Petrovics Elek: Rippl-Rónai József
Az élet édes tarkasága vesz körül, ha Rippl-Rónai képei közé lépünk. Mint valami színes naplóban örökítette meg rajtuk a festő mindazt, mi figyelmét megkapta. Keze játszi könnyűséggel szolgálta szemét; úgyszólva minden érdekes benyomással új kép született. Egész csoport megkapó alak zsibong körültünk; szinte mindegyikük más-más világ hírmondója. Fonnyadt arcú nagyvilági emberek, kiket megviselt a túlságos munka és élvezet, a magyar kisvárosi élet iddogáló, kártyázó, politizáló alakjai, kiknek pozsgás arcán nyugalom ül és el nem használt életkedv ragyog, vérszegény, ideges, kacér párisi nők - egy elfinomult kultúra talajában termett pompás, bódító és veszélyes virágok - derült tekintetű, üde, bájos gyermekleányok, kiknek tiszta homlokán a tavasz pihen - külsőre és lelkületre a legkülönbözőbb emberek kerülnek össze. S tájképein szinte nyomon követhetjük, amint ide-oda bolygott a nagyvilágban. Minden új állomás egyúttal új képsorozatot jelent, s egymásután repülnek el szemünk előtt Ostende élettől nyüzsgő homokja, Bruges néptelen utcái, a Pirenék világtól elzárt sziklahegyei és szirtszegélyű tengerpartjai, a magyar felvidék "sovány pátriái", Somogy zöldelő síkjai és behavazott apró falvai. Svájc fagyos mezőiről a Lido éltető hullámai közé ereszkedünk, a párisi külvárosi korcsma abszintos gőze után fehérre meszelt vidéki lakóházak tiszta levegőjét szívjuk, rátartós úri parkok után szerény, de gondosan ápolt falusi kertek útjain bolyongunk.
Mégis saját szűkebb világa az, hova leggyakrabban készt betérni festőnk. Alig van nála hívebb dalnoka az otthonnak. Nem lankadó kedvvel festegeti minden zegét-zugát, majd a nappal nyugodt világánál, majd az alkony sejtelmes homályában, majd a családi lámpa barátságos fényénél. S a kis szobákat benépesíti azokkal, kik a valóságban is rendesen bennök mozognak: szüleivel, jó embereivel. Kivált szüleivel találjuk magunkat szemben lépten-nyomon. Atyja, egy hatalmas szakállú patriarcha, s anyja, kinek szenvedő, szelíd vonásaiban egy gondban, szülői aggódásban lefolyt élet képe tükrözik, jó ismerősei mindenkinek, aki megfordult képei között.
Azonban nehéz lenne kimeríteni Rippl-Rónai tárgykörét. Távol és közel, a nagyvilágban és otthon sokat és sokfélét dolgozott. Az élet erős lüktetése és csöndes tengése egyképp érdekli. Mintegy az élet gyorsírójaként kapja el a körülte zsibongó anyagból, ami megfogja nyugtalanul fürkésző szemét. Az alkalmas motívum felfedezése és képpé való átszűrése nem kerül sok fáradságába; úgyszólva kép fogan, amerre szemét veti. A benyomások befogadására és feldolgozására való nagy képessége magyarázza a könnyű bőséget, mely az alkotásban kitünteti. De festői eljárása is, mert a benyomás formába öntése csaknem oly gyorsan történik, mint befogadása. Festőnk mindent alla prima old meg s ha csak lehet, egy ülésre be is fejezi a képet; csak ha a feladat terjedelme ezt nem engedi, osztja folytatásokra a munkát. Vajon helyes-e az ily eljárás, meddő dolog lenne vitatni. Ő ezen az úton ér el művészi eredményeket; mások más úton juthatnak célhoz. Csak a cél el legyen érve; az út, mely hozzá elvezetett, mindig igazolt. Ehhez az eljárási elvhez való törhetetlen ragaszkodása művészetének bizonyára alapvető fontosságú jellemvonása, melyből annak nem egy sajátsága fejlik. Ennek köszönhető műveinek nagy közvetlensége, hamvas üdesége. Az út, mely a benyomás fogantatásától a megörökítéséig vezet, rövidebb, semhogy útközben elillanhatna annak frissessége. S innen van képeinek egyöntetűsége, egységes, kerek hatása. Minden kép ugyanegy meglátás, ugyanegy fokú felindulás eredménye; a festői előadásban a nehezen megállapítható, gyakran számba sem eső, de a változó lelki és testi tényezők hatása alatt elkerülhetetlenül beálló zökkenések a lehetséges legkisebb mértékre vannak leszállítva. Ugyanazon izgalom melege árad szét a kép minden zugában, mint az életnek ugyanaz a nedve kering a növény minden rostjában. Az ily kép órák műve, s ha szerencsés óráké, becses tulajdonsága van: az élet melegét érezzük rajta.
Természetesen ilyenféle művészet csak igen nagyfokú egyszerűsítéssel kapcsolatban képzelhető. A tárgyilagos hűségről, mely arra törekszik, hogy a képet összevetve az eredetivel, minél több részletnek minél pontosabb egyezése legyen felfedezhető, az ily művészet eleve lemond. A természetet nem részekre szedve vizsgálja, hanem egészben nézi, amint szemünk egy tekintettel fogja át a külvilág egy-egy darabját. Semmi sem esik messzebb tőle, mint az eredetit mindenben számbavevő, válogatás nélküli másolás. Lényege éppen a válogatás, vagyis kiválasztása azoknak a vonásoknak, melyeknek összetétele legmeggyőzőbben fejezi ki a benyomást. S mint néhány lakonikus, de talpraesett szó jobban megeleveníti a valóságot bármely bőbeszédű leírásnál, úgy a festő néhány őszinte, hű színnel, néhány jellemző vonallal, melyen az élet delejes árama fut végig, több sikerrel idézi föl a való képét, mint a pontos előadásra való legkomolyabb törekvés. Bizonyára a művészetben valamely mértékig mindig érvényesült ez a kiválasztás, s szinte közhellyé vált, hogy a valódi művészet csak felhasználja a valóságot, de nem tekinti célul összes külsőségeinek kimerítő előadását; kihagyja a lényegtelen vonásokat, háttérbe szorítja a kevésbbé lényegeseket, hogy a lényegest annál jobban megvilágítsa, tisztázza. S hogy ez az eljárás nagyobb csalódásba meríti a lelket, mint az élet hű másolása, mely kihíva az összehasonlítást, ezer kifogást támaszt a valószerűség dolgában. Az a művészet, melyről szólunk, alapjában ugyanezen az elven épül. Csak levonja annak végső következtetéseit, elmegy a lakonizmus legszélsőbb határáig, s mintegy azt kutatja: a vonalaknak és színeknek mennyi az a legkisebb mértéke, mely elég ahhoz, hogy a valónak a művész szemében megvillant képét kifejezze? A kép a természetnek a legkevesebb anyaggal, a legegyszerűbb eszközökkel készült kivonata; mintegy anthologiája annak a kevésnek, amiben benne rejlik a dolog egész veleje, mint a rózsaolajban sűrítve van a rózsának összes ereje és zamatja. Természetesen ahhoz, hogy a kép így hasson, szükséges, hogy az a néhány színfolt és vonal, melyben a festő a jelenség lényegét összevonja, jól kiszemelt, találó és jellemző legyen. Csak így tehet szert a festő a kevéssel sokat mondani tudás nagy erényére, csak így válhatik egyszerűsége nagy gazdagsággá; különben a kép csak pongyola és üres marad. A bátorság mellé tehát, mely fel mer áldozni minden olyat, mi a közlöttek nyomatékos kifejezését gyöngítené, szükség van a megfigyelés élességére és biztosságára, mely ki tudja szemelni a sokatmondó jellemvonásokat. S szükség van a kéz erejére, biztos festői tudásra, mert minél merészebb az egyszerűsítés, annál inkább feltételezi a jelenségek bonyolult formarendszerének alapos ismeretét, ahogyan az elbeszélőt csak a tárgy feletti teljes felsőbbség képesíti arra, hogy annak velős, tömör kivonatát nyújthassa.
