Réti István: Nagybányai művészek
Thorma János
1. Thorma János 1870-ben született április 24-én. Gyermekkorában került szüleivel Nagybányára, s azóta ott lakik.
Meggyőződésem szerint magyar talentum - Isten jóvoltából - alig indult még útjára gazdagabb útravalóval, nagyobb akarással.
Székely Bertalan éleszti benne legelőbb a nagy koncepciókra valló hajlamát, Hollósy a természet előítélet nélküli megfigyelését, tiszteletét oltja belé. Mind a ketten - más és más okból - rendkívüli tehetségnek tartják.
Párizs fejezi be nevelését. Látókörét kiszélesíti és a tudás és érzés mellett tudatára ébreszti a tervszerű értelmi munka szükségességének.
Erre valóban szüksége is van, mert a fiatalság mindenre érzékeny kedélye szinte túltengő érzelmességgel láttatja vele maga körül a világot, amely a képtervek, majd a megkezdett képek özönét váltja ki belőle. Párizsban túlteszi magát a müncheni Hollósy-kör Bastien-Lepage-kultuszán, puritán naturalista dogmáin. Nem elégíti ki a természet egy darabjának puszta megfestése, bármilyen jól csinálná légyen is meg: mély tartalmú, nagy koncepciók feszítik festői képzeletét, kifejezni vágyik az érzést, a gondolkodást, amit a körülötte hullámzó élet szemlélete lelkében szül.
E tekintetben leghamarabb önállósítja magát müncheni és párizsi - később nagybányai - társai közt, és határozottan nagy része van az ő hatásának abban, hogy az első nagybányai évek munkássága már a tiszta, egyszerű naturalista szándékon túl, a többieknél is a belső kifejezésre és lelkiségre való törekvés bélyegét viseli magán.
2. Huszonegy éves korában festi meg első képét, a Szenvedők nagy vásznát (most a Szépművészeti Múzeumban). Halottak napja, a nagybányai temető kapujában a koldusok sorfala, a késő őszi délután ködbe tompuló tarkasága, könnyű kék és lilaszürke hangulata a foglalata a tulajdonképpeni kompozíciónak, amely nem egyéb, mint merengő elmélkedés a beteg, kiélt, köhögős férfiről és fiatal, életteljes asszonyáról, aki gyöngéd meghatottsággal hajlik le ösztönös csókot lehelni a koldusasszony csecsemőjére. A képnek se meleg érzelmességét, sem szép természeti hangulatát, finom tónusát avagy freskószerű színharmóniáját, sem festői elbeszélésének magától adódó világosságát Budapesten nem látják meg. A Műcsarnok zsűrije visszautasítja, revízió útján kegyelemből beveszi aztán, de sikere nincs, ahol mindent dicsérnek, ezt a képet lesajnálják vagy dühösen támadják. A következő évben Münchenben, Párizsban nemcsak dicsérő, kiemelő, bő kritikákat, de a champs élysées-i Salonban kitüntetést is kap rá.
Ezután az életnagyságú alakos kompozíciók egész sorát kezdi nagybányai műtermében. Az irodalmi tartalmú s ízű mondanivaló lelkében mindig víziószerűen, majdnem kész képként bukkan föl, s művészete kifejezésben és a jellemzés ötletességében mindvégig keresetlenül gazdag. Alak, amelynek nincs mondani vagy tenni valója, nem található képein.
A Szenvedőkkel témai kapcsolatban álló második képe, a szintén nagyméretű Ébredés párizsi hotelszoba átdorbézolt éjszakájáról mesél: a szőnyegen heverő, alvó, félmeztelen nők s a földön ülő, részegsége álmából éppen ébredő férfi, a Szenvedők rouéja, estélyi ruhában, amint a hajnal sápadt világában sárgálló arccal, fénytelen, zavaros szemmel maga elé mered. Később ezt a festményét szétdarabolta, ma csak töredék van meg belőle.
3. Más kompozíciókba is kezd, nagy vásznakon, melyeken az emberi mondanivalók világítási és hangulati effektusokkal kapcsolódnak. De nem ér rá befejezni egyiket sem, mert fölbukkan képzeletében és minden energiáját magának foglalja le az Aradi vértanúk külső méreteiben is óriási feladata. Huszonhat éves, mikor befejezi s a millenniumkor kiállítja. Egyszerre országos hírnév koszorúzza. Az újságok az elragadtatás hangján üdvözlik, még a nehezen melegedő konzervatív kritika is. Beöthy Zsolt a Budapesti Szemlében hosszú tanulmányt ír a képről, és Munkácsy és Benczur akkor kiállított nagy kompozícióival, az "Ecce homo"-val, illetve a "Budavár visszavételé"-vel állítja nem előnytelen párhuzamba. Öreg negyvennyolcas honvédek könnyes szemmel, mélyen megilletődve állnak Golgothájuk ábrázolása előtt, versek, ódák ünneplik a művészt, dicsőítik a művet, ezt a legátérzettebb, legjobban átgondolt magyar történelmi kompozíciót, amely annyira megfogta a magyarság szívét. A képnek azonban gazdája nem akad, áldozni nem akar senki: az állam túlzott loyalitásból az uralkodóval szemben, a politikus hazafiaknak pedig nem kell művészet. A félévig tartó ünneplő mámor után a művész, fölgöngyölítve hazaviheti művét, amelyre életének negyedfél évét s lelkes munkáját áldozta és anyagiakban egész vagyont.
1897 nyarán pár hó alatt festi meg Thorma a szegedi múzeumban levő hatalmas, nagy festményét, a tanítványainak megjelenő Krisztust, a fölülről besütő nap vakító fényességében, amint áldva köszönti megilletődött népét: "Békesség nektek!" Barokkos, izgatott kompozíció, világításában Rembrandtra utal, mozgalmasságban, temperamentumban Tintorettóval tart öntudatlan belső rokonságot.
4. Nemsokára ezután fog élete tragikus, nagy vállalkozásához, a Talpra magyarhoz, hogy élményünkké tegye március 15-ét, Petőfit, amint halhatatlan versét a népnek, a fiatalságnak szavalja. Ambíciója, temperamentuma, égő magyarsága fűti akaratát. Két hosszú évtizeden át fiatalságát, egész művészi erejét áldozza, hogy hatalmas vízióját, a festészet lehetőségein szinte kívül eső ezen feladatot megvalósítsa, megoldja.
Eleinte még ráér közben egyébbel is foglalkozni, néhány arcképet s néhány magyaros genre-t festeni, jellemző és elbeszélő tehetségének, gazdag invenciójának újabb bizonyítékait. 1902-ben keletkezik nagy képe, a Szeptember végén, borongó melankóliával telített kompozíció, Petőfi gyönyörű költeményének átérzett illusztrációja. 1903-ban festi meg a Szépművészeti Múzeumban levő ismert művét, az Október elsejé-t, a bevonuló rekrutákkal, amellyel nagy külföldi sikerei is vannak: Münchenben a Glaspalastban és azután Saint-Louisban a világkiállításon, mindkét helyütt nagy (I. oszt.) aranyéremmel tüntetik ki. Festőileg talán nem eléggé összefogott, de lélekben, kifejezésben gazdag, jellemzésben invenciózus alkotás, egyes részeiben - mint pl. a középső csoport a kékmándlis öreg paraszttal - hatalmas lendületű, szenvedélyes festői véralkat kifejezője.
