A kecskeméti művésztelep. Fotó, 1912.	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Felvinczi Takács Zoltán: Kitüntetett művészekről
	Réti István: Nagybányai művészek
	Lengyel Géza: Iványi-Grünwald Béla
	Réti István: Megemlékezés Iványi-Grünwald Béláról
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Felvinczi Takács Zoltán: Kitüntetett művészekről
Iványi-Grünwald Béla - Hatvany Ferenc
(részlet)

A háborús izgalmak dacára (vagy éppen miattuk) különös figyelemmel kísért tavaszi tárlat három aranyérmes művésze közül kettő érdekelhet minket különösen. A nagy éremmel kitüntetett Iványi-Grünwald Bélának jelentős szerep jutott a magyar festőművészet történetében. Hatvany Ferenc ritka fogékonysággal és tudatossággal dolgozott egy időszerű program megvalósításán, melyet a francia impresszionizmus alapján fejlesztett ki. Közösséget vállalhatunk mindkettőjük törekvésével. Bosznay honorálása viszont csak akkor volna indokolható, ha elismernők, hogy az aranyérem azt is megilleti, aki minden egyéni művészi intuíció nélkül ér el bizonyos festői készséget.

Nem akarok fennakadni azon, hogy a Képzőművészeti Társulat rendszerint nem szerencsés az érdemek jutalmazására legalkalmasabb időpont megválasztásában. A kezdetben elkövetett hibák maguk után vonják a balfogások végtelen sorozatát. És elvégre: ha már a régi bűnök örökös kötöttséget eredményeztek, valóban igazságos is annak adni a koszorút, aki - soros.

Iványi-Grünwald kitüntetése ugyan hamarabb is jöhetett volna így is, mert legnagyobb tettei mégis csak Nagybányához fűzik. Művészetünk történetében nagybányai festő gyanánt fog szerepelni mindig. Hisszük, hogy szép hivatás vár rá még most is, de jövendőbeli tevékenysége sem képzelhető másként mint nagybányai élményeinek kisugárzása gyanánt Iványi-Grünwald Nagybánya előtt naturalisztikusan dolgozott. Csak az erdős-hegyes vidéki művésztelepen kezdte mélyebbre ható kolorista törekvéssel elemezni a tónusokat s beléjük vinni egyéni hangulatát. Ott kezdett fellépni művészetében (Kiss József illusztrációk) az a szuggesztív erejű finom női profil is, melyet nagyhamar sikerült típussá fejlesztenie, hogy azután végigvihesse kompozíciói gazdag sorozatán egészen a mai napig s belevonja előreláthatólag a jövendőbeliekbe is.

Nagybányán ment át Grünwald a legerősebb krízisen is. Ott zökkent át a "neo"-mozgalomba. Stílusérzéke élénken reagált a posztimpresszionizmus szelének érintésére. A hirtelen átalakulás azonban sok szép eredmény mellett sok kiegyenlítetlenséget is vont maga után. Legújabb állásfoglalása pedig szintén nem lehet végleges. Nagylélegzetű díszítő törekvéseit ugyanis olyan koncessziók keresztezik, amilyeneket a közeljövő hangulata már nem fog követelni. Mély érzésből induló stílusos tónuskeresése pedig valami különös egyéni gravitáció rejtélyes erejével vonzza ismét oda, hol akkor állott, mikor az első nagybányai kiállítás "Kelő hold"-ját festette.

Forrás: Nyugat 1915. 10. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00174/05572.htm

Réti István: Nagybányai művészek
Grünwald-(Iványi) Béla (szül. 1867)

1. 1890-ben a régi Műcsarnok kiállításán a közönség néhány különös képet láthatott, nagyon különbözőket azoktól, aminőket szeme eladdig megszokott. A színeknek hamvas, gyöngyházszürke tónusa, egyértékű világossága volt az, ami idegenül érintette a budapesti publikumnak a barnában festett, brutális plasztikájú, fénymázas festményekhez szokott látóidegeit. "Ezen kép árnyék nélkül van festve" jegyezte meg Csók Szénagyűjtők-je előtt néhai uralkodónk, Ferenc József. "Olyan, mint a leves, amelyből kifelejtették a sót" mondották rá mások, de a tárlatlátogatók nagy része az ilyfajta képeket észre sem vette. A kritikának nem volt még elve az újnak s legújabbnak feltétlen kultusza, ímmel-ámmal, vállveregetve emlékeztek meg, itt-ott, az ismeretlen nevekről, s az emberek nem sejtették, hogy az új magyar festészet rügyfakadása előtt állanak. Csak éppen kevesek, nagyon fiatal emberek lelkét ütötte meg a jövendő virágzás illata.

Az ismeretlen nevek: Csók, Ferenczy és Grünwald voltak. Ők jelentkeztek a magyar nyilvánosság előtt - művészetük tavaszi zsengéjével.

E primeurök közül már kettő a Szépművészeti Múzeumba került azóta: a Grünwald Béla Isten kardja és Csók István Úrvacsora című képe. [*]

Hármuk közt Csók volt a legigényesebb, legkészebb, legtöbbet tudó, Ferenczy a legkülönösebb, Grünwald a leggyermekiesebben közvetlen.

Mikor ezeket az ez idő tájt (1890-1895) nyilvánosság elé lépett fiatalokat, a praenagybányaiakat, Csók István a magyar primitíveknek nevezte el, elnevezése bizonyára nem volt szabatos, de az olasz quatrocentóra emlékeztető jelentésében találónak mondható. Az Isten kardja érteti meg ennek az elnevezésnek a jellemző voltát. A quatrocento éles, tiszta rajza, hamvas fresco-tónusa, félénk közvetlensége, áhítatos odaadása a látvány előtt, képzeletének szögletes, gyermeki bája - tipikus jellemvonásai ennek a művészetnek, s igazat adnak Csók ötletének.

De nem csak ezen nemzedék művészetének jellemző, finom darabja ez a kép, hanem a művésznek, minden iskolás félszegsége mellett is, egyik legüdébb, legőszintébb műve, amely egyéniségét szűzi mivoltában, eredendően mutatja.

Innen indult el Grünwald Béla művészetének változatos útján.

2. Miként Csók, akivel szomszéd vármegyéből való, ő is Budapesten a Mintarajziskolában kezdi, aztán Münchenben és Párizsban tanul. Itt már Ferenczyvel is együtt. És az együttes munka, a barátság, nagy belső különbözőségük mellett is, a rokonság bélyegét nyomja ifjúkori festészetükre.

Grünwald előbb Csókhoz áll közelebb. Nemcsak hogy somogyi, szűrös, baltás legénykéi (Erdőszélen, 1892), parasztlányai (Ave Maria, 1891) muskátlis pitvarokban, testvérei Csók szénagyűjtőinek, krumplihámozó, avagy úrvacsorás cecei leányzóinak, de képeik is testvérek, ezidétt, törekvéseikben, megfestésükben, magyarosságukban. Mert bár Bastien-Lepage és Dagnan-Bouveret művészetére szegzik vágyóan szemüket, amit festenek, annyira magyar, amilyen bizony kevés van. Természetes, hogy nálunk ezt sem látták meg akkor és azóta is aligha.

1892-ben, Párizsból Münchenbe visszatérve, mindketten a müncheni barna és fekete festészet reakciójaként, a kobaltkékkel kísérleteznek, mint alaptónussal. Mindenütt a meleg színeknek kék ellentéteit, a kék levegőt keresik. Ez volt a már Hollósynál is említett kobalt-korszak. Csók az Árvákat állítja ki, melyek a lámpavilág és a külső alkonyat sárga és kék ellentétje adja festői feladatát. Grünwald bibliai tárgyú kompozíciót hoz: a Pásztoroknak megjelenő angyal-t, melynek festői mondanivalója rokon a Csókéval: a tűz fénye és az éjszaka kékje. Noha színeitől Budapesten még mindig idegenkednek, ezzel a képével sikere van, a Műbarátok 1000 forintos ösztöndíját nyeri meg. A nagyobb valeurellentéteket - úgy látszik - a publikum jobban megérti, még a kékek túlzása mellett is, mint a szürke pleinair hamvas tónusát, árnyéktalanságát.

Ez a gyöngéd, hamvas tónus, kissé melegebbre éretten, kék festészetével egyidejűleg is megjelenik kisebb képein, mint például édesanyját ábrázoló Női arckép-én (1892), amely legfinomabban rajzolt, legbensőségesebb figurális műve, vagy amaz értékes kis tájképén, amely Tanyai udvar címén az előbbi képpel együtt ma a Schuler-gyűjteményben látható. Ezzel rokon tárgyú, 1893-ban kiállított Baromfiudvar-án már a halvány erejű napsütést kobaltárnyékokkal festi meg.

Ugyanezen évben Nihilisták sorsot húznak című többalakos kompozícióján a lámpafénnyel kapcsolatosan interieurben alkalmazza a mély kék-fekete árnyékokat. Ezután pedig kairói útjának egyetlen közvetlen eredménye, az etnografikus-realisztikus Szentcsalád (1894) viseli még a kobaltos paletta bágyadt, erőtlen nyomait.

3. Az Isten kardjá-nak kiállítása óta ez utolsó három-négy év lefolyása Grünwaldnál éppúgy, mint az itt tárgyalt festőcsoport többi tagjánál is bizonyos stílus- és témaváltozás észlelhető. Valamennyien elkanyarodnak iskolaéveik ideáljának, Bastien-Lepagenak nyomdokairól. Szürke pleinairt már csak Ferenczy fest közülük, dekoratív és folthatásos (tehát nem Bastien-Lepage-os) irányban mélyítve, fejlesztve azt tovább. Grünwald, Csók, Thorma, Réti világítási hatások és irodalmias tematika felé fordulnak. Csakhogy librettójuk nem a hetvenes-nyolcvanas évek festőinek librettója, nem népszínműi vagy polgári drámai jelenet s nem adomázó humoreszk. Képtárgyaikat az élet mélységeinek megsejtése, kedélyük komoly érzelmessége, fiatalos melankóliára való hajlamossága és ebből eredőleg a világnak bizonyos irodalmias szemlélete diktálja. E bensőséges, hangulati mondanivalóknak az interieur és az esti világítás adta a legalkalmasabb festői keretet. Ez a festői keret, ez a festői megoldás azonban sohasem volt másodrendű dolog náluk, nem szorult háttérbe képeik librettója mellett. A jó megfestésnek mindennél többre értékelése a naturalizmusnak volt becses öröksége. A jó megfestésről persze más fogalmaik voltak, mint az akadémikusoknak.

A magyar festészet iránytűjét - amely az európai művészet fejlődési irányába mutatott akkor - időlegesen eltérítette ebből az irányból a közeledő millennium egyre erősbödő hangulata.

A sajtó és az állam mindent elkövetett, hogy a nemzeti múltat az emberek öntudatában elevenné s a közhangulatot ünnepélyessé tegye. Erre a célra a történelmi festészet kiválóan alkalmas propagáló eszköznek látszott. Az állam megrendelésekkel, vásárlásokkal, pályázatokkal igyekezett ezt a műfajt életre kelteni. Mert életre kellett kelteni. Az élő művészet elfordult a történelmi tárgyaktól, a nagy vásznaktól, a történelmi festészet a kor általános művészeti szellemével s a naturalizmusnak s az ezzel rokontörekvéseknek nemcsak témakörével, de festői pertraktálási módjával is ellenkezett. És ellenkezett a monumentalitás az előbbi idők - a hetvenes-nyolcvanas évek - életkép-realizmusával is. Ennek az állami kísérletnek művészetünk nem sok hasznát látta: legjobb bizonyítéka ennek épp a millenniumi kiállítás volt.

A jövendő nagybányaiak közül hárman próbálkoztak neki: történelmi képet, nagy kompozíciót, nagy vásznon, a modern művészet követelményei szerint oldani meg. Ezzel a törekvésükkel a millenniumi ad hoc históriai képek között egyedül állottak.

Legáltalánosabb sikere volt Thorma művének az Aradi vértanúk-nak. A tárgy úgy a művész, mint a közönség lelkéhez legközelebb állt a többi témák között. Ezért volt megcsinálása és hatása a legmelegebb, a legközvetlenebb. Csók a Báthory Erzsébet-tel a naturalisztikus festeni tudás egész nehéz fegyverzetében szállt harcba a sikerért.

Grünwald, aki kezdettől fogva rendkívüli fogékonyságot mutatott a szellemi élet minden új rezdülésével szemben, becsvágyban, nagy feladatra vállalkozó kedvben nem maradt el társai mögött. Hatalmas méretű vásznán szép nagy tájhangulat keretébe helyezte kompozícióját: a Tatárjárás után az országba visszatérő IV. Bélát, kicsiny kíséretével, amint a nádasban bujdosó nép elhagyva rejtekét, minden felől köréje sereglik.

Ha elmélyedő magábaszállás tekintetében a szigorú kritika támaszthatott volna is kifogásokat, a kifejező, érzelmes kompozíció - a modern nyomor-szimpátia történelmi környezetbe áthelyezve -, a kép szürke pleinair-tónusa, összetartottsága, a tájhangulat természeti igazsága egészen kivételes értékek voltak a millenniumi kiállítás nagy történelmi vásznai közt. Friss, fiatalos kvalitásai mellett sem volt szerencséje Grünwaldnak a képpel. Noha félig-meddig állami megrendelés, előleget is kapott rá, az állam nem vette át, nem fogadta el.

Ez a balsiker azonban a rendesnél is kevesebb kárt tett Grünwald ruganyos optimizmusában: a nagybányai alakulás nagyszerű, mámoros napjaiban érte a méltatlanság, úgy, hogy az anyagi kellemetlenségen kívül nem érintette kedélyét érzékenyen. Inkább: őt és mindnyájunkat küzdelemre, dacra acélozott.

4. Nagybányán eleinte tájékozatlan ő is. Zavarólag hat rá minden, amit ez az új világ látványban, hangulatban nyújt. Új szépség, új titok, lakatját nem nyitja párizsi kulcs. A lelkesedés, az elragadtatás nem segít, új erőfeszítésre van szükség. Így vannak a többiek is, mindenik a maga módján próbálkozik, hogy művészileg értékesítse a nagyszerű szenzációkat.

Grünwald az új benyomásokra társainál is érzékenyebb, elveszíti gyors tájékozódó képességét, sokfélébe fog, mindent akar. Jellemző erre a bizonytalanságra, témamohóságra az a nagyobb méretű kompozíció, amelyet főműveként első nyáron kezd, be nem fejez, következő tavasszal nagyobb vásznon újra kezd, s végül is kedvét veszítve - ami nála ritka eset - abbahagy. Ez a mű: a Vak bányász - kis ház küszöbén ölében gyermekét altatva - amaz élményen alapuló, emberi meghatódottságban fogant életkép célzataival indult, amelynek hangját nálunk először Thorma ütötte meg a Szenvedők-kel s a többi említett társadalmi s lelki vonatkozású témájával. De Grünwald ehhez összetett s egymással össze nem férő festői feladatokat társított. A házajtó küszöbén ülő férfialak feje a mögötte levő szoba sötét hátteréből világít ki, ezen háttérül szolgáló interieur fenekén azonban napos ablak, előtte élvilágítású női alakkal, előtérben a ház előtti udvar, tarka csirkecsoport, oldalt virágzó orgonabokor (amely a második esztendő tavaszán mint friss élmény került a képre), a ház mellett, másik oldalon, kaszálásra érett kert, a hasig érő virágzó vadkapor közt legelésző tehénnel, amely állat Ferenczy megállapítása szerint "szép foltot ad": - szóval mindent a képre halmozott, ami készítése közben lelkesedésre ragadta, s ami együtt lehetetlenné tette a megoldást.

Ez az önmaga előtt való balsiker nem kedvetleníti el, a csüggedés nem természete. A Vak bányász-szal egyidejűleg más képeken is dolgozik. 1896-ból való a Szépművészeti Múzeum tulajdonában levő Holdfölkelte, a bivalykarámmal. A következő évben festi az Est a tanyán (a tejet ivó "Szegény vándorember") szép meleg tónusú, egyszerűen érzelmes librettójú, alkonyhangulatú kompozícióját. Kiss József költeményeihez is készít illusztrációkat, sokoldalúságának, kiváló komponáló készségének megannyi bizonyítékát. Még az első nyárról datálódik a Fürdő legény háttal ülő félaktja, patak partján, az alkonyat sárga-vörös napsütésében, kék árnyékokkal: előre vetett, halvány sugara későbbi erős napfényfestészetének.

Az első években túlnyomóan az alkonyat hangulata uralkodik képein, mint általában akkor az egész nagybányai produkcióban. Meglehetős sokat fest. A Holdkelté-t s az Est a tanyán, valamint a Münchenben készült Műteremben (1898) című művét kivéve, inkább kisméretű, illusztrációszerű, szép, tetszetős motívum-kivágások ezek a képek, de általában még nem ébred bennük a különleges festői feladatok öntudata. Már a föntebb említett három nagyobb vásznán sem aknázza ki eléggé a téma nyújtotta festői lehetőségeket.

5. 1899-ben aztán megtalálja hangja természetes erejét, bár moduláló képessége még nem tudja kellően mérsékelni ezt a zengő erőt. Régi librettóját dolgozza föl újra, az Isten kardját. Az első feldolgozás szűzies pianóival összehasonlítva, ez a kép a férfias erő legénykedő harsogása. Az optikai élmény keretén belül a szín, a fény, az ellentétek fortissimója. Az elvonuló nyári vihar nyomán kisütő nap döbbenetes fénypátosza, a természet szokatlan, ünnepi tűzijátéka fokozza a mitikus esemény nagyszerűségét, amint a szerencsés pásztor diadalmasan magasra tartva hozza a tündöklő lángpallost, Attila kardját. Csodás erejű napfénybe borított alakja kivilágít a viharfelhős táj hátteréből, s a torlódó, megriadt bivalycsorda ad dübörgő kíséretet a jelenet drámaiságához.

