Jules Bastien-Lepage: Semmittevés |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
| A századforduló művészete | ||
| Festészet, grafika (1890-1948) | ||
| L'art pour l'art - Ferenczy Károly | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET A SZÁZADFORDULÓ ÉVEIBEN
A kilencvenes évektől kezdve egyre több jel mutatta, hogy megkezdődött a magyar kultúra átrétegeződési folyamata. Megmutatkozott ez a társadalmi mozgásban is. Egyrészt ez időtől kezdve figyelhető meg a dualista rendszer válságának mélyülése, másrészt befejeződött a tőkés fejlődés megalapozása. Egyre jobban éreztette a hatását a nagy ütemű urbanizáció is, ekkortól kezdve alakultak ki a kapitalista társadalmi rend szervezetei, a polgári sajtó, jelentkeztek a nagyipari civilizáció első jegyei. Bár sok viszonylatban még tovább éltek a rendi társadalom elemei, s a tudatformákban is tovább uralkodott a dzsentri hagyomány - ugyanakkor már leplezhetetlenné vált a válsága. A művészetben egyelőre uralkodott még a hivatalos akademizmus, a historizáló eklektika és a dzsentri vizuális kultúrájának, illetve kulturálatlanságának leginkább megfelelő anekdotizáló életképfestészet. A millennium évében a hivatalos művészet teljes pompázatával felvonult, hódolva a feudális Magyarország öntömjénező történelemszemléletének - valójában azonban megindult már az átalakulási folyamat. A fejlettebb polgári ízlésforma hatása egyre nagyobb tért hódított. Megjelentek a polgári művészet tagadhatatlan jeleként a szecesszió első példái, a nagybányai művészek megpróbálták beilleszteni a magyar nemzeti festészetbe a plein air és az impresszionizmus elemeit, sőt eljutottak a posztimpresszionizmushoz is. Feltűntek a szimbolizmus elemei, új értelemben vetődött fel a nemzeti művészet fogalma, felfedezték a népművészetet, és merítettek belőle. A müncheni Hollósy-kör, Nagybánya, Rippl-Rónai jelentkezése, a szecesszió kibontakozása, majd később az avantgárde törekvései mind így vagy úgy összefonódnak a polgári emancipációs törekvésekkel, később a polgári radikalizmussal. Központi céllá válik a historizáló nemzeti hagyomány felváltása modernebb, polgárosult-nemzeti művészettel, a képzőművészeti nyelv megújítása és alkalmassá tétele a modern társadalom emberi problémáinak kifejezésére.
A változás megmutatkozott a művészeti élet alakulásában is. Míg a nyolcvanas években a képzőművészetben egyeduralkodó volt az akademikus-naturalista szellemű Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, és a mecenatúra is lényegében még megőrizte a rendi társadalomra jellemző szervezeti formákat, s a művészetkritika inkább csak az ideológiai kívánalmak tolmácsolója volt -, a századfordulóra már megjelentek a művészeti életnek jellegzetesen polgári szervezeti formái is. Jóllehet a mindinkább polgárinak, városinak minősíthető művészeti tevékenység szinkronban volt a makacsul továbbélő historizmussal és eklektikával, de a 20. század elejére úgy megerősödött, hogy már bizonyos erőegyensúlyról is beszélhetünk.
Forrás: A művészet története Magyarországon (szerk.: Aradi Nóra), Gondolat, 1983, 385-386. oldal (Németh Lajos: A századforduló művészete c. fejezetből)
Festészet, grafika (1890-1948)
Európában a nagy és kisebb államok hivatalos művészetével azonos historizmussal szemben már az 1860-as években jelentkeztek mindezt elutasító tendenciák. Az impresszionizmus születése után néhány évvel 1868-1869-ben Münchenben egy fiatal festő, Szinyei Merse Pál (1845-1920) tudatosan elfordult minden historizmustól és a természet, a szabad levegőn megjelenő alakok, jelenetek szín és fény viszonylatai foglalkoztatták. 1873-ban Szinyei már főművét festi, a Majálist. E műtől számíthatnánk a modern magyar festészet kezdetét, a látás forradalmának évszámát. 1869-1873 között plein-air (szabad levegő) festészettel próbálkozott Münchenben Liezen-Mayer Sándor (1839-1898), Benczúr Gyula (1844-1920), Wágner Sándor (1838-1919). Kísérleteik abbamaradtak a historizmus fölénye miatt, Szinyei is visszavonult s csak az 1890-es évek végén jutott vissza a művészeti közéletbe, amikor a naturalizmus már általánosan elfogadott, s az impresszionizmus nem teljesen elutasított festésmód volt Magyarországon.