E tulajdonok birtoka teszi Rippl-Rónainak szerencsés órákban született képeit becsesekké.
Ily képei előtt olykor szinte feledjük mindazt, ami rajtuk anyagszerű, s úgy ismerünk róluk a valóra, mint illatáról a virágra. De varázsuk kulcsa másban is rejlik. Az a művészi eljárás, melyről szóltunk, erősen szubjektív előadásmódra vezet. Minél kevésbbé követi pontosan a művész a természetet, minél több szabadsággal válogat anyagában, annál többet ad saját lelkéből, érzéseiből, mert annál tisztábban elárulja, mi az, ami őt megragadta, amit ő látott a jelenségben. A mechanikai pontosság teljesen háttérbe vész, s a művész érzésén átszűrt, mintegy átélt benyomásnak ad helyet. Az ábrázoláson át különös erővel bontakozik ki a művész egyénisége, s a kép épp azzal bilincsel le, hogy szerzője lelkébe enged mély bepillantást. Az érzések ilyenféle közölhetőségének természetesen megvannak határai; sok függ nemcsak a művész kifejező erejétől, hanem a szemlélő fogékonyságától, többé-kevésbbé rokon lelki diszpozíciójától is, s a művész határozottabb érzése a nézőben gyakran egy általánosabb benyomássá szélesedik. Mégis feltehető, hogy a festő, ki egész erővel igyekszik kifejezni azt, amit érzett, s a néző, ki buzgón mélyed el a képbe, többé-kevésbbé találkozni fognak s meglelik egymással a kapcsolatot. S a megértésnek az az öröme, mely a találkozást kiséri, nem utolsó eleme e sajátos művészet hatásának.
Vegyük szemügyre pl. Rippl-Rónai arcképeit. A puritánságig menő, szinte szegényes egyszerűségük ötlik először szemünkbe, amint előállításuk is a legegyszerűbb eszközökkel történt; egy-két ecsettel és négy-öt színnel van legtöbbjük megoldva. Ily szűkszavú előadásban természetesen nem jut hely a külsőségek tüzetes leírásának, a ruha, haj, körmök és egyéb részletek hű kimunkálásának, mely oly örömmel tölti el a nézők egy részét. De nagy erővel válik ki a képből az, amit a művész az ábrázoltban különösen megérzett s aminek közlésére minden igyekezetét összesítette : az emberi lélek. A vonásokon a szellem finom árama szalad végig; a lélek mintegy kiszökken az arcból s elébe jön fürkésző tekintetünknek. A formákból a festő éppen csak annyit nyújt, amennyi szükséges, hogy általuk a lelket leleplezze. A színezés is annak a célnak szolgál, hogy a lelki elem ezt az uralkodó állását zavartalanul megtartsa. Legjellemzőbb arcképeibe Rippl-Rónai élesebb színt nem vegyít, s arcot, ruhát, környezetet ködszerű, finom, szürkés fátyollal borít; a kivillanó színek zavaró elemet vinnének be abba a csendes világba, hol a főhely a lelket illeti. Az ily szürke képnek nincs egyetlen hangos szava, hogy rákiáltson az arramenőre s ezért a köznapi szemlélő könnyen elsiet mellette; de aki kissé elmélyed benne, csakhamar észreveszi, hogy a szürkeségben gazdag élet van s a homályban a szellem fénye világít. Bizonyára arcképcinek ebből a jelleméből folyik, hogy a legsikerültebbek azokról készültek, akiknek lelkébe legmélyebben pillanthatott: közeli környezetéről, családjáról, művészbarátairól. Ezek sorába tartozik a jelen számban közölt "Öreganyám" című arcképe, mely épp úgy mintája az előadás egyszerű nemességének, mint a lélekkel teljes ábrázolásnak, a formák átszellemítésének, továbbá "Szüleim 40 évi házasélet után" című képe (1. Művészet, II. évf. 180. L). Mint az arcon a lelki mozzanatok ragadják meg s az ábrázolásban annak rendel alá mindent, hogy ezt a szempontot híven tükrözze, úgy egyéb figurális képein is jellemző vonzódása ahhoz, amin át a bensőbe pillanthatunk, ami az egyénben szellemi, s amiben az élet rejtélyes folyama különösebben nyilvánul. Az ember önfeledt, futó mozdulatai, kifejező tartása, állásának, ülésének eredetisége, a fej, a nyak, a kéz vonalainak sokat eláruló, öntudatlan beszéde, ilyenféle mozzanatok azok, melyekre különösen figyel, hogy egy vigyázatlan percben hirtelen vonalba, foltba öntse őket. Nehéz szavakba foglalni mindezt; a festő túl jár a kifejezhetőségek mesgyéjén.
Majd a mozgás jellemzetessége vonzza s azon van, hogy elfogja az elröppenőt, megörökítse a percigvalót (Utcakövezők, Korcsolyázók), majd a tartósabb lelkiállapot, a nyugodt elmélyedés vagy az álom öntudatlanságának kifejezése ragadja meg, amint elömlik az alak egész tartásán, minden porcikáját átjárva annak (Töprengő nő, Olvasó nő, Szundikálás kettesben). Az arc maga gyakran mellékessé válik, s a puszta testtartás elég arra, hogy a pszichikai életet sejttesse. Van a festőnek egy régibb képe, melyen atyját háttal az ablaknak, egy pohár bor mellett üldögélve ábrázolja, míg a nyitott ablakon át Somogy napfényben úszó tájaira esik tekintetünk (Édes atyám az ablaknál). Az arc teljesen homályban marad, csak körvonalait látjuk, s mégis a fejnek önmagába mélyedt merengőre valló szelíd meghajlása, s az egész alakon elomló mély nyugalom mindennél beszédesebb és úgy érezzük, mintha e ragyogó, csöndes nyári napon s e pohár bor mellett egy jó munkában kifáradt ember tartaná önmagával leszámolását, kinek nincs oka félnie a visszatekintéstől s nyugodtan zárhatja le könyvét.
A külvilág élettelen jelenségeit is mintegy átszellemíti, s áteresztve azokat lelke szűrőjén, életet kölcsönöz nekik. Így pl. tájképei nem csupán úgy hatnak, mint a földfelület többé-kevésbbé érdekes és változatos alakulásai, melyeket a természet és emberi kéz épületekkel, növényekkel benépesítettek. Kisebb-nagyobb határozottsággal tükrözik azt az érzést is, mely a művész lelkében támadt: az élettelen, komoly, áhítatos benyomást, mellyel a Pirenék valamely elhagyott, csöndes zuga eltöltötte, vagy azt, melyre egy flandriai vagy német park szabályos előkelősége hangolta. Jártában-keltében sok mindent kapott le, s mint természetes, nem egyforma szerencsével, de ritkán nézte a természetet a futó szemlélő közönyével, hanem igyekezett a látottakat lelkébe olvasztani, így jelentéktelenebb művein is többnyire érzik az egyéni felfogás némi sava, s megrezdül legalább egy hang, mely a leiekből szakadt fel, s ez mindig legbiztosabban hat az emberi leiekre. Érzéseinek közlését megkönnyíti igen fejlett színérzéke, mely biztosan vezeti a tompított, halk harmóniák összehangolásában, de akkor sem hagyja cserben, ha mint legújabb napfényes képein, a színek tüzének élesztőséről van szó, s váltakozva tud kifejezni majd elhaló gyöngédséget, majd határozott erélyt.
Azonban Rippl-Rónai egyénisége többrétű, semhogy ily rövid jellemzésbe minden eleme beszorítható lenne. Vannak képei, melyeken más utakon jár. Egy-egy tanulmányát teljesen a naturalista tárgyilagosságával festi meg, máskor (így pl. női fejei egy csoportjában) kizárólag dekorativ célzatok irányítják. Nemcsak a legkülönbözőbb festői feladatok ingerlik, hanem olykor a megoldás mikéntjével is szívesen kísérletez. Mi igyekeztünk olyanformán eljárni művészetével szemben, mint ő többnyire a természettel szokott: azon voltunk, hogy sikerült művei alapján kivonjuk java tulajdonságait, legsajátabb elemeit.
