Réti István: Honvédtemetés (1899)	MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR
	A századforduló művészete
	A Naturalizmus és a legújabb törekvések
	A Nagybányai Művésztelep
	A nagybányai festőiskola a két világháború között
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

A magyar képzőművészet a századforduló éveiben

A kilencvenes évektől kezdve egyre több jel mutatta, hogy megkezdődött a magyar kultúra átrétegeződési folyamata. Megmutatkozott ez a társadalmi mozgásban is. Egyrészt ez időtől kezdve figyelhető meg a dualista rendszer válságának mélyülése, másrészt befejeződött a tőkés fejlődés megalapozása. Egyre jobban éreztette a hatását a nagy ütemű urbanizáció is, ekkortól kezdve alakultak ki a kapitalista társadalmi rend szervezetei, a polgári sajtó, jelentkeztek a nagyipari civilizáció első jegyei. Bár sok viszonylatban még tovább éltek a rendi társadalom elemei, s a tudatformákban is tovább uralkodott a dzsentri hagyomány - ugyanakkor már leplezhetetlenné vált a válsága. A művészetben egyelőre uralkodott még a hivatalos akademizmus, a historizáló eklektika és a dzsentri vizuális kultúrájának, illetve kulturálatlanságának leginkább megfelelő anekdotizáló életképfestészet. A millennium évében a hivatalos művészet teljes pompázatával felvonult, hódolva a feudális Magyarország öntömjénező történelemszemléletének - valójában azonban megindult már az átalakulási folyamat. A fejlettebb polgári ízlésforma hatása egyre nagyobb tért hódított. Megjelentek a polgári művészet tagadhatatlan jeleként a szecesszió első példái, a nagybányai művészek megpróbálták beilleszteni a magyar nemzeti festészetbe a plein air és az impresszionizmus elemeit, sőt eljutottak a posztimpresszionizmushoz is. Feltűntek a szimbolizmus elemei, új értelemben vetődött fel a nemzeti művészet fogalma, felfedezték a népművészetet, és merítettek belőle. A müncheni Hollósy-kör, Nagybánya, Rippl-Rónai jelentkezése, a szecesszió kibontakozása, majd később az avantgárde törekvései mind így vagy úgy összefonódnak a polgári emancipációs törekvésekkel, később a polgári radikalizmussal. Központi céllá válik a historizáló nemzeti hagyomány felváltása modernebb, polgárosult-nemzeti művészettel, a képzőművészeti nyelv megújítása és alkalmassá tétele a modern társadalom emberi problémáinak kifejezésére.

A változás megmutatkozott a művészeti élet alakulásában is. Míg a nyolcvanas években a képzőművészetben egyeduralkodó volt az akademikus-naturalista szellemű Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, és a mecenatúra is lényegében még megőrizte a rendi társadalomra jellemző szervezeti formákat, s a művészetkritika inkább csak az ideológiai kívánalmak tolmácsolója volt -, a századfordulóra már megjelentek a művészeti életnek jellegzetesen polgári szervezeti formái is. Jóllehet a mindinkább polgárinak, városinak minősíthető művészeti tevékenység szinkronban volt a makacsul továbbélő historizmussal és eklektikával, de a 20. század elejére úgy megerősödött, hogy már bizonyos erőegyensúlyról is beszélhetünk.

Forrás: A művészet története Magyarországon (szerk.: Aradi Nóra), Gondolat, 1983, 385-386. oldal (Németh Lajos: A századforduló művészete c. fejezetből)

