Boldizsár István: Iványi Grünwald Béla képmása 1940	ÉLETRAJZI ADATOK
	A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból
	Malonyai Dezső: Grünwald Béla
	Önéletrajz
	Murádin Jenő könyvéből
	Önarcképek
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

IVÁNYI GRÜNWALD Béla
(1867, Somogysom - 1940, Budapest)

Festő, a nagybányai művésztelep egyik alapító tagja. A Mintarajziskolában Székely Bertalan növendéke volt, majd Münchenben és a párizsi Julian Akadémián tanult. 1892-ben Ferenczy Károly társaságában visszatért Münchenbe, ahol Hollósy Simon köréhez csatlakozott. 1893-ban festette a Nihilisták sorsot húznak c. nagy feltűnést keltő realista festményét (Déri Múzeum). 1894-ben Egyiptomban járt.

1896-tól Nagybányán a realista tájak és jelenetek egész sorát festette (Holdfelkelte, Völgyben, Tavaszi kirándulás). Része volt a nagybányai iskola megalapításában és célkitűzéseinek propagálásában. 1904-ben a Fraknói-díj elnyerésével Rómában töltött egy évet, hazatérte után gyűjteményes kiállítást rendezett. 1906-tól megváltozott stílusa, a realista plein air törekvéseket dekoratív, stilizáló, szecessziós kísérletei váltották fel. 1907-ben a kecskeméti művésztelep vezetője lett, itt festett allegorikus kompozíciói közül jelentős a Kecskeméti Kaszinó homlokzatát díszítő műve (1912) és a Tavasz ébredése (1913), amely nagy aranyérmet kapott. Az I. világháború előtt szabad iskolája volt. A háború után a Balatonnál az alföldi festők stílusával rokon, egyszerű előadású, valósághű tájképeket festett.

Forrás: http://www.hung-art.hu/index-hu.html

MALONYAY DEZSŐ: GRÜNWALD BÉLA
(részlet)

Életrajzi adatait, fejlődése külső körülményeit nem ismervén, a legilletékesebbet, magát a művészt kértem meg, közölné vélem biográfiáját.

A következő levelet kaptam tőle : "Születtem 1867 május hatodikán, Somogy-Somban. Apám gazdálkodó ember volt és így gyermekéveimet, teljes ifjúságomat a pusztán töltöttem el. Mindig hálát adok az Istennek, hogy nem valami füstös, zajos nagy városban születtem és így gyermekkori emlékeim nem keskeny zúgutcákba, vagy akár palotákba, hanem a virágos, napsütötte, a dombos Dunántúlra szállnak vissza.

Kedélyemen a későbbi, nagy városokban eltöltött évek sora nem változtatott semmit sem. Most is csak akkor vagyok igazán boldog, ha a nap süt és én künn ülhetek Isten szabad ege alatt és festhetek.

Tanulmányaimat igen fiatalon, de egy szerencsétlen korszakban kezdtem meg Pesten, a Mintarajztanodában. Négy évet töltöttem ott, mint művésznövendék. Akkoriban csak két órát volt szabad a figurális rajzra szentelnünk, és ezt is olyformán, hogy három hónapig rajzoltunk lapminták után, aztán az év hátralévő részét gipszfejek rajzolásával fejeztük be. A következő esztendőben antik szobrokat rajzoltunk és gipszfejeket festettünk fehér és feketében, míg végre megengedték, hogy természet után élőfejeket is rajzolhassunk, így ment ez tovább: szén, vörös kréta, fehér, meg fekete szín, míg végre a negyedik évben már valóságos színekkel is lazurozhattunk ...

Most már, hála Istennek, ott is más módszer van, sok minden megváltozott. Lotz mesternél is töltöttem egy fél évet.

Ezek után Münchenbe mentem, Zemplényi Tivadarral, a hol Hackl tanárnál tanultam egy félévig. Akkortájt München telve volt magyar festőkkel. Mi nagyon boldogok voltunk, hogy végre egy ilyen művészi centrumba jutottunk. Zemplényi ott maradt végleg, Csók István, meg én, a következő évben Parisba vándoroltunk. Ugyanabban az időben érkezett oda Ferenczy Károly is.

Egy vidéken és jóformán egy hotelben laktunk mind a hárman. Mindig együtt voltunk, együtt jártunk be a Julian iskolába; az akkoriban még a Porte-St.-Denis vidékén volt. Túlságosan szorgalmasak nem voltunk, de a művészetet imádtuk és tanulmányainkat nagyon komolyan vettük. Igazi szép boldog évek, tele reménynyel, már a pálya igazi kezdetén, de még minden felelősség nélkül.

