Korund névvel az ásványtanban az alumíniumoxid különböző fajtáit nevezzük, úgyhogy ez a szó tulajdonképpen egy csoportnak a neve, ahová néhány fontos drágakő, mint a rubin és zafír tartozik. A korund a természetben teljesen zavaros, átlátszatlan példányokban is előfordul, de drágakőnek csak a szép tiszta, átlátszó kristályok alkalmasak.

A különböző korundfajták mind ugyanazon vegyi összetételűek; képletük: Al₂O₃. A különbséget közöttük a szín teszi, amit idegen anyagok hozzájárulása idéz elő. A kémiai elemzések az Al₂O₃ mellett különösen több-kevesebb vas jelenlétét mutatták ki, amely Fe₂O₃ alakjában van jelen, mégpedig a rubinban is és a zafírban is körülbelül egyforma mennyiségben. A színező anyagra vonatkozó kutatások kiderítették, hogy a zafír színét a vas mellett titán, a rubinét pedig egész minimális mennyiségű króm okozza. A zafírban a titán analitikailag is észlelhető volt, a rubinban a krómot spektroszkópiai úton mutatták ki.

A korund leggyakoribb kristályalakjai a hatszöges bipiramisok. (XIII. tábla) és a hatszöges oszlop a bázissal és a romboéderrel kombinálva. Ikerkristályok is előfordulnak, de többnyire csak az átlátszatlan korundok között.

A korund a gyémánt után a legkeményebb ásvány; a MOHS-féle skálában a 9-es fokot képviseli. Nagy keménysége folytán tartós és ellenálló drágakő; a drágakőnek nem alkalmas fajták pedig technikai célokra használhatók. Az egyes fajták és a különböző lelőhelyekről származó korundok nem egyenlő keménységűek. A zafír valamivel keményebb a rubinnál, a zafírok között pedig a ceyloni keményebb, mint a kasmiri.

Hasadás a korundokon nem észlelhető, csupán a bázis- és alapromboéderlap szerint héjas elválás figyelhető meg.

Fajsúlyuk igen nagy, 3.94 és 4.10 között van, de a tisztátalan fajták még ennél is nagyobb fajsúlyúak.

A korund optikailag egy tengelyű és negatív. Fénytörése erős, ennek folytán erős fénye van, a kettőstörés igen gyenge. A törésmutató, MELCZER adata szerint, ceyloni zafíron végzett mérések alapján, ω_D = 1.7687, ε_D = 1.7605, a kettőstörés = 0.0082. A diszperzió alacsony: 0.018 ebből következik, hogy a színszórás gyenge.

A korund igen változatos színekben fordul elő. A tiszta Al₂O₃ színtelen; ez a természetben meglehetősen ritka s leukozafír néven ismeretes. (Újabb időben az ékszerpiacon igen gyakran szereplő úgynevezett fehér zafír, mesterséges termék, amelyről később lesz szó.) A korund legkedveltebb két fajtája a pirosszínű rubin és a kékszínű zafír, de ezeken kívül előfordul zöld-, sárga-, sárgásvörös-, barna- és ibolyaszínű is. A drágakőkereskedelemben a különböző színű korundokat hozzájuk hasonló ásványokról nevezték el, hozzátéve a "keleti", "orientális" jelzőt. Az ilyen elnevezések igen könnyen tévedésekre adnak okot. A rubinon és zafíron kívül a különböző színű korundokat összefoglaló névvel "fancy stones"-nek nevezik s az egyes változatok a következők: világos kékeszöld, akvamarinszínű: orientális akvamarin; smaragdzöld: orientális smaragd; sárgászöld: orientális krizolit vagy peridot; sárga: orientális topáz; sárgásvörös: orientális hiacint; ibolyaszínű: orientális ametiszt. A narancssárga korundot padparadschá-nak hívják.

A szín eloszlása sokszor nem egyenletes, hanem sötétebb és világosabb foltok és rétegek váltakozhatnak a kőben. Olyan kristályok is előfordulnak, amelyek egyik végükön más színűek, mint a másikon.

A hinduk azt hiszik, hogy a sötétebb színek bizonyos érési folyamat alatt következnek csak be, amelyen a köveknek a földben át kell esniök, ezért a világos színű köveket "éretlen"-eknek nevezik.

A rubinok között a legkedveltebbek és legbecsesebbek a sötét kárminpiros, úgynevezett "galambvérszínű", a zafírok között pedig a búzavirágszínű és bársonyos fényű kövek.