Az 1901-1906. évek közé eső időszakban több, hasonló kompozíció került ki ecsetje alól, és még számos apróbb vázlat, tehetségének nagyértékű töredékei. Nyilvánosságra került művei közül a Kártyázók (1904), a Cigányok (1905), a később földarabolt Cigány-utca (1907) és főleg az ezeknél korábbi Kocsisok közt (1901) című ismert képe, festői temperamentumának ez az eruptív erejű megnyilatkozása, mely a magyar művészetnek egyik iránytjelző vezérdarabjává lett, említendők.
Ezeken a képeken csak mellékesen dolgozik, mintegy pihenőképpen, mert eközben - de később már egészen - lefogja a monstruózus nagy kép, a Talpra magyar!, ráfekszik egész lényére, gondolkozására, erejét szívja, életét emészti. Egy évtizedig tisztára egyébbel sem foglalkozik, ezt festi csupán, ezzel verekszik új és új rohamokban. A pihenni, fölfrissülni nem tudó erőfeszítés hajtja lázasan, szakadatlanul, hetek, hónapok munkáját törüli, mossa le s festi újra és újra, Penelopé-munkáját képtelen abbahagyni. Pedig csak pihennie kellene, a képét huzamosabb ideig nem látnia, akkor, frissen, be tudná fejezni hamar. Mert ami megvan belőle, csodálatos élettől lüktet. Mozgalmasságáról, hangulatának gyönyörű természeti igazságáról, a kompozíció lendületéről, benső hevéről, meggyőző erejéről, a kész részletek festői értékeiről s főleg az egész kép összhatásáról leírás nehezen adhat számot, de tanúbizonyságot tesznek ama kevesek, akik látták.
1918-ban a várható román invázió elől kimenti Debrecenbe az Aradi vértanúkkal együtt, s most ott pihen valami raktárban mind a két vérrel festett kép, életének élő darabjai.
5. A Talpra magyar!-nak ez az időleges abbahagyása felszabadulást is jelent számára. Művészi képessége gyorsan visszanyeri rugalmasságát, ismét festőként áll a környező világgal szemben. Arcképek kerülnek ki ecsetje alól, emberi dokumentumok a kisváros mindennapos életéről és kisebb pleinair-kompozíciók, melyek festői fejlődése útját új tájakon keresztül vezetik.
Míg azelőtt a drámai tartalom, a cselekvés viharos vonalai, forró eruptív színei, az előadás szenvedélyes páthosza feleltek meg temperamentumának, ma, annyi emberi megpróbáltatás után, elmélyült életszeretettel fordul a nagybányai természetnek egy élet emlékeivel átitatott idillikus szépségei felé.
1921-ből való képén, a Majális víziójában a délutáni nap arany sugarában, mintegy gyúpontba gyűjtve ott rezeg az élet nagy szépsége és minden melankóliája a boldog, szép pillanatok elmulandóságának. Festői program is emellett ez a kép, az átlátszó, tiszta színek s az előadás anyagtalan könnyedségének programja. Talán még mélyebb, még szerencsésebb frigyesülése a festői és költői impulzusnak az Ibolyaszedés (1920) majdnem klasszicizált kompozíciója, ezüstös, komoly harmóniájával. A térdeplő két fiatal lány virágszedő szelíd mozdulata mikéntha vallásos szertartást celebrálna az ébredező nagybányai campagna tavaszi ünnepén, a havasfejű, acélkék hegyóriások, a Guttin s a Feketehegy lábainál.
6. Egész művészi útja élményeken keresztül vezet, s az emberi és festői szenzációk ölelkezésében fogannak képei. Az októberi reggel kékes komorsága az aradi tizenhárom tragédiáját invokálja képzeletébe. Március tépett, foszlányos ege alatt a régi Pest hólécsatakos utcáján Petőfi jelenik meg látományszerűen előtte a bámész és lelkes tömeg feje fölött, amint a trikolórra esküszik. Élményből fakadt a Szenvedők irodalmi tartalma és festői milieuje éppúgy, mint a Békesség veletek! az Október elseje vagy a Kocsisok festői mondanivalója.
Első képe szürke pleinair hangulatával, tónusával a Bastien-Lepage-korszakba kapcsolódik ugyan, de egyszersmind fölszabadulást is jelent ez alól vállalkozásának merészségével, egész koncepciójával. Utazásai közben Hollandiában elragadja Rembrandt, Frans Hals, Madridban lelkesedik Velasquezért, észreveszi és méltányolja Grecót, több mint fél évtizeddel az európai Greco-láz kezdete előtt - tanul valamennyiüktől, de közvetlen hatásuk képeire alig van. Ő a saját útját járja, mialatt mások számára jelez lehetőségeket. A Kocsisok színeinek lobogó mély tüze, festésének szenvedélyessége, nagyszerű energiája, különös, csupán a magyar festészetben ismerős zengésű harmóniája sokszor csendül föl nyomában másoknál - míg ő maga tovább halad, új tájékok felé.
Az elmélyedő, Hollósyas megmunkálásra, a Ferenczy módján való dekoratív mérlegelésre temperamentuma nem alkalmas, és ha olyasmit próbál, mint azok, nem sikerül neki úgy. Viszont vérmérséklete forróbb, impulzusa hevesebb, és képzelete, ha talán néha nem is oly válogatós, hogy egészen elkerülje az ismertebb s népszerűbb területeket, de mindenesetre nagyobb feszerejű, lendületesebb, csapongóbb, vállalkozóbb, mint társaié. Képvíziói nem mindig egyforma sikerrel küzdenek meg a technikai megvalósítás nehézségeivel, de képei sohasem puszta értelmi szándék munkái, mindig a magától való festői képzelet eleven szülöttei, s ez, egyenlőtlenségük mellett is, az őszinteség meggyőző erejét adja alkotásainak.
7. Miként festői tehetsége, úgy emberi tulajdonságai is magasan föléje emelik az átlagnak. Értelme világos, ítélete gyors, szíve tiszta. Ellen- és rokonszenvei ösztönösek és határozottak, de ha temperamentuma olykor elragadja, van erkölcse a belátáshoz. Jó, sőt lágy szívű, a szentimentalizmus azonban teljesen idegen férfias természetétől. Bajba került embertársán önként, gyorsan és cselekvőleg segítő. Érzékeny, büszke és megbocsátó. Nagylelkű. A bosszúállásnak a gondolata is hiányzik lényéből. Ha kedélye néha gyorsan változó és elhatározásaitól messze sodorja is, lelki gesztusa mindig egyformán nemes. Hibáival és erényeivel reprezentatív magyar.
Évek óta, nehéz időkön át elnöke, vezére a Nagybányai Festők Társaságának, záróköve ennek az utolsó, még épen álló magyar boltívnek.
Ez Thorma János. Nehéz volt nekem ezeket itt róla, mintegy füle hallatára, elmondanom, márcsak azért is, mert fejlődése s élete munkája korántsincs még lezárva. De hallgatni, tisztán baráti szeméremből, súlyos vétek lett volna az igazság ellen.
1922. december.
Forrás: Nyugat 1924. 12. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00360/10966.htm
Beöthy Zsolt: Egy új magyar történeti kép
(részlet)
(...) Épen ezért talán az ő [Munkácsy, Benczúr] műveik sikerénél is örvendetesebb momentuma millenáris művészeti mozgalmainknak egy új, ifjú, eddig teljesen ismeretlen történeti festő föltűnése, kiben, úgy látszik, megvan a tehetségnek az az ereje, és igazi ambitiója, az érzésnek is az az emelkedettsége s találkozása nemzetével, a tanulmánynak is az a komolysága, melyek a kiváló történeti festő adományát és készületét teszik. Ez a fiatal művész: Thorma János, az Aradi vértanúk festője.