Rippl-Rónai művészete nálunk soká értetlen maradi. Az a kis kör, melyben értéke szerint becsülték, inkább tűnt ki lelkesedése hőfokával, mint tagjainak tekintélyes számával. A 90-es évek legelején, midőn magát akkori mestere, Munkácsy nagy egyéniségének hatása alól kiragadva, mai irányában egész lélekkel megindult (jobban mondva, visszazökkent abba, mert ifjabbkori müncheni dolgozataiban már derengenek impresszionista hajlamai), nálunk még nem igen volt híre annak a művészetnek, melynek talajában az övé is gyökerezik. Parisból olykor hazaküldözgetett képei úgyszólva előzmények nélkül betoppanva, kapcsolat nélkül elszigetelve, a fejlettebb ízlésűeket is visszadöbbentették. Szinte ismétlődtek - természetesen kis méretekben - azok a jelenetek, melyek az impresszionisták első fellépéseit Parisban követték. De a művész meg nem ingott feltevésében; művészetében való hite, iránya helyességébe vetett törhetetlen bizalma nem hagyta el, megedzette lelkét és nem engedte lankadni munkakedvét. Időközben hazatért, s kaposvári magányába visszahúzódva, az itthoni életben folytatta benyomásainak gyűjtögetését. Figyelő szeme e kis világból épp oly gazdagságát meríti a motívumoknak, minővel az elhagyott nagy világ kínálta. A család, rokonság, ismerősök élete, szokásai, a kis város társadalmának jellemző típusai, házatája, tűzhelye - megannyi táplálója lankadatlan munkásságának. S ezen a levegőn, az otthon melegén művészete teljesen kinyílt, s szinte frissült erővel buzgott fel tehetségének gazdag forrása. Főkép mint kolorista emelkedett fejlődésében, s tágította művészetének határait. A sejtelmes fátyol, mely színeire rendesen ereszkedett, most mind gyakrabban felemelkedik, s egészséges derűt tesz láthatóvá. Új otthonáról készült interiőrjei (Csöndes órák, Karácsony stb.) a kivitel tömörségét és a színek nemes szépségét eddigi művei közt talán leg-fensőbb fokon egyesítik. Minderről főként az a gyűjteményes kiállítás tanúskodott, melyet a Könyves Kálmán műkereskedésben nemrégiben rendezett. Kiállítása azonban más szempontból is emlékezetessé vált: kétségtelen jelét mutatta a közönség közeledésének. E közönséget a művész nem egyedül hódította, hanem része van megnyerésében mindazon társainak is, kik a megértést nem olcsó megalkuvás árán keresték, hanem ragaszkodva eszményeikhez, ingadozás nélkül haladtak céljok felé s várták be annak az időnek leteltét, mely fejlettebb viszonyok közt is szükséges ahhoz, hogy a közönség újabb művészi irányok vagy feltűnőbb egyéniségek befogadására hajoljon. De e tiszteletreméltó csapatban bizonyára alig van, kinek küzdelme az övénél nehezebb, kitartása példásabb lett volna, s kinek éledező sikere ezért örvendetesebb lenne, mint az övé.
Forrás: Művészet, Ötödik évfolyam, 1906, Második szám, 107-117. oldal
http://epa.oszk.hu/00000/00009/05/107-117-rippl.htm
P. Freund Mária Dr.: Rippl-Rónai és a vonal
Rippl-Rónai legutóbbi kiállításával kapcsolatban művészetének egy újfajta vonását akarom megemlíteni, amely ugyan már előbb is föl-föltünedezett az utóbbi években rendezett kiállításain, de most néhány festményén egész határozottsággal jelentkezik.
Kiállítása első képének Rippl-Rónai - tendenciával - egy régi 1892-ben Neuillyben készült rajzát tette. Olvasó nő, egybemenő, vastag kontúrú, sima vonalú rajz. A vonala teljesen egyenletes, nem hangsúlyoz semmit, csak arra szolgál, hogy a nő formáit minden megszakítás nélkül bekeretezze, és így kiemelje a térből. Ezzel a művész már belépésünk pillanatában meg akarta mutatni, hogy művészetének régtől fogva milyen fontos alkotóeleme a vonal, a kontúr, és hogy mostani igen színes olajfestményein is, a tárgyakat határoló feltűnő, vastag, vörösbarnás vonal, honnan ered és mit jelent. Pedig ha lényegét tekintjük, ez az újfajta vonal valami egészen mást jelent, talán éppen az ellenkezője az 1892-ben készült "Olvasó nő" formáit határoló kontúrnak.
Kevés művész van, aki annyira ismerné a vonalat és lehetőségeit, mint Rippl-Rónai. A legkülönbözőbb módokon föl is használja, de ez nem jelent nála következetlenséget. Mert a vonalak legváltozatosabb alkalmazásában, legkülönbözőbb rendszerében is mindig ugyanazon művészeti fölfogás talál kifejezést, - az ugyanis, hogy a vonal és a vonalak rendszere egy önmagában külön életet élő, független, abszolút valóság. Ez a fölfogása független az ábrázolás tárgyától és éppen úgy érvényesül ha valóságbeli, például emberi, állati stb. formákat akar kifejezni, mint tisztán dekoratív célú ábrázolásnak. A valóságbeli formákat is olyan vonalakkal fejezi ki (céltudatosan használom a "kifejezés" és nem a "visszaadás" szót), melyek függetlenek a valóságtól és csak magából a művészből erednek, önmagukban alkotnak rendszert, abszolútak. Akár lágy, hajlékony, önmagába visszafolyó, akár idegesen szaggatott, szögletes, akár sok kis részből áll a vonal, mellyel a formát kifejezi, mindig - mint mondtam - önmagában létező, abszolút marad. Rippl-Rónainak ezt a tulajdonságát tartom jellemzőnek - legjobb rajzain és pasztelljein - úgy a mostani, mint régebbi kiállításain. És ez a tulajdonsága hozza őt rokonságba a vonal legnagyobb mestereivel, a régi nagy kínai művészekkel.
Most pedig olajfestményein gyakran valami egészen mást, újat látunk, egy újfajta vonalat, a vonal egy új alkalmazását, nem is tudjuk, hogy vonalnak nevezzük-e egyáltalán, mert bár külső megjelenése vonalszerű, hatásában, eredményében eltér mindattól, amit eddig a vonaltól megszoktunk.
Ha ebből a szempontból nézzük, első pillanatban nem látunk egyebet, mint hogy alakjait, tárgyait körülveszi egy erős, egyenletes, barnás-vörös vonallal azért, hogy a formákat jobban összefoglalja, elhatárolja és kiemelje a térből vagy síkból. (És valóban, némely ilyen festménye nem egyéb, mint kontúros rajz, színnel kitöltve.) De viszont ha jobban megfigyeljük ezt a néha talán érthetetlennek tűnő vonalat, azt találjuk, hogy itt a kontúr nem jelenti a testek határát, nem emeli ki a testeket a térből, nem függetleníti, nem teszi őket önmagukban zárt egésszé, sőt némely esetben még csak nem is foglalja össze a formákat, tehát ez a kontúr megtagadja az ő legsajátabb tulajdonságait. Sőt ez a kontúr mindennek épp az ellenkezőjét éri el. Ennek a széles barnás vonalnak Rippl-Rónainál megvan az a tulajdonsága, amit térszerűnek nevezhetnénk. Ez a térszerű vonal - mint fogalom majdnem paradoxon - egyenletesen, minden modelláló árnyalatai nélkül, körülveszi a már színek által megmodellált testet, és nem hogy határt szabna neki, hanem inkább beleolvaszt a térbe, sőt maga alkotja a teret, amibe a test beléolvad. Ez a vonal, mely a testeket körülveszi - úgy mondhatnánk - egy külön kis teret alkot, nem a szembenyomásán alapuló érzéki teret, hanem különváló abszolút teret, mely mintegy jelképezi a térmélységet, melyet az illető test mint három kiterjedésű a valóságban elfoglal. Ez a barnás vonal nem a testet határolja be, hanem azt a teret, amit a test elfoglal.