Körülbelül három év telt el így, mindig hathat hónapig egy huzamban Parisban, míg az év másik felét otthon, a pusztán töltöttem, folyton festegetve kisebb intim stúdiumokat.

Legelső képem, amit kiállítottam, egy nyári alkonyat volt, két alakkal. Valamelyik kis sötét teremben, a régi Műcsarnokban lógott. Igen boldog voltam, hogy elfogadták. A következő évben megfestettem az "Isten kardját." Leutaztam Hódmező-Vásárhelyre, Kallós Ede barátommal. Ő magyar típusokat mintázott, én meg szorgalmasan pingálgattam. Képem a kiállításra készült, ismét egy sötét teremben lógott, fenn, jó magasan. Furcsa idők is voltak azok, szűkkeblűen viselkedtek az ifjúsággal szemben. Ha elgondolom, hogy ugyanazok a következő évben Csók István gyönyörű képét, az "Úrvacsorát", először szintén a harmadik sorba akasztották és Csók munkáját is, ha jól tudom, Vágó Pál akarata vitte le az első sorba! Alexander Bernát fedezett föl; kritikáját velem és Csókkal kezdte. Hosszasan írt rólunk és igaz szeretettel. Ettől az időtől kezdve, lehettem tán huszonnégy éves, minden évben rendesen kiállítottam a Műcsarnokban.

Egymásután következtek "Krisztus születése" és "Est az erdőn". Ezzel a két képemmel nyertem el a "Műbarátok" ösztöndíját. Most már Münchenben rendes műtermem volt és a Glaspalastban is gyakran kiállítottam. Az ottani kritika elég elismerőleg nyilatkozott munkáimról. Első képem, amit a kormány megvett, az "Összeesküvők" volt. Ezután egy kirándulást tettem boldogult Eisenhut Ferenccel Kairóba, honnét újból Münchenbe tértem vissza. Itt szerencsétlenségemre egy nagyobb történeti képet festettem, a melylyel nékem sem volt több sikerem, mint más kollegáimnak. Ez a millennáris évre esik, és most következik egy új korszak életemben.

Hollósy Simon barátommal, a kivel régi idők óta jó barátságban éltem, elhatároztuk, hogy közös iskolát csinálunk. Neki már volt egy Münchenben jól ismert iskolája, de a küzdelmek annyira kifárasztották, hogy új, friss erőre volt szüksége. A sors véle engem hozott össze. Mindketten éreztük, hogy csakis itthon lehetünk boldogok, és csak hazánk földje lehet művészetünk melegágya. Elhatároztuk, hogy a nyári hónapokat itthon, Magyarországon fogjuk tölteni és magunkkal hozzuk tanítványainkat is. Lehettek úgy negyvenen, volt köztük minden országból való. Budapestre épp a millennáris kiállítás megnyitásakor érkeztünk. Itt minden ragyogott, mindenütt ünnep volt. Az Abbázia-kávéházba alig mertünk beülni; ott, ahol mindenki ünnepi ruháját vette magára, az a harminc-negyven festőtanítvány, mestereikkel együtt, olyan siralmas kopottan nézett ki. Estére csak jobb kedvünk lett mégis; elmentünk meghallgatni egyik legjobb cigány zenekarunkat. A rég nem hallott nóták új életre keltettek bennünket és egy, valamenynyiünknek felejthetetlen éjjel után, másnap Nagybányára utaztunk.

Ott már velünk voltak Thorma és Réti is.

Nagybánya gyönyörű erdei és ege aztán úgy lekötöttek, hogy, bár még egy-kétszer visszatértem Münchenbe, de aztán végre is ott megtelepedtem, megnősültem és most már boldog apa és nagybányai polgár vagyok. Ezekről az évekről most nem is írok. Mindez oly közel van még amahhoz, hogy tán jobb lesz várni vele. Várjunk... hiszen az is csak úgy elmúlik, mint a többi. (Kitüntetéseim: Műbarátok Köre 1500 forint ösztöndíja, Lipótvárosi Kaszinó 2000 koronás díja. Paris : bronz érem, St.-Louis: bronz érem, Római díj.)"