A Naturalizmus és a legújabb törekvések

A XIX. század második felének francia festészetében, amely irányítóan uralkodott az egész európai művészet fejlődésének útja felett, a realizmus nem csupán egy önálló, zárt és független stílusfázist jelentett, hanem - mint minden szervesen alakuló és növekvő művészetnek minden korszaka - egyben egy étappját is az organikus fejlődésnek, amelyből már a század hetvenes éveitől kezdve új törekvések sarjadzottak ki. E törekvések két irányúak voltak. Courbet és a realizmus művészetéből egyik oldalon az impresszionizmus elmélete és művészete virágzott ki, amelynek eredményei a kilencvenes évek derekán uralkodtak el Európa művészi szemléletén; a realizmus valódi és következetes továbbfejlesztői azonban a naturalisták voltak, akik a jelenségek realitásának objektív ábrázolásában a legszélsőbb konzekvenciákat igyekeztek levonni. E francia naturalizmusnak, amelynek rövid virágzását az impresszionista látás uralma nagyon gyorsan megtörte s amelynek vezető mestereiről: Bastien-Lepage-ról és Dagnan-Bouveret-ről az európai festészet fejlődéstörténetének írói szeretnek megfeledkezni, döntő szerepe volt a legújabb kor magyar festészetének kialakulásában.

A kilencvenes évek elejének fiatal művészei, akik a modern magyar piktura tulajdonképpeni megteremtőivé váltak, nem kapcsolódnak szervesen az előző generációnak, a magyar realizmus nagy mestereinek eredményeihez. Nem is tehették: a magyar realizmusnak, mint láttuk, nem volt stílusa, amelyben az új törekvések gyökerezhettek volna, hanem csak egyes, ismeretlenül és visszhangtalanul maradt mesterei, akik közül mindegyik izoláltan és önállóan, a maga sajátos helyzetétől determinált úton próbálta megtalálni az új természetszemlélet, az új képszerűség és az új ábrázolási módszerek törvényeit. Ezen észrevétlenül maradt művészek: az arcképfestő Székely, Paál, a táj- és csendéletfestő Munkácsy és Szinyei helyett fordultak az új nemzedék tagjai a francia piktura naturalisztikus törekvései felé. Igazodásuk logikus és természetes volt, mert, bár vizuális érdeklődésük nem nevelődött - úgy mint francia kortársaiké - a szervesen fejlődő helyi művészet előzményein, látási rendszerük belsőleg, latensul fejlődött odáig, hogy szükségessé vált számára a tiszta természetábrázolás eredményeinek és módszerének elsajátítása. De a francia naturalizmus felé való fordulás érthető egy másik októl is. Bastien-Lepage nemcsak látásának jellegében és ábrázolási módszereiben különbözött az impresszionisták tiszta vizuális szemléletétől, hanem abban is, hogy képeiben jelentős helyet biztosított a témának, az ábrázolás tárgyának, amely nála nemcsak a formai megjelenítés ürügyéül szolgált, hanem a kompozíció hangulati tartalmát is megszabta. Az új generáció tagjai pedig, akiknek első művészeti élményei nem Szinyei reális természetábrázolásaihoz, hanem a historizmus és a genre tárgy-, sőt irodalom-festészetéhez kapcsolódtak, szükségképpen fordultak a szélsőséges természetábrázolásnak ahhoz az irányához, amelyben a témának, ha nem is uralkodó, de hangulat- és formahordozó szerepe jutott. És mindezeken túl a Bastien-Lepage-i naturalizmus felé való igazodásban része lehetett egy harmadik és talán döntő fontosságú tényezőnek, amelyre a magyar művészet pszichológiai vizsgálatának mai állása mellett csak a legnagyobb elővigyázatossággal szabad utalnunk: az ősi, helyi művészetszemlélet szellemi irányának és pszichikus jellegének, amely nem absztraháló és tisztán vizuális irányok, hanem a valóságot ábrázoló, a materiális szubstancia megjelenítésére igyekvő művészetek felé igyekezett inspirációért fordulni. Ez a belső, lelki és szellemi adottság irányította az újkori magyar művészet első, szervesen alakuló korszakának elején a matériát hangsúlyozó naturalizmus és nem az absztraháló impresszionizmus felé a művészeket s ebből magyarázható, hogy az új magyar festészetben impresszionista törekvésekről csak alig egy-két esetben lehet szó s hogy a XIX. század végének és a XX. elejének művészei legtöbbször a reális természet és nem a szubjektív vízió megjelenítésére törekedtek. Az új törekvések élén, amelyeknek utolsó hullámai még ma, a legújabb, anti-naturalista irányok és megjelenítési módszerek idején is gyűrűznek, Hollósy Simon állott (1857-1918), akinek hatása a magyar naturalizmus kialakulására szinte felmérhetetlen. Megközelíthetetlenek pedig e hatás tényezői azért, mert azok között aránylag kis szerep jutott Hollósy művészi produkciójának, hanem elsősorban egyéniségének, amely a kialakulás kritikus tíz esztendejében legfőbb irányítója volt a magyar naturalista festészetnek. (...)