A magyar kritika előnyben részesítette egészen a 20. század első évtizedéig a naturalizmust "az impresszionista túlzásokkal szemben" (Lyka Károly). A barbizoni realizmusnak, naturalizmusnak jeles mesterei voltak nemcsak Munkácsy Mihály (1844-1900) és Paál László (1846-1879) személyében, de ide sorolható például a korszakunkban fő műveit (tájakat, parasztportrékat) alkotó Mednyánszky László (1852-1919), az alföldi tájat, parasztokat, pásztorokat festő Fényes Adolf (1867-1945), Koszta József (1861-1949), Tornyai János (1869-1936). A fényképezéssel összefüggő naturalista életképeket alkotó Jules Bastien Lepage, Dagnan Bauveret művészete az 1880-as évektől lesz a Párizsba érkező fiatal magyar művészek egy csoportjának eszményképe. (Csók István 1865-1961, Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla 1867-1940). A realizmus nagy magyar képviselője, Munkácsy Mihály "bolondériának" tartja a 19. század egyetemes európai festészetének legnagyobb felfedezését, az impresszionizmust és következményeit, tanítványai közül a legjelentősebb festő Rippl-Rónai József (1861-1927) viszont 1890-től az impresszionizmus és posztimpresszionizmus tisztelője és sajátos egyéni követője lesz. Kortársa, a szabad levegő festését európai tanulmányútjai során megismerő Csontváry Tivadar (1853-1919) viszont minden fénymisztikája, szín-mozgás tanulmánya ellenére romantikus historikus történelmi tájképek műfaját műveli a jelentős 19. századi konzervatív tendenciát is követve.
Az első magyar plein-air festőiskola, a nagybányai nyári művésztelep 1896-ban indult Münchenből hazatérő tanárokkal (Hollósy Simon, Réti István, Ferenczy Károly), nemzetközi és magyar tanítványgárdával.
Nagybánya első nemzedékének tanárai kapcsolatot tartottak a szimbolista irodalommal (olvastak külföldi írókat, illusztrációkat készítettek Kiss József verseihez), vallották a naturalizmus elveit és ők is emelték be a magyar festészet témái közé egy magyar kisváros és környékének polgári életét. Rippl-Rónai furcsának találta szimbolikus-vallásos témáikat, Szinyei üdvözölte módszereiket, munkáikat, melyekben saját, két évtizeddel korábbi módszereinek követőit fedezte fel. Rippl-Rónait szülővárosának, Kaposvárnak kissé álmos, de mindenképp színes élete vonzotta már több mint egy évtizedes franciaországi tartózkodása alatt. Tudatosan kimunkált, dekoratív képein, melyeken a posztimpresszionizmussal együtt a századvég minden művészeti ágban jelentkező {III-15.} stílusirányzata, a szecesszió (Art Nouveau) is éreztette hatását. Nemcsak Párizs környéki kisvárosi alakokat (pl. Kuglizók) festett, rajzolt Rippl-Rónai, hanem magyarországi falusi temetőt, Kossuth Lajos portréja alatt elmélkedő idős rokonát, kaposvári polgárokat, polgárasszonyokat. Öreganyám (1894) c. festményének finom előkelőségét festők és írók csodálták Rippl-Rónai egyik párizsi kiállításán. A Nabis (Próféták) körben lévő barátait (Denis, Vuillard, Bonnard) és szobrász barátját, Aristide Maillolt - sok szép portréjuk megfestése után - elhagyva a 20. század elején Rippl-Rónai hazaköltözött, Kaposvárott telepedett le és a budapesti művészeti életben ért el sikereket 1906-tól kezdve. Az irodalommal ő is kapcsolatot