A különböző lelőhelyekre nézve határozott színkülönbségek állapíthatók meg. Így a birmai rubinok tökéletes pirosak, a keresett galambvérszín is gyakori, míg a sziámiak sötétebb színűek és barnás- vagy narancssárgába hajlanak, a ceyloniak pedig rendesen világosabb színűek és igen sokszor foltokban színezettek. A legszebb búzavirágszínű zafírokat is Birma szolgáltatja, a sziámiak sokszor túl sötétek, a ceyloniak pedig foltokban színezettek. Az ilyen követ úgy csiszolják, hogy a legsötétebb rész legyen a kő alsó fele, mert így nemcsak a kő színe, hanem a világos felső részen a kő erős fénye is érvényesül. A kasmiri zafírok rendesen halványkékek, a montanaiak különös acélkékek; az ausztráliaiak többnyire igen sötét színűek és csak elvétve fordul elő szép búzavirágszínű.

A korund bázislapján igen gyakran hatszögletes idom alakjában kékes- és barnásszínű zónás színeződést látunk; sok esetben a bázis teljesen bronzszínű.

A rubin és a zafír pleokroizmusa feltűnő, de különösen az utóbbié igen erős. A rubinban a rendes sugár abszorpciós színe tiszta piros, a rendkívülié pedig sárgásvörös. A zafírokon ω = tiszta kék, ε = zöld vagy sárgászöld. Mivel a pleokroizmus igen erős, a csiszolásnál mindig tekintettel kell reá lenni s a kő csiszolását úgy kell végezni, hogy a legszebb szín legyen elérhető: a rubinon a szép piros, a zafíron pedig a szép kék szín érvényesüljön. Ez úgy érhető el, ha a kő táblalapja a kristály bázislapjával párhuzamos.

Némely zafíron az az érdekes jelenség figyelhető meg, hogy mesterséges fényben - hasonlóan az alexandrithoz - más színű, mint napfényben, ezért ezeket "kék alexandritnak" is szokták nevezni. Ilyen kövek különösen Montana-ban fordulnak elő s mesterséges fényben vöröses és ibolyás árnyalatúak. A jelenség magyarázata a több vörös színt tartalmazó mesterséges fény iránt megnyilvánuló különleges abszorpcióban rejlik.

A korund a Röntgensugarakat nagy mértékben átbocsátja.

A rubin és zafír színe a hő hatásával szemben meglehetősen állandó. A rubin színe ugyan kezdődő vörös izzásnál eltűnik, de lehűléskor visszatér. A szép sötétkék színű zafíron izzítás után egész gyenge megvilágosodás észlelhető, a nagyon világos színű zafír színtelen lesz. Napsugár és ibolyántúli sugár a színváltozásra semmi hatással sincs. A Röntgensugár hatására a rubin tisztább piros lesz, az ibolyás szín eltűnik; a világosabb ceyloni rubin sötétebb és bíborpirosabb lesz. A katódsugarak a zafír kék színét zöldesszínűvé változtatják. A rádiumsugárzás elég észrevehető változást idéz elő. Világoskék vagy színtelen zafír a rádium hatására sárga és barna lesz; az ibolyás árnyalatú ceyloni rubin elveszti az ibolyás árnyalatot.

A lumineszcencia-jelenségek az ibolyántúli sugarak hatására a rubinon igen élénkek s megfigyelték, hogy a birmai rubinon erősebb e jelenség, mint a sziámin. Az erős lumineszcenciát a krómnak tulajdonítják s valószínűen a sziámi rubinokban levő nagyobb vas mennyiség csökkenti a tünemény erősségét.

A rubinok és zafírok belsejében is gyakoriak az ásványzárványok, amelyek a mesterséges kövektől való megkülönböztetésben igen fontosak, sőt minőségükből a lelőhelyre is következtethetünk. A zárványok a rubinban és zafírban is többnyire csillám-, hematit- és titánvascsillámlemezkék; a birmai rubinra rendkívül jellemzők a finom, tűalakú rutilzárványok, amelyek az optikai tengely irányában három, egymást 60° alatt metsző irányban helyezkednek el (XXI. tábla). Sok esetben a rutiltűk egy irányban való elhelyezkedése selyemfényt idéz elő, ami különösen értékessé teszi a követ. Az ásványzárványokon kívül a rubin gyakran folyadékzárványokat is tartalmaz, amelyek sokszor csőalakú üregecskéket töltenek ki.

A rubinon, de különösen a zafíron gyakran bizonyos irányban sajátságos fényjelