A MŰ SZÜLETÉSE
	Murádin Jenő könyvéből
	Genthon István könyvéből
	Majoros Valéria Vanília albumából
	Bernáth Mária írásából
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Anyagi lehetőségei megengedték, hogy tanulmányait a legnagyobb hatású európai művészközpontban, Párizsban folytassa. 1887 és 1889 között tanul a francia fővárosban. Itt készült első festménye, Kallós Ede portréja azonban már nem az akadémista hagyományok és tanárai korrektúrájának szellemét mutatja, hanem a Bastien-Lepage-féle későnaturalizmus modelljét. Ilyenformán Ferenczy sem kivétel a szabály alól: a Párizsban tanuló magyar művésznövendékek többsége csak a plein airben készült naturalista képek befogadásáig jutott el. Számukra az impresszionizmus még nagyon új volt, meghökkentően formabontó és kísérleti értékű. Így lesz többé-kevésbé érthető, hogy miért Bastien-Lepage finom naturalizmusa a példa, miért gyakorolt olyan mély hatást az akadémiák hallgatóira ez a fiatalon elhunyt, s ma már hazájában jószerint alig emlegetett művész. Az általa hirdetett elvek azonban biztos fogódzót nyújtottak az akadémizmust elutasító alkotóknak. A természet mindenhatósága, művészi túlhaladásának lehetetlensége, a képfelületen befogott táj részleteiben is egészen pontos visszaadása volt a követendő kánon.

A későnaturalista elvek hatása alá került a párizsi Julian Akadémia legtöbb magyar növendéke. Pályájuk kezdetén erre esküsznek a későbbi kolóniaalapítók: Réti István, Grünwald Béla, Thorma János. Ezt a tanítást követte a müncheni Hollósy-kör is, mintegy a Piloty-féle megmerevedett akadémizmus ellenhatásaként. Fontos e jelenség megértése, hiszen az elvek, a kiindulás azonossága szellemi toborzója lesz annak a körnek, mely az 1890-es évek közepén a nagybányai iskolát létrehozta.

Párizsból Ferenczy Károly már nem tért haza Gavosdiára. Családjával Szentendrén telepedett meg. A festői szépségű Duna menti városban, az itt töltött három év alatt élte ki mindazt a szellemi tartalékot, amelyet számára a Bastien-Lepage-féle későnaturalizmus kínált.

Forrás: Murádin Jenő: A Ferenczy művészcsalád Erdélyben, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981, 29-30. oldal

Háromévi párizsi tanulmány után családjához költözött Szentendrére, s itt dolgozott 1892-ig. Ezt a festői motívumokban dúslakodó, lankásokon épült, Duna menti szerb városkát, mely sokat megőrzött XVIII. századi arculatából, ő vezette be a magyar festészet tárgykörébe. A főtérről a Dunához lefelé szaladó szűk utcában - mely ma nevét viseli - talált egy faverandás, tágas házat még annak idején családja számára, s most ő is oda vonult vissza. Ott született 1890-ben két ikergyermeke, Noémi és Béni. Ott festette - a Valér ágybanon kívül - azt a tizenkilenc képét, mely első korszakának betetőzését jelenti.

Érdemes gondosan megszemlélni e korai termést. A sor elején egy megkapó gyengédségű, nagyméretű kompozíció áll, Leányok virágokat gondoznak címmel (1889). Nevezetes kép, mert a Kallós-portréval együtt szerepelt a Műcsarnok 1889-es téli tárlatán: e két művét mutatta be életében először nyilvánosan a közönségnek. (...) Ugyanebből az évből való id. Ferenczy Károly arcképe (1889), melyhez a művész apja ugyancsak a verandán ült modellt. (...) A Kavicsot hajigáló fiúk (1890) sokáig úgy szerepelt, mint amit két példányban festett meg, három- és kétalakos változatban. (...) Az egyszerű tárgyú képek közé életkép-ízűek is keveredtek, melyeket kevésbé ismerünk. Valér feltételezése szerint ezeket maga a művész nemsokára megsemmisítette. Ilyen a Vidéki hordár (1890), amint öregen és fáradtan, vállán bőrönddel indulni készül a szentendrei váróteremből. Még inkább a műcsarnoki zsánerképek megporosodott sorára emlékeztet a Plakátok előtt (1891), mely suszterinast mutat, ki cúgos cipőket lóbálva falragaszokon bámészkodik. Egyiknek fényképe se maradt reánk. A nagyméretű Kertészeket (1891) rendkívül gondos és részletező kivitel jellemzi, a kompozíciót előzőleg két ceruzarajzon próbálta ki. A rajta szereplő kisfiú egy levegős, világos színű, vonzó tanulmányból is ismeretes (Kertészfiú, 1891). A Kertészek idős modellje elevenedik meg a Virágot öntöző kertész (1891) álló alakjában. Valér (1892) sötét hajú, fehérben tartott ülő portréja, mely 1945-ben elpusztult, szinte Renoir nagyszerű, gömbölyű fejű, okos gyerekarcképeit idézi.

A Válás (1892) Petrovics szerint a szentendrei korszak főműve. Kompozíciója valóban kiegyensúlyozott, részletei hibátlanok. E sorozat képei közül talán legerősebben érezhető rajta Bastien-Lepage hatása. A tárgy azonban túlságosan hangoskodik érzelmességével, tematikája indokolatlanul erős. A Leányok virágokat gondoznak című képben a fiatal Ferenczy sokkal vonzóbb képességeit mutatja be.

Ide tartozik még A tékozló fiú hazatérése (1892), melynek csak kis méretű vázlatát ismerjük, de tudunk arról, hogy nagyobb, igényesebb példánya is volt. A Műcsarnok 1893/94-es és téli kiállításán (60. szám) 2000 forintos árral szerepelt. Ez nem lehetett a vázlat. A félaktban ábrázolt, rongyokba burkolt fiú megtörve, mellére bukott fejjel nyitja ki a kertkaput, hogy apja színe elé járuljon, bocsánatot kérni. A vázlat nem annyira Bastien-Lepage, mint inkább Puvis de Chavannes hatását mutatja nagyvonalúságával és kevésbé részletező előadásával.

Négy képet sajnos nem ismerünk a szentendrei termésből. A Virágokat öntöző nő, fél életnagyságú alakkal csak megkezdett vázlat volt, részben mindössze szénnel felrajzolva. A Szentendrei uzsonna, mely 1920 körül Kolozsvárt egy gyűjtőnél függött, a kisebbek közé tartozott, s intérieurben több alakot mutatott. Sajnálhatjuk, hogy lappang, éppúgy, mint a Bukovinszky Artúrnéról festett elég nagy méretű térdkép, hol a szép fiatal nő világos színekben elevenedett meg. Végül még egy Virágzó fa is hiányzik, kis méretű tanulmány, melynek ismerete azonban becses lenne, mert egyetlen tájképszerű szentendrei alkotása.

A jelek arra vallanak, hogy a szentendrei magány feladása szükséges és hasznos volt. Legalábbis erre mutat az utolsó két ott készült festménye. Az egyik, Ferenczy Ferenc arcképe (1892), a művész bátyját örökíti meg, az akkor divatos színműírót. Mellkép, teljes frontalitásban, közbeeső láncszem az első és a müncheni Önarckép között. A fiatal, szőke, bajuszos és szakállas férfi nyugodtan, magabiztosan nézi festőjét. A részletek finomak és gyengédek, szerényen veszik körül a kép fókuszát, a fejet. Ez a részletezés azonban már nem olyan gondos, mint az előbbi képek esetében, például a háttér sűrű lombozata már csak éppen hogy jelezve van. Ez az előadási mód már kezd elszakadni Bastien-Lepage finom naturalizmusától, az ember és a táj szoros összekapcsolására tesz bátortalan kísérletet, melyet a müncheni és az első nagybányai képek mély zengéssel fognak megvalósítani.

A másik A művész nejének (1892) kis méretű arcképe, sötét ruhában, csaknem bal profilban álló térdkép, bal kezén szürke kesztyűvel. A háttér ezúttal semleges. Itt az előadás az előzőekhez képest erősen pasztózussá vált, a vastag festék, különösen az arcon, csomósan felrakott, a képnek immár semmi köze az eddig oly sokat emlegetett francia mesterhez. Münchenre, sőt Nagybányára utal. Bár kis méretű, fanyar monumentalitás lengi körül, felfogása emelkedett, de hűvös.

Valóban nem lett volna tovább értelme a szentendrei begubódzásnak. Négy év alatt Ferenczy a bastien-lepage-i örökséget felélte. Itt volt az ideje, hogy az élet friss sodrába álljon, és körülnézzen, hogy mi történik a világban.