Természeti látványra, élményre támaszkodó elképzelésének kétségtelenül - eladdig - legnagyobb erőpróbáját adja e képen, amely feltűnést kelt a nagybányaiak különtermében a Műcsarnok téli tárlatán 1899-ben. Az állam meg is veszi, de művészek közt osztatlan tetszést nem arat. Méltán kifogásolják rajzát, konstrukcióját, mely nem támogatja eléggé a kép egyéb értékeit, s szemére vetik előadásának nyerseségét. De gyöngéi mellett is: nagyot akaró alkotás, tendenciáiban igazi nagybányai mű.

A következő év tuniszi útja néhány kisebb, színes vázlatot eredményez csupán, lényeges új elemet azonban nem hoz művészetébe. A külföld ez idő tájt általában nem ad semmi többletet a nagybányai művészeknek, fejlődésükbe nem szól bele. Helyi indítékok viszik őket előre, s a megkezdett út kényszere.

Az Isten kardjá-t követő 1900. év főképe: a Völgyben, ez a kies izvorai táj ölébe komponált klasszikus idill mintegy pihenőnek látszik a nagy harsogás után. Még halkabb az ezen év elejéről való, még a tuniszi út előtt festett, meleg tónusú, bensőségteljes interieurje, a szegedi múzeumban levő Otthon, egységben, átérzettségben egyik legteljesebb, legfinomabb képe.

A következő esztendő újabb nagy erőfeszítés állítja: ekkor készül a Szépművészeti Múzeumban látható nagy kompozíciója: a magyar viseletbe öltöztetett mulató társaság, a Bércek közt, a magyar tájképfestés ezen egyik legnagyszerűbb vállalkozása, elhibázott alakjaival. Mélyre hangolt, ma már kissé elbarnult tónusban festett, meleg izvorai táj. Talán még soha senki sem szorította vásznon keretbe kifejezőbben valamely tájék minden embernek egyformán tetsző, megragadó szépségét, monumentalitását. Ha egész erejét erre fordítja vala, festészetünk egyik legnagyobb diadala lenne a kép. Így, ahogy van, értékének megállapításánál a figurális rész kivonási műveletet jelent.

6. Ha céljaiban eddig tétovázó volt s akarásában bizonytalan, ezután határozottan Ferenczy mellé szegődik, s vele versenyezve aratja a nagybányai napos pleinair diadalait.

Már 1902-ben céltudatosabbnak látszik ebben az irányban. A nagybányai lapályon s a tőkési domb körül portyáz motívumért, s e nyáron festi a Szépművészeti Múzeumban levő Itatás kánikulai, fülledt napos hangulatát, ma már - sajnos - eltompult, fényük vesztett színeivel a Szakadék című képét (a Markó utcai főgimnázium tulajdonában) s még egy pár hasonló jellemű képet.

A napos, színes ragyogás fokozódik 1903-tól 1905-ig terjedő munkássága művein. Ez az ő nagybányai fénykora. Színes lett, széles és erős, derült, nyugodt harmóniák művésze. Emlékezzünk csak a Tavaszi kirándulás-ra a Szépművészeti Múzeumban, s ennek nyári hangulatú változatára, amely a Schuler-gyűjteményben van, mind a kettő 1903-ból. A tőkési domb mély útjában fölfelé baktató kocsi, napernyős úri néppel, a kora délelőtti nap szelíd, de intenzív verőfényében, hátul a Feketehegy ismert kopasz homlokával, a vidám, kék égen göndörfürtű, fehér felhőkkel, Grünwald és a nagybányai természet mélyen jellemző kedélyi tulajdonságai találkoznak e képen.

Ugyanilyen csöndes, derült ünnepei a világnak a Műteremkert (1902) s a Ruhaszárítás több változata, mely utóbbinak az 1903 nyarán készült példánya színben a legfölfokozottabb. Aztán a tőkési Nyíres (1903 és 1904) és a Lugas képviselik még kiválóbban e korszak festői és hangulati sajátságait. Ez időből való téli tájképei is a nyugodt befejezettség magaslatán állanak, hogy csak példaképpen említsem az egykori Jánossy-gyűjteményben volt Havas szénaboglyák-at. Ugyanekkortájt festi legszebb napos interieurjét, a Fehér szobát (Kellner Adolf gyűjteményében). Mindezen művek s még egy sereg hasonló a nemesen érett nagybányai naturalizmus, a természettől inspirált festői vágy szülöttei.

Hasonló művészeti törekvések jegyében egy hatalmas méretű pleinair kompozícióval is megpróbálkozik közben - 1903-ban - a Három királyok témájával. Bár a kép gyermeki, örömteli képzelet alkotása, s ritka arányos és természetes mesélő kompozíció: a Virághegy tetején, a Ferenczy két év előtti, sötétkék égbe ívelő nagy gesztenyefája alatt (Szépművészeti Múzeumban) térdig a virágos fűben gázoló napkeleti bölcsek, a magasan járó nap ragyogó világosságában: - azért mégsem, minden szépségkvalitása mellett sem hozza meg a nagy akarásnak megfelelő sikert. Elsősorban megfestésének nem teljes kiérleltsége gátolta ezt - másrészt sokan gáncsolták épp a két művész természeti motívumának majdnem teljes egyezőségét.

1904 végén egy évre, mint a Fraknói-féle római díj egyik nyertese, Rómába költözik, ami fejlődésének szépen lendülő ívét megszakítja. Róma neki sem használ, mint senki idegennek: a renaissance vagy a klasszikus művészet grandiozitását nem lehet közvetlenül beoltani a modern naturalista-impresszionista művészetbe, sem ennek nagybányai ágába.

Nagybánya vidám derűjét Róma komorsága váltja föl képein, holdas esti hangulatok, sötét parkok, antik romok romantikája, a campagna heroikus felhői, a kietlenség, a rég meghalt kultúrák nagytávlatú színterei.

7. Mikor visszatér Nagybányára, visszatér előbbi témáihoz is: a nagybányai vásár és a nagybányai cigányok tarka színességéhez. 1906 februárjában aztán - Ferenczy példájára - gyűjteményes kiállítást rendez a Nemzeti Szalonban, hogy egész fejlődését, minden értékes munkáját a legújabbakkal együtt bemutassa. [**]

Bár ez a kiállítás elvi jelentőség tekintetében nem állítható a Ferenczyével egy sorba, s Grünwald művészetébe új hangot, sorsába változást nem hoz, külső sikere sem olyan, mint megérdemelte volna, mégis: a nagybányai művészet történetében a győzelem megerősítését, az elismertetés kiszélesítését jelenti.

Ezen a kiállításon bemutatott nagyobb méretű vászna: a Lakodalomra készülő cigányok, érett tónusú, s egyben dekoratív színességű szép kép, ma a Főváros tulajdonában, mintegy összegezi és összeegyezteti az addigi nagybányai művészet több irányú törekvéseit, a mozgalmasságot s közvetlenséget a dekoratív elrendezettséggel, a tüzes, intenzív színt a rembrandtos interieur-tónussal.

Viszont kevesebb kialakultsággal új utakon való tapogatózásnak látszik Rómából hozott, nagyobb, klasszikus tárgyú, egészen világos színekben tartott aktos kompozíciója. Ez a próbálkozása azonban folytatás nélkül maradt.

8. Kalauzolásomat Grünwald eddigi változatos útján itt befejezhetném, mert tulajdonképpeni nagybányai korszaka, noha még három évig marad Nagybányán, e kiállítással bezáródik. Ő a nagybányaiak törött útját már 1907-ben elhagyja.

1906-ban Nagybányára új művészet híre érkezik Párizsból. A természetkultusznak bealkonyult. Az új stílus colporteurjei a Párizsból jött fiatalok, s ez az új stílus nem egyéni többé, mint volt a naturalizmus idejében, hanem tömegstílus, "kollektív stílus" - amint lett majdnem másfél évtizeden át. Grünwald könnyű szívvel, gyorsan kapitulál a fiataloknak. Zavaros elméleteik, próbálkozásaik és Grünwald által eredetiben sohasem látott előképeik nyomán szülemlik meg óriási dekoratív kompozíciója a Vendégség (vagy: Tavasz?), a Révai Mór hall-ja számára. A mű, bár technikailag a leggondosabban készült, egy erőszakolt, s nem világosan megfogalmazott program műve, stílusában, kivitelében ingadozó és elhibázott, bár színeiben nem minden dekoratív szépség nélkül való. Nem hasonlít ugyan semmi más képhez, s mégis - hallomás után - hasonlít mindahhoz, amiről az újak dicsérve beszélnek. Őszintén senkinek sem tetszik, legkevésbé azoknak, akik őt korábbi meggyőződését elhagyni késztették, s most féltékenyen látják vala területükön a gyakorlottabb szemű, ügyesebb kezű vadászt.

