keretében rendezett, feltűnést keltett Herczeg Ferenc arcképe és tetszést Jókai Móré is. Épp ily siker érte 1900-ban a téli tárlaton, amelyen kiállította a "Honvédtemetés"-t, egy "Intérieur"-t (mind a kettő a Szépművészeti Múzeumban) és egy tájképet (Jánossy-gyűjtemény).
A következő évek majd mindegyében felkeresi néhány művével a budapesti kiállításokat. Ezekből került a "Golgota" a Jánossy-gyűjteménybe (1901), egy női arckép a Szegedi Képtárba (1903). A nem szaporán termő, de értékes művek végre 1906-ban megszerezték neki a Fraknói-díjat s Réti ismét Rómába ment s két éven át dolgozott a mecénás püspök magyar művészházában. Azóta úgy a "Miénk", mint a Könyves Kálmán, Nemzeti Szalon és Műcsarnok kiállításain mutatta be legújabb műveit.
Több kitüntetés is érte. A "Gyötrődés" megszerezte neki a millenáris kiállítás 3-ik érmét. A "Honvédek" 1900-ban a Lipótvárosi Kaszinó díját, Ugyanezen évben I-e Medaille-t kapott a "Bohémek"-re Parisban, egy évre rá az "Intérieur" meghozta neki a müncheni Glaspalastban a II-ik érmet s ugyanez a kép St. Louis-ban a III-ikat.
Művészi stílusa, amely e művekben fokról fokra való gazdagodást mutat, eleinte az alakoknak a mély, fulladt homályból, való kidolgozását jelenti nemcsak festményein, hanem vázlatain, szénrajzain is. Mintha ez a homály kínálta volna neki a legbeszédesebb szenzációkat. Minden képe átérzett élmény, mindenikhez énjének minden szála fűződik. E képek soha sem konstrukciók, soha sem a puszta okfejtés művei, bennük legalább akkora szerep jut a szívnek, mint a meggondolásnak. Szinte úgy látszik, mintha az idők folyamán festő-vágyai egyre konkrétebb alakot öltöttek volna: a homály lassan széjjelfoszlik, egyre hangosabb a szava a színnek és a formának, amely amannak hordozója. Fokról fokra világosabbá válnak képei, végre is oly tanulmányokhoz (és arcképekhez) érkezik, amelyeken a vezérmotívum a világos, erősszavú, tömör szín. Egyre egyszerűbbé lesz: a mindent kikémlelő naturalista kezdi erős kézzel összefoglalni mondanivalóját s végül egy-egy arcképe egy csapásra adja a karaktert, a formákat, a világos és élő erejű színt. Réti maga alakította így a stílusát s ez valóban az övé, becses meggazdagítása annak a festészetnek,amelyet nagybányainak mondanak.
Míg így ezer töprengés közepette művészi stílusának kialakításán fáradott, egy oly munkát is végzett, amelyet ő maga talán mellékesnek fog fel, mi azonban fontosnak tartjuk. Ugyanis a nagybányai kolóniában nem csupán festőként szerepelt, hanem ott nagyon kiadós pedagógiai működést is fejtett ki.
Nem mindjárt. Mert eleinte Hollósy volt a kis telep vezető mestere, de már akkor is Réti meg Thorma volt a lelke az iskolának. Hollósy távozása után pedig Rétire hárult minden gond: ő szinte obligóban érezte magát - az iskolával és Nagybányával szemben s a legserényebb korrektorrá lett. Igaz, hogy részt vett ebben a fárasztó munkában Ferenczy is, Thorma is, Iványi-Grünwald is, de e művészek sokféle munkával voltak elfoglalva: az iskola ügye Rétire maradt.
Alig ismerek művészet-pedagógust, aki helyesebben és buzgóbban fogta volna fel ezt a hálátlan és fárasztó feladatot. A művészetpedagógiával furcsán állunk: nyilvánvaló, hogy a legnagyobb művészek néha igen kitűnő korrektorok, de sűrűn megesik az is, hogy semmi hajlamuk sincs e sui generis feladatra. Viszont sokszor egészen gyenge festők is pompásan mívelik meg az Úr e szőllejét. Nyilván külön tehetség, sőt külön művészet az e fajta nevelési munka s kevés emberben van meg ez a művészet akkora mértékben, mint Rétiben. Talán a filozofálásra, a pszichológiai elemzésekre való mély hajlama képesíti a fiatal festők pszichéjének felismerésére, tehetsége pedig arra, hogy amit így felismert, ne egy adott sablon vagy valamely "utasítás" értelmében, hanem a legtermészetesebben fejlessze. Minden művészképzésnek egyik legnagyobb akadálya a nagyképűsködés és a merev rendszer: Réti szabadon, az adott "anyaghoz" idomulva vezette kézen a reá bízott fiatalságot azokra az utakra, amelyeken a művészet a legkönnyebben elérhető.