Képe iránt, mely a Károly-körúton egy rosszul világított, kopott tánczteremben van kiállítva, közönségünk művészi érdeklődését eleinte csak igen kis mértékben voltak képesek fölébreszteni a felőle megjelent hirlapi közlések. Első vendégei alig vártak mást, mint egy, rossz értelemben vett sensatiós képet, mely rémletes tárgyával igyekszik megadóztatni a nemzeti kegyeletet, különösen a jó vidéket; a tárlat, a millenáris sokadalom azon látványosságainak egyikét, a "vakulj magyar!" jelszava alatt nem épen eszményi czélra törekszenek. A vén Orczy-házról, melyben ki van állítva, mindnyájan csodálkozva hallottuk gyermekkorunkban, hogy óránkint egy aranyat jövedelmez; nem ennek a hagyománynak babonája csábította-e oda a spekuláns "képmutogatót"? A környezet sem épen hangulatkeltő. A rendetlen, hordókkal, asztalokkal, áru-csomagokkal tele udvaron át útunk egy hátulsó ajtóhoz vezet. Azután egy szűk lépcső következik, szánalmasan szegényes és kopott szőnyeggel beterítve s vakablakaiban, az itt tartott éjjeli mulatságokra emlékeztetve, fakó és sűrű por lepte csinált-virágokkal. Egy kis kanyargás után végre bejutunk a fekete szövettel kárpitozott terembe s a bizalmatlanság legmagasabb fokán magunk előtt látjuk az óriási vásznat. Előszőr csak a keresett borzalmasnak hiánya lep meg rajta; azután az egésznek nagy egyszerűsége engesztelget s szinhangulatának nemes tisztasága hív föl figyelmesebb szemléletre s elfogulatlanabb belemélyedésre; mind önkéntelenebbül és jobban érezzük, hogy komoly művésznek minden ízében nemes alkotásával állunk szemben; végül csalódásunk a legmélyebb meghatottságban nyilatkozik s e fakó virágok között és viseltes szőnyegen legalább annyian hagyják el a tárlatot nedves szemekkel, mint a mennyien kétkedő mosolylyal nyitottak be. Ha a kép el nem foglalná egész lelkünket, bizonyára sokan kértünk volna magunkban bocsánatot a művésztől bizalmatlanságunkért. A nagy nemzeti tragédia szívtépő katastrophája épen oly kegyeletes, mint hivatott ábrázolójára lelt benne; mi pedig a magyar történeti képirásnak legnagyobb reményű fiatal képviselőjére, sőt egyik legjelesebb alkotására találtunk.
A kép majdnem sík teret mutat, jobb hátterében csekély emelkedéssel egy bástyafalnak néhány sötéten vázolt ívével s a messze távol fái között jelzett házakkal. Az ősziesen kiszáradt, szürkés-barna, rögös föld kitünő természet-érzéssel festve; szinte zörögni halljuk rajta a vöröses, száraz, letaposott harasztot, mely között ki-kibújik az első kökörcsin. A bal oldalon friss túrások, melyek mellett erősen befelé irányuló jó távlattal, lehető összefoglaltságukban párhuzamos vonalaikkal sem bántva a szemet: a kilencz bitófa, egyszerű, meglehetősen alacsony czövekek. Az első alatt, a képnek bal előterében, Pöltemberg tábornok, fejét már hátraszegve a nyurga hóhér kezére, ki vörös libériájában háttal, de félarczban láthatólag ágaskodik s épen készül a hurkot áldozata nyakába vetni, míg ennek kezét a földön térdelő pribék fogja le. Kissé jobbra fehér karinges pap térdel, vagy inkább roskadt térdére a földön. Még távolabb egy másik pap áll, bal kezével eltakarva szemét, jobbjával pedig a feszületet magasan tartva a boldogtalan szemeinek utolsó pillantása elé, vagy talán keservében inkább egyenest föl az égnek. Ezt a bal csoportot két pap: egy imádkozó s a feszületet tartó, kapcsolják össze a kissé hátrább helyezett és gazdagabb jobbik csoporttal, mely egy paraszt szekér körül gyülekezik. A béna Damjanicsot szállitotta a vesztőhelyre, ki fehér köpenyébe burkolózva még a szekéren ül s kemény tekintettel, sötét ránczokba vont homlokkal néz maga elé. A kocsi bal oldalán, félig mögötte, áll hat elitélt tábornok. Öten hátul egy csomóba húzódva; egyszerű, nemes táblabiró alakok, kikből a nagy idők formáltak hősöket s most, a rettentő vég előtt, minden érzelgőség vagy páthosz nélkül, szorulnak egymáshoz közel. Mind sötét, polgári ruhát viselnek, bal kezök és jobb lábuk rozsdás békókkal összelánczolva. Előttök áll, papi kísérőjével, fekete bársony attilájában Nagy Sándor, még elválva társaitól s kissé szétvetett lábakkal, magán erőt véve őrzi szilárdságát s felütött fejjel várja a mindjárt reá forduló sort. A rúdjával kifelé fordított szekérhez támaszkodik elöl Leiningen, honvéd egyenruhában; mindnyája közt a leggyöngédebben átérzett és legfőbb szeretettel kidolgozott alak, tekintetében s végtelen nemes mozdulatában a legmélyebb levertség kifejezésével. A vértanúknak egy ma is élő bajtársa azzal a megjegyzéssel csodálta meg a fiatal művész ihletét, melyből ezt a megható alakot koncipiálta: "vajon honnan tudhatta, hogy valamennyiök között Leiningen vesztett legtöbbet, neki volt legtöbb oka sajnálnia az életét?" Még alantabb a borzasztó óra izgalmában szintén egymáshoz szorulva, két fiatal pap; az egyik, a keményebb, összeszorított ajakkal és égő szemmel a tábornok felé néz; a másik elfordulva, fölindulását, már-már kitörő könnyeit ajkához szoritott imádságos könyvével nyomja el. Mind a csoportokat és alakokat, melyek tágan s a legtisztább tagolással vannak elrendezve s egységbe foglalva, kitűnő távlati számítással és hatással, katonai négyszög veszi körül, mely azonban, a bal háttérben elhelyezett lovas tisztjével együtt, a reggel ködében inkább csak vázolva van, mint kidolgozva.
Az egész az őszi kora reggelnek ködös világításában. A földről még szakadoztak a ködök; az égen szürke párás felhők, csak épen a közepén megfoszolva s kissé melegebb fény-kévét bocsátva alá. Ebből száll valami Pöltenberg fejére, benne csillanik meg a föltartott feszület s a közbül álló pap fehér karinge; ez van igazi művészi tudással tovább játszatva, finom reflexekkel, a szekér kerekein. E szomorú, de teljesen szabad légfényben mutatkozik minden a festményen, talán a legelső magyar képen, mely e tekintetben minden tolakodás és szemfényvesztés nélkül igaz természetet ad. De nemcsak természetet, melyet szemünkkel mindnyájan láthatunk, nemcsak ennek külső igazságát, hanem azt a belsőt, melyet csak költői lélek láthat és láttathat. E borús világítás, melynek hatását emeli a sok fehér színfolt, a papok karingei s Damjanics köpönyege, sőt emeli, mert megtöri egyhangúságát, a hóhér kopottas kabátjának vörös foltja is: a legmélyebben megillető színhangulatot teremt. Nem tudjuk, milyen volt az a szörnyű októberi reggel az aradi mezőn; nem ragyogta-e be talán a kelő nap aranya; de ellenállhatatlanul érezzük, hogy érzéseink és képzeletünk ilyen ég alatt s ilyen világításban mutatják nekünk, sőt ha ott lettünk volna, bármilyen volt az a reggel: az eget és a földet ott és akkor mi is ilyennek láttuk volna.