Nagybányai tartózkodása alatt még egy-két tucat kisebb képet fest új modorában, sikerültebbeket nagy vásznánál: vastag körvonalakkal rajzolt ötletes kivágásokat a nagybányai tájból, szép színességű dekoratív csendéleteket vagy aktos kompozíciókat. Nagybányán ő lesz a hasonló törekvésű fiatalok bátorítója, vezére, akikkel együtt aztán a kecskeméti exodust tervezi s meg is valósítja.

A Révai-hall nagy képével szakadt el Grünwald Nagybányától, s azóta művészete folyton változó ígéret, számtalanszor megszakadó vonalú, elmélyítésre váró kísérletezés. Új Odysseusként kalandos vállalkozásokba bocsátkozik messzi, ismeretlen tengerek felé, ám duzzadó vitorlája az ismert partoknak mindig láttávolában marad, elkerüli az új Scillákat s Charybdiseket, a posztimpresszionizmus "sok ezer veszélyét" s a közeli szigetek virágaiból fonja tovább művészetének tarka füzérét.

9. Kísérletező ízlésének zegzugos útját nyomról nyomra követni nem feladata ez írásnak, amely a nagybányai művészet törekvéseiről és változásairól kíván tájékoztatót adni.

Művészi és emberi lelkületének jellemző adataiként utalok itt - nagy vonásokban csupán - Nagybánya utáni művészetének néhány főbb, de mindannyiszor csak átmeneti állomására.

Emlékezhetünk kecskeméti termelésére. Itt eleinte a természettől végleg elfordulni látszik, két dimenzióban, hol színre, hol vonalra stilizálja nagy, dekoratív kompozícióit, mint aminők pl. a kecskeméti városháza külsejét díszítő Allegóriák (1912), vagy az 1913-ban kiállított Tavasz ébredése (a Műcsarnokban állami nagy aranyérmet nyert), kulisszaszerű tájképzésével, félig természetszerűnek szánt aktjaival, mintegy átmenetet jelentve a három dimenziós festészet felé. Ezzel egyidejűleg kisebb tájképeket is bocsát közre, kecskeméti motívumokat, bizonytalan akarással, céltalanul elstilizálva.

Körülbelül az 1913-16 közti időre esik kék-fekete korszaka, a vonalritmusra és egyensúlyra komponált, akadémikus kompozíciók egész sora, immáron három dimenziós formaadással, neomanirisztikus stilizálás nélkül rajzolt aktokkal: fürdés utáni jelenetek, valami holdfényszerű, hideg világításban, kevés színnel, kék s fekete össztónussal.

1917-ben tónusa egyszerre melegebbre, egészen barnásra fordul, s a közömbös aktos témákat klasszikus tárgyú kompozíciók váltják föl, életnagyságú alakokkal, a formák némileg melegebb modellatúrájával, erősen emlékeztetve a régi képtárak seicento-termeire, talán leginkább Poussinre, de ennek szigorú rajza nélkül. Kis időre úgy látszott akkor, hogy érzi, előre sejti a világszerte bekövetkezendő természetes visszahatást, amikor a lelkek minden téren elfordulnak a múlttal való gyökeres szakítás elvétől, áhítják a hagyományosat, s fel akarják venni a múlttal a kulturális kapcsolatot. De nem mélyíti el ezt az akarását, s megint kecskeméti tájak következnek, átmonumentalizálva, Turner-es hatások, dramatikus, protuberanciás, szinte robbanó fénykitöréses, napos felhőzetekkel, kevés realitással, sok festékkel, erőszakos, nyers kezeléssel.

Kecskemétet 1919 végén hagyja ott, s működése helyét nyaranként Dunántúlra, a Balaton mellé teszi át, és itt, szülőföldjéhez közel, ismét valamelyes közvetlenség, bensőség kezdi átmelegíteni egyes képeit, amit művészete Nagybánya után teljesen nélkülözött.

Mindenesetre e legutolsó évek képei visszatérést jelentenek a természethez, noha nem éppen a nagybányai értelemben, hanem monumentalizáló törekvésű galéria-hatásokkal keverve, legutóbb az ötven-hatvanas évek meleg tónusfürdőjébe mártva a látványt, csakhogy az impresszionizmus rajzot feloldó, szabad ecsetkezelésével, közvetlenségstílusú előadásával. E legutóbbi stílusának sok érdekes képet köszönünk, de mind közül emlékezetesen kimagaslik - még kecskeméti - sárga alkony világítású Kútágas-a, először az 1920-i külföldre szánt reprezentatív kiállításon bemutatva, a Nemzeti Szalonban, amely nemcsak Grünwaldnak, hanem a magyar tájképfestésnek is egyik legjelentékenyebb alkotása. Mélyen érzett természeti igazság és semmi hiányérzetet fönn nem hagyó egyszerűség állítja e képet a magyar színvonalat jelző művek sorába.

Legutóbb pedig szép szőnyegkartonok szaporítják gazdag oeuvrejét, ezt az ezerszínű, ezer változatú kaleidoszkópot.

10. Alig van magyar festő, akinek munkásságáról összefoglaló képet adni és értékéről mérleget csinálni oly nehéz lenne, mint a Grünwaldéról.

Egészen bizonyos, hogy 1890-1907 közé eső festészete szervesebb összefüggésű, megszakításnélkülibb fejlődésvonalat mutat, mint a későbbi. 1896-ig való produkciójával ő is előkészítője az új alakulásnak, ő is Nagybánya honfoglalói közé tartozik, tizennégy évig ott lakik, s ez alatt tüzes harcosa törekvéseiknek, részese művészi sikereiknek.

Emberi egyénisége is nagyban hozzájárul ama baráti légkör kialakításához, amely Nagybánya erkölcsi szépségét, szellemi hatásának egyik legfontosabb ható elemét tette. Jólelkű, lágyszívű, impulzusember, irigység és haragtartás nélkül való. Nem elméletgyártó és nem tervszerű. Tervei mindig a képzelet szította felbuzdulások, kivitelüket a lehetőségek szabják meg a legkisebb ellenállás irányában. Épp ezért őszinte nekibuzdulással tervez és ígér, de nem szigorú és nem követelő, sem másokkal, sem önmagával szemben. Erősen optimista képzelete könnyen áthidal minden külső vagy belső nehézséget, akadályt. Amit az élet e tekintetben követelt, nem állott ellentétben természetével, nem került nagy erőfeszítésébe. Az erőfeszítés az élet kellemességének s a művészet kellemének ellensége: adja tehát az ember s a művész csak azt, ami könnyen s magától jön. Optimizmusa elolvasztja az aggodalmakat, megnyugtató gesztussal csillapítja le a nyugtalankodókat.

11. Az egzaktság nem is természete sem az embernek, sem a művésznek. A legtöbb egzaktságot követelő műfaj, az arcképfestés, sohasem tartozott munkakörébe, kevésszer is próbálkozott vele. Mikor Bastien-Lepage kötelezővé tette a holbeini rajzot, akkor festette Grünwald az Anyja arcképe-t és az Isten kardja (I) pásztorfiúaktját, amelyek rajzfinomság tekintetében egyedül állók művei közt. A szigorú rajz általában nem az ő eleme, sem konkrét, naturalisztikus teljességében, sem elvont, konstruktív, stilizált formájában. A változások emberének szellemi természetével, lelki szövetével ellentétben áll a valóság változatos, de princípiumában soha nem változó eleme a rajz, a forma, a konstrukció. Ezért megfelelőbb művészet neki a változások művészete, az impresszionizmus, amelynek jegyében születtek legteljesebb művei, s ezért nem meggyőzőek vonalhatásra alapított, konstrukciós látszatú kompozíciói, aminők a kecskeméti dekoratív-monumentális, avagy a későbbi új-akadémikus művek.

12. A rajzi fogyatkozásokat ellensúlyozza, sőt gyakran egészen feledteti a szín, különösen természettisztelő korszakában. Benczur Gyula mondotta egyszer, hogy a "színesség nem mindenkinek áll jól", s hogy a fiatalok közt (1906-ban) a legjobban szereti Grünwald Béla színességét. Valóban Grünwaldnak: ha a rajz nem is, de a színesség "jól áll". Naturalisztikus korszakában rendkívül finom, keresetlenül gazdag és intenzív a színérzéke, dekoratív-stilizáló művészete ugyanezen erényekkel dicsekedhet, amikor színeinek ötletességét, gazdag változatosságát, zengő erejét nem a természeti látvány egysége fogja össze, hanem a művész kitűnő harmóniaérzéke. A szín mindig a legsajátabb, legoriginálisabb eleme művészetének akkor is, ha néha egyoldalúságba esik.

13. Komponáló képessége rendkívül könnyed, hajlékony, de épp ezért gyakran befolyásolt, amiként stílusalakító tehetsége is. Képzeletének izgékonysága a kor művészetének ízlésváltozásaival szemben s általában emberi impresszionabilitása magyarázza, hogy gyakran vesz föl idegen hatásokat, s néha - időlegesen - nála jóval inferiorisabb művészek is képesek befolyásolni őt, de ezeket az idegen hatásokat egyéniségében többnyire egészen föloldja, szerencsésen magába olvasztja. Kellemmel ösztönszerűleg, az idegen utak veszedelmének tudata nélkül. Bastien-Lepage, Uhde, Maurice Denis, Gauguin, Poussin, Turner neveit, egészen a biedermeier-képek színstílusáig, csak hiányosan sorolom föl, ha jelezni akarom kortársi reminiszcenciáit, amelyek idők folyamán egy-egy műve előtt fölötlöttek - egész művészetére vonatkozólag azonban nyomtalanul.

Egyénisége, mint a folyó vize - haladtában - folyton új ég s új partok színét, rajzát tükrözi, váltja. A művészettörténet búvára az ő művészetén nyomon követheti, tanulmányozhatja, egy kiválóképpen történelmi kultúrájú, kiállításokon és múzeumokon nevelődött kor művészeti ízlésének tarka szövevényét, változásainak ritmusát.

Nagybányai korszakának ideáljaiban s lelkesedésében társaival egy. Emberileg teljes harmóniában dolgozik velük, de szellemi fölépítésében lényegesen különbözik tőlük. Pályakezdése idején festői testvérisége Csókkal csupán látszólagos és rövid ideig tartó. Egy vidékről valók, egy hatás alatt indultak, de egy pár év alatt egészen elkülönböződnek. Így van Ferenczyvel is, kivel ifjúkori művei szűzies hamvasságukban mutatnak valami rokonságot. Nagybányai útja szintén a Ferenczyéhez jár sokszor közel, s néha - átmenetileg - Thorma heroikus-érzelmes képzelete is ráveti reflexét. Szívesen portyáz társaival egy mezőn ritka virágok után, gyakran szerencsésebb találó is náluk, de a rokonság köztük itt is csak látszólagos, sohasem mély. Csupán Hollósy az, akihez átmenetileg sem hasonlított soha. Hollósy vergődésétől, tépelődő, láncra vert lelkétől lelke idegen maradt mindig, s festői elmélyedésétől is. Grünwald festészetének ereje az első megtetszésben, a hatás rögtönösségében rejlik, és nem a lassan kibontakozó értékekben, a hatás tartósságában vagy fokozódásában. Pillangó-csapongású tehetsége könnyen alkot, boldog optimizmussal, szorongás, kétely, vajúdás nélkül. A "Katzenjammer", a bizalmatlanság saját művével szemben, a "morbus nagybányiensis", ritkán ragad rá barátaitól, a túlzott önkritika s mindenfajta csüggedés ellentétben áll szerencsés, rugalmas természetével. Semmiféle beteges önelemzés nem meddőíti, festői vénája bárminemű aggályoskodás szűrője nélkül buzog bőségesen.

14. Festői technikája, előadása idők folyamán szintén sokszor változott. Volt: szűziesen félszeg és áhítatos az elején, majd közönyösebb, könnyedebb, néha elkínzott, máskor laza. Aztán lendületet véve, nagybányai fénykorszakában (1903-1906) egyre szabadabb, bátrabb, erőteljesebb, színt, fényt, életvidámságot, életteljességet kifejező. Ebben az időben előadása, technikája eléri szándékainak tartalmát, maradéknélküli kifejezőjévé lesz festői akaratának. Ezután a természetelviségnek hátat fordítva, festése még gyakrabban változik, de mélyebben ki nem fejleszti egyik formáját sem. Általában: a megfestés szépsége mögötte marad képvíziói szépségének, kifejező képessége elképzelő képességének.

15. Életkörülményei néha túl sok és túl gyors produkálásra szorították őt. Temérdek a száma ily okon keletkezett képeinek, s ez nem vált művészete hasznára. Kitűnő helyét a magyar festészet együttesében nem is ezek tekintetbevételével állapítjuk meg.

Bizonyos azonban, hogy ez az időnkénti kényszerű többtermelés és tehetségének minden új benyomásra reagáló, színt váltó, csapongó természete nem engedte meg, hogy egyik akarását a másikkal szemben győzelemre vigye. Nem engedte meg, hogy ekéjét valamely irányban mélyebbre vágja.

Fontosságát a magyar - s szűkebben a nagybányai - művészetben nem is ebben látjuk. Az ő szerepe: nem a tövises bozótok úttalan útját törni messze kitűzött célok, vágyak felé, hanem: ezen utak lehetőségeit megérezni, s főleg a modern művészet által hódított új területeit a szépségnek gyorsan pacifikálni, az ellenálló lelkeket megbékíteni s az új szépségek boldog részeseivé tenni.

1924. március.


[*] A harmadik: Ferenczy Köveket hajigáló fiúk, a Dunaparton, a művész szentendrei korából való műve, emlékkiállításán nem szerepelt, holléte nem tudatik. Igazság szerint Grünwald és Ferenczy előző évben (1889) is állítottak ki a téli tárlaton, az előbbi Esti szürkület c. pleinairjét, az utóbbi Kallós Ede arcképét és a Virágot gondozó lányok-at, de megjelenésük még észrevétlenebb maradt.

[**] E kiállítás alkalmával vette föl a később állandóan használt Iványi nevet.

Forrás: Nyugat 1924. 12. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00360/10967.htm

Lengyel Géza: Iványi-Grünwald Béla

A fiatalok sorából lép elő újra Iványi-Grünwald Béla kollektív kiállításán, az Ernst múzeumban. Ki gondolt volna rá, hogy három évtizedes festői múlt van mögötte? Külseje fiatalos, nyúlánk, nobilis arcán fehéredő bajusza is kacérkodik az évekkel, kedélye, érdeklődése, frissessége az újakhoz köti s művészetének már terebélyes fája is változatlan erővel hoz új hatásokat. Más Iványi-Grünwald van ma előttünk, mint néhány esztendeje, s még mindig az a rugalmas lényű, kutató szemű, új kifejezési módokat kereső festő, aki már tanítómesterként állott Nagybányán, a magyar festőművészet hőskorában, a millennium évében.

Ezek a nagybányaiak a természet híveinek mondották magukat. A természetet vallották azonban mesterüknek azok a festők is, kik annak idején igyekeztek a nagybányaiak elől elvenni a Műcsarnok termeit. S valóban, az akt, a drága szövetű ruha, a bútor, az interiőr épp úgy természet, épp úgy realitás, mint a nagybányai cigánymodellek rongyai. A naturalizmus, mint kiindulás, a régebbi nemzedéket inkább összeköti azzal az újabbal, amely több mint negyedszázad után még mindig az újat reprezentálja - semmint, hogy elválasztaná tőle. A nagybányaiak - ez már lényegesebb, felismerhetőbb különbség - a természetet a szabad ég alatt keresték, teljes világításban, keveset válogattak benne, keveset komponáltak, kevesebb festék és több szín közvetítésével igyekeztek beszámolni arról, amit láttak. Ez a tanulási és munkametódus kétségen kívül kedvezett a festőegyéniségek szabadabb és változatosabb kifejlődésének, kevésbé nyomta rá az egész nemzedékre a kor - többnyire nem elsőrangú - műhelyeinek bélyegét. S a művészi forradalom jegyében, szabadabban eltöltött ifjúság tüze és íze ütközik ki még akkor is, midőn - megszokott processzus - a művész már nem csupán frissiben, temperamentumán szűri át impresszióit, hanem egyre megfontoltabban kritikus elméjén, midőn tudatosan válogat a festői elemek között, s nem igyekszik eltagadni - inkább hangsúlyozza -, hogy képeit építi, komponálja.

Iványi-Grünwald is keresztülment a változásoknak ezeken az állomásain. Aki körültekint az Ernst múzeumban pályafutása minden pontjáról összegyűjtött képein - milyen gazdag gyűjtemény, pedig csak töredéke az egésznek -, az egészen vázlatosan, durván, így jelölheti ki útjának feltűnőbb vonulatait: a nagybányai korban Iványi-Grünwald is őszinteségre törekvő tolmácsa a természetnek, a száraz, aprólékos naturalizmussal már szakított, s a főszínhatások és főformák egységes, nem részletező, de valóság tekintetében teljes illúziót keltő, lehetőleg valamely főtónus szerint hangolt előadását próbálja ki különböző tájakon, más és más egek alatt. Eleinte talán öntudatlan, később egyre tudatosabb igyekezete néhány rövid nagybányai év után kétségtelenül eltereli a valóság képétől, bár ehhez vissza-visszatér. Hol színeit rakja fel önkényesen, valamely tendencia szolgálatában, hol formái térnek el attól, amit lát, előbb stilizáló, dekoratív irányban, majd mindinkább azért, hogy az alakokból szerkesztett kompozíció céljait szolgálják. Ez az újabb Iványi-Grünwald a tájképet, első korszakának fő témáját már csak akt-kompozíciói kiegészítése gyanánt használja. Ezek a kompozíciók külön művészi, festői életet élnek, nem a reális életet tükrözik vissza, de rokonságot, összeköttetést tartanak fel vele, s csudálatosan jól lemért, állandó a valóságot és elképzelést összekötő (vagy elválasztó) távolság. A naturalizmus útjáról elvontabb munka terére érkező művészeknél szinte állandóan kísértő, zavaró stílushibák Iványi-Grünwald kompozícióin nem fordulnak elő. A legújabb Iványi-Grünwald - ki már elvétve fel-felbukkan tíz évvel ezelőtt, Kecskeméten - kompozícióinak tájkép-kíséretére kezd figyelni s ezeket a tájképelemeket, melyek nagyon természetesen nem naturalista karakterűek, kifejleszti önálló kompozíciókká, majd rajtuk keresztül, mélyebb, sötétebb kontrasztokat kedvelő színfelfogással visszatér a természethez, újra a szabad ég alatt dolgozik, ragaszkodik újra modelljéhez, de egészen más, amit most lát és produkál. Egyszerűbb, monumentálisabb igyekszik lenni, nem tűzi maga elé azt a célt, hogy egy bizonyos világítás fényözönében egész nagy természet-kivágást megörökítsen, hanem ellenkezőleg: a maga egyszerű, olykor szegényes tájrészletének állandó festői tulajdonságait igyekszik megkeresni.

A mai Iványi-Grünwald tehát ismét elsősorban tájképfestő, mint az, ki negyedszázaddal ezelőtt a Tavaszi kirándulás gazdag zöld változatait oly könnyű ecsettel, oly híven rakta vászonra. Természetes, hogy a festő, midőn oly szorosan a valóság mellett maradt, szintén komponált, nem volt a vak véletlen után induló fotografáló-gép. Kiválasztotta a zöld dombokat, a köztük felvezető mély utat, az úton a kocsit. Bizonyára épp ily tudatosan fordult a Szakadék részletéhez, amely a sárgás, agyagos földszínek különböző árnyalatainak megörökítésére adott alkalmat. Az impresszionista képet is meg kell szerkeszteni, de a komponálás művelete egészen háttérbe szorult, a természetábrázolás dominált. A mai Iványi-Grünwald-képeken éppen ellenkezőleg: a festői témát modelláló, átgyúró, egyszerűsítő, komponáló tevékenység van előtérben, főként színek tekintetében nagy a változás, tartózkodó, puritán, egyszerű lett a művész, közelebb áll Munkácsy palettájának komor kontrasztjaihoz, mint ahhoz a fiatal mesterhez, aki Nagybányán nem tudott betelni a világossággal, fénnyel, az ezer elemből összetett színekkel. Még a Gémes kút primitív formavilága is gondos és rafinált kompozíció képében jelenik meg s a Balaton menti táj igénytelen részletei mind hangsúlyozottan tudatos átformálással kerülnek vászonra. Hajdan tarka szőnyeg volt előtte a nagy természet, most a rajz alakításával, takarékosan használt színei fénykülönbségeivel a tárgyak testiségét, plasztikáját, a teret sokkal erősebben hangsúlyozza. Ha lehet és szabad néhány képnek futólagos megtekintése s régebbi kollektív kiállításainak emlékei után ítélni, azt mondhatjuk, hogy a komponáló Iványi-Grünwald a tájkép előtt még szabadabban, még biztosabban, a szemnek és a térnek még teljesebb fölényével áll, mint akt-kompozíciói előtt, s talán a művészi munka fel nem kutatható belső feszítő ereje is spontánabban nyilatkozik meg tájképeiben. A magyar nyelvnek egy igen kifejező szava képírásnak nevezi a festészetet. Ha ennek a szónak azt a jelentőséget tulajdonítjuk: hogy a művész ecsetje alól magától értetődő könnyedséggel ömlik közölnivalója: akkor jobban karakterizálja a tájképfestő Iványi-Grünwaldot, mint az alakokat ábrázolót.

Vagy talán van valami egészen ki nem élt, ki nem elégült ebben a művészben mint figurális festőben? Három nagyszabású s régebben ismert kompozícióját gyönyörű gobelinek alakjában is bemutatja a kiállítás s művészetének ez az alkalmazott érvényesítése emlékeztet reá, mily erős és gazdag tehetséggel foglalkozott egész pályafutása közben a monumentális dekoratív feladatokkal. Figurális kompozíciói - nem drámai, nem ember-karakterizáló, hanem tisztán festői és formai feladatok megoldásai - szinte mind arra utalnak, hogy még továbbfejleszthetők volnának, valamely megszabott helyhez és anyaghoz kötve.

Az emberi alakot Iványi-Grünwald nem az egyénien karakterisztikus, hanem az általános, a tipikus irányában fejleszti. Annál jellegzetesebb s egyénibb életet élnek legigénytelenebb tárgyú tájrészletei is. Arckép nem szerepel kiállításán, de valóságos portrékat festett a lellei vidék zugairól s szinte valóra váltotta Flaubert-nek az írók számára adott tanácsát: ha csupán egy fát festett is, olyan tulajdonságokat fedezett fel s ábrázolt benne, amelyek következtében a világ semmi más fájához nem hasonlít.

Kedves témája a cséplés, s aki gyerekkorából őrzi ennek a tarka, forrólevegőjű, különös s a magyar földön oly nevezetes aktusnak képét, az megérti, miért vonzódik hozzá a művész. Míg egyéb újabb tájképein az atmoszféra múló változásai már kevéssé foglalkoztatják: a cséplésnél, ahol ez oly különösen jellegzetes, biztos foltokkal örökíti meg a gépet és az alakokat körülvevő fényből, porból, pelyvából, gőzből és izzadtságból összerakott aranyködöt, szinte a cséplésnek semmihez sem hasonlítható szagát érezni.

Iványi-Grünwald Béla gazdag, változatos és tanulságos fejlődésen ment keresztül. S nemcsak vele, hanem az újabb magyar festőművészet adattárával szemben is igazságtalanságnak érzem, hogy kollektív kiállítása alkalmából rendszeres beszámoló helyett csak odavetett vázlatok jelennek meg - ezek közé tartozik ez a néhány sor is - e hosszú és emelkedő pályáról. Van-e magyarázata útja különböző irányainak vagy csupán a művész tudatossá nem vált ösztöne indította el s állította meg ismét? Hogyan hatott rá, ami körülötte történt? Külső esemény vagy arisztokratikus elhatározás zárta-e le "kecskeméti" korszakát, amely képeinek igen becses darabjait szolgáltatatta? Meg lehet-e találni művein - felületes körültekintéssel hiába keresem - a világ nagy felfordulásának, tűzvészének reflexeit? Ezekre a kérdésekre érdemes volna képei között böngészve megkeresni a feleletet s alkotásának rajzát tökéletesebbé tenni. Kiállítása olyan művészről beszél nekünk, aki sokat küzdött magával, bár veleszületett tartózkodása leplezte tépelődéseit. Most bizonyos belső harmóniával néz végig küzdelmein s művészi egyensúlya teljességéhez hozzátartozik a siker, a megértés, az elismerés, amely kiállítását kísérte. A művész és közönsége össztalálkozásának döntő tényezője az a vonzó és titokzatos erő, az ecsetvonások útjából meg nem magyarázható hatás, a tudáson és a tudatosságon túl az a többlete a nagy tehetségnek, amely tárgyban s megcsinálásában mégoly igénytelen vásznait is az élet teljességének varázsával tölti el.

Forrás: Nyugat 1925. 5-6. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00373/11325.htm

Réti István: Megemlékezés Iványi-Grünwald Béláról

Életének utolsó éveiben Iványi-Grünwald Béla igen gyakran festett virágcsendéletet, szívet, szemet örvendeztető, gyönyörű, színes csokrokat. Akik ismertük őt, éreztük, hogy ezek nem egyszerű csendéletek, aminők szerepeltek évtizedek óta minden kiállításon: az ugorkásüveg s mögötte a bársonydrapéria, vagy talpastálon az almák és barackok, - az anyagilag vagy ötletben szegény festők festési szükségének ezek az olcsó kielégülései.

Számára a virágcsendélet sokkal többet jelentett könnyen összeállítható, tetszetős festenivalónál. Neki a virágcsokor szimbólum volt: a látható világ szépségének összesített jelképe, mulandó és haszonfölötti, mint minden, ami nagyon szép. És ha neki az élet szépségének volt ösztönszerű jelénye a színekben sziporkázó virágcsokor: számunkra ez az ő művészetét jelképezheti tömören, emberi lényével összefonottan.