A nyolcvanas évek derekán, 1886-ban nyitotta meg Hollósy müncheni szabad iskoláját, amelynek az lett a következménye, hogy a művész, aki már addig is nagy szerepet játszott München szellemi életében, egyik kristályosodási pontja és egyben irányítója lett a naturalizmus törekvéseinek. A nyolcvanas évek végén és az első kilencvenes években lassan megjelennek Münchenben azok a fiatalok, akik Hollósyval együtt tagjai lesznek a későbbi nagybányai kolóniának: Ferenczy Károly, Csók István, Iványi-Grünwald Béla, Réti István és Thorma János. Hollósy iskolájába egyikük sem iratkozott, hiszen az első studiumokon mindannyian túl voltak, sőt mindnyájan megjárták már Párist is, ahol közvetlenül élték át Bastien-Lepage és Dagnan-Bouveret művészetét. Formailag tehát Hollósy nem sokat adhatott nekik, sőt nem is lehetetlen, hogy ők voltak hatással az idősebb és különben sem termékeny mesterre, de Hollósy az ő körükben is központot képezett és szellemileg hirdette, tanította szuggesztív egyéniségével az új természetlátás céljait. A "fiatalok" közül különösen hárman csatlakoztak fenntartás nélkül Bastien-Lepage-nak Hollósy által képviselt irányához: Csók, Grünwald és Thorma. Mint Hollósynál, az ő első képeikben is jelentékeny a téma, sőt a legelső kísérletek után (Csók Szénagyüjtők és Krumplihámozók-ja) egy rövid perióduson keresztül a novellisztikus, érzelmes tárgy szinte dominálja alkotásaikat. (Csók: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, Az árvák; Grünwald: Isten kardja, Híradás a pásztoroknak; Thorma: Szenvedők). Ezek a témák új beállításokra és evvel kapcsolatban új ábrázolási problémák: a tónusfestés és a világítási kontrasztok kérdésének megoldására adtak alkalmat, tehát csak látszólag jelentettek visszaesést a müncheni genre érzelmességébe. Valójában szerves fejlődés következményei és előkészítői a millenium után kialakult festői naturalizmusnak, melynek centruma már nem München volt, hanem Nagybánya, és legjelentősebb egyénisége már nem Hollósy, hanem Ferenczy Károly.

Forrás: Péter András: A magyar művészet története, Budapest, Lampel R. Könyvkereskedése, 1930, 2. kötet 139-142. oldal

A Nagybányai Művésztelep

A Nagybányai Művésztelep nem Nagybányán született meg, hanem egy müncheni kávéházban, amelyben esténként találkozni szoktak Hollósy Simon magániskolájának magyar növendékei, maga a mester is, meg fiatal magyar festőbarátai. Két nagybányai ifjú, régebben Hollósynak tanítványai, Réti István és Thorma János Párizsból visszatérve 1895-96 telén rábeszélte Hollósyt, hogy iskoláját a nyári időszakra helyezze át Nagybányára. Igaz, hogy ott semmiféle műterem sem található, de a táj szépsége, kimeríthetetlen festői érdekességei bő alkalmat adnak a szabad ég alatt való festés, a "plein-air" gyakorlására. A gondolat hamar népszerűvé lett az iskola fiataljainak körében, magyarokon kívül akadt ott német, angol, lengyel, orosz is, akik vállalkoztak a hosszú útra. Egy szép májusi napon az egész társaság, vagy két tucatnyi festőjelölt meg is érkezett Nagybányára. A fiatalság hamarosan talált hónapos szobát a bányászok házacskáiban, a munkához való modellek eleinte cigányok voltak, a rajzolás, festés a szabad ég alatt folyt, kedvezőtlen időjáráskor egy üres pajtában, amelyet egy nagybányai polgár, Stoll Béla ajánlott fel, viszont a város nagy ablakot vágatott belé, és jól kifoltoztatta a községi ácsmesterrel. Látni való, hogy a szervezkedés apostoli egyszerűséggel indult történeti útjára. Ebben és a szabad ég alatt, az időjárási viszonyokhoz simulva folytatta Hollósy a növendékeinek korrektúráját úgy, mint Münchenben szokta. Réti, Ferenczy, Thorma, Grünwald önállóan dolgoztak. A müncheni Lohengrin kávéházban egykor zajlott művészélet színhelye itt a templom téri cukrászda terasza lett, esténként az egyik vendéglő terme, ahol a külföldi ifjúság alaposan megismerkedett a bányai cigánybanda muzsikájával is. Egyébként a munkaidőn túl bekalandozták az egész környéket, s nem tudtak betelni szépségével.