Az első, a mi a képen megkapja a szemlélőt, kétségkívül az az egységes, mély, bánatos hangulat, a tiszta természet képében, minden túlzás és affectatio nélkül. De rendkívüli hatásának nem ez az egyetlen, sőt nem is a fő forrása. Nem, a mint talán a képet nem ismerve hihetnők, tragikus tárgya, mely könnyű szerrel kaphat mindnyájunk szivébe. A fiatal festő, fölfogásának, alkotása egészének és minden részletének tanúsága szerint, épen törekszik lelki életünknek azokra az érzelmi elemeire hatni, melyeknek megilletésére és fölkavarására tárgya magában olyan alkalmasnak látszik: könnyen izgatható szenvedélyeinkre, bús magyarságunkra. Tárgya egy szent, de igazán szent emlék neki, melynek művészi értelemben vett profanálásától szinte félni látszik. A nagy emlékek erősítő levegője szitja ihletét s tárgyát a legnemesebb és tisztább művészi lelkesedéssel fogja föl és ábrázolja. Távol marad az izgatástól s kifejezve tárgyának legnemesebb és legfölemelőbb eszmei tartalmát, művészi eszközökkel illeti meg, művészi fogékonyságunk által, nemzeti érzéseink egész körét. Az irányzatosságnak ép oly kevés nyoma van a képen, mint a hatásvadászatnak; épen egyszerűségében megható költészet az, mely oly mesterkéletlenül, annyira czélzatosság és czifrálkodás nélkül szól belőle, akár egy népeposz valamelyik énekéből. Mindössze egy-két apróság, a mi külön hatásra számitottnak tetszik, s ezek is, beleolvasztva az egész összhangjába, csak emelik a fölfogás költői egységét a nélkül, hogy a művészinek ártanának. A hurok, melyet a hóhér Pöltenberg nyakába készül vetni, s sárga kötél reflexében glóriaként fonja körül az első áldozat nemes fejét. A föltartott és szintén megvilágitott feszület nemcsak a haldoklónak látszik szánva, hanem az égre hivatkozik: de a fölháborodott érzésnek is, a mozdulatnak is ellenállhatatlan erejével és egyszerű természetességével. Semmi több.
A fölfogásnak azonban épen ez az egyszerű, minden hatásvadászat nélkül való költőisége és természetes igazsága, mely nemcsak a természeti, hanem a lelki élet tükrözésében nyilatkozik, indit meg bennünket oly szokatlanúl. Ez tanúskodik talán legszembetünőbben Thormának művészi önállóságáról és eredetiségéről. Tárgyában mindenkire nézve, a ki jelenetet és szereplőit az időnek távolából, az elnyomatás évei sajgó érzésének és izgatott képzeletének hagyományaitól vezetve nézi: kétségkívül bizonyos kísértés rejlik, hogy olyanféle poseban mutassa be, mint például Kontékat Garay. Az ötvenes éveknek számos, kéziratban forgott verse, többek között Tóth Kálmánnak Mikor az akasztófákat faragták czimű ismert költeménye, mind ilyen irányba terelték képzeletünket. És íme most valami egészen mást látunk magunk előtt. A vértanúk közül egyik sem szónokol, egyik sem átkozódik: mindössze többé-kevésbé erőt véve magunkon, az önérzet nemes megadásával, szembe tudunk nézni a legiszonyúbb halállal. A jó és hős táblabirák közül két öreg úr megtörtnek is látszik, de minden félelem és megalázkodás nélkül. Egy páran, mintha imádkoznának, ha nem is szavakkal, de szivökben. A kép minden ábrázata vértelen, sárga, a halál árnyékával; a legsárgább, a ki legföntebbre emeli fejét: Nagy Sándor, ki szemmel láthatólag minden erejét összeszedi, hogy igy uralkodni birjon idegein. Nem a képzeletnek alakokat és szineket módosító világításában látjuk őket, hanem embereknek, kiknek nem ideg-élete, csak sorsa és ereje különbözik a mienktől, katonáknak, kik e pillanatban is komoly méltósággal helyt tudnak állani. A mint ember, emberi véges erővel, de igaz lélekkel és bátor szívvel, szembe nézhet ilyen véggel: csak úgy állanak ott. Kegyeletünkön nem esik sérelem, sőt ez a valószerű fölfogás szívünk legmélyéről nyit neki szinte új forrásokat. Ha a tábornokok utolsó perczeiről följegyzett részleteket olvassuk: épen ilyeneknek tűnhetnek föl előttünk. Csak Leiningen utasít vissza néhány méltóságos és mérsékelt szóval egy ellene emelt vádat, melyet katonai becsületével összeférhetetlennek tart; a többiek mind röviden és megindítóan búcsúznak egymástól, síró papi kísérőiktől, távollevő övéiktől s megáldva a hazát, meghalnak érte. Épen a milyeneknek Thorma ábrázolta őket. Hősök és nem hősködők; nem izgatni akarnak, egyszerűen csak arra kérnek, hogy: ne feledkezzünk el róluk. A fölfogásnak ebből az egyszerű igazságából, ennek természetes erejéből fakad első sorban rendkívüli megindulásunk, a részvétnek, a fájdalomnak, a gyásznak fölindulása érettök.
A képen ennek a tiszta, keveretlen, egységes érzésnek, mintegy erősítő és kifejező chorusát képezik a papok, szívöknek nem rejthető, kitörő vagy kitörni készülő megindulásával. Közülük különösen kettő méltó a legnagyobb figyelemre. Az, a melyik arczát elrejtve tartja föl a feszületet, talán alakításban s különösen világításban kiválóbb, de átérzettségre, igaz bensőségre s a kifejezés megkapó önkénytelenségére, mindenesetre megelőzi az, a melyik Pöltenberg mellett térdre roskadva szorongatja keresztjét s különösen az a másik, ki arczához szorított könyvével törekszik visszafojtani könnyeit. Ez a motivum épen olyan új, a milyen igaz és keresetlen a az egész alak a legtöbbet mondók közé tartozik mindazok közt, melyeket újabb képírásunk ábrázolt. Mikor búcsúzunk a képtől, utolsó tekintetünk e fiatal pap alakjára esik, mely, mint egy gyászosan fölzajló antistropha, a legtisztábban és legtalálóbban fejezi ki a mi érzésünket is. Kiváló tapintatú, nem közönséges művészi érzéke az sem az ifjú festőnek, hogy részvevő fájdalmunknak ezt a fölindulását, egész tervével a maga keveretlen tisztaságában tudta fölkelteni és megőrizni s ezzel mélyíteni és erősíteni. A hóhért és pribékjét kivéve, kik mintegy a borzalom szerszámaihoz tartoznak, nincs a kép előterében egyetlen alak, mely talán szenvedélyesebb accentusokkal keverné a művészi hatást vagy azt, a mi még a művészi olvadhat, megzavarná. Nincs ott se hadbiró, se tiszt, se porkoláb, csak az elitéltek és a papok, a gyászoltak és gyászolóik. A katonai négyszög egyes alakjai, tisztjökkel együtt, elmosodóttabbak, hogysem e tekintetben számba jöhetnének. De még kisebb részletekben sem tagadja meg magát Thormának ez a finom érzéke, melylyel fölindulásunk egységes és gyöngéd jellemét védi. Damjanics szekere előtt már nincsenek ott a lovak, melyek talán arra vonhatnák képzeletünket, hogy a holttesteket erre a kocsira dobva fogják nemsokára elszállítani. Az egész szomorú képnek minden alakjával és részletével mintha óvakodnék mestere többet mondani, mint hogy: a haza vértanúinak szeretettel őrizzétek emlékét. Nem többet és nem egyebet. Ez a tartózkodás pedig nem politika, hanem művészet, mert tudja, hogy e kevés szóval mélyebbre hat lelkünkre s hogy minden nagy hatás titka, hogy egyetlen érzelembe tudja összefoglalni fölindulásunkat.