Rippl-Rónai több festményén szerepelt ezúttal így a vonal. Például a második teremben volt egy kép, Párizsi tér, - magas házak veszik körül, egyik oldalán zöld fák csoportja. Az egyes fák koronáit mint tömeget fogja fel és testiségüket a zöldek különböző valeurjeivel éri el. Mindegyik fa koronáját körülveszi ez a barnás vonal, de nem a fa tömegének formáját hangsúlyozza, hanem külön, külön mindegyik megadja azt a teret, amit a fa lombozata betölt, és együtt véve azt az egész nagy térséget, majdnem levegősséget, amit az egész facsoport együtt elfoglal. Igen érdekesen jellemző a negyedik terem 128-as számú képe, Fürdő után. Három női akt egy szobában. Különösen feltűnő a nézővel szemben, széken ülő női alak. Ennél az alaknál a kontúr térszerűsége annyira uralkodik, hogy már nem is tiszteli a formákat. A teret is, amelyet az alakhajlása és a végtagok mozdulata itt létrehozott, ez a vonal jelöli, úgy, hogy így az alak formáit nem a szoba tere, atmoszférája melyben ül, hanem az őt körülvevő abszolút tér bolygatja, szaggatja meg, teszi homályossá. Ugyanez áll még ezen a festményen más testekre is. Meg akarom említeni még ugyanebben a teremben a 141-es számú képet (Virágok vázákban), mert itt a váza elé helyezett gyümölcsön igen világosan és egyszerűen mutatkozik Rippl-Rónai vonalának ez az új tulajdonsága, a térszerűség.
Rippl-Rónainak ez az újfajta vonala tehát lényegesen különbözi régebbi vonalaitól. Míg a régi vonal Rippl-Rónainál különlétező, abszolút, mindig csak vonal marad, addig ez az újfajta, elveszti e függetlenségét, idegen cél szolgálatába szegődik és azt fejezi ki.
Forrás: Nyugat 1915. 23. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00187/05904.htm
Dömötör István: Rippl-Rónai új munkái
*
Valószínűleg két oka van annak, hogy Rippl-Rónai művei közt ezúttal a grafika foglalta el a trónt, hogy néhány portré-festmény mellett rajzok vésődtek legjobban emlékezetünkbe. Az egyik az a külső momentum, hogy a művész, franciaországi időzése alatt, nem válogathatott tetszése szerint technikai eszközökben. Meg kellett elégedni a zsebben hordható ceruzával és tollszárral, annak is a vastagabb végével. A másik ok a művész körül hullámzó, különös ritmusú élet, amely őt magát is meglepő szituációkba sodorta, tele volt a szinek, formák, arcok és gesztusok mozgalmasságával, az idegek, a légkör feszültségével.
Rippl-Rónai jó néhány hónapon át francia kenyeret fogyasztott, ami békében kitűnő élvezet, ám háborúban, úgy látszik rabkenyér. Mialatt itthon nehéz felhők jöttek Galícia felől s egy magyar szobrász hősi halált halt Uzsoknál: a művész legfeljebb a gondolat szárnyain utazhatott haza. Egy-egy magános órán, amiben bőven lehetett része, bizonyára eszébe jutott, hogy mi is történhet most Kaposban. Mindaz, amit a forró és idegen atmoszférában eléje pergetett az élet, bizonyára magyar pendantokat rajzolt eléje. Erre emlékeztette a francia kürtszó, amely felverte a kisvárosi utca csöndjét, a csapatok, amelyek dallal és kokárdával szállnak komor vonatokba, a női szemek, amelyek könnyezve búcsúznak. Nem kételkedünk benne, hogy elhatározó erővel mozdult meg hazatartozó, somogyi érzése, minden kapocs dacára, amely lényét és festészetét annyi élménnyel és tanulmánnyal Parishoz fűzi. De hiába indult volna sietve s habozás nélkül. Hiába mondta az ókori bölccsel a gall centurioknak, hogy »noli turbare circulos meos«. Előbb egy isten háta mögötti faluban, aztán Macon városában, majd ódon chartreusi falak közt, bizonytalan reggelek köszöntöttek rá. Korlátozták cselekvési, mozgási, levélírói szabadságában. Internálták a hagyományos francia pardon nélkül.
Némi iróniára hivatkozhat valaki, hogy a sors épp azzal a művésszel rendez ily játékot, akire a kritika mindig a »legfranciásabb« jelzőt alkalmazta, részint dicséretkép, részint megrovásból. A művész hívei érezték is a helyzet viszásságát. Attól kezdve pedig egyenest aggódva gondoltak rá, amikor csempészve hírek érkeztek, hogy Provence daltelt mezőin internáltnak lenni mit jelent. Az aggódásra volt ok, mert nem egy elbeszélés az internáltakról, a rémregény birodalmába tartozott. Ma azonban már tudjuk, hogy a művészt a sors az enyhe irónián kívül megkímélte a fájdalmasabb, fizikailag is terhes tragikumtól. Eleinte ugyan a kis faluban, Issy L'Eveque-ben kerülgette efajta veszedelem, a felizgatott és tudatlan nép részéről, amely német kémet, »boche«-t látott benne. A művész e tény emlékét, bizonyos önkarrikirozó kedvvel »Megverettetésem története« czímen rajzolta meg, ahol öklök és husángok emelkednek a levegőbe, őt magát mint tehetetlen áldozatot galléron ragadják. De a valóságban, egy-két érintésen kívül, ami azért rúgásnak is nevezhető, szerencsére sikerült elmenekülnie, az agresszív patrióták rosszul irányított tettvágya elől, ami az »il faut couper en quatre« félelmes jelszóban nyilvánult. A polgármester bocsánatot kért, s miután kidobolták, hogy Rippl-Rónai csak egy »ártalmatlan festő«, hasonló incidens nem ismétlődött.
A művész nevelt lányának, Paris Anellának följegyzéseiből tudjuk ezt, aki bájos közvetlenséggel írta meg franciaországi hányattatásuk történetét. De ha valaki nem is olvasta volna e sorokat: az a kiállítás amelyet Rippl-Rónai az Ernst-muzeumban rendezett, maga is demonstrál, egészében ép úgy, mint külön-külön egyes darabjaival. A pasztellek közt például találtunk egy festményt, amelyről egy szalmakalapos, gömbölyű ábrázatú öreg úr, szemüvege mögül határozott megelégedéssel tekint le. »Fogolytársam« mondja a művész. Másik képen egy erősen keleti arcú fiatalember nevet, úgy látszik örül, hogy egészséges. Ez szintén »hadifogoly, a montekarlói kaszinó magyar ügynöke«. Itt van aztán egy rajz, már chartreusi jelzéssel, ahol a művész már csakugyan internált volt. Előzőleg t. i. Maconban, vagy két hónapon át, csak mint visszatartott idegent, »retenu«-t kezelték. A rajz annak a szobának a képe amelyet a művész számára otthoni tartózkodás helyéül jelöltek ki a chartreusi kolostorban. Elég tágas, levegős, megvannak benne a szükséges bútordarabok, alig hihető, hogy a rendfőnök, akinek ez valamikor szobája volt, jobban lakott volna. Igaz, Chartreusben a megérkezéskor, néhány napig szalmán kellett hálni. A táplálkozással is baj volt. A rabkenyér jegyében indult. Rövidesen azonban Rippl-Rónai cselhez folyamodott, művészetének varázsvesszejéhez. Lefestette azt a férfiút, akitől az internáltak tápanyagának minősége és mennyisége függött. A csel sikerült s ennek következtében a helyzet változott. A férfiú, akinek az internáltak táborában fontos rangja volt, a művész új munkái közt »egy chartreusi szakács« címmel szerepelt.