Fiatal mestereinkben csak úgy forrt missziójuk lelkes tudata, az alkotás erős vágya, a küzdésre való készség. Az új művészet bűvös talizmánjának biztos birtokában büszkén nézték le a meg nem értő filisztereket, még inkább a "műcsarnoki művészetet" s a művészeti kormányzatot, amely ennek szekerét tolta. Bár földi javakkal csak szerényen voltak ellátva, krőzusi gőggel fitymálták a hivatalos művészpolitikát. Annál melegebb volt köztük a kölcsönös megértés, a kis kör tagjait ez fűzte egymáshoz és a közös ideál: a nagybányai szellemiség.

A megindulás krónikájához tartozik, hogy mindjárt az első nyáron meglátogatta a telepet egy felvidéki földesúr, aki egykor festő volt, de akinek művészetét úgy ledorongolták Münchenben, Bécsben és Budapesten, hogy elment a kedve a festéstől. Falusi fészkében értesült arról, hogy mi történik Nagybányán, s arról, hogy ott most olyan festés járja, amilyenre ő is vágyott, de amely miatt kiverték az ecsetet a kezéből. Ez a jövevény, aki olyan örvendezve pihentette szemét ezen az ifjúságon, amelyben egykori munkálkodásának folytatását vélte látni, Szinyei Merse Pál volt.

Egy másik látogatás munkát is hozott a telep mestereinek. Révai kiadó jött oda Kiss Józseffel, akinek verseit díszes alakban akarta kiadni. Kiss József, aki magát modern költőnek, az új irodalom vezérének minősítette, tizenhárompróbás modern művészekkel akarta illusztráltatni ezt a kiadványt. S Budapesten akkor ki másnak volt ilyen híre, mint a Hollósy-körnek, amelyet hivatalosan "rebellis bandának" minősített a művészeti ügyeknek egyik fő intézője.

Ennek a szép kiadványnak megjelenését megelőzte a nagybányai mesterek együttes kiállítása 1897-ben Budapesten. A Műcsarnok természetesen nem volt hajlandó a veszedelmes új művészet számára két termet átengedni, Rétiék tehát kibéreltek néhány termet a "régi Műcsarnokban", amely akkor egy mutatványos vállalat (Panoptikum) kezében volt, s ahol látni lehetett életnagyságú színes viaszfigurákban híres zsiványokat és híres politikusokat, torzszülötteket, négylábú csirkét és aktuális primadonnákat, ezek mellett kellett fölmenni az első nagybányai kiállításba.

Még mielőtt megnyílt, rossz hírét költötték. Bizonyos piktor-kávéházakban szájról szájra járt, hogy a vállalkozás botrányba fog fulladni. Több se kellett a kíváncsi budapesti közönségnek, annyian jöttek a megnyitásra, hogy ott alig lehetett mozogni. Wlassics miniszter, aki adott valamit arra, hogy modern embernek tekintsék, maga nyitotta meg a kiállítást, de megjegyzéseiből nem lehetett kiokoskodni, tetszik-e neki vagy sem. Érdekesek voltak a hírlapok kritikái. Látszott rajtuk, hogy nemigen tudtak mit kezdeni ezzel az új művészettel, többnyire igyekeztek megdicsérni a kiállítást, nehogy a haladó világtól elmaradónak lássanak. A közönség kilenctized része fejcsóválva távozott.