Százakra, megy azok száma, akik örömmel fognak visszatekinteni Réti korrektúrájára. Örömmel s hálával, mert ritka iskola mutathat fel oly kiváló érzékű s egyben jeles művész-pedagógust, mint a nagybányai.
Tisztán művészi, festői érdemeihez hozzáfűzzük e másikat, nem csekélyebbet amannál.
Forrás: Művészet Tizenegyedik évfolyam, 1912 Második szám 46-51. oldal
http://epa.oszk.hu/00000/00009/11/046-051-reti.htm
Réti István: Képzőművészeti nevelés II.
Közhely, de igaz, hogy a rajz műveltségi tényező. A rajz - mondotta X. úr - egyetemes közlési mód és eszköz bizonyos fajtájú mondanivalóink számára és éppen mint ilyennek - szerinte - háttérbe kell szorítani a nevelésben a művészeti vagyis tisztán látszati ábrázolást. Igaz-e ez?
Az előbbi, a közlési célú, mondjuk tudományos, vagy szerkesztőrajz a valóságos térviszonyokat akarja kifejezni, a dolgok látszatától a valóságos formájuk s kiterjedésük megismerése felé vezet, a látszati formától a "létformához" - a Hildebrand-féle terminológia szavával mondva. Ebben a rajzban megállapíthatók bizonyos törvényszerűségek, örökváltozhatlanok a geométer számára, aki a valóságból csak a mechanikusat, a holtat, a megismétlődőt fogja fel, a geometriai formákat és térviszonyokat. Mint ahogy ez a praktikus célú rajz csak illusztrációja annak, amit a nyelv és matematika pontosabban meghatározhat.
A művészeti ábrázolás ellenben a teret és formát egységes látszati képpé alakítva, szemünkön keresztül, kevésbé pontos, kevésbé informatív, nem értelmi, de inkább érzelmi hatást akar kiváltani. Rövidség okáért ezt esztétikai hatásnak nevezzük.
Tehát két fordított folyamatról van szó: az egyik a látszatból a valóságot, a másik a valóságból a látszatot szűri le. Az egyik az értelemhez, a másik a kedélyhez szól. Amaz a tényekről számol be, tehát fictio, emez az érzésekről, hatásokról, tehát realitás. Egyiknek célja a hasznosság, a másiké a gyönyörűség. Amannak szülője a külső szükségesség, emezé a lélek önszükséglete, hogy magamagát revelálja. Amaz a technikai haladásnak segédeszköze, ez a kultúrának egyik fő terméke, az az emberiség fizikai, emez a lelki életében játszik nem egyelően fontos szerepet. Míg amarról nem lehetne azt állítani, hogy az értelem legmagasabb fokú működésének a produktuma, a művészi rajz - az emberi szellem legmagasabb rendű tevékenységeinek jegyét hordja magán: az érdeknélküliséget.
A magyarázó rajz a téri valóság pontos leírása, a művészi ábrázolás a rajzoló és festőművészet, s általában a művészet külön valóság, az életnek társvalósága, részese az élet életének, vágyainak, szükségleteinek, kifejezője akaratának, rezonátora érzéseinek, gondolatainak, tükre örömének, fájdalmainak, finomítója, nemesítője, melegséget, tisztaságot, a szépség derűjét, vigaszát viszi bele az élet háztartásába, s az életnek önbecsérzetét öntudatra hozza, fokozza.
Ostwald a három főkultúrtényező: a tudomány, a vallás és a művészet között ez utóbbit teszi az utolsó helyre jelentőség tekintetében, mert - szerinte - nem szociális általánosságú, s mindig aránylag kicsiny, kiváltságos embercsoportnak az arisztokratikus élvezeti szükséglete. Ez a felfogás, ez a rangozás, mondalom se kell, egészen nyárspolgári, nem filozófushoz méltó, a művészet lényegét meg nem értő. Hiszen a művészetnek nem kritériuma a közhasználatiság, a művészet nem élvezeti cikk, hanem világmegérzés, világeszmélet. Az ember számára az életérzés reflektora, mely egy fókuszba gyűjtve az élet szétszórt sugarait, fokozott erővel veri azokat vissza, s mikor az évszázadok, ezredek távolából szól az emberhez emberi szóval, az egyéni léthatár korlátait rombolja le és a megsemmisüléstől félő embernek reálisabb vigasztalója, mint a vallás, vagy a tudomány. Nem a létharc, nem a fizikai létjavítás érdekei hozták létre mint a technikai kultúrát, de azért a lelki életet élő emberiségnek ősibb, mélyebb, nélkülözhetetlenebb szükséglete amannál.
Ez a faktor igen nagyon hiányzik a mi kultúránkból. Ennek a szükségletnek nálunk a nevelésben semmi szerve nincs a Képzőművészeti Főiskolán kívül és határozottan az a véleményem, hogy a Rajztanárképzőnek elsősorban a művészeti jelleme fejlesztendő és domborítandó ki, mert nálunk erre van szükség. A technikai s általában az értelmi jellegű műveltség eléggé organizálva van és a műszaki és ipari és iparművészeti - az úgynevezett "hasznos" - rajznak van hajléka minden fokozaton: vannak iparrajziskoláink, iparművészeti iskolánk és van technikai főiskolánk is. A középiskolában a geometria tanárai munkálják ezt a területet. Az anyagi - vagyis technikai - kultúra érdekeiről gondoskodni nem a mi feladatunk. A mi feladatunk otthont, eszközöket teremteni a művészeti kultúrának. A Rajztanárképző a művészeti műveltség iskolája legyen egészen, nem pedig egy céljaiban és eszközeiben felemás, hibrid intézmény, melyet sem a művészet sem a tudomány nem vállal magáénak.
Forrás: Nyugat, 1920. 5-6. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00274/08153.htm
Lengyel Géza: A képzőművészeti nevelés
- Réti István cikkéhez -
Régen volt előttem élvezetesebb olvasmány, mint Réti István cikke a Nyugat márciusi számában a képzőművészeti nevelésről. Milyen magasról nézi ezt a problémát, milyen egyetemesek szempontjai, érvelése milyen gazdag, s mennyi szeretettel mélyed el a festőművészet jelentőségének, hatásának lelki motívumai között! Formai szempontból is vonzó és becses tanulmány ez, mintája annak, hogyan világíthatja meg a maga szakmája tanításának jelentőségét a szakember, aki egyúttal a pedagógiának is mestere. Megtalálom benne a szakember, a festőművész elfogultságát is. Ez az elfogultság természetes, szeretetét ez fűti a lelkesedésig. Ítéletét végeredményben nem homályosítja el, végső következtetése tökéletesen megáll: a rajztanárképzőnek a művészeti kultúra iskolájának kell lennie, a művészeti gyakorlati stúdium - az emberábrázolás - köré csoportosítandó az elméleti tanulmány, a rajztanárképző igyekezzék a képzőművészeti kultúra érdekeinek érvényt szerezni az általános nevelésben.
Ezek Réti István összefoglaló következtetései. Amiről feltételesen beszél, hogy a (rajztanárképző) programjába másodsorban a műszaki és iparművészeti kultúra munkálását is felveszi, a kétféle rajzi műveltség számára külön képezzen tanárokat: - erre ma könnyebb válaszolni, mint lehetett volna négy évvel ezelőtt - amikor a kitűnő tanulmány tulajdonképpen keletkezett - s a válasz nem lehet más, mint hogy mellőzhetetlen szempontok tiltják el a mai magyar kultúrát a kétféle specializált rajztanárképzés luxusától. Egyébként ma még izgatóbb és nehezebb probléma az, amiről Réti beszél. Ki és mi legyen hát a magyar rajztanár? - kérdezzük. S ha jól érettük meg fejtegetéseit, akkor nem felelhetünk rá másként, mint hogy művész legyen, felruházva a képzőművészeti kultúra érvényesítésének tehetségével is, amiben bennfoglaltatik sok minden olyan követelmény, amit Réti István elvet, mert, említett lelkes elfogultságából szemlélve a dolgokat, ellentétesnek, vagy össze nem egyeztethetőnek tartja a festőművészeti, vagy látásművészeti kultúra érvényesítésének lehetőségeivel.