Szentendrei korszakától búcsúzkodva, itt készült műveit valaki ellen meg kell védeni, aki a képsorozatot egyszerűen "semminek" nevezte. Ez a szigorú kritikus nem volt más, mint maga Ferenczy Károly. 1903-ban, kiállítása katalógusában nyilatkozott így, akkoriban, amikor nagybányai remekeinek rendkívül jelentékeny sorát már háta mögött tudta. "Szentendrén festett dolgaim közül - írta továbbá - semmi sincs ezen a kiállításon. Sem a művészetet, sem a természetet nem ösmertem volt akkor még eléggé ahhoz, hogy a szentendrei magány hasznomra lett volna..." Kemény szavak s méghozzá igaztalanok is, csak az indokolja, hogy a félmúlt mindig többnyire ellenszenves, még akkor is, ha saját személyünkkel kapcsolatos. A magyar finom naturalizmus a századvég egyik legjellegzetesebb és leggyengédebb hajtása, művészetünknek egyik ritka harmonikus fejezete. Nagy jövőjű, fiatal művészek ecsetjén érlelődött és igen jelentékeny kompozíciókat alkotott. Grünwald Béla Isten kardja (1890), Ave Máriája (1891), Juhász és parasztasszonya (1891), Csók István Szénagyűjtője (1890), Ezt cselekedjétekje, Árvákja (1892), Thorma Szenvedőkje (1891-1892) és sok-sok kortársa valamennyi Bastien-Lepage hatását dolgozta át a maga sajátos formanyelvére, és festészetünk történetéből soha ki nem maradhat. Ferenczy szentendrei képeivel fogódzik az első nagy impulzushoz, ahhoz, amiben korának stílusát vélte felismerni. Ezt az impulzust vitte vidéki magányába, ahol gondosan kielemezte, kipróbálta. Senki sem kívánhatja tőle, hogy kvalitásosabb képeket fessen e fiatalkori éveiben, transzponálva, a maga nyelvére fordítva egy bágyadt stílust, mely nem szólt ékesen. A szentendrei képeknek nem kell szégyenkezniük Csók, Grünwald és Thorma említett vásznai mellett.

Forrás: Genthon István: Ferenczy Károly, Corvina Kiadó, 1979, 11-13. oldal

Szentendrén a több alakos jelenet kompozíciós kihívása az, ami vonzza, és nagy méretű vásznakkal kacérkodik. A Leányok virágokat gondoznak festményen a jobb alsó sarokba ülteti a fehér ruhás leányt, és neki háttal állítva, a bal felső térbe helyezi a sötét blúzos, fehér szoknyás másikat, akik a virágzó muskátlik locsolásával és az elsárgult levelek eltávolításával foglalatoskodnak. A Kertészek képen az idős ülő férfi kerül az előtérbe, amint a virágzó növényt igazgatja a cserépbe, míg a kisfiút, kezében egy másik cseréppel és a locsolókannával a sorára várva, mögéje helyezi. A Kavicsot hajigáló fiúk témájánál szinte a klasszikus háromszög elrendezéstválasztja.

Ferenczy Kallós Ede portréján fedezi fel azt a kompozíciós lehetőséget, hogy kitekinteni engedjen a képből. A szentendrei festményeken ez a lehetőség még nagyobb hangsúlyt kap. A verandáról a szentendrei háztetőkre látni, mint ahogy a Kertészek mögötti csipkefüggönyös ablakban is megjelennek Szentendre jellegzetes háztetői. A Válás című festmény rácsos ablakából, amelyben újra felfedezhetjük a cserepes virágokat, a templomtorony látszódik. Növények és városrészletek, plakátokkal teli fal, a Duna partja tűnnek fel a szentendrei festményeken. Ezek a motívumok azonban még nem igazi táj- és természetábrázolások. És nem zsáner-jelenetek, mert mi sem áll távolabb a festőtől, mint hogy történeteket akarjon elmesélni. Amikor a Válás című festményen az érzelem a végső ellágyulás irányába fordítja, belátja, hogy a kínálkozó út nem az, amit keres.

A szentendrei műveket a művész később megtagadta. Ennek ellenére jelentős állomás ez a négy év is oeuvre-jében. Meg kellett festeni ezeket a halk lírájú, inkább csak kísérleteknek nevezhető, de egyszerűségükkel és közvetlenségükkel mégis hatni képes műveket, hogy hátat tudjon fordítani müncheni indíttatásának, első és utolsó eszményképének. A szentendrei festmények Bastien-Lepage "finom naturalizmusá"-nak hatására születtek. Mind a témaválasztás, mind a kompozíciós megoldások, de elsősorban a visszafogott színek őt idézik. A szentendrei képeket meghatározó gyöngyházfényű szürke és az itt-ott már óvatosan feltűnő vörös, zöld és rózsaszín Bastien-Lepage színe.

Forrás: Ferenczy, Corvina, 2003, 6. oldal (Majoros Valéria Vanília bevezetőjéből)

A szentendrei négy év Ferenczy Károly életművében későbbi törekvéseitől könnyen leválasztható stílusperiódust alkot. Témáit mindennapi környezetéből meríti, és a képeken szereplő figurákat mindennapos tevékenységük közben ábrázolja. A vásznak elég nagyok, és jóformán mindegyiken több alakot szerepeltet, melyekkel mintha bizonyos kompozíciós sémákat próbálna a gyakorlatba átültetni. A Lányok virágokat gondoznak átlós, a Kavicsot hajigáló fiúk háromszögbe rendezett alakjai is a klasszikus kompozíciós elvek törvényeit követik. Ura a tárgyának, ugyanakkor a színbeli visszafogottság következtében bizonyos fokig elzárja magát a közvetlen megfigyelésből adódó művészi élményektől. Bastien-Lepage gyöngyházszürkéje vonja be e képeket, a színek nem nyernek kegyelmet, csak a szürkék bravúrosan fokozott skálája uralkodik és a derengő fények.

Ferenczy szentendrei korszakát is lényegében a müncheni realizmus mellékhajtásaként foghatjuk fel. Bizonyos különbséget azonban felfedezhetünk, és ez nyilvánvalóvá válik, akárha csak az előbb említett két - ebben az időszakban festett - képet alaposabban szemügyre vesszük.

A lényegesebb különbség, amiben Ferenczy egész nyilvánvalóan megújulni kívánt, az maga a téma. Jószerivel a szentendrei képek is zsánerjelenetek, de Ferenczy megpróbál elmenni a zsánerértelmezés határáig. Ábrázolt történetei már alig többek egy-egy állapot megjelenítésénél, a figurák cselekvőek, de már alig tesznek valamit, tehát a képen megörökített történés semmiféle csattanóra kihegyezett jelenetet nem kíván elénk állítani. Mi sem állt volna távolabb Ferenczy tartózkodó magatartásától, minthogy egy bizonyos távolságot ne próbált volna megteremteni saját maga és ábrázolt világa között. Ferenczy Szentendrén festett zsánerei már csak halvány szállal kötődnek a müncheni realizmushoz. A figurák elmagányosodnak: noha egy-egy képen belül hasonlót cselekszenek, ez a cselekvés nem kerekedik történetté. A szürkés tónus harmonikus és egységes összbenyomás eléréséhez segítette. A téma szerénységéhez viszonyítva túlságosan nagy méretek miatt szükség is volt e támogatásra. Tiszta, emberi mondanivaló, leibli princípiumokon iskolázott puritán egyszerűség, hibátlan formálási készség és alig leplezett poézis áll szemben itt egy kicsit fagyott, steril világgal. A müncheni realizmus zárt, műtermi atmoszférájából már szabadul, de nem aknázza ki a szabadban való festés nyújtotta lehetőségeket sem. A növényzetnek, a táj elemeinek ábrázolása is teljesen visszafogott, szinte jelzésekre szorítkozik. Pontosan érezhette, hogy a vegetáció ábrázolása más atmoszférát teremt vagy kíván, és hogy a színek bátrabb kibontakoztatását is igényelnék. Ha viszont ezt megtenné, oda lenne a gyöngyházfényű egység.

Ferenczy szűk mezsgyén állt, olyan közegben, amely semmilyen irányba nem volt tágítható. Utolsó szentendrei évében már majdnem megadja magát: megfesti Válás c. képét, mely a zsáner törvényei szerint egyfajta érzelmi illusztrációval próbálja az üresség veszélyeit ellensúlyozni. Ennél a megoldásnál Ferenczy Károlynak semmi nem állt rosszabbul - és azt, hogy maga is megijedt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy hirtelen feladja szentendrei nyugalmát, még családját is felpakolja, nehogy visszatérni legyen kedve. Bízik benne, hogy új környezetben valami mást, valami újat tud majd kezdeni.

Ferenczy Károly később, az 1903-as kiállításáról egyenesen száműzi szentendrei képeit. A katalógusban így nyilatkozik: "Szentendrén festett dolgaim közül semmi sincs ezen a kiállításon. Sem a művészetet, sem a természetet nem ösmertem volt akkor még eléggé ahhoz, hogy a szentendrei magány hasznomra lett volna." E Ferenczy Károlyra annyira jellemző, lényeget érintő, szűkszavú mondatnál aligha lehetne pontosabb analízist adni e korszakának problémáiról.

Forrás: Magyar művészet 1890-1919, (sorozatszerk.: Aradi Nóra, szerk.: Németh Lajos, fejezet: Bernáth Mária: Nagybánya kiemelkedő mesterei) Bp., Akadémiai Kiadó, 1981, 282-283. oldal