Azonnal megindult a "műcsarnoki művészek" heves hadjárata, akik féltették a hatalmukat, ha ez az új művészet begyökeresedik. Hírlapi cikkekben, kávéházi asztaltársaságokban, barátaik és ismerőseik körében ócsárolták a nagybányai mestereket, azt híresztelték róluk, hogy nem tudnak rajzolni, hogy fogalmuk sincs a kompozícióról, hogy színük fanyar, semmitmondó, hogy együttes kiállásuk "vihar egy pohár vízben".

Nyilván ösztönösen megérezték a veszedelmet, amely ettől az új művészettől minden akadémikus festést, tehát a műcsarnokiakat is érheti, ha nem is rögtön, mert hiszen a közönségnek a bányai mesterek stílusa eleinte idegen volt. Csak lassan eszméltek értékére, hogy végül is megszeressék. Ez azonban évek kérdése lett, a maradiak ezt az időt felhasználták gáncsvetéseikre.

Jó ideig csatlakozott Nagybánya ellenségeihez a hivatalos világ is. A Mintarajziskola igazgatója, Keleti Gusztáv, szigorúan megtiltotta növendékeinek, hogy a nyári szünidőben a nagybányaiak iskolájában gyakorolják magukat, óvta őket, mint a pestistől.

Közben Nagybányán lényeges változás történt. Hollósy 1902-től fogva már nem jött a telepre. Hogy ez a viruló és gyorsan hírre kapott iskola továbbra is fönnmaradjon, Réti, Ferenczy, Thorma és Grünwald megalapították a Nagybányai Festők Társaságát és tanulók számára a Szabad Iskolát. Ezt tandíj nélkül látogatták a növendékek, csak a modellpénzt kellett fizetniük. A korrektúrát ingyen és fölváltva végezte a négy alapító mester. Jóval később újabb változás állott be: Grünwald elhagyta Nagybányát, és Kecskemétre költözött. A telep azonban s vele az iskola is évről évre gyarapodott, és túlélte a világháborút is.

Egyébként baráti egyetértésben folyt a mesterek munkája. Arra ugyan gondjuk volt, hogy egyéni stílusukat semmiféle befolyás ne érje: munka közben egyikük sem nézte meg a másik készülő képét. A telep és iskola rendben tartásának gondja elsősorban Rétire nehezedett, aki ezt szívós kitartással végezte. Tulajdonképpen ő volt ennek a szervezetnek a motorja, minden apróbb-nagyobb baj eligazítója, kifogyhatatlan volt benne a serkentő erő. Szerette és féltette a telepet, hiszen valójában az ő erélye hozta azt létre Münchenben. Négyük közül ő volt az egyetlen nagybányai születésű, szerette szülővárosát, s örült, hogy annak bizonyos központi szerep jutott a művészetben.

Forrás: Lyka Károly: Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig, Corvina Kiadó, 1983, 52-55. oldal

A nagybányai festőiskola a két világháború között
Thorma János az iskola élén

Közel negyedszázados megszakítatlan működés után a nagybányai festőiskola a létét megingató súlyos válságba került. Nem a kolónia életéből, küzdelmeiből fakadt ez a veszedelem, hanem a tragikus történelmi változásokból. A vesztes háború, a békeszerződést megelőző katonai megszállás minden addigi intézmény fölszámolásával vagy erőszakos átvételével fenyegetett. Az események bénító sokkja elérte a kolóniát is. Nem voltak, hiszen nem is lehettek fölkészülve arra, ami történt. Többen eltávoztak a művésztelepről, elköltöztek a városból, repatriáltak, vagy a háborút követően többé egyáltalán nem tértek oda vissza. Akik helyben maradtak, nem tudták, hogyan tartható majd fönn kisebbségi sorsban a kolónia és festőiskola.