A kiállítás e kikapott darabjain kívül, még jobban hivatkozhatunk a gyűjtemény egészére amely az Ernst-muzeum termeit szorongásig megtöltötte, s amelynek csak kevés darabja készült itthon, azóta, hogy Rippl-Rónai Svájc Vevey nevű városkájából megjött. Rippl-Rónai mindig termékeny művész volt. Nem a hamar kifáradó, enervált, nehezen vajúdó alkotók közül való. Alig hisszük azonban, hogy egy esztendő leforgása alatt, más körülmények közt többet produkált volna annál, mint amit dús és szuverén talentuma most sorakoztatott együvé, Issy L'Eveque, Macon, Chartreus, Vevey aláírású rajzokban és festményekben. Aki végignézte a kiállítást, örvendve láthatta továbbá, hogy a művészt nem hagyta el régi, aranyat érő humora és elméssége. Képeinek elnevezése mindig sajátos volt, valamikor vörös posztóként ingerelte az akadémikus ízlést, de ez a stilizáló hajlandóság soha nem virágzott különbül, mint most, azokban az egyéni zamatú jegyzetekben amelyek rajzlapra írva egy-egy rajz modelljét, keletkezését kommentálják. Találtunk oly munkát is, amelyre a művészt nem az előtte mozgó élet ösztökélte, hanem elvont természetű, amelynél igazán meg kellett feledkezni arról, hogy háború van. Arra az üvegfestménytervezetre gondolunk, amelyet Rippl-Rónai az Iparművészeti Múzeumnak csinált. Nos, ahol a festő így és ennyit dolgozhat, ahol ekkora a munkakedv, a művészi elán, az alkotás kibuggyanó ereje, ahol a művész sokkal inkább évődő, intim, meleg és kedves lira helyenként groteszk és vidám húrjain játszik, semmint drámai akkordokon: ott jelen lehetnek-e meggyötrő események, szó lehet-e folytonos sanyargatottságról?
Természetesen ezzel nem rózsaszínűre akarjuk festeni azt, ami fekete. Távol áll tőlünk, talmudista módon oly dolgokat imputálni a művésznek, amikben nem volt része. De rá kellett mutatnunk, hogy viszont amiben része volt, ez nem hasonlít a közforgalomban lévő és ijeszrésre szolgáló történetekhez a franciaországi internálásról, még akkor sem, ha egy augusztusi napon rajzolás közben porosz vezérkari tisztnek nézték, ha végül hét hónapon át meg volt kötve igényeiben és szabadságában s ki volt szolgáltatva a felelős és felelőtlen hatalmak kénye-kedvének. A boulevard-publicisztika az, amely miatt ezt még fontosnak tartjuk. A boulevard-publicisztika ugyanis azt mondhatná - úgy emlékszünk, már mondta is - hogy ime a franciák, a műveltek, a finomak, a kulturáltak, a latinok. Ime a franciák, akik még a művészt is kalodába zárják, szőrcsuhát adnak rá, megkergetik és megcsufolják, ha ez az ellenséghez tartozó, bár személyileg békés és előkelő idegen. Holott a tényállás, legalább ebben az esetben a következő: Rippl-Rónainak el kellett viselni néhány francia kanálnyi keserű sót. De hogy az ily adagolásból nem lett hordóként ömlő, végzetesen keserű fürdő: ez művész voltának köszönhető. Annak, hogy festő, hogy a Watteau-k, Millet-k, Renoir-ok és Cezanne-ok szépmesterségének gyakorlója. Felemlíthetnők magyarságát is, bár nem akkora bizonyossággal, mert a franciamagyar szimpátiát inkább mi erősítgettük. Mi vallottuk okvetlenül, toasztokat tartottunk fölötte, felejtve, hogy a francia közvélemény nem ismer vagy félreismer bennünket, felejtve, hogy törik-szakadás esetén, mint a mostani világháborúban, egyedül az ily szimpátiák alárendeltek, hogy hangadó politikai egyének és frakciók garantálták ugyan a magyar függetlenséget, de osztrák-német, tót, rutén, oláh, szerb, és horvát függetlenségek fejében úgy szétosztogatták a térképen régi örökségünket, fajtánk drága földjét, mint valami lyoni selymet. Az azonban, hogy Rippl-Rónai művész: mentornak bizonyult a körülötte történtek útvesztőjében. A külügyminisztérium lapjában, a súlyos szavú »Le Temps«-ben például, terjedelmes cikk jelent meg, amely protegáló célzattal említi, hogy az itt rekedt, internált idegenek közt van egy jeles magyar, aki »peintre, excellent« a »l'école française« neveltje. Azokat a leveleket is bizonyára jóleső érzéssel teszi el a művész, a kulturszolidaritás emlékeként, amelyeket a szobrász Maillol, Maurice Denis, Malvy közoktatásügyi miniszter írtak hozzá. Amikor pedig rendelet jött, hogy a hatvan éven aluliak, ha súlyos betegek, hazamehetnek: francia ember - a fogolytábor igazgatója maga - volt az, aki közbenjárt, hogy oly orvosi bizonyítványt kapjon, amitől megnyilik előtte az út a svájci határ felé.
S részben ezzel már feleltünk is arra az offenzívára amiben egy igen elterjedt, budapesti napilap kritikusa részesítette Rippl-Rónai új munkáit, azt mondván a vernissage napján, hogy ez már még sem járja. Több a soknál, hogy amikor életre-halálra menő harc folyik, háború van s egyik ellenségünk a francia, akkor megnyílik egy kiállítás, amelyben francia tiszti sapkát látni, vörös nadrágos piou-piou-k vonulnak a frontra. Sőt egy magyar királyi intézmény, a Szépművészeti Múzeum szankciójával járul ezekhez az ábrázolásokhoz, amikor megvásárol egy rajzot, amely francia katonákkal foglalkozik. A hazafias önérzet hiányának s ama köteles politikai illendőség megsértésének minősíti ezt a kritikus, amellyel német szövetségesünknek, a császár katonáinak tartozunk. Diagnózisa szerint ez csak Budapesten történhet. Csak itt lehet az ilyesmit elfogadtatni, egy puha, mindenre kapható közönség városában. Már Parisban nem. Ott azzal a kiállítással, amelynek falain német katonák festői rögzítését látná a közönség, minden bizonnyal gyors és rövid sabotage végezne, a művészre pedig az a lámpavas várna, amely már a XVIII. századbeli forradalom idején nevezetes szerephez jutott.
Mi nem tudjuk, hogy mi történne most Parisban. A város, amelyet a fényről neveztek el s amely ugyanúgy az árnyéké, jelenleg távolabb esik tőlünk, mint a békében Peking. Mi csak azt tudjuk, hogy mi történik épen szövetségesünknél, a megingathatatlanul álló, erőfeszítéseikkel tapsot és csodálkozást valóban megérdemlő németeknél. S ennek ismeretével nyugodtan mondhatjuk, hogy az a kritikus, aki igy Rippl-Rónai új munkáit, témáiknál fogva majdnem a honárulás színébe próbálta keverni: a bismarcki erő, az imperativ faji büszkeség, sőt kevélység földjén nem kapna szavazatokat. Ha igen, akkor ez nem lenne több, mint ami nálunk nyerne, a jelszavakkal könnyen megtéveszthető olvasónál. Aki ugyanis hozzájut népszerű hetilapok, német művészeti folyóiratok forgatásához, sűrűn találhat rajzokat, amelyeket a Kriegspressequartier rajzolói, a fogolytáborokban járkáló művészek készítették, s amelyek külső jegyeiknél, az ábrázoltak hovatartozásánál fogva ugyancsak entente-jellegüek. Az angolok és franciák egész koloniális tarkasága szerepel rajtuk, s ők maguk is, az angolok, franciák, belgák fogoly minőségben, vagy sebesülten, holtan a harctér füstjében, vagy elcsöndesült, riasztó és leverő magányában. S a németek mégis festik és rajzolják őket, még pedig nem csupán az ecset és rajzón játékának kedvéért, hogy valami stiláris finomsággal szolgáljanak a mű-ismerőknek. A háború szubjektív dokumentumai gyanánt gyűjtik s állítják ki e munkákat, s a közönségnek nem jut eszébe rosszalni a festő eljárását, jóllehet a rajzok, amelyeken az ellenség van jelen, figyelmet tükröznek. Nem a gyűlölet világít róluk, hanem a művész emberi érdeklődése.