Lelke és szeme, mint virágos rétnek a gyermek, örvendezett a létnek. Ömlött reá a fény s a fényben színes látványok pillangóserege cikázott. Az elmúlás búcsúzó pillantásában így verődhetett vissza lelke tükrében emberi és művészi életének összlátománya.

Hites tanú nincsen reá, legföllebb a költők, de úgy mondják, hogy a végső búcsú e pillanatában, az öntudat utolsó villámlobbanásánál, száguldva pereg le az emlékezés vásznán még egyszer az egész élet filmje, minden eseménye, minden érzeménye. Ha ez igaz, pedig hiszem, hogy igaz emberek számára az, akkor Iványi-Grünwald ezekben a pillanatokban igen boldog volt, mert szívének, szemének gyönyörű látomásait vitte magával innen a földi életen túli világba.

Amennyire halandónak ez megadatik, ő valóban boldog ember és boldog művész volt, szavai és képei ezt vallották szüntelen. Amikor élete harmadik harmadában visszajutott gyermekkorának szép tájékira, a Balaton somogyi partjára festeni, akkor hangzott el ajkáról a vallomás: "...az ecset, mellyel dolgozom, boldogságot szerző hangszer a kezemben. Én senkit nem irígyelek, a legboldogabb emberek közé számítom magamat, mert nagyon-nagyon kedvemet találom a munkámban. Ha két-három napig nem dolgozhatom, nem csak lelkileg, de fizikailag is beteg vagyok. Nagy hiuságaim nincsenek... Ha annak a kis körnek, mely az én szememben mindent jelent, tetszenek az alkotásaim, már megkaptam azt az édes megnyugvást, mely az emberi boldogsághoz szükséges. És ez a mostani életem oly szép, oly kedves, oly zavartalan, hogy nem is akarok a jövendőre gondolni. Mit kaphatnék még többet, mint amit eddig kaptam?"

Tett-é valaha valaki egyszerű szavakkal szebb szerelmi vallomást az életnek és hivatásának? És ezt a vallomást élete folyása, festői munkája hitelesítette. Nemcsak szavai szerint, de szemével is szépnek és szépen látta a valóságot. Ez a valóság az ő vizualitásában elveszítette tárgyi jellemét, szárazon kopogó szövege költészetté finomult, élete késő délutánján színálmodozássá szellemült.

Ez a szublimálódás annak során következett be, hogy "boldogságszerző hangszere", az ecset, mindig híven követte körülményeivel, környezetével együttváltozó élethangulatát. E változások nem jelentették, természetesen, egyéniségének megváltozását, csupán többféle, különböző színezetét, a külső változásoknak megfelelően.

Művészi útjának négy szakasza volt, mindegyik életszinterének változásával függött össze. Festői szereplésének első felvonása Münchenben játszódott le, amikor oda párisi tanulmányai után visszatért. Ezidőbeli képein kezdetben még dunántúli szülőföldjének élményei is megszólalnak. Ez a körülbelül 7-8 esztendeig tartó időszak megelőzte és előkészítette nagybányai korszakát, amikoris e mozgalomnak igen jelentékeny szereplője lett. Ezen a második állomásán, Nagybányán az ember és a művész teljes, férfias erejében jelenik meg a nyilvánosság előtt: "...Nagybánya tett bennünket azokká, akik lettünk" - mondotta idézett nyilatkozatában. Követte ezt a nagybányai másfél évtizedet a kecskeméti tartózkodás, a stíluskísérletezések kritikus ideje, hogy aztán végül, negyedik korszakában, visszatérjen oda, ahonnan a gyermekember kiindult, Somogyba, a Balaton partjára. Mintegy két évtizeden át minden nyarat itten töltve, művészete, kecskeméti korszakát megkerülve, összeölelkezet ifjúkori és még inkább nagybányai festészetével.

Iványi-Grünwald a fiatal magyar művészeknek abba a müncheni csoportjába tartozott, amely korai műveivel Nagybánya előfutárja volt s a későbbi nagybányaiak festészetét készítette elő. A kilencvenes évek legelején lépett ez a művészgeneráció, Iványi-Grünwald, Csók, Ferenczy, kevéssel későbben Thorma, a nyilvánosság elé Budapesten, ahol a közönség s a kritika, amennyiben észrevette, fanyaron fogadta műveiket. Mint a párás márciusi mezőn az aligzöld füvek között szétszórtan kiütköző halvány kökörcsinek és hóvirágok, a jövendő tavasz bájos, szerény hirnökei, jelentkeztek ezek a képek a kiállításokon, és nem csodálkozni való, hogy az árnyéktalan, szétszórt világítású, borús pleinair hamvas tónusa idegenül érintette a budapestiek nyers plasztikájú, barnaárnyékos képekhez szokott látószerveit.

A "boldogságszerző hangszer" ebben az időben szólalt meg először Iványi-Grünwald kezében. Opálos alkonyatokról, somogyi erdőszéléről, esti harangszó mellett imádkozó kis parasztleányról, - szülőföldjének közvetlen élményeiről meséltek ezek az első festmények. A művész lelke a félszeg bájú gyermeki képzelet korát élte akkor. Egyik azidőbeli főművén egy kedvesarcú fiúgyermek találja meg Hadúr kardját a somogyi pusztán, mosolyogva, ügyetlen mozdulattal, meg sem rettenve a földből feltörő lángsugártól, az Isten kardjától. A művész gyermeki, szelíd lelkületére végtelenül jellemző ez az elképzelés, ez a képvízió. Bezzeg tíz évvel később, Nagybányán, ugyanehhez a mondai jelenethez a színek és valőrellentétek wágneri orkesztruma harsog kísérő zenét: az elvonuló viharfelhők fekete hátteréből világít ki a pásztorsuhanc meztelen alakja, magasan tartva két kezében a lángoló pallost, Attila kardját. Mögötte a megvadult, riadva torlódó bivalycsorda fokozza az ellentétek erejét. A két azonos tárgyú kép, emlékezetünkben egymás mellé állítva, világosan jelzi a nagybányai férfikor nagyotakarását, az első ifjúság szelíd, gyermeki képzeletével szemben.

A "boldogság hangszere" közben változatos melódiákat zeng, egyre erősödő hangon. Megihletik e "hangszert" a kék éjszaka hangulatai, a tűzvilágítás rőt fénye, majd a szobai lámpavilág misztikuma. A millennium történeti hulláma a magyar mult egy szép látományát veti föl képzeletében, de az epikai tartalmon itt is átzengenek a líra akkordjai.

Ez után a ma már elfeledett, de művészileg nem jelentéktelen stílusidőszak után jelenik meg Iványi-Grünwald és a magyar művészet életében Nagybánya, egészen váratlanul, csak mint egy kósza ötlet megvalósulása, nyári kaland, amelynek folytatását, következményeit akkor senki sem sejté. Ezt a folytatást és a jelentőségét ma már mindenki ismeri, aki a magyar művészet utolsó négy-öt évtizedének történetét figyelemmel kísérte. Mindenki tudja, hogy a kezdeményezők, a "honalapítók" öten valának: Hollósy, Ferenczy, Grünwald, Réti és Thorma. Az is közismeretes, hogy a következő években megismétlődő expedició külön kiállításokat rendezett Budapesten és akkor már az alapítókhoz csatlakozott Csók István, Glatz Oszkár, Horthy Béla, Nyilassy Sándor és még több fiatal, azóta ismertté vált művész. Az éveken át ismétlődő kiállítások körül hangos elvi csaták dúltak a hívők és a gáncsoskodók között és végül is a nagybányai eszme győzött s egy azóta is tartó változatos vonalú fejlődés kiinduló pontja lett, a "nagybányai" jelző pedig a szereplő művészek számára mintegy nemesi előnevet jelentett és megmaradt nekik akkor is, amikor már nem csoportosan, hanem külön-külön léptek a közönség elé.

Iványi-Grünwald az első években épp úgy rabja lesz a nagybányai természet szépségének és gazdag sokféleségének, mint festőtársai valamennyien. Úgy érzi magát, mint kisgyermek a karácsonyfa alatt, nem tudja melyik ajándékhoz kapjon. Festői témái közül, amik ottan minden oldalról hívogatják, sokszor otthagyja az egyiket, hogy a másik után fusson. Azonban nála is, mint a többieknél, lassanként lehiggad a boldog mohóság, s az alkotói kielégülés rendes ütemű útjára tér és nemcsak egyik szép tájmotivumot a másik után alakítja képpé, hanem neki is, mint a többi nagybányainak, a pazar természet képeket, nagyobb kompoziciókat sugall. Nagybánya napsütése, szép tájmotivumai, különleges természeti hangulatai megtelnek képzeletének képeivel. Így születik meg a viharos tájban a már említett "Attila kardja", az Izvora egyik hasonlíthatatlan, gyönyörű völgye fölött a "Bércek közt" mulató régi magyar úri társaság csoportja és a Virághegy tetején egy szelídgesztenyefa monumentális diadalíve alatt, a virágos nagy fűben gázoló kis karavánja "A napkeleti királyoknak". Ugyanazok a táj- és hangulatmotivumok teljesen más látományokat hívnak elő képzeletében, mint például Ferenczynek vagy Thormának. "Boldogságadó hangszere" gyönyörűen és nagy erővel zeng a nagybányai együttesben s kiegészíti annak összhangját. Színei azelőtt el sem képzelt fénnyel telítődnek meg és egyes képei a nagybányai luminista festésnek vezető darabjai közé sorakoznak.