Thorma János - az egyetlen Nagybányán maradt kolóniavezető - volt az, aki rátalált a célravezető útra. Csüggesztő állapotok között is az azonnali cselekvést választotta. Bármi áron fönn kellett tartani a festőiskola működésének folyamatosságát!

Thorma 1919 tavaszán, május vége felé újra megnyitotta az elnéptelenedett szabadiskolát. Igaz, egyelőre csak hét növendéke volt, valamennyien helybéliek, többségük nő. Júliusban azonban megérkeztek a Bukaresti Szépművészeti Akadémia növendékei. Mintegy harminc román diák jött Nagybányára, hogy nyári gyakorlatát töltse a telepen. Velük együtt az év végi kimutatások már 48 beiratkozott növendéket tartottak számon.

Az a tény, hogy a kolónia szabadiskolája befogadta a Bukarestből, majd Iaşi-ból és Kisinyovból érkezett román növendékeket, a festőtelep fönntartásának biztonsági garanciája lett. Olyan politikai tőke képződött, mellyel áthidalhatták a válságot, s amelyhez mindig hozzá lehetett nyúlni kisajátítási szándékok és egyéb veszedelmek idején. Nagyrészt ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy az 1930-as évek elejéig nem történt elháríthatatlan kísérlet a telep életének, belső rendjének megzavarására, nemzetiségi intézményként való működésének megszüntetésére.

A történtek idején azonban nem volt ilyen egyértelmű, milyen következményekkel jár döntésük. Csak kellő távlatból vizsgálva bizonyosodott be, hogy helyesen cselekedtek. Az események árnyalt bemutatására Réti István könyvének Aradi Nóra által megcsonkított fejezetében találunk rá.

A bukaresti növendékek egyik tanáruk vezetésével érkeztek Nagybányára. Úgy képzelték, hogy önállóan rendezkednek be ott, s vezetőjük korrigálásával végzik nyári gyakorlatukat. Thorma azonban erélyesen ellenállt, tiltakozott. Arra hivatkozott, hogy az iskola se nem állami, se nem városi intézmény, hanem az alapítók tulajdona, mely törvényes formában, jóváhagyott alapszabály szerint működik. Úgy nyilatkozott, hogy "ő fölveszi természetesen a bukaresti növendékeket az iskolába, csakhogy más jelentkezőkhöz hasonló módon". Vállalta, hogy tandíj nélkül, ingyen foglalkozik velük, "de: idegen tanár, se magyar, se román, oda korrigálási céllal be nem léphet". Tiltakozása eredménnyel járt: a bukaresti tanár nem ambicionálta a korrigálást, ott maradt a diákokra "felügyelni", s a számára vonzó természeti környezetben festeni. Hogy a dolgok végül ilyen szerencsésen alakultak, abban része volt a helyi városvezetés csendes támogatásának is. A nagybányai és környékbeli román politikusokból, értelmiségiekből álló városi vezető réteg még a múltból megőrzött valamiféle büszkeséget Nagybánya nevezetessége, a festőiskola iránt. Megértették, hogy az iskola átvétele, a bukaresti növendékek és tanáruk egyszerű beköltöztetése megszüntetné az intézmény regionális, nagybányai jellegét. Ez a meggondolásuk és Thorma meggyőző érvei, tekintélye hatottak oda, hogy a dolgok kedvező megoldást nyertek.

Az iskola működése lassan visszazökkent a megszokott mederbe. Thorma múlhatatlan érdeme, hogy gyorsan átvészelték a válságos időket.

Lényegében változatlanul maradtak a kolónián meghonosodott szabadiskolai szervezési formák.

A jelentkezők - hazaiak vagy külföldiek - minden kötöttség nélkül beiratkozhattak. Felvételi vizsga nem volt, tanulmányi helyzetet igazoló okmányokat senkitől sem kértek. Az oktatás hangsúlyozott gyakorlati jellegét a modell utáni rajzolás és festés biztosította. Elméleti képzés (legalábbis olyan formában, mint az akadémiákon) nem folyt. Diplomát ugyanakkor nem adhattak növendékeiknek.