E megjegyzések azonban ne szolgáltassanak alkalmat félteértésre. Senki sem állítja többé, hogy a műtárgyak hatása kizárólag úgynevezett művészi fogékonyságunkból fejlik ki. Életünknek száz lebbenő emléke, legkülönbözőbb érzelmeinknek megérintett körei erősítve vagy gyöngítve, módosítva vagy színezve játszanak bele s fölindulásunk aesthetikai jellemét csak abban birja, hogy a műtárgygyal tudatos kapcsolatban marad s a mint Spencer mondja, hiányzik belőle a hajlam, hogy bizonyos közvetlenséggel tettekbe menjen át. A történeti festőnek már, az ő művészeti föladata szerint s méltó és teljes hatása érdekében, nemcsak szabad, hanem kell is hivatkoznia nemzeti érzésünkre. Ennek megfelelő ihletése s nemes mozgalmai adják meg a történeti festmény hatásának igazi erejét és melegét épen úgy, áhítatunk, vallásos érzelmeink a vallásos művészetét. A történeti festő, ha nemcsak az a czélja, hogy kedvére duskálhasson az aranyos jelmezekben és gázolhasson a vérben, a történetnek alkalmas és jellemző mozzanatival s azzal a bennök megnyilatkozó lélekkel törekszik hatni ránk, melyben az ő lelke és a mi lelkünk egyaránt részesek. Bizonyságát adja már a tárgyválasztásban, olyan mozzanat kikeresésével, mely alkalmas nemzeti érzésünk húrjának megrezegtetésére. Benczúr Budavára például, remeklő művészete ellenére, épen ebben a tekintetben hagy fönn kívánni valót. Lothringeni Károly herczeg s az idegen segédhadak győztes bevonulásának ábrázolásában, a néhány kitünő magyar mellékalak ellenére sem hathat ránk a művész a találkozó érzelmek teljes és imponáló erejével. Körülbelől ugyanolyan képben látja és tünteti föl történetünknek korszakos eseményét, mint a brabanti mester a bécsi udvar számára készített s az ezredéves tárlat történelmi csarnokában látható pompás szőnyegein. Hálánknak egész teljessége mellett is, a vitézül harczolt s véröket ontott idegen seregek és hős vezérök iránt, képzeletünk, nemzeti emlékeink körében, alig foglalkozik velök. Nem igen hiszszük, hogy legyen magyar ember, ki elé Budavára visszavételét a Benczúr által festett jelenetben állítsa képzelete. Látjuk talán, a mint hajdúi élén elsőnek ront a füstölgő várba: Petneházy Dávidot, kit Csiky Gergely is Buda visszavívásának emlékére írt ünneplő játékának helyes érzékkel hősévé választott; vagy az első ostrom hősét, gróf Eszterházi Jánost, a mint a győri hajdúktól elfoglalt külső várművekre az első zászlót kitűzi; vagy a Bercsényi-huszárok döntő győzelmét Szolimán szultán felmentő seregén; vagy egyebet, a hol a magyar hősiség döntőleg folyt be a diadalra: de nem ezt a nyugot-európai barok-stylben ragyogó jelenetet, melyet a főváros tárlatán méltán csodálunk. Szemünket elkápráztatja, de szívünkhöz keveset szól s a művészi hatásnak innen fakadó forrásai nem táplálják elragadtatásunkat. A mi megindíthatná őket: igazi összhangot a magunk képzeletvilága s a között, mely a képben megnyilatkozik, nem érzünk. Matejko megfestette Bécs fölmentését, Sobieksi János fő alakjával; a képet megbámulta Bécs, de érezni csak a lengyelek érezték. Annál erősebben nyilatkozik ez a nemzeti lélek, a maga érzés- és képzeletvilágával Thorma képében. Ez hevíti őt s érvényesül műve hatásában. Különös érdeme, hogy a legkisebb hamis pose nélkül, az egyszerű igazság erejével fejezi ki, megőrizve művészi szellemét, úgy a mozzanat választása, mint fölfogásának nemessége által. A fölfogásnak e habozás nélküli biztossága nyilatkozik a kép szerkezetének világosságában is. Tizenöt alakját mind szépen gondolt és rendezett, könnyen áttekinthető csoportosítással foglalta a külső kapcsolat és belső összeköttetés egységébe. Ez pedig rá nézve nem is lehetett épen könnyű, mert szemünk a roppant vászon bal oldalán fölülről alá futó világos nyomát födözheti föl annak, hogy, talán megfelelő nagyságú műterem hiányában, kénytelen volt két részre osztva festeni meg képét. Kidolgozása már korántsem olyan egységes, mint hangulata, fölfogása és elrendezése. Általában mindent igen szélesen kezel, de nem egyenletesen. Vannak valóban fényesen dolgozott részletei, még mellékességekben is, mint a verőfénybe eső s a jobb szélre jutott pap, karingek vásznának meglepő valószerűségével. Ez alakok mellett a hóhérnak arany paszomántos, keshedt vörös libériája, a spanyolok kedves tónusában, valódi bravurral van festve, mint a kopott és kóczos pribék is, ki plasztikájára nézve talán legjobb alakja a képnek. De a tábornokok már sokkal vázlatosabban dolgozottak, kivéve Pöltenberget, kinek élesebben és nemesen mintázott feje az élettel végképpen leszámolt hősi nyugalom kifejezését tisztán tükrözi, s még Leiningent, egy érzelmesebb hajlam s talán finomabb idegalkat melancholiájának képét. Már az ötös csoport azonban, a szekér mögött, különösen arczban, vázlatszerű, vázlatosabb, mintsem hátrább helyeztetésöknél fogva a légtávlat követelné, sőt, Nagy Sándorral és Damjanicscsal összevetve úgy látszik, méreteik is valamivel lejebb vannak szállítva a megfelelőnél.