Nagybányai meghonosodása nemcsak festészeti, hanem emberi is. Mindjárt kezdetben odaköltözik, ott házasodik meg, ott születik a fia és mintegy másfél évtizedig állandó nagybányai lakos lesz. Ez alatt az idő alatt a nagybányai eszmét nem csupán képeivel szolgálja, hanem részt vesz a budapesti küzdelmekben is a győzelemért és ezt képeivel s emberi egyéniségével egyaránt nagyban elősegíti. Ő békíti ki leghamarabb a közönség békétlenkedő részét a nagybányai művészettel. Emberi egyénisége oly megnyerő, festészete annyi sok rögtön megérezhető szépségelemet tartalmaz, hogy rajta keresztül tudják legkönnyebben megközelíteni a nagybányaiak művészi igazát, rajta keresztül békülnek meg ezzel igen sokan.

És amikor ezt a pacifikáló szerepet oly eredményesen bevégzi, új utakra sodorja őt minden benyomásra könnyen reagáló művészi természete. E század első évtizedének a vége felé érkeznek Magyarországra, és itt is legelőbb Nagybányára, egy olyan művészeti áramlat első hullámai, amelyek nagyon sok ember meggyőződését megingatják akkor az addig való művészi törekvések igazában. Neomodern művészetnek nevezték összefoglalóan az egymásután következő hullámait a neoimpresszionizmusnak, expresszionizmusnak, kubizmusnak, futurizmusnak,... amiknek folytonos áramlását nyugat felől csak a nagy háború akasztotta meg egy időre, hogy a háború után ismét folytatódjanak.

Iványi-Grünwald festői képzelete teljes hittel veti magát az új áramlatba, úgy érzi, hogy ebben új, tágabb lehetőségeket kap színérzéke s könnyed komponáló képessége kifejtésére. Még Nagybányán fest meg egy óriási dekoratív vásznat - egy budapesti villa hallja számára - "Vendégség" címen, már új festői stílusában. De igazi témája ennek is csak az, ami titkos, legbelsőbb mondanivalója minden képének: gyönyörködés a létben.

Ez a műve még ott készült, de már elszakadást jelentett Nagybányától - egyelőre. El is költözik akkor onnan Kecskemétre s az új festői hitnek több fiatal híve követi őt oda. Onnan, Budapesthez szinte külvárosi közelségben, élénken résztvesz a főváros művészeti életében. Az új irányok egymásra torlódó hullámai zavarossá és izgatottá teszik ezt az életet és Iványi-Grünwald harmóniaérzéke jó ideig hiába küzd a stíluszavarokkal. Egy évtizedik tart ez a küzdelem a természet és saját művészi természete ellen, a stílusért a közvetlenség rovására.

A világháború és az összeomlás utáni időkben azonban ismét megtalálja az elveszített régi fonalat: a Balaton partján. Régi énje, régi szerelme a valóság látványai iránt újraéled. Újra rájön, hogy nincsen művészet közvetlen érzés nélkül, a stílus csak a belső élmény ruhája, hogyha másra szabták, nem kifejezi, hanem elrejti ezt. Nem egészen könnyű visszaudvarolnia magát a hűtlenül elhagyott szerető, a természet kegyeibe. De aztán idővel ez mégis visszafogadja őt gráciájába, a Balaton partján. A "boldogság hangszere" azóta aztán egyre szebb költeményeket zengett, évről-évre szebbeket, az újra megtalált kedvesnek.

Újra megtalált régi szeretője, a természet, kezdetben súlyos, földes erőben jelentkezik előtte. A huszas évek elején még a régi nagy magyar művészek - Paál, Munkácsy - szemüvegével közeledik hozzája. De aztán - mintha szeme nyílna - lassan felderülnek színei, párásabbá, színesebbé válik tónusa: a "földiekkel játszó égi tünemény", a Balaton vezeti, a Balaton tanítja újra. Irreális, anyagtalan valóság itt a természeti látomány és Iványi-Grünwald "boldogsághangszere", az ecset egyre érzelmesebben, egyre szebben zengi utána a színek színfóniáit. "Mintha az ég leszállt volna a földre" - írja Petőfi Nagybányáról; a Balaton magától kínálja ezt a költői hasonlatot a prózai lelkeknek is. De nem csupán a Balaton látományain lesznek színesebbé, zengőbbé Iványi-Grünwald képei, hanem a kertjükben, az erdő belsejében, a házuk táján, vagy akár a pesti utca villanyfénye mellett, a hóesés káprázatában is. Iványi festészete évről-évre finomabbá, zeneibbé válik, mintha a hetvenes éveibe lépett művésznek új fiatalság tavasza nyitna új életet.

Akik a művészetet nem belső lényegében érzik, hanem csak külső ismertetőjegyei szerint osztályozzák a festőket és a képeket, azt mondják erre az ő legújabb festészetére, hogy: impresszionizmus. Hát hiszen igaz: ebbe a kategóriába sorolható mindez, még inkább, mint nagybányai művészete. Fények játéka, kergetőzés a tűnő benyomásokkal. De hol van ez a festészet a francia impresszionisták racionalizmusától, programszerűségétől?! Ő nem elvből, meggondolásból volt impresszionista, hanem természeténél fogva. Annak született, sokkal inkább, mint bárki más. Mint pillangó a virágot, csak könnyedén csókolta a természet szépségeit és aztán tovaszállt más virágokra, más szépségekre. Nem zsákmányolta ki ezek mézét fenékig, mint az erőszakos méhek. Nem régen, baráti kezek rendezte hagyatéki kiállításán tünt ki fájdalmasan: milyen nyílóvirágos rétet kaszált le egy suhintással a kegyetlen kaszás. Mert a boldog évek után elérkezett az utolsó balatoni nyár. Zord és kedvetlen nyár volt, festésre alkalmatlan, változékony idő. Mintha csak ki akarta volna ábrándítani a festésből szerelmetes festőjét. Fáradtan, szinte lihegve hajszolta szegény a szép félórákat, amikor mégis-mégis inspirálódhatik s alkothat. Egyébként is ezen a nyáron csupa izgalom az élete: egyetlen fia, tudósi tanulmányútján Londonban rekedt, nem kapni tőle sort, nem kapni róla hírt hónapokon át. Az apa ül a rádió mellett és aggódva lesi, hallgatja a híreket. Egyszer csak aztán a rádión egy váratlan örömhír is megüti fülét, nagy öröm hír: a bécsi döntés visszaadta Magyarországnak az elszakított erdélyi részekkel együtt Nagybányát is. Óriási izgalom fogja el, telefonál Pestre, készül haza, Nagybányára, festeni akar ott, legszebb fiatal férfikora és festői dicsősége szinhelyén. És ezekben az örömteli napokban Iványi-Grünwald öreg, fáradt szíve nem bírja az izgalmak, az aggodalom és az öröm iramát, és: egyszerre megáll. Ez a tragikus hirtelenséggel beálló vég megrendíti nemcsak szeretteit és festőbarátait, hanem mindazokat a távolabb állókat is, akik valaha ismerték Iványi-Grünwald külsőleg, belsőleg szép, kedves emberi lényét.

Most már ott van ő is az élet túlsó partján, az elíziumi mezőkön, ahol a mitológia vigasztaló képzete szerint az emberi szellem hősei, a művészek, a költők, az eszméknek élő igazak folytatják földi életüket, földi kedvtelésüket, bajoktól, gondoktól, szomorúságtól szabadulva, boldogan, a legszebb környezetben, Iványi-Grünwald már találkozott nagybányai társaival, Ferenczyvel, Thormával, Hollósyval. Az elíziumi mező emlékezteti őket a nagybányai klastromrétre, csakhogy nagyobb, - a szélén átszellemült, szép hegyek zárják, a világos égen a Balaton párás fényei úsznak... Iványi-Grünwald már fest is, kezében a "boldogság hangszere". Festi a legszebb túlvilági tájakat, folytatja boldog földi életét. Derűlátó lelke bizonyos volt benne már itten is, hogy végül: minden a legjobbra fordul.

Budapest, 1941 március.

Forrás: Nyugat 1941. 5. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00664/21283.htm