Ennyit mond magáról Grünwald Béla s jellemzi őt ez a levél, jellemzi az is, ami a sorok között van. Hogy milyen egyszerű, egyenes, szerény ember, és milyen nyílt, derűs, bízó lélek, milyen egészen művész!

És így jellemzik őt művei is.

Forrás: Művészet Negyedik évfolyam, 1905 Negyedik szám p. 217-226.
             http://epa.oszk.hu/00000/00009/04/217-226-grunwald.htm

ÖNÉLETRAJZ

Születtem 1867 május 6-án Somogy-Somban. Művészeti tanulmányaimat Budapesten a mintarajztanodában (állami festőiskola) kezdtem Székely Bertalannál. Innét Münchenbe mentem az akadémiára, ahol Prof. Hackel tanítványa voltam egy évig. Utána Párisba mentem és beiratkoztam a Julian iskolába. Páris után visszatértem Münchenbe, hol műtermet béreltem és ott dolgoztam több évig. Voltam Egyptomban, Tunisban, egy évet mint ösztöndíjas Rómában töltöttem az akkori "Fraknói magyar ház"-ban.

Egyik megalapítója és tanára voltam a nagybányai kolóniának és iskolának. Innen kiválva Kecskemétre mentem, a város akkori vezetőségének meghívására. Itt ugyancsak a kolónia vezetője és tanára voltam több éven keresztül. Később véglegesen Pestre költöztem.

Legnagyobb kitüntetéseim: Budapesten az állami nagy és kis aranyérem, Barcelonában a világkiállításon az internacionális nagyaranyérem. Birtokosa vagyok több kisebb-nagyobb érem és rendjelnek, így az olasz koronarend tisztikeresztjének és levelező tagja vagyok több külföldi művészegyesületnek. Alapító tagja vagyok a Szinyei Merse Pál társaságnak, birtokosa a Corvin-rend koszorújának, stb.

Képeim vannak: ő felsége az olasz királynál, Benito Mussolini őkegyelmessége fivérénél, néhai Arnaldo Mussolini úrnál, a budapesti Szépművészeti Múzeumban, több olasz múzeumban és a belgrádi múzeumban. Résztvettem többször a Carnegie kiállításokon Amerikában.

Hálával emlékezem meg e helyen Gerevich Tibor egyetemi tanárról, a római magyar akadémia kurátoráról, aki a magyar-olasz szellemi kapcsolatokat mélyíti ki.

1932. november hó.

Forrás: Iványi-Grünwald: Tizenkilenc kép, Gyoma, Kner, 1932

IVÁNYI GRÜNWALD BÉLA
Somogysom, 1867. máj. 6 - Budapest, 1940. szept. 24.

A nagybányai művésztelep alapító mesterei között az ő festészete követte legrugalmasabban mozgalmas korának stílusváltásait. Pályája kései szakaszaiban is elfogadta a változásokat, a művészet újabb eredményeit, s nem eggyel alkotásaiban is azonosulni tudott. Mivel mindig közel érezte magát tanítványaihoz, a fiatalokhoz, a kölcsönös bizalom jegyében került élére a kecskeméti kirajzásnak, a Nagybányáról távozottak alföldi táborverésének.

Nagybányai korszaka nem egészen tizenöt év, de pályaképe meghatározó módon ráíródik a kolónia alapításának, döntő sikereinek és emésztő nemzedéki küzdelmeinek történetére.

Ez a szelíd, nagylelkű, a festészetben maradéktalan életcélt találó művész a kezdetektől ott bábáskodott a kolóniát életrekeltő mozgalomnál. A budapesti Mintarajziskolából került ki Münchenbe, majd Párizsba, ahol Ferenczy Károly és Csók István társaságában tanult és dolgozott. 1890-ben kiállított nagy képe, az Isten kardja minden leírásnál hitelesebben érezteti meg, milyen is volt az a francia későnaturalizmus, mely annyira lázba hozta a müncheni Hollósy-kört. Ez a finom, szürkésgyöngyházas tónusú festmény tökéletesen tolmácsolta a példaképnek választott mester, Bastien-Lepage művészetét. Hollósy társaságához csatlakozva, már sikereket fölmutató alkotóként részt kapott iskolájának vezetésében, s a művészet honfoglalóival együtt érkezett 1896-ban Nagybányára.

Miként Ferenczy Károly is, megtelepedett a bányavárosban, s már nem csak nyaranként járt le oda festeni. Rövidesen családot alapított, feleségül vette Biltz Irént, a helybeli görög katolikus esperes (Biltju Stefan) lányát. (Lakásuk a nevezetes Híd utcai református templom közelében állott, ott született fiuk is, a később Londonba került jeles törénész.) A kolónián töltött éveit, s Hollósy távozása után szabadiskolai tanári működését 1904-1905-ös római tartózkodása szakította meg. Mint a Fraknói-ösztöndíj nyertese került Rómába, ahova magával vitte a gyógyulás reményében a sorvasztó tüdőbajával küszködő Maticska Jenőt.

A nagybányai évek pályájának kiteljesedését, művészetének fokozódó elismerését hozták meg. Mint síkvidéki ember - somogyi gazdatiszt fia - egy ideig inkább Nagybánya lapályos vagy fennsíkos vidékein kereste témáit. A hegyek szigorúan zárt világa ritkábban jelent meg képein, mint e motívumokra azonnal ráhangolódott pályatársaknál. Glatz Oszkárhoz hasonlóan egyike volt az izvorai fennsík nagyszerű festőisége fölfedezőinek. Számos alkotása készült ott, köztük az oeuvre-jében jelentős Völgyben, Holdvilágos táj és a gyönyörű hegyi hátterű Bércek között.

A század első éveiben Ferenczy Károly hatása alatt színpompás műveinek páratlan sorozatát festette. Vásznain (Itatás, Ruhaszárítás, Tavaszi kirándulás) a fénnyel telített színek, napolvasztott sárgák, okkerek, kobaltkékek, harsogó zöldek érvényesülnek. E művek az első nagybányai tíz év - a kolónia festészetének klasszikus kora - művészetébe illeszkednek. Megalkotásukkal Grünwald a magyar festészet jelentős koloristái közé lépett elő.

Nagybányán közületi megrendeléshez jutott. A bányaváros kisszámú evangélikus közössége őt kérte föl templomunk oltárképének megfestésére. A Jézus a Getsemáné kertben című, 1903-ban elkészült kép, ez a szokatlan, "kánonellenes", plein air festmény, rendkívüli értékeivel csak mostanában keltette föl a művészettörténeti kutatás figyelmét.

Rómából hazatérve következett be rövidesen a neós mozgalom irányába történő stílusváltása. Nemzeti Szalon-beli 1906-os gyűjteményes kiállítását talán maga is egy korszak lezárásának tekintette. (Grünwald egyébként ekkor használta először az Iványi előnevet.)

Czóbel Béla és Párizsban járt pályatársai ez időtől kezdték hatékonyan propagálni az új művészet eszményeit. A csakhamar "neósoknak" gúnyolt csoport meghaladottnak tekintette a kolónia eredményeit, elutasította a természetelvűséget, s a posztimpresszionisták, a fauve-ok és a Nabis-csoport művészetét mutatta föl ellenpéldaként. Az alapító nemzedék, az "öregek" elutasításával szemben Iványi Grünwald kifejezetten fogékonyságot mutatott elképzeléseik iránt. Mi több, hatott is rá a fiatalok újszerű képalkotása.

Heves viták, kölcsönös támadások nyomán érlelődött a gondolat a fiatalok exodusára. Így a legjobb időben érkezett Kecskemét polgármesterének, Kada Eleknek csábító ajánlata egy új művésztelep létrehozására. A csoport élére állt festő, Iványi Grünwald 1909 szeptemberében Kadához írt levelében közös elhatározásuk mellett azzal érvelt, hogy a korábban együtt munkálkodó, "az akkori együttérzés kapcsán együvé került emberek a természetes evolúció folytán most válni készülnek, hogy új elemekkel gazdagodva, új haladásért, tehetséggel telítetten folytassák a nemzeti művészet fejlődését".

A kecskeméti telep megalapításával a festő pályája elvált a nagybányaiakétól. Nagy termékenységű de egyenetlen színvonalú művészete a szecesszió, a hangsúlyozott dekorativizmus, majd a könnyed tájfestés irányában változott. Távozása nem járt olyan traumával, mint Hollósy szakítása a kolóniával. Grünwald még megfordult Nagybányán (Hollósy soha többé), s a történtek ellenére pályatársai többségével jó kapcsolatban maradt.

Forrás: Murádin Jenő: Nagybánya (A festőtelep művészei), Miskolc, MissionArt Galéria, 1994, 43-46. oldal

Önarcképek

1896-ból	1903 után	1915 körül