keresett, elsősorban a Nyugat köréből kerültek ki barátai, a Nyugat adta ki emlékezéseit, élete utolsó évtizedében impresszionisztikus portrét készített Móricz Zsigmondról, Babits Mihályról, Tóth Árpádról. Rippl-Rónai már korábban, az 1890-es évek végén Párizsban jeles magyar személyektől (pl. Andrássy Tivadar) megrendeléseket kapott Art Nouveau stílusú bútorra, hímzésre, edényekre, szőnyegre, de a legtöbb sikert mégis olajban és pasztellben készült portréival és zömében saját városát, környezetét megjelenítő életképeivel érte el. A jelenkor krónikásaként festett történelmi vázlatokat, pl. az I. világháború idején frontra igyekvő francia katonákról, internálásban végződő utolsó franciaországi látogatása idején, s megfestette IV. Károly király koronázását, amikor dúskált a koronázó templom a vörös függönyökben. Fő művei mégsem ezek a vázlatok, hanem kaposvári kertjének ábrázolása női aktfüzér kompozícióval, melyet egyetlen modellről festett, vagy szobája, felesége, rokonai és a mindenütt nyugodtan pihenő kutyái, a fehér vagy sárga falak és a barna bútorok. Rippl-Rónai kompozícióiban a 20. század első évtizedében tudatosan érezhetővé válik Gauguin tiszta, erős színvilágának hatása, bizonyos mértékig a 20. század első francia modern festőcsoportjának a Fauves (Vadak) körének ismerete is. Ettől függetlenül a festő annak vallja magát, aminek több magyar úttörő kortársa, impresszionistának és naturalistának. Irányzatot nem alapít, de egy budapesti szabadiskolában több jelentős kolorista festő a következő nemzedékből hosszabb-rövidebb ideig az ő tanítványa volt (Nemes Lampérth József, Mattis-Teutsch János stb.).
Rippl-Rónaihoz hasonló jelentős festő Ferenczy Károly (1862-1917), a nagybányai iskola legprogresszívebb professzora. Fő műveit a századforduló éveiben alkotja. Szabad levegőn festett életképei (Október), biblikus kompozíciói (Hegyibeszéd, Józsefet eladják testvérei), melyek szintén a gyönyörű nagybányai tájat mutatják, választékos fényábrázolással mutatják fel ember és természet harmonikus együttélésének hitét. Varázslatos látomás (Három királyok) és kisvárosi idill (Fehérruhás kislányok menete, Lovagló gyermekek) váltakozik egymással. Ferenczy Károly megfesti a nagybányai cigánysor lányait és gyerekseregét, önmagát és családját kertjében, a századforduló harmonikus polgári világát.
1906-ban Ferenczy Károlyt tanárnak hívják a budapesti Képzőművészeti Akadémiára. Elfogadja a meghívást, ettől kezdve a természet megfigyelése mellett hagyományosabb kompozíciós szándék is felerősödik művészetében. Növendékei számára mindazonáltal nagy segítség tanítási módszerének viszonylagos modernsége.
Forrás: Magyarország a XX. században
http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/404.html
L'art pour l'art - Ferenczy Károly
Ferenczy Károly a magyar festészet stílus-és iskolateremtő mestere. Az ő érdeme, hogy Nagybányából stílusfogalom lett és át tudta alakítani a magyar festészet jellegét. Eleinte őt is vonzotta a finom naturalizmus. Hároméves párizsi tanulmányútja után a gyöngyházas, világos színek, a finom rajz, a leíró ábrázolásmód és a keresett dekomponáltság jellemezte képeit: Leányok virágokat gondoznak, Kődobálók.