Művésznek kell lennie a rajztanárnak tisztán gyakorlati szempontból, azért, mert így válik könnyebbé az elkerülhetetlen szelekció. Természetes, hogy a rajztanárképzés kérdése is más ma, mint amikor Réti István tanulmányát megírta. Ma sokkal inkább fontolóra kell vennie a művészeti főiskolának azt a kérdést: körülbelül hány rajztanárra lehet szükségük évente a mai magyar iskoláknak. S ha azelőtt egyszerűen az elhatározás vihette erre a pályára, most még a hajlam sem elegendő, azt a néhány ifjút - mert kevesen vannak, sokkal gondosabb tanításban részesíthetők - a feltétlenül tehetségesek, a művészt ígérők közül kell kiválogatni. Minden művészi évjáratban akad néhány olyan tehetség, aki a teremtő munka mellett - azzal párhuzamosan - a tanításhoz, oktatáshoz, neveléshez is kedvet érez magában. Ezek a leendő rajztanárok. Nyilvánvalóan erényt kell csinálnunk a szükségből. Művész - szociális és pedagógiai művészet = nevelési kérdés egyesített megoldását kell megkísérelni. De ez is olyan kényszerűség - a művészet terén nagyon sok a hasonló példa - amely nagyon helyes, nagyon megfelelő megoldás okozója lehet. Réti István ugyanazt mondja, hogy a rajztanár, akiből a négy (főiskolai) évnek nem sikerült egészen kiszárítani a kedvet, a tehetséget és a tanítás mellett a festészetnek is próbál élni, az a megoszlott hivatás áldozata lesz. De nyilvánvaló, hogy egyrészt helytelen irányú rajztanárképzőre, másrészt "félművészre" gondol. Ami az iskolát illeti: éppen arról van szó, hogy ne lélekölő, hanem szárnyat nevelő legyen. S ami a művészet: van olyan művész, aki számára a tanítás kisebb, vagy nagyobb, tehetséges vagy tehetségtelen növendékekkel való foglalkozás teljesen elképzelhetetlen. Ebből a fajtából rajztanárnak küldeni valakit, bűn volna. De vannak ép és egész művészek, akiket a gyermeki s az ifjúi lélek, a kicsinyek és a felnőttek oktatása, az ismeretek közlése épp úgy érdekel, mint maga a teremtő munka. Ezek nem lesznek "megoszlott hivatás" áldozatai, ezek nevelnek és dolgoznak, s egyik mesterségük se válik számukra mellékfoglalkozássá, amint számtalan régi és új mesternek nem ártott meg, hogy tanítványokat tartott, kik gyakran állottak olyan messze tőle, mint az iskolás gyerek az átlagos festőművésztől.
Csakis a művész rajztanár pregnáns típusától várható, hogy - mint Réti nagyon helyesen kívánja - minden rendelkezésére álló szellemi és erkölcsi eszközzel igyekezni fog a képzőművészeti kultúra érdekeinek az általános nevelésben érvényt szerezni. Úgy képzelem, hogy ilyen egészséges, épkézláb, elismert - tehát a félművészet kétségeitől és a félreismerés átkától ment - művész nem csupán egy-egy iskola, de egész város és vidék művészi nevelésének, szellemének középpontja, irányítója lehet, ki nemcsak tudásával, de tekintélye s szuggesztív ereje, művészi példaadása és pedagógiai tehetsége révén is segít majd lassan-lassan azon a valóban kétségbeejtő állapoton, hogy igen jeles lateiner-műveltségű közönségünk is teljesen idegen a művészet világától. Szóval nem is elegendő magában véve az, amit Réti mond - hogy a rajztanárképzőnek elsősorban művészi jelleme fejlesztendő és domborítandó ki - hanem kifejezetten és határozottan művészi oktatásban kell részesíteni a leendő rajztanárokat, s nem szabad megengedni, hogy tehetség nélkül, pusztán szorgalom és kitartás segítségével végezhesse valaki ezt az iskolát. Specializálni a művészi és a műszaki rajztanárképzést a már említett okokból nem lehet, de nem is szükséges, annál kevésbé, minél inkább vérbeli művészek kezébe kerül a rajztanítás.
Más kérdés az, mit tanítanak a középiskolai rajzórákon, s mit kellene tanítani? Réti szerint a rajztanár dolga a művészi, az esztétikai alapú rajzoktatás, a tér és forma látszati képe megörökítése, azaz megörökítési képességének fejlesztése. Réti ettől az "érdeknélküli", "érzelmi" rajzoktatástól szigorúan elválasztja a hasznossági, a műszaki, az "értelmi" rajzot, szóval azt, amely bizonyos mondanivalók közlésére alkalmas, s helyteleníti, hogy ennek az utóbbinak tanításával is a rajztanárt akarják terhelni. De nem feledkezik-e meg arról, hogyha maga a rajztanárképzés - ideálisan - teljesen művészi jellegű is, s maga a rajztanár értő és alkotó művész: - a középiskola padjain nem ülnek sem művészek, sem művészi tehetségek? Óriási többségük számára a "tisztán látszati ábrázolás", a teljesen esztétikai alapon felépülő oktatás gyakorlati eredménye mégsem egyéb, mint ismeretek és közlési módok elsajátítása. Réti a képes ábrázolás keletkezésének két folyamatát állapítja meg: "az egyik a látszatból a valóságot, a másik a valóságból a látszatot szűri le". Csakhogy e megkülönböztetésnek van-e jelentősége ott, ahol a növendékkel szemben művészi követelmények nem érvényesíthetők? Mihelyt az oktatás maga a művész kezében van, meglehetősen közömbös, hogy azokat az átlagos eredményeket, amelyek a tíz-tizennyolc éves gyerekekkel elérhetők, melyik folyamat segítségével éri el. A művészi rajz valóban "az emberi szellem legmagasabb jegyű tevékenységeinek jegyét hordja magán", de attól függetlenül, hogy "érdeknélküli", a szemlélőre nézve ez meglehetősen közömbös. Ám ettől eltekintve: a középiskolai rajzoktatásnak csak nem lehet a célja ilyen magasrendű produktumok létrehozása? Nem; csak ezek megértésének, méltánylásának közvetítése és megkönnyítése. Éppen a művész-rajztanár egyik feladata, hogy e tekintetben tévedésben ne tartsa tanítványait, s ha még ha rá is vezeti őket a természet látszati képe alakításának minden érdektől, anyagtól mentes, tisztán esztétikai alapú megrögzítésére, nemcsak tudnia, de tudatnia is kell, hogy bár a folyamat művészi jellegű, az eredmény nagyon természetesen nem az, s nem is lehet az.
Általában: még a legfelső fokon, az érett és kész művészeti produktumainál is oly élesen elválasztható-e a keletkezése kétféle folyamata? Igaz, hogy a technikus, a mérnök, az építész a valóságról szerzett ismereteit veszi alapul, s ezek segítségével szerkeszti rajzait. De nincs-e művész, aki hasonló metódus szerint jár el? Sokkal komplikáltabb a művészi teremtés lelki folyamata, semhogy ilyen egyszerűen elemezhető volna. Senki nem áll teljesen szűz szemmel a természet előtt, emlékei, ismeretei hol tudatosan, hol öntudatlanul befolyásolják még a vérbeli naturalista, vagy impresszionista festőt is. Sokkal változékonyabb is a természet látszati képe, semhogy minduntalan régebbi - hol fél órával, hol fél évvel előbb szerzett - tapasztalatai segítségére ne szorulna a művész. Viszont más művész tudatosan és rendszeresen konstruktív adatait teszi munkája alapjává, s a látszatot, a múló impressziót csak segítségül használja. Minden művész számára más jelentősége van például az anatómia, vagy a test csontszerkezete ismeretének. A metódus, s a lelki diszpozíció változatai végtelenek, de a művészi munka értéke tőlük független.
Ilyen szempontból nem lehet oly súlyos tehernek tekinteni, ha a rajztanárnak - mint Réti felpanaszolja - a szorosan vett művészi rajzoktatáson kívül is kell egyet-mást tanítania. Természetes, hogy éppen a tanításnak ez a tárgya tűri meg legkevésbé a merev előírásokat és a túlterhelést. De a lehetségesen és az elvégezhetőn belül: tisztán a rajztanár hajlandóságától, speciális művészi érdeklődésétől függ, vajon - például - midőn falevelet rajzoltat, megmagyarázza-e az erek vázának szerkezeti jelentőségét, s ebből vezeti le a formákat, vagy egyszerűen elvont formaimpresszió gyanánt szűreti le a diákokkal a levél képét. Az is a tanár (mindig művészről van szó) egyéniségétől függ, hogy olykor egy építészeti részlettel kapcsolatosan rátereli-e a figyelmet, vagy sem bizonyos szerkezeti kérdésekre, amelyek művészi jelentősége olykor rendkívül fontos. Azt a kérdést, vajon az építészet anyja-e minden művészetnek, nem merném eldönteni próbálni. Nem is szükséges, hiszen világos az, hogy bármilyen magas művészi követelményekkel lépjünk fel a rajztanárral szemben, azt nem kívánhatják józanul, hogy - amint hajdan, primitív időkben lehetséges volt - egyszerre festő, szobrász és építész legyen. Bizonyos sokoldalúság azonban - helyesebben szólva: a festő és a szobrász számos mesterségbeli segédismeretének kezelése - valóban elengedhetetlen. S hogy ez nem lehetetlen kívánság, annak legfényesebb bizonyítéka éppen Réti István, aki ebben az egy cikkében is páratlanul sokoldalú tudásról, s ezen felül kitűnő írói talentumról tesz tanúságot. Természetes, hogy ő nem szolgálhat mértékül a rajztanárok átlagához. Ha azonban Réti István ijesztésül sorolja fel, mi mindent kell tudnia a rajztanárnak: "aktot rajzolni és fejet szénnel, krétával, tollal, ceruzával, egy, két vagy több színben, festeni olajjal, akvarellel, érzéssel vagy érzés nélkül, elméletileg és gyakorlatilag komponálni két vagy több alakkal, földön és égben, szerkeszteni parabolát és ellipszist, látszati képet és projekciókat, ismerje a klinogonális és ortogonális axonometria kabaláit... az emberi és állati anatómiát... a műtörténelmet, esztétikát..." és így tovább: - hát erre nem lehet mást felelni, minthogy bizony e tudományok jelentékeny részének ismerete nélkül rajztanárt, művészt, festőt, szobrászt nehéz elképzelni. Nem is szólva a mesterség elemi kellékeiről: hát egy ellipszis megszerkesztése lehetetlen kívánság egy festővel szemben? A művészetek történetében járatlan művész valami nagyon épületes jelenség! S a többi ijesztő elnevezés: a távlattan ismerete nélkülözhetetlen segédtudománya a festőnek, a távlattanhoz az ortogonális projekció nélkül alig lehet hozzáfogni, az ábrázoló mértanhoz általában geometriai ismeretek szükségesek. Már most teljesen igaza lehet Réti Istvánnak gyakorlati tapasztalatai alapján abban, hogy nem lehet egy ember vállaira rakni a művészi rajz s a geometria tanítását. Igaza lehet főként abból a szempontból, hogy ez túlterhelést jelent, mert egyébként nagyon jól elképzelhető, hogy a rajztanítás keretében ismerkedik meg a tanuló azokkal a mértani, aztán távlattani elemekkel, amelyek nélkül bizonyos látszati képek felfogása és megrögzítése alig lehetséges. De ha mindezt nem is tanítja a művész, neki magának tudnia kell.
A művészet története és jelene megszámlálhatatlanul sokféle típust produkál. Vannak, akikből az ösztön elemi erejével robban ki az alkotás vágya és képessége, vannak akik szakadatlan munkával hozzák fel a mélyről kincseiket. Vannak, akikben szinte nem is válik tudatossá zsenijük megnyilvánulásának módja, vannak, akik olthatatlan szomjúsággal kutatják mindazt, ami mesterségük segítségére szolgál, amit elődök és kortársak tanultak, felfedeztek, megállapítottak. A rajztanár-művésznek átlagát kétségen kívül inkább a tudatos, az érdeklődő, az informált, a művészetek segédtudományait is figyelő típus szerint kell elképzelni. Az ösztönember lehet kiváló művész: a rajztanárnak még tájékozottnak és alaposnak is kell lennie. Különben Réti István egész tanulmányának vezető gondolata a tanárképzés színvonalának emelése. Hogy ez a nívóemelés ne jelentse a túlterhelés emelését, annak biztosítéka lehet a felesleges tehertételek mellőzése, s a kellő kiválogatás tehetség és olyan hajlandóság szerint, amely a nélkülözhetetlen ismeretek megszerzésének lehetőségét örömmel veszi, s nem tekinti kényelmetlen kényszerűségnek.
Forrás: Nyugat, 1920. 17-18. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00280/08430.htm
Bíró József: A marosvásárhelyi Képtár
A marosvásárhelyi képtárnak kétségtelenül legnagyobb műbecsű képe Ferenczy képe mellett Réti István "Öreg honvédek" című hatalmas festménye. A kép, amelyet maga Réti is főművének tart, sok viszontagságon ment keresztül s a körülmények összejátszásának következtében csaknem egészen kikopott a köztudatból. A képet 1899 novemberében festette Réti Nagybányán. Aránylag későre készült el s így csak az 1900/1901-i téli tárlaton került kiállításra általános feltűnést keltve. Ez a tárlat egyébként is nagy jelentőségű az új magyar festészet történetében; ekkor vonult fel teljes fegyverzetében diadalmas csatájára negyedízben a fiatal bányai kolónia, de a külön termet a Műcsarnok vezetősége megtagadta tőlük... Szegedy-Maszák... Barabás veje az "Öreg honvédek"-et is lecsepülte, a kép "toprongyos" alakjait, az akadémikus lokálfestés és részletrajz védelmében. A Műcsarnok védelmébe vette Rétiéket; szószót követett, de a nagybányaiak körül kitört harc, mint az szokásos, csak segítette az iskola új törekvéseit. A Képzőművészeti Társulat 1900 telén külön díszes albumot adott ki a tárlatról, Lyka írta a méltató szöveget... Szerencsétlenségből a különben is rosszul akasztott és nehezen fényképezhető "Öreg honvédek"-ről borzalmas fotográfia készült, a cinkográfus merényletnek is beillő retusírozásával. A Honvédtemetésről mind a mai napig egyetlen reprodukció sem jelent meg sehol s mi ebben a fényképben látjuk a kép balvégzetének főokát. A kortársak sem szemlélhették eleven valóságában, mert, bár az állam 1906-ban megvásárolta, a Szépművészeti Múzeum akkori művészetpolitikája következtében sohasem került méltó helyére. Raktárban porosodott a nagy mű s csak 1912 nyarán, a Nagybányán rendezett retrospektív kiállításon szerepelt még egyszer. Akkor újra az érdeklődés homlokterébe került a kép, Felvinczi Takács Zoltán méltó magasztalással ír róla a Ciceróne-ban (Der Cicerone, 1912. IV. évf. 707-712. 1.) (magyarul a Nagybánya és Vidéke hozta a cikket), Lyka és Ybl Ervin is megemlékeztek róla, de a fővárosi sajtó elég közönyösen viselkedett s országos érdeklődést nem tudott kelteni a jubiláló kolónia tárlata.