De mindez egyenetlenség és tévedés mitsem változat a kép összbenyomásának megindító erején. Minél több és különbözőbb külföldi mestert hallottunk említeni, kiknek modorára a festménynek egyik vagy másik részlete emlékeztet, mint a modern spanyolokat, majd Uhdét, annál inkább megerősödünk abban a hitünkben, hogy egészen eredeti és kitünő tehetséggel van dolgunk. Egy minden ízében magyar művészszel, ki multunkat magyar szívvel érzi s földünket a magyar szem szerető élességével látja. Az öröm és a remény, melyet ezzel az első nagy alkotásával ébreszt, nemcsak az ő pályájának, hanem az egész magyar történeti képírásnak jövendőjét illeti. A nemzet, melynek ezt a jövendőt szívén kell viselni, s a melyhez ebben az esetben természetesen egyedül fordúlhatunk, fog-e módot nyújtani rá, hogy Thorma képe valamely, hozzá méltó környezetben találhasson állandó helyet?
Forrás: Beöthy Zsolt: Egy új magyar történeti kép, Budapesti Szemle, 1896, 87. kötet, 235. szám, 140-150. oldal
Murádin Jenő: Thorma János művészpedagógusi portréjához
Thorma Jánosra, a nagybányai művésztelep egyik alapító mesterére emlékeztek születésének 130. évfordulóján Kiskunhalason. Az alföldi városban, mely Thormának szülőhelye volt, nagyszabású kiállítás nyílt az 1937-ben elhunyt művész múzeumi és magángyűjteményben levő alkotásaiból. A kiállítás április 25-én nyílt meg, s ugyanaznap tudományos tanácskozáson méltatták Thorma kolóniavezetői, tanári és művészi-festői érdemeit. A Thorma János-konferencián budapesti, bukaresti és kolozsvári művészettörténészek vettek részt. Az alábbiakban Murádin Jenő (Kolozsvár) előadását közöljük.
Harminc-negyven évvel ezelőtt még élőben fölgyűjthető volt a nagybányai festőtelep történetének számos epizódja. Megtapasztaltam ezt magam is, amikor a hatvanas évek elején (egész pontosan 1963 őszén) mintegy két héten át első ízben jártam végig a műtermeket, ismerkedtem a helyszínekkel, alkotókkal, szemtanúkkal. Még élt, és szívesen beszélt a múltról Nagy Oszkár, Mikola András, Krizsánné Csikós Antónia, Slevenszky Oszkár, Vida Géza, Balla József, Csiszér Lilla, Agricola Lídia. Kiegészült ez az orális történelem a későbbi és gyakran más helyszínen történt beszélgetésekkel. A találkozásokkal a Szentendréről nyaranként Nagybányára "hazatérő" Pirk Jánossal, a Marosvásárhelyre áttelepedett Pittner Olivérrel, a dési Incze Jánossal, vagy a kolozsvári főiskola egykor Nagybányát-járt tanáraival, Aurel Ciupéval, Tassy Demiannal, Petre Abrudannal, Mohy Sándorral.
Ma már csak a bibliai korba jutott 98 éves Mohy Sándor él közülük, de sokan voltak, akik visszaemlékezésekben, akár könyvalakban is megjelentették azokat a történeteket, amelyeknek egy részét még élőben hallottam tőlük.
Ha Thormára terelődött a szó, mindig úgy éreztem, egy legenda elhalványulatlan képe elevenedik meg előttem. Színes volt ez a kép, gyakran új elemekkel bővített, s Thorma alakja úgy rajzolódott ki benne, mint a szuggesztív alkatú színészé, aki ha színpadra lép minden szem ráirányul, és senki más nem látszik körülötte. Délceg, magas alakja, szép barna kun arca, melyet ifjúkorától ezüstösen fehér hajfürtök kereteztek, a kolónián vagy kirándulásokon készült csoportképeken is mindig ráirányították a figyelmet. Olyan volt, mint a királydrámák shakespeare-i hőse, aki együtt pusztult el országával, az ő esetében a már-már tulajdonának érzett művészteleppel.
Nem lenne azonban művészközösség az, amelynek tagjai csak jó szót szólanának a kollégáról, vagy az előttük járó művésztársról.
A Thormáról kialakult kép, a pályatársi emlékezet éppúgy elénk tár napos tisztásokat, mint fénytelen árnyoldalakat. Senki el nem vitatta vezetésre született tehetségét, mostoha időkben az alapítást megőrző elhivatottságát, de kisajátítónak érzett attitűdje, önmagát ünnepeltető becsvágya, s az újító törekvésektől a kolónián elhatárolódó állásfoglalása ellenérzéseket szült, s ez megérződött mind a szóbeli, mind az írott emlékezésekben.
A művészpedagógus Thorma emléke távolabbi múltból tűnik elő, hiszen már halála előtt tíz évvel megvált az iskolától, átadta a korrigálás feladatát a fiatalabb nemzedéknek. Bizonyos azonban, hogy mindvégig tudatában volt: a kolónia csak az iskolával együtt létezhet, az tartja meg életképességét. Ez a tapasztalat megerősödött benne azután, hogy az államhatalmi változást követően átvállalta a Nagybányára irányított román növendékek oktatását.1 Döntése a festőtelep léte elleni első támadásokat hárította el.
Ezen előadásnak nem célja Thorma művészpedagógusi szemléletének elemzése. A szakirodalom ebből sok mindent föltárt már. Közismert, hogy ő foglalta össze első ízben, még 1898-ban, a Nagybányán meghonosodó szabadiskolai oktatás lényegét.2 Ugyanígy ismert tény az is, hogy ezek az alapelvek erőteljesen érvényesültek a Hollósy távozását követő kolóniabeli oktatási gyakorlatban, szellemiségük pedig beépült az 1920-as magyar főiskolai reform programjába. Itt csupán néhány olyan mozzanatot emelnék ki - hangsúlyosan az írott és szóbeli emlékanyagra alapozva -, amely a kolónia utolsó korszakára, az 1919 utáni időszakra vonatkozik.
Egy háborúban összeroppant ország forradalmak dúlta és leszakadó peremterületein a magyar intézmények fönntartása lehetetlen feladatnak látszott. A megszűnés fenyegette a negyedszázada alapított nagybányai művésztelepet is. Ilyen helyzetben mutatkozott meg a kolónia vezetését akkor már egyszemélyben kézbe fogó Thorma János emberi nagysága, tenniakarása és diplomáciai érzéke. A kétségbeesés, a sebek mutogatása helyett az egyedül célravezető eszközt - a cselekvést - választotta. Azzal folytatódik a kolónia története (mondhatjuk úgy is: azzal nem szűnik meg), hogy Thorma János 1919 májusában néhány tanítványával megnyitja a festőiskolát.3 A város katonai megszállás alatt állott, a békekötés még messze volt, és Thorma mindezekkel szemben a kultúra meggyőző erejét, mindenekfelettiségét demonstrálta. Személyes kapcsolatot épített ki a román értelmiség olyan politikai élvonalba került egyéniségeivel, mint Octavian Goga, Virgil Cioflec, Emil Isac, akik a kommunikáció szükségét átérezve a művésztelep fönntartásának támogatói lettek. Thorma ismét csak a tényekkel és tettrekészséggel érvelt: elvállalta a bukaresti, iaşi-i és kisinyovi román akadémisták oktatását. Ezzel pedig a két kultúra közeledésének útjait is egyengette.
A kolónia és festőiskola tehát fönnmaradt, látogatottsága ismét a régi lett, sőt meg is haladta azt. 1925-ben a növendékek száma - minden korábbi statisztikai adatot megdöntve - megközelítette a 150-et.4 Thorma az első időkben egész évben egyedül korrigált, majd négy nyáron át (1922-23-24 és 26-ban) a Budapestről hazalátogató Réti István volt a segítségére.5 A háború utáni első évtizedet a gyorsan megszilárdult iskolaszervezet, az ismét normális mederbe terelődött művésztelepi lét és a viszonylagos nemzetiségi béke jellemezte. Thorma diplomáciájának érdeme, hogy a román városvezetéssel is megtalálta a békés érintkezés hangját; tudatosította bennük a büszkeség érzését az országban egyedülálló művésztelep és szabadiskola iránt.