Annak ellenére, hogy formanyelve a naturalizmus stílusköréhez kapcsolódott, a társadalmi szerepvállalás már ekkor is távol állt tőle. Hollósy körével ellentétben úgy érezte, hogy anakronizmus lenne a nemzeti művészet megteremtését tűzni ki célul. Ezzel szemben ő az első magyar festő, aki a vizualitás öntörvényűségéhez, a magukra vonatkoztatott festői valóságok önálló értékének az elvéhez, a l'art pour l'art elvéhez eljutott.
Első önálló korszakát a nagybányai művésztelep megalakulásának évétől, 1896-tól számítják. Először Ferenczy is részt vett a Kiss József-versek illusztrálásában: Daphnis és Chloé. Illusztrációi finom rajzú, dekoratív kompozíciók és a szecesszió szellemének megfelelően stilizáltak: Nápolyi emlék.
A szecesszió azonban csak közjáték számára. Vallásos természetélménye és lírai érzékenysége a nagybányai élmények hatására nagyméretű kompozíciók ihletőjévé vált. Ez az élmény mélyebb és összetettebb volt annál, hogy az egyszerű természeti motívum, látványkivágás megfestésével ki lehetett volna fejezni. Ezért választott eleinte az egyébként ateista Ferenczy bibliai témákat. Ezek elveszítették elbeszélő jellegüket és a festő tájélményét közvetítő eszközökké váltak. A töredékesen megmaradt Hegyibeszéd indította az új stílusú képek sorát. Utána a mély tónusok, zöldek közt felsejlő színek által uralt látomásszerű képek egész sora következett: Három királyok, Józsefet eladják testvérei, Izsák feláldozása. Az élmény kiváltója a természet volt, de az egyszerű látványt látomássá írta át és ezzel Ferenczy túllépet a leíró naturalizmuson. A belső érzésvilág és a látvány összefonódik ezeken a képeken.
Emberi és művészi alkatának egyik leglényegesebb vonása a tudatosság, a felmerülő kérdések tudatos elemzése volt Az első nagybányai években a panteisztikus tájélményt lírai formanyelv közvetíttette. A lírai élményt azonban nem lehetett már fokozni és az intuitív rácsodálkozást tudományos megalapozottságú megismerésnek kellett követnie. A festői kérdésekben társainál műveltebb Ferenczynek tudatosan szembe kellett néznie a plein-air problémakörével. Végül, a szabad levegő festői rögzítésével való próbálkozás közben, egy anyagelvű, szintetizáló impresszionizmusig jutott el.
1902-1906 között: a nagybányai korszakának második szakaszában, az impresszionizmus valőrproblémái foglalkoztatták. A szórt fény bontott lüktetése uralja az ekkor keletkezett képeit: Nyár, Tél. Természetértelmezése objektívebb lett és erősebben koncentrált a formai kérdésekre. Célja ekkor már több volt az egyszerű látványvisszaadásnál; ehelyett a látvány megkomponálására, tehát esztétikai minőségű átalakítására törekedett. "Kolorisztikus naturalizmus synthetikus alapon", fogalmazta meg a célját az 1903. decemberi gyűjteményes kiállítás katalógusában. A térre, testiségre inkább csak utaló, lényegében a síkra összevont foltok közti viszonyt elemezte és a foltok közötti kontrasztok, illetve a harmónia lehetőségét vizsgálta. Stílusára fokozott színhasználat és a motívumot összefogó zárt kompozíció volt jellemző: Festőnő, Márciusi est, , Október, Napos délelőtt. A fokozott intenzitású színfoltok ezeken a képeken nem elsősorban a természeti motívumot jelölik, hanem önálló plasztikai értékké, festői valósággá, egy autonóm esztétikai világ alkotóelemeivé válnak. A képek témája fokozatosan elveszítette jelentőségét. A festő eljutott a tiszta látványfestés, állapotfestés elvéhez.
Életműve lényegében lezárult ezzel. 1905-ben főiskolai tanár lett, Budapestre költözött, csak nyaralni járt Nagybányára. Utolsó képei összegezőek voltak: Kettős arckép, Nyilazók.
Forrás: http://www.hung-art.hu/vezetes/nagybany/04.html