1913-ban Vásárhelyre került letétként az "Öreg honvédek". Rövidesen kitört a világháború, a képpel kapcsolatos számításokat a történelmi események keresztülhúzták, a festmény ott maradt, kétségtelenül kitűnő állapotban. De azóta nagyot fordult az idő kereke, a kép festése óta közel negyven esztendő telt el; egyetlen magyarországi tanúja az 1900/1901-i album szerencsétlen reprodukciója s ha ennek a múzeumokban őrzött ritka példánya valakinek kezébe kerül is, idegenkedve lapozza át az értelmetlen fényképet a még oly figyelmes szemlélő is. Így eshetett meg például, hogy Genthon István, az új magyar festőművészetről írott nagyjelentőségű könyvében, Réti Istvánt méltatva, a képet meg nem említi. Réti főművét a műtörténeti köztudatban a jóval korábbi időszakból való "Bohémek karácsonya" képviseli, noha a Honvédtemetés nemcsak el nem marad mögötte, hanem fejlődéstörténeti jelentőségében felül is múlja. Borús novemberi hangulat, a közelgő őszi alkony árnya ömlik el a bányai hegyek, a lombjukat vesztett fák s a kis vidéki temető fölött. A tisztességtételnek vége, a hős porait magába foglalta az anyaföld s társai, az öreg veteránok, az integető halál szelétől érintve, néma magukbamélyedéssel baktatnak ki a temető kapuján; pereg a fekete posztóval bevont dob s erőlködve emeli a trikolórt az agg zászlótartó. Mint Lyka írja: "Az életöröm lassú elhamvadását sejdítjük, valamit a szenvtelen Nirvánából..." A mélabús hangulat, Réti István műveinek közös jellemzője, fátyolosan vonja be a képet, amelynél több alakos kompozíciót Réti azóta sem festett. Mindmegannyi mély érzéssel formált élethű arckép, mintahogy a téma maga is valóságos élmény jegyében fogant: a Honvédtemetésben benne van a szabadságharc utáni idők egész magyar lírája. S ugyanily erővel jelenik meg a képben a költő Réti mellett a festő. A tompa, szabad fény egységes, meleg tónusban foglalja össze az ég barnáját, a föld rögeit, a viharvert, barázdás arcokat, a kopott mantillák sötétjét s hatásos erővel villan ki a zászlórúd és a lecsüngő bojt fehérje. Az alkonyati fény atmoszferikus rezgése felbontja a formákat; bámulatos színgazdagságú, finoman elemzett valőrjei harmonikus egésszé rendeződnek össze. A történelmi levegőt az ízig-vérig festői felfogás reálisan jeleníti meg Réti tartózkodó, nemes lírájával. A mester lelkének alaphangulata, a borongó tűnődés mély konszonanciába jut a históriai élmény, a nemzeti érzés egyetemességével s a nagybányai iskola legjobb értelemben vett festői vívmányaival. Nem csoda, hogy a mű annyira szívéhez nőtt Réti Istvánnak, művészetünk történeti jelentőségű egyéniségének. Ha van kép, amely hiányzik abból a múzeumból, amely az új magyar művészet döntő jelentőségű állomásait mutatja be, úgy az "Öreg Honvédek" az. E sorok írójának különös öröme, hogy a képtár ismertetése alkalmával a festményt végre méltó reprodukcióban mutathatja be a mai magyar művészeti életnek és az eljövendőnek.
Forrás: Magyar Művészet, 1937. XIII. évf. 181-182. oldal
Artner Tivadar: Réti István emlékezete
Kilencven évvel ezelőtt született a modern magyar festészet kiemelkedő mestere, Réti István, aki Nagybánya eszméjének felvetője, majd hosszú időn át szíve-lelke volt, aki serényen, szinte mindvégig a színfalak mögött fáradt a magyar Barbizonért, szervezve és békítve, tanítva és írva érte esztétikai összegezést, alapot teremtve számára. Róla írni nem könnyű. Több arcmást, életpályát kellene láthatatlan szálaikkal egymásba szőnie, egymásra montíroznia, annak, aki vállalkozik portréjának megrajzolására: a homály szomorú színeit mívelő piktor és diplomata, elveiért alkalommal okosan kiálló művészpolitikus, a halk, de szívós agitátor, és a vívódó esztéta, a világ zajától húzódó magános elmélkedő és a nagytekintélyű közéleti személyiség önemésztő, magamagával Babits módján soha meg nem elégedő arcmását.