A termékeny munka hangulatát idézte meg emlékezéseiben Mohy Sándor. "Az iskola épülete impozáns. Bent a magas falakon nagymesterek, Velázquez, Rembrandt, Vermeer van Delft stb. reprodukciói függnek. Finom olajfesték kellemes szaga érzik a levegőben. Idősek, fiatalok, fiúk, leányok kíváncsi tekintettel vizsgálják a belépőt: - Ki vagy, honnan jössz, miféle tehetség...? A magas dobogón férfimodell ül. Egyszerű, szakállas, bozontos alak. Mindenki fejet rajzol, szénnel, nagy fehér papíron... A hétfőn megkezdett munkát szombaton kell befejezni. Festmény vagy rajz, fej, fél vagy egész alak tetszés szerint készíthető. Fő az, hogy »ízes« legyen, mondjon valamit, legyen álláspontja. Nincs szomorúbb dolog, mint egy semmitmondó festmény... Délután krokizás, aztán tájképezés. Jelszó: ki a természetbe! Csak a modell közelsége, az átélés, az élmény termékenyít!"6
A festőiskola kertjében mindvégig működött az a nyitott szín, deszkabódé, melyet a Jókai-dombról szállítottak oda, Thorma és Réti is szerette ott beállítani nyaranta a modelleket.7 A szabadtermészeti festés hagyománya így él tovább a kolónián. A növendékek a műtermi irányított fény helyett a természetes szórt fényben és a dús lombú fák között transzponálták a látványt. A mesterek dicsérete a legnagyobb szó volt. Érezték súlyát a román növendékek is, akikkel Thorma franciául, Réti németül beszélt, vagy olyan diákok tolmácsoltak nekik, akik értettek románul.
Többen a növendékek közül - csak kiragadott példaként Göllner Elemér, a később Dél-Amerikába kivándorolt festő - leveleikben számoltak be a festőiskolai életről. "Az iskola délelőtt 8-tól 1-ig, s délután 4-től 8-ig tart, közben pedig rendesen kimegyek festeni.8 [...] A visszasietésemnek meg is lett az eredménye, mert még azon a héten rajzoltam egy olyan fejet, amivel Réti is nagyon meg volt elégedve. Ez pedig iszonyú nagy szó..."9
Az idézett levelek írójának példája azért is szemléletes, mert Göllner Elemér is azok között volt, akik kizárólagosan a művésztelepen, az ottani iskolában és közösségben váltak festővé. Jelenségértéke van annak, hogy a háborút közvetlenül követő időben átmenetileg megszakadtak a kapcsolatok a hagyományos művészképző központokkal, legalább is körülményesebb lett a külföldre utazás. Ezért értékelődtek föl az egész kelet-európai régióban az egymás után alakult magániskolák, és kapott nagyobb súlyt, mint korábban bármikor, a nagybányai festőiskola is.
Thorma korrektúrája hozzáértő, intuitív, de olykor rapszodikus volt. Gyakori hangulatváltozásai nemegyszer zavarba hozták a frissen hozzá került növendékeket. Ám személyét, művészi habitusát általános megbecsülés övezte. Más volt, mint Réti, akit a módszeresség és a nagy elméleti tudására alapozó okfejtés jellemzett. Ugyanakkor az ő ráérző korrektúráján is nemzedékek nevelkedtek. Növendékei Thorma korrektúráján a gyakorlati jelleget értékelték; magyarázatot ritkán fűzött a növendékek munkáihoz. Ettől csak akkor tért el, ha valami különösen érdekes probléma merült föl, amelynek elméleti kifejtése őt magát is izgatta. Már említett rapszodikussága abban nyilvánult meg, hogy hangulatváltozásai szerint dicsérte túl vagy sújtotta le egy-egy növendékét. Való igaz, hogy voltak kedvelt tanítványai, kiket nagyra tartott, s akiket műterébe is meghívott. Ezt emlékirataiban Mikola András is így mutatja be.
Az ő szigorú ítéletét azonban Thorma "szertelenül szeszélyes" korrektúráját illetően elfogultnak kell ítélnünk.10 Amikor Thorma hetente akár száznál is több növendék munkáját értékelte ki, ilyenszerű hozzáállás nem is volt lehetséges. Tanítványok sokasága hasznosította a nagybányai mester korrigálását, és Nagybánya memoárirodalmában messzemenően több az őrá vonatkozó hálás emlékezés, mint az elutasítás. Nagyon jellemző román növendékeivel történt esete 195-ös bukaresti kiállítása alkalmával. Erről az élményéről Thorma Réti Istvánnak szóló levelében számolt be. "A fiúk Bukarestben megvártak az Ateneul előtt, mikor jöttem ki a zsűri üléséről, körülfogtak nagy éljenzéssel és beszéddel üdvözöltek. Féltem, hogy még bekísérnek, mint afféle lázítót. Megálltak az utcán az emberek és zsüror társaim is nagyban csodálkoztak az ováción és az én népszerűségemen."11
Mint a kolónia történetéből ismert, 1927 augusztusában Thorma lemondott a kolónia- és iskolavezetésről. Helyét az iskola irányításában Mikola András és Krizsán János vette át. Nem volt egyszerű és neheztelésektől mentes ez az őrségváltás. Thorma emberi nagyságára azonban jellemző, hogy az iskola sorsát azután is szívén viselte. A haragtartás vagy gáncsoskodás idegen volt úri természetétől. Álljon itt erre meggyőző példaként egy levélrészlet 1927 decemberéből. "Az új iskola részére - írta Réti Istvánnak Budapestre - sikerült a városi vegyes bizottság támogatását megnyerni. Ennek nagyon örvendek, mert nem szerettem volna, ha ez ügyben fennakadás, vagy valamilyen kár érte volna őket. Most már a többi az ő dolguk."12
Jegyzetek
1. A román főiskolai növendékeket közvetlenül az államhatalmi változás után 1919-ben irányították Nagybányára. Tanításukat csekély honorárium ellenében Thorma János vállalta.
2. A művészeti nevelésről szóló értekezés a Nagybánya és Vidéke című lap 1898. évi karácsonyi számának mellékleteként jelent meg.
3. Thorma mindössze hét helybeli növendékkel kezdte meg a tanítást, de júliusban már megérkezett Nagybányára a bukaresti művészeti akadémia harminc ösztöndíjas hallgatója.
4. Réti István: A nagybányai művésztelep. Bp., 1994. 175-175. l.
5. U.o. 39. l.
6. Mohy Sándor: Műhelynapló. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1981. 102-103. l.
7. Egyszerre több modell is állt, és a szabadban nyaranta mindig több, mint az iskolaműteremben.
8. Göllner Elemér levele édesanyjához. Nagybánya, 1922. május 10.
9. Göllner Elemér levele édesanyjához. Nagybánya, 1922. május 10.
10. Mikola András: Színek és fények. Egy nagybányai festő emlékei. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972. 84. l.
11. Radocsai Dénes: Thorma János 1870-1937. In: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1953. Bp., 1954. 408. l.