Mindent persze azért ma a művészet se védhet ki és birhat meg, mint valami csodapáncél. Az például zavaros pontja a budapesti közönség háborús természetrajzának, hogy amikor az orosszal, nekünk magyaroknak is közvetlen ellenségünkkel, legnehezebb harcaink folytak a Kárpátokban: idehaza határt nem ismerő áradozás vett körül két előadóművészt, akik orosz állampolgárok. Lhevinne-re, a különben kiváló pianistára gondolunk s a Jadlowker nevű énekesre, aki, noha a berlini Hofoper tagja, ott az orosz hadüzenet óta - tapintatból vagy tilalom folytán - de tartózkodott tenorjának nyilvános trilláitól. A képzőművészet terén pedig egy esetben lehetne ma szó a művészi szabadság korlátozásáról. Akkor, ha valaki, rendelkezzen bár az ecset varázsával, glorifikálná azokat, akikkel nemzete háborút tart. Ettől az alig elképzelhető esettől azonban Rippl-Rónai új, francia miliőből eredt munkái annyira távol állnak, hogy a kérdést velük kapcsolatban tovább nem is tárgyaljuk. Szerencsére az sern rajtunk múlt, hogy elkezdtük.
Művész, ha csak nem sarkvidéki temperamentum, az események ily fodrokat vető árjában nem maradhat érzéketlen. Minő ostromnak lehetett azonban kitéve Rippl-Rónai, akinek művészete a természettel való szenvedélyes viszony, aki az aranyásó csökönyös kitartásával és boldog izgalmával kutatta a dolgok és emberek jellemvonásait egy-egy pillanatnyi állapotban, s akinek stílusa odáig fejlődött, hogy a lélek egy ily rezdülését, a test egy-egy mozdulatát a lehető legkevesebb eszközzel tudja visszaadni. Annyira könnyen és egyszerűen, mintha az egész gyerekjáték volna. Pedig nem egyszer csak klasszikus mesterek lapjain találni hasonló játékot.
Utóbbi időben, öt-hat éve, a művész mást próbált. Dekorativ képeket festett, a színek keresetlen felrakásával, a nagy masszákat mozaikszerűen elaprózva. Némelyek ugyan e festményekkel szemben a várakozás álláspontjára helyezkedtek, mások úgy nézték szokatlan voltukat, mintha épen csak az újság ingerét erőszakolnák. Holott kétségtelen, hogy Rippl-Rónainál ez az új változat motiválva van sajátságos összetételű képességeiben. Aki ismeri régebbi munkáit, észrevehette, hogy azokban gyakran bujkál valami finom dekorativ mellékíz. A mostani kiállításon szintén akadtak ily stilű képek, amelyek közül főleg hármat emelünk ki: Riccardo Vines Roda zongoraművész. Francia katona. Kaposvári házam. De végső eredményben azért ezeket a síkfelületnek felfogott képeket már alig választja el valami határ attól, hogy bizonyos ipari célra, bizonyos anyagban applikálódjanak. A »Kaposvári házam« például majdnem kész szőnyegterv. Igaz, hogy melegen vibráló színeivel igéző hatású. A dekorativ érzék és fantázia megvesztegető bizonysága, amely nem nagyon vérbő alkalmazott művészetünk szolgálatában határozott lendületet jelentene, ha megfelelő feladatokat kap s kedve tartja. Függetlenül azonban ettől: az ujabb, kimondottan dekorativ festmények nem kárpótolnak bennünket azokért az órákért, amikor Rippl-Rónai a »Piacsek bácsit« festette, somogyi interieurőket, hervadó sötétruhás asszonyokat s fiatal párisi nőket szubtilis érzéki szépségükben. A piktura számára Rippl-Rónai, a vérbeli festő itt ad súlyosabb értékeket, impresszionista minőségben, noha az impresszionista elnevezés nála is tág értelmű, mert vannak képei - leginkább a portrék közt - amelyek az első benyomás gyors közlésénél sokkal többet nyújtók.
Az Ernst-muzeumban rendezett kiállítás ezért volt előttünk az örömök és meglepetések tárháza. A munkák jórésze ugyanis, amelyek a világháború katasztrofális évében születtek, ezt a Rippl-Rónait hozták vissza. Azt a festőt, akinek kezén megszokott hétköznapi dolgok titkos jelentést nyernek, lélek ül rajtuk, akinél a tökéletes rajz és a színek zengő ereje vallomásokat tolmácsol, akit ha leköt, izgat és munkára serkent az élet: ebből csak ily termés állhat elő. Gazdag és kábító, mint a virágeső.
Forrás: Művészet, Tizennegyedik évfolyam, 1915, Nyolcadik szám, 389-396. oldal
http://epa.oszk.hu/00000/00009/14/389-396-rippl.htm
Kováts Albert
Rippl-Rónai József (1861-1927)
ELSŐ MODERN FESTŐNK
A leendő festő gyógyszerészinas Kaposvárott, majd gyógyszerészhallgató Budapesten. Kétévi házitanítóskodás után 1884-ben kerül a müncheni Akadémiára. Három év múlva ösztöndíjjal jut Párizsba, s ott a szalonfestészetbe hanyatló, de főúri környezetben élő, megfáradt Munkácsy Mihály a segédjének fogadja.
A Munkácsy körében töltött három év világossá tette Rippl számára, hogy az alkatától idegen szellemtől szabadulnia kell, és tág körben igyekezett tájékozódni, keresve a habitusának megfelelő festői nyelvet, kifejezésmódot. Ez nem lehetett könnyű. A világváros akkor számos irányzatnak és törekvésnek a metszéspontja. Az 1890-es évtized már az impresszionizmus utáni időszak. A kor nagyjai, Cézanne, Van Gogh, Gauguin és Seurat a maguk egyénisége szerint lépnek túl ezen a festői metóduson. Ripplt különösen Gauguin érdekli. Festőbarátja, a skót J. P. Knowles, akivel szakmai gondjait tudja kiválóan megbeszélni, összeismerteti Maillol-lal, a leendő neves szobrásszal, és szintén az ő révén ismeri meg az angol preraffaelitákat és Whistlert. De az idősebb mesterek közül szinte minden fiatalra nagy a hatása Puvis de Chavannes-nak, aki kezdetben a mi nagybányai művészeinknek is ideálja volt. A szecesszió, amelyet a franciák art nouveau-nak neveznek, áthatja a közízlést: az iparművészetben és az épületdíszítésben uralkodó irányzat, de erősen hat a képzőművészetben is. Itt viszont át- meg átszövi a szimbolista ihletettség, ami irodalmias, filozofikus vagy misztikus tanok hatását jelenti. Ez az ízlés rokonságot lát a japán fametszetek művészetében, s az ifjabb nemzedékben fölkelti a "japánizmus" divatját. Nehéz tehát a kezdő művésznek tájékozódnia, az önálló arcot megtalálnia...
Néhány dolog azért egy irányba mutat. Gauguin szintetizmusa, a japánizmus és a szecesszió egy újfajta festői szemléletmódnak a kialakításához járulnak hozzá. Háttérbe szorul a távlat szerepe, megnő a meghitt előtereknek, a síkszerű dekorativitásnak, a sziluettnek és a kifejező körvonalnak a szerepe. Teljesen eltűnik az elmesélhető képtéma; az ábrázolt alak, illetőleg jelenet jelképes tartalmat kap, vagy egyszerűen képi elem marad, másodlagos jelentés nélkül. Átmeneti szakasz ez a modern festészet megszületése előtt, ahol majd már csak a festői alapelveké a szó. Ezeket az új vonásokat egy laza művészcsoportosulás, a Nabis tagjai tudatos elszántsággal öltik magukra, alkatuk szerint más-más módon, s az említett hatásokat különbözőképpen hasznosítva. Közösek abban, hogy új stílust akarnak, olyat, amelyet kifejezőbbnek és igazabbnak gondolnak az addigiaknál. Figyelmüket Öreganyám (1894) című festménye hívja fel Ripplre. A kép tetszést arat, benne a magukéval rokon törekvést éreznek, nem alaptalanul. "Monumentális alkotás - írja róla Genthon István -, a grand art mély lélegzetvételével, talán a legnagyobb szabású azok közül, amelyet Rippl-Rónai festett."
Ez a szakmai elismerés és kezdődő ismertség nem történhetett művészi előzmények nélkül. Ekkor már többévi komoly és serény munka áll festőnk háta mögött. Első nagyszabású műve, a Nő fehérpettyes ruhában (1889) még őriz valamit a szalonfestészet örökségéből, de már az önálló stílus jegyeit is mutatja. Számos képen halhatatlanná tett élettársával, későbbi feleségével, Lazarine-nal és Knowles-szal egy év múlva Neuillybe költözik, s ott tíz évre nyugalmas otthont talál. Ennek az időszaknak a kezdetét festészetében fekete vagy színredukciós korszaknak nevezzük, mert színeit érzésvilága a sötét színek változataira és árnyalataira szűkíti hangulatainak kifejezése érdekében. Ekkori legszebb művein a vonal szerepe uralkodik, és jellegzetes, de nem modoros szecessziós hatás érvényesül. A rajz eleganciájával különösen az Ágyban fekvő nő (1891) tűnik ki, a Kuglizókon (1892) a téli hangulat felidézése megragadó. A Kalitkás nő (1892) már igazi főmű, "egyik méltán legtöbbet reprodukált műve és egyben a magyar festőművészet remeke" (Bernáth Mária). Ugyanebben az évben keletkezik a Piátsek Margit arcképe, ez a tüneményes és költői szépségű pasztell.
A Mars-mezei Szalonban kiállított Öreganyám-kép sikere azt is jelenti, hogy ettől kezdve a Nabis festői maguk közé számítják, hamarosan barátság szövődik köztük és számos kiválóság (Gauguin, Denis, Bonnard, Toulouse-Lautrec) személyes ismertségét vagy közeli barátságát (Vuillard) nyeri el. A magányos Maillol viszont Rippl közvetítésével válik a Nabis tagjává, és ugyancsak az ő ösztönzésére válik szobrásszá. Vuillard a Nabis kiemelkedő tagja, akinek már 1891/92-ben sikerül a lehetetlen feladat: képein összeegyezteti az impresszionista festői örökséget a japánista dekoratív ábrázolásmóddal. Rippl sokat tanul tőle, mint ahogyan magáévá teszi a szecessziós-szintetista felfogás számos elemét is. Ám ezek rendre formai és esztétikai konzekvenciák. Rippl a látvány szintjén gondolkodó festő volt, a szimbolizmus áttételes kifejezésmódja idegen maradt tőle .
1895: első itthoni kiállítása. Nem arat sikert vele. A közönség és a kritika java része még az akadémikus eszménynél tart. Adódik azonban egy gyümölcsöző ismeretség, Andrássy Tivadar grófé. Portrémegrendeléseket kap, és a legfőbb: a gróf megbízza őt, hogy tervezze meg budai palotája ebédlőjét. Andrássy Tivadarné portréja remek kis pasztell, a megbízás teljesítése pedig igen fáradságos és nagy munka, súlyos erőpróbának az eredménye. A gróffal és a kivitelezőkkel folytatott viták és tárgyalások közepette a század végére készül el a sok műfajú mű, bútoroknak, üvegeknek, porcelánoknak, üvegablakoknak és hímzéseknek az együttese. Szecessziós iparművészetünk kiemelkedő vállalkozása volt ez. Nagy része elpusztult Budapest ostromakor. Legismertebb darabja az Iparművészeti Múzeumban levő Nő rózsával című hímzés. (A kivitelezés Lazarine munkája.) Fontosságát jól szemlélteti az, hogy az 1993. évi nagyszabású zürichi Nabis-kiállításon a bejárattal szemben ez a most éppen százéves mű fogadta a látogatókat és képviselte a csoport iparművészetét. Ám az ebédlővel elégedetlen az egykorú kritika. Nem igazán sikeres második párizsi kiállítása sem (1897).
A századforduló körüli években változtatás igénye érlelődik meg Rippl-Rónaiban, de sokáig nem tud dönteni. Párizsban nem sikerült áttörnie. Ahhoz, hogy széles körben elismert, "befutott" művész legyen, külföldi lévén "hosszú esztendők kemény munkája és nagy türelem kellett volna" - Maillol szerint. De otthon sem várták tárt karokkal. 1899: utolsó párizsi kiállítása. Fanyalgó kritikák. Két sikertelen év után enged Maillol javaslatának, és Banyuls-sur-Mer-be, a Pireneusok és a tenger mellé utazik. A tájélmény újszerűsége feloldja, s kötetlenül enged az ecset járásának. Palettája színesebbé válik, de még fátyolos. Három és fél hónap: nyolcvannál több kép, javarészt pasztellek, látványelvű tájak. Megfesti barátját is. Maillol arcképét jeles művészettörténészeink is, mint Fülep Lajos és Kállai Ernő, Rippl egyik legfontosabb főművének tartották. (A párizsi Musée D´Orsay tulajdona.)
1900 decemberében a Royal Szálló egyik lakosztályában nyílik meg addigi legnagyobb önálló kiállítása, 203 művel. Kevés a látogató, vásárlás alig. De a sok szamárság között akadnak kedvező kritikák is. Noha helyzete nem biztató, nincs ereje visszatérni Franciaországba. Műértő öccséhez, Ödönhöz költözik Somogyaszalóra. Egy évet tölt ott, de közbeiktat egy belgiumi és egy oroszországi utat. Az előbbi oka portrémegrendelés, az utóbbi "üzleti út". Szentpéterváron és Moszkvában minden képét eladja, de a nagy hideg hazakényszeríti. Ezzel zárul Rippl életének egy hosszú és fontos korszaka. "...Ezt az időt - mintegy tizenhat évet - tartom legértékesebbnek művészi munkálkodásomban" - írja később.
Kaposváron telepszik le, házat vásárol (1902). Belső békéje és szülővárosa hangulata új festői szakaszt indít meg benne. Mintha most szabadult volna fel igazán. Festeni jó, festeni öröm, ha a művészt nem feszítik kötelességszerű szándékok! De gondolhatunk arra is, hogy az egyre áttekinthetetlenebb, részeire hulló világ helyett, amelyben nem találta a helyét, a művész olyan terrénumot keres, amilyet jól ismer, s amilyet tökéletesen átlát. S az egész helyett a részben (ezúttal a családi körben) találja meg a vágyott teljességet. "Életének dokumentumait", mindennapi környezetét, a vidéki festő patriarkális, meghitt világát festi, javarészt a szobabelsőket, az enteriőröket, benne családja tagjait, kedves embereit. Az enteriőr a Nabis festői számára nem csupán alkalmi téma volt, hanem jellegzetes és az egyik leggyakoribb műfaj. Ez egyfelől az akadémikus szalonfestészet meghaladásának egyik formája lehetett: a kimódolt, kiagyalt jelenetek helyett a valóságos látványból indultak ki, s ez szolgált a festés ürügyéül. Másfelől az impresszionizmus reakcióját is sejthetjük itt: a külső tér favorizálása után a belső tér felfedezését. Efféle szakmai élmények is dolgozhattak a festőben amellett, hogy most ő is ebben a műfajban talált magára.