Az iskola vezetője, egyben a Nagybányai Festők Társasága (NFT) elnöke a politikai változások idején ötvenéves. Élete delén túljutott férfi, nagy helyi művészi nimbusszal, a nagybányai polgárság és városvezetőség felé kiépített kitűnő kapcsolatokkal. Thorma a háború utolsó esztendejében, 1918-ban adta el a kolóniától távol álló házát, s a műteremkerti városi bérműtermek egyikébe költözött. Ilyenformán fizikailag is közel került az iskolához, a növendékekhez.

Nagybánya festőiskolája abban az impozáns, felülvilágításos műteremben működött, melyet a város épített föl 1911-ben. Ez a fűthető, tágas helyiség lehetővé tette, hogy ne csak a nyári hónapokban, de télen is tanítsanak. Nyáron a nővendékek még használták a Jókai-dombon levő régi műtermek egyikét is, azt a félig nyitott fészert, amely a nagybányai telep bölcsője volt, a Hollósy-iskola szálláshelye. Ezt az épületet a város anyagi hozzájárulásával 1925-ben átszállították a kolónia kertjébe, a nagy iskolaműterem szomszédságába.

Napi munkamenetükről hiteles képet rajzol Thorma és Réti levelezése. Nagybányáról Budapestre küldött, 1925. augusztus 3-án kelt levelében Thorma így ír: "Az iskola bizony sok dolgot ad ez évben. Már elérte a tanítványok létszáma a tavalyit. Ez idő szerint 120 beiratkozás történt, 8 modell áll naponkint. Engem is kimerít az iskola vezetése és administrálása. Rengeteg sokat háborgatnak a nap minden órájában. Én vagyok az írnok, a pénztárnok, a titkár, a tanár és az igazgató egy személyben."

Beiratkozáskor a jelentkezők nevét az iskola törzskönyvébe vezették be. A növendékeknek csak a beiratkozási díjat kellett kifizetniük (akkoriban 200 lej körüli összeget), tandíj egyáltalán nem volt. Folyamatos kiadást a diákoknak mindössze a hetenként fizetett 75 lej modellpénz jelentett. Ez följogosította a növendékeket arra, hogy egész évben látogathassák az iskolát, jelen legyenek a reggel 8-tól délután 1 óráig tartó modell utáni rajzoláson, illetve a délutáni szabadabb programon (kroki, tanulmányi kirándulások, szabadtermészeti festés). Az aktmodelleket mindig a zárt iskolaműteremben állították fel, a festőszínben a növendékek fejmodellek után rajzoltak vagy műteremkerti részleteket festettek. Mohy Sándor, a diákkorában Nagybányán is tanult kolozsvári festő leírása eleveníti meg az iskolai munkát. "Bent a magas falakon nagymesterek, Velázquez, Rembrandt, Vermeer van Delft stb. reprodukciói függenek. Finom olajfesték kellemes szaga érzik a levegőben [...] A hétfőn kezdett munkát szombaton kell befejezni."

A hely szellemét, a közös munka hangulatát idézi meg naplójában Mándy Laura, a festőiskola egykori növendéke. "A mester sohasem nyúlt a növendékek rajzaihoz, festéseihez, ellenben rávezette őket a hibákra, oly érthetően, világosan korrigált, hogy megértettük [...] Délután aktok voltak beállítva, legtöbbször nők, akiket minden oldalról skicceltünk; a skiccfüzetbe kontéval, nem szénnel rajzoltunk. Erre a délutáni skiccelésre nem jött be a mester, és nem korrigált... A nők és férfiak mind hivatásos modellek voltak, akik ebből éltek. Minden órában 10 perc szünet volt, ilyenkor kimentek a modellek, és lefeküdtek a fűbe. Legtöbbször cigány modellek voltak, akiknek bőre meleg barna színű volt... Bányán a legkisebb bányászházakban is festőket lehetett látni, ahogy mentek festeni munkaruhában, nagy szalmakalappal fejükön. Ott, Bányán, nem volt feltűnő, hogy munkaruhában, szalmakalappal mentek végig a városon, főtéren, hisz művészváros volt... Ott állítottuk fel a festőállványt, ahol nekünk tetszett. Abban az időben gyönyörű témákat lehetett találni a Libamezőn, a Zazar partján, a Klastromréten, a Veresvízen, a Szénatéren, amitől nem messze volt a sok cigánykunyhó... Legelőször kellett volna említenem a Ligetet, ami csodaszép volt a sok-sok öreg fával. Hatalmas területen feküdt a Liget, a Veresvíz elejétől a Klastromrétig terjedt, és fölnyúlott egészen a Virághegy aljáig."