12. Radocsay Dénes: Thorma János levele Réti Istvánhoz. Magyar Művészet, 1948. XV. évf. 6. sz.
Forrás: http://www.erdelyimuveszet.ro/001sz/1perthorma.htm
Nemeskürty István: Az egyműves kiállítás
Arad vértanúi Thorma János festményén
Thorma János (1870-1937) kamaszkora óta Nagybányán élő festőművész párizsi tanulmányútja után, 1893 őszén elhatározta, hogy megfesti az aradi vértanúk kivégzését. "E pillanattól kezdve csak ennek él, csak ezzel foglalkozik." - írja barátja és festőtársa, Réti István. Thorma müncheni tanulóévei során Hollósy Simontól kapott kedvet történelmünk tragédiáinak képzőművészeti feldolgozására. Együtt alapították a nagybányai festőiskolát.
Thorma alapos tanulmányok és a helyszínen végzett kutatások segítségével - egykori tanára, Csák Cirjék minorita rendfőnök kalauzolta - látott munkához. Külön műtermet építettet háza udvarán, ahol 1896 tavaszáig dolgozott a nyolc méter széles és négy méter magas vásznon.
Képét beküldte a milleniumi kiállításra. A rendezőbizottság azonban elutasította a képet, mivel félő volt, hogy az uralkodó megbotránkozik a festményen, és azt személye elleni kihívásnak tekintheti. Erre Thorma János a Károly körúton kibérelt egy tánctermet, és abban állította ki képét. Akkora tömegek látogatták az egyműves kiállítást, hogy a művész átköltöztette képét a városligeti Vampetics-vendéglő Gundel nagytermébe. Vampetics, a tulajdonos, fővárosi törvényhatósági bizottsági tag lévén, szívesen támogatta a festőket; fizetségként is elfogadott képeket. A Vampteicsben aztán igazi szenzáció lett Thorma képe; az ott étkező társaságok is megtekintették. Mivel híre terjedt, hogy az ezredévi kiállítás rendezői nem fogadták el; a kuruckedvű magyarok annál lelkesebben látogatták a festményt.
Tanulságos, hogy az 1896-ban már negyvenhét éve, csaknem félszázada lejátszódott nemzeti tragédiának az emléke még mindig "tabu", és egy kiváló festőművész képét rejtegetni próbálják a nézők elől a hatóságok - amivel viszont annál nagyobb érdeklődést váltanak ki. Ily módon a műkritika is kénytelen volt tudomásul venni a kép létezését. Beöthy Zsolt a Budapesti Szemle 1896. júliusi számában tízoldalas tanulmányban méltatta Thorma János mesterművét.
Réti István, maga is jeles művész, később a főiskola tanára - többek között Fábri Zoltán mestere - így méltatja Thorma festményét: "Az októberi kora reggel kékes, nehéz őszi felhőzetén itt-ott áttört a nap hideg világossága és a vértanúk fölött, nagy magasságban, kissé megnyílik az ég... a sík térség teknőjében húzódik a fehér kabátos osztrák katonaság sorfala; középütt áll a kilenc bitófa, és ezek előtt, a kép jobb oldalán, a vértanúk kis csoportja tömörül Damjanich szekere körül. Köztük állnak a fehér karinges papok, megrendülve, a borzalommal és az elfojtott sírással küszködve... A kép színhatása komor; a mély ultramarinos kék felhőzet és rajta itt-ott hidegsárgán áttörő fény, a barna föld, az előtér tiprott gizgaza, a vértanúk fekete, sötét meggyszínű és barna antillái között a gyóntatók fehér karinge, hátrább az őszi reggel párájától pomított fehér sávja a sorkatonaságnak, a fakón kivilágló sápadt arcok: ezek adják a kép komor színösszetételét, amelybe fájón rikolt bele, mint ellenséges trombitaszó, a hóhér cinóbervörös díszkabátja. Ezeknek a színeknek a folteloszlása, a tömegek térbe helyezése, mesterkéltség nélküli tagolása teszi a kombináció festői értelemben vett képhatását." Ritkaság, hogy egy magyar festő ilyen ihletett szavakkal méltassa festőművészkortársának alkotását. Bizonyítják ezek a sorok Thorma képének művészi értékét, túl a hazafias mondandóján.
Feltűnő, hogy Thorma, Székely Bertalan tanítványa, majd Münchenben Hollós munkatársa, nem a hazánkban elterjedt történelmi stílust követi, hanem a franciáktól tanultat. Ismét Rétit idézzük: "Első hozzám írt párizsi levelében Puvis de Chavannes művészetét dicsérte, mint amelyet mi Münchenben nem ismerünk, s így nem is méltányoltunk. Az új benyomások felszabadították képzeletét, festőileg és témailag egyaránt önállósult."
Nem érdektelen a kép további sorsa. Míg Thorma más festményeit szívesen méltatták, képeit vásárolták, a nemzeti képgyűjteményekben elhelyezték, addig Az aradi vértanúk, Vampetics-beli kiállítása után, süllyesztőbe került. Akárcsak ezután, évtizedeken át festett nagyszabású műve, a Talpra magyar! Így hát Thorma 1918 nyarán levette feszítővásznáról a képet, és felgöngyölítve Debrecenbe szállította, ahol elraktározták. Itt kallódott a kép mint raktári, leltári tárgy, tizenhárom hosszú évig. Magáról Thormáról is elfeledkeztek; Ő Nagybányán maradt a román uralom alatt. Klebelsberg Kunó gróf, vallás- és közoktatásügyi miniszter intézkedett a száműzött festmény sorsáról: négyévi részletben fizetendő tízezer pengőért megvásárolta a magyar állam számára, s így az a Történelmi Képtárba került. (Ma a Nemzeti Galéria gondozza.) Thorma ily módon bizonyos anyagi függetlenségre tett szert; haladéktalanul nekilátott a Talpra magyar! javítgatásának, és ezen dolgozott haláláig, 1937. december ötödikéig. "Művészetének élt, és ebbe pusztult bele" - mondotta Réti István. Ne véljük azonban, hogy Thorma János afféle nemzeti elfogultságaiba belegabalyodott, egyszínű művész volt. Más témájú festményei, kora legkorszerűbb festészeti irányzatainak szabad - és nem szolgai - felhasználásával készült remekművek, számos képtár megbecsült értékei. Thorma János életműve annak bizonyítéka, hogy a legfennköltebb eszmék, a mély magyarságtudat igenis összeegyeztethetők a mindenkori leghaladottabb eszmékkel és irányzatokkal; a magyar nemzeti múlt iránti olthatatlan megbecsülés nem vakítja egyoldalúvá tehetségét. A halála előtti őszön Thorma kivitette magát a természetbe, hogy a fákban, virágokban gyönyörködhessen. Vásznat és festéket is vitt magával, de a festésre már nem futotta ereje. Néhány színt vázolt fel csupán, s ezt a változatosságában is remeklésszámba menő képet kiállították 1939-ben, a halála utáni tárlaton.
Ha valakinek ma módjában áll megtekinteni Az aradi vértanúkat, ne csodálkozzék, hogy a kép most kisebb, mint keletkezésekor volt. A művész kényszerűségből több ízben is kurtított a méreteken. Talán önmaga életét is kurtította minden egyes alkalommal. Festményeinek sora és tanulsága azonban ma is él.
Forrás: Magyar Nemzet, 55. évf. 236. sz., 1992. október 6. 11. oldal