Színei kivilágosodnak, s a ház minden részlete, tárgya és lakója hűen jelenik meg a bőséggel szaporodó képeken (Karácsony, Piacsek bácsi babákkal, Édes jó anyám betegen, 1905). Ám amiképp tíz évvel ezelőtt mindez stílus-, tér- és színprobléma tárgya lett volna (és volt is a Nabis számára), akképp Rippl most "csak úgy" fest, amint kikívánkozik belőle, spontán kedvvel és lendülettel. Ő maga is tudja, hogy visszalépés ez a festői eredményekben. De tudatosan keresi azt a legkedvezőbb fokot, amely a hazai közönség számára elfogadható, s amelyet ő is szívvel vállal. F. Gachot szerint: "...Rippl-Rónai elsőnek valósította meg a szövetséget egyrészt nemzete mélységes, vele született tulajdonságai, másrészt ama művészi szabadság között, amelyre Párizs egy század óta a világnak példát mutat." Enteriőrképeiből a századunkban oly sokszor hiányolt emberi melegség, bensőséges derű és meghitt nyugalom árad ma is. Második budapesti nyilvános kiállítását 155, már itthon készült (!) képpel 1902 decemberében rendezte a Váci utcában. A kritika ekkor végre melléje állt. De nagyon hiányzott még a közönség elismerése, a vásárlásban is megnyilvánuló tetszés. Mindezt 1906 hozta meg Rippl számára, a harmadik kiállításán, ahol "Magyarországon példa nélküli módon hatalmas tömeg tolongott" - mint Bernáth Mária írja. "15 000 koronánál tartunk, és felvisszük könnyen 20 000-re. (...) Már harmadszor frissítjük fel a termeket - az új termékek is nagyon kelnek" - írja szeretett öccsének a festő. Végül is 188 művet vásároltak meg a kiállításon, s a hozzá társult "önkéntes aukción" még 381 mű kelt el. Mindez 44 ezer korona bevételt jelentett
A siker nagymértékben megváltoztatja életkörülményeit. Mint tehetős, tekintélyes polgár, feleségül vette azt a Lazarine Baudriont, aki húsz éven át az élettársa volt. Budán, a Kelenhegyi úton műteremlakást bérelt - erre a társadalmi kapcsolatok ápolásához is szüksége volt. Majd 1908-ban megvásárolta a nevezetessé vált kaposvári Róma-hegyi házát. A hozzá tartozó vincellérházat műteremmé alakítja. Ott dolgozik tavasztól késő őszig, a telet Budapesten tölti. Még az előző kaposvári házban készül az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett (1907) című képe. Mintha búcsút is venne a két öregtől, egy korábbi életviteltől és az enteriőrök időszakától...
Mint Rippl-Rónainál mindig, az életformaváltás stílusváltással is jár. A színeknek Banyuls-ban elkezdődött élénkülése a Róma-hegyen éri el tetőfokát. "A színharsogást nyilván mai kedélyhangulatom követeli tőlem." Elégedett, kiegyensúlyozott, sokat dolgozik. De csak látszólag van távol a világ zajától. Új korszakára bizonyára tájékozottsága is kihat. Ezekre az évekre esik a Nagybányán dolgozó fiatalok, a neósok zendülése. Czóbel és társai már egy újabb párizsi művészcsoportosulással, a Fauve-okkal állítanak ki, az ő vívmányaikat (a végsőkig fokozott színeket, a lázas ecsetkezelést) teszik magukévá s hozzák magukkal, tanáraik őszinte megbotránkozására. Rippl követi az eseményeket, a fiatalokat pártolja, azonosul törekvéseikkel. De - úgy tetszik - egyúttal meg akarta tartani elsőségét a modernségben. Úgy érezhette, hogy van még ereje újítani. A "kukoricás" képek (Rippl nevezte így) 1908 és 1912 között kizárólagossá válnak olajfestészetében. Körvonalak közé zárt, nagy pettyekkel alakított, élénk színű felületek jelentik ezt a modort, ami olykor modorosságba csap át (Akt teraszon, 1908; Fésülködő nő, 1909; Párizsi intérieur, 1910; Parkban festem Lazarine-t és Anellát, 1910/11; Műterem interieur, 1910 körül, Lazarine és Anella, Modelljeim kaposvári kertemben, 1911; A geszti kastély Somogyban, 1912). Mintha a szecessziós körvonalak a Fauve-ok színeivel találkoznának, az előbbiek érzékenysége s az utóbbiak "vadsága" nélkül. Két szép portréfestmény a művészi és társasági életben való állandó részvételének is tanúja ebből az időből, a kukoricás stílus "enyhébb" változatában előadva: Petrovics Elek és Meller Simon (1910) és Szinyei Merse Pál arcképe (1911).
Nagy kár, hogy Rippl iparművészeti tehetségét nem használták ki kellően azok, akik tehették volna. Leveleiben gyakori a panasz az ízlés elmaradottsága, a vizuális értékek iránti közöny miatt. Egyetlen kivitelezett megbízása az Ernst Múzeum lépcsőházi üvegablaka (1912). Izzó színvilágú szecessziós mű ez. Egyébként gyakran rendez kiállítást itthon és külföldön, díjakat, kitüntetéseket kap. A Szépművészeti Múzeum számára megveszik az Öreganyám című képét.
Kínos epizód az életében 1914-beli franciaországi látogatása. Az első világháború kitörése ott éri feleségével és fogadott leányával, Anellával együtt. Internálják, s csak hét hónapi fogság után szabadul ki művészbarátai segítségével. A művészi következmény: a vastagvonalas rajzok gyűjteménye, az élmények "vizuális naplója". Hamarosan kiállítást rendez belőlük.
Megfárad, elkényelmesedik, s 1914 után ritkán fest olajképet, évente talán egyet. Az utolsót nyolc évvel halála előtt festi. Ezután a könnyebben kezelhető pasztell a fő technikája. Kései dolgai azonban ritkán érik el (ha elérik) az 1890-es évek pasztelljeinek mélységét, finomságát. A százával készülő művek javarészt portrék, azon belül is női arcképek (A mi Anellánk, 1925). 1916-tól számos kép modellje Bányai Elza, az ifjú színésznő, akihez Rippl-Rónait, a festőt és az embert egyaránt érzékeny szálak fűzik. Az utolsó olajfestmény is őt ábrázolja: Bányai Zorka fekete ruhában (1919). A pasztellkorszak kiemelkedőbb két sorozata azonban az önarcképeké (Magam képe vörös sipkában, 1924) és íróbarátaié. Művelődéstörténeti fontosságú a többi között Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc és Babits Mihály portréja (1923).
Rippl-Rónai József életművének ismeretében különös paradoxonnak tetszhet, hogy festői pályáját mint Munkácsy Mihály segédje és műveinek másolója kezdte. Paradoxon lehet ez egyfelől annyiban, amennyiben a már divatját túlélő szalonfestészet művészetének csúcsait elhagyó mester ott állt a magyar festészet első modernjének indulásánál. Másfelől azonban jelképerejűnek is tekinthetjük ezt, mert kivételes hangsúllyal emeli ki Rippl művészetének fontosságát, a magyar festészet történetében betöltött szerepét. Honnan kezdte, s hová jutott? Rippl életműve híd egy üzleti szempontból béklyózott, a történetet erőltető, külsőséges festészet és egy szabadon szárnyaló, színekkel és formákkal szóló, őszinte, bensőséges piktúra között, a maradiság és a művészi bátorság, a XIX. és a XX. század képi világa között. Ez a híd egyszersmind a századforduló magyar művészeti ízlése és az egykorú nyugat-európai stílusjelenségek között is átvezetett. Rippl-Rónai József tudatosan is azon volt, hogy művészetével és nehezen kivívott tekintélyével a korszerű képző- és iparművészeti szemléletet plántálja a hazai földbe (ahol - úgymond - "Benczúr megdohosodott és megavasodott festékjeivel" készítik az elismert műalkotásokat).
Régebben úgy látszott, hogy nem ismerik vagy mellőzik Ripplt a Nabis kutatói. Néhány éve változás jelei látszanak ebben. Az 1993. évi, több nyugat-európai városban bemutatott Nabis-kiállításon méltóképpen és arányosan voltak jelen a művei. Jelenlegi kiállítása pedig, amely a Párizs melletti Saint-Germain-en-Laye-i Nabis Múzeumban és Frankfurtban is bemutatkozik, remélhetőleg ugyancsak a Rippl-Rónai valóságos jelentőségének megfelelő megítélést segíti majd elő.
Forrás: Élet és Tudomány 1998. 36. sz.
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1998/9836/rippl/rippl.html