Thorma tanítási módszere összhangban a főiskolai-akadémiai képzéssel, a klasszikus nagybányai hagyományok folyamatosságát kívánta biztosítani.

Rendkívül fontosnak tartotta a pontos, alapos és biztos rajztudást, a gipszminták másolása helyett az élő emberi test anatómiai tökéletességei ábrázolását s ezen túlmenően a kompozíció és a helyes tájkivágás szabályainak elsajátítását. Oktatómunkájában még bőven hasznosította Székely Bertalan tanítását, saját müncheni és párizsi tapasztalatait, s a kolónián meghonosodott hagyományokat. A természet szeretetteljes tanulmányozása, a megérzése annak a belső meleg kapcsolódásnak, amely a külső természet és az ember lelke között van - ez az általa megfogalmazott művészetelméleti tétel irányította korrektúráit az utolsó években is. Panteisztikus művészetszemléletébe igyekezett növendékeit is beavatni. Arra biztatta őket, hogy minél hűségesebben, a tónusos ábrázolás minden lehetőségével igyekezzenek visszaadni a környezet színességét, a természet ragyogó pompáját.

Mint tanár egyébként rapszodikus alkat volt. Olykor hangulata szerint dicsérte túl vagy marasztalta el növendékeit. Korrektúra közben inkább szavaival lelkesített. Thormának - mint Réti István megjegyzi -: pártfogoltjai voltak, míg neki csak: hallgatói.

Réti István, budapesti tanári elfoglaltságától szabadulva, mindig nyáron jött le korrigálni. Négy éven át, 1922, 1923, 1924-ben, illetve 1926-ban segítette Thormát fáradságos munkájában. Korrigálása módszeres, pontos, türelmes és megértő volt. A növendékek rajzaiba nem dolgozott bele, csak esetenként, a mondottakat illusztrálva készített gyorsan fölvázolt remek rajzokat a papír szélére.

A modelleket hétfőn reggel állították be (Thorma mindig pontosan érkezett), s a kiértékelő korrektúrára hét végén került sor.

A húszas években a város és a kolónia kapcsolata nagyrészt békésnek, zavartalannak mondható. Nagybánya akkori városvezetői tiszteletben tarották az NFT önrendelkezési jogát, inkább csak a műtermek elosztása körül adódtak viták. Elfogadták azt a korábban kialakult (írásban is rögzített) együttműködési megállapodást és gyakorlatot, mely szerint a város a kolónia rendelkezésére bocsátja a tulajdonát képező iskolaépületet, bérbe adja a műtermeket, az NFT ugyanakkor kötelezi magát a szabadiskola fönntartására. Anyagi, pénzügyi támogatásra ugyan nemigen számíthattak, de a művésztelep a városi adminisztrációtól évente 75 szekér fát kapott, melyet főként az iskolaműterem fűtésére használtak föl, de kaptak belőle a műtermek bérlői is. Ugyancsak a város fizette a takarítást és egyéb teendőket végző iskolaszolgát. Az iskolának irattára, pénztára, saját pecsétje volt. Évek során kis könyvtárat gyűjtöttek egybe, szemléltetőeszközöket, reprodukciókat vásároltak. Ezek felett szintén az iskola vezetői rendelkeztek.

Forrás: Murádin Jenő: Erdélyi festőiskolák, Bukarest-Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 1997, 8-16. oldal