Akkortájt amikor - 1896-ban -, az Isaar-parti Athén poétikus nevű kávéházában, a Lohengrinben meghívta a Hollósy-kör újért lelkesedő ifjú piktorait erdélyi szülővárosába, Réti már megjárta Párizst. Ottani élmények ihlették a Bohémek karácsonya című bensőséges életkép megfestésére, amellyel itthon nagy sikert aratott. Eredeti zamatú, érzelemgazdag festészetének a forrása azonban az évek során mindinkább apadt. Ebben kétségkívül nagy szerepe volt kiterjedt szervezői, írói és pedagógiai munkásságának. Művészetpolitikai tevékenységének legmaradandóbb eredménye az elavult főiskola alapvető megreformálása volt, amit Lyka Károllyal hajtott végre 1920-ban; az intézménynek hosszú időn át tanára, majd rektora volt. Egyedül ezzel azonban nem magyarázható meg festői vénájának apadása. Mélyebb okai voltak annak, hogy mind ritkábban nyúlt az ecsethez.
Az ifjúkori romantikus életképek és a kiváló illusztrációk, a gazdag életű portrék és a remekmívű Honvédtemetés egyértelműen arra vallanak, hogy mesterünk beszélő piktornak született, emberképteremtőnek, lélekrajzolónak, tehát olyan komponistának, akinek erősen érzelmi hangoltságú mondandója van a világról. Az idők szelleme azonban az önnön művészénjétől lényegében idegen, az érzelmekkel szemben nemesen tartózkodó, természetimádó nagybányai művészetjárás teoretikusává tette. Túl az eredendő rokon- és ellenszenveken, ez az elsődleges magyarázata Réti szíve szerinti Hollóssy-rajongásának, s hogy annak prófétai lendületét, vívódó kitartását követni nem tudta, pártváltását a vetélkedésben végül is győztes Ferenczy Károly táborába.
Értelmével igenelte az éteri tisztaságú, komoly derűt árasztó színharmóniák építését, de igazán akkor volt elemében, ha embermodellt vett az állványa elé. Festészetünk értékskálájának felső szintjére érdemes portréi mélyen látó szemmel és meleg megértéssel írott, sorsot sűrítő jellemrajzok. A fáradt napsütés látogatta szobabensők finom árnyalatú félhomályában emlékeiknek élő öregasszonyai, teremtődésük sok évtizednyi távlatából is meghatnak meztelen magányukkal. A téma így, vagy úgy alkalom az önvallomásra, s ha ezek az enteriőrök Réti belső magányának vetületei, éppoly hiteles a korának közállapotait megcélzó, szelíd, de egyértelműen politikai jelentésű, Kossuth nagy napjait idéző vásznainak tanúsága.
Mesterünk emberábrázoló folt a szó klasszikus értelmében, nagyon földi drámák álmodója, s hogy ezeket egyre kevésbé tudta formába önteni, az esztétikába menekült, mint más mesterek a tájba, vagy a formakeresésbe, írásainak megvesztegető logikája, elveinek következetessége, bölcs, csupán a lehetőségeket jelentő alapok szilárdságát szorgalmazó pedagógiai nézetei... - minden tiszta, leszűrt az ő eszmevilágában. De gondoljuk csak meg: a „szintetikus naturalizmus" teoretikusa Michelangelo-tanulmánytervét dédelgeti magában, a legnagyobb szenvedélyek kimondóját akarja megértetni. Csodálatát nem az esztéta bölcs mindent-megértése, hanem a Sixtina érzelmi viharzását megélő művészember hódolata keltette az egyazon út túlsó oldalán álló Titán iránt, akinek a maga rembrandti alkata révén és jogán távoli rokona volt. Csoda-e, ha ez a dolgozat, sajnos, csak nem tudott megíródni soha? ... Mert minek, kinek az igazolásául? Miféle magatartás példájaként?
Réti bevallatlanul is befejezettnek érzett egy nagy korszakot, amelynek utolsó virágzását élte meg, vallotta, s értékeit minden erejével megőrizni, továbbadni igyekezett. A Párizs felől jövő új, nagyrészt tiszavirágéletű akarásokat tagadta, a társadalmi haladást is valló művészek táborába utat nem talált - bár Derkovits képei láttán, minden formai és tartalmi idegenségük ellenére, fölsejlett benne az érzelmek új beszédjének lehetősége. Állásfoglalásait mérlegre teheti az utókor, itt-ott el is marasztalhatja, de nagy érdemeit meg nem tagadhatja: a maradi hivatalosok zaklatásai és a szélsőséges modernizmus híveinek támadásai közepette volt a mérleg nyelve. Etikai súlyú hagyományt őrzött és adott a továbbhaladásra, amelyet az idő túlléphet, de akkor pozitívum volt: nemzedékeket óvott meg a tetszetős hatásjátéktól. Önzetlen és fáradhatatlan munkásságának oroszlánrésze van abban, hogy modern festészetünk természetelvű iránya európai szintűvé emelkedhetett, s olyan maradandó értékekkel gazdagíthatta képi kultúránkat, amelyekből napjaink művészete is haszonnal meríthet.
Forrás: Élet és irodalom, VII. évf. 3. szám, 1963. január 19. 8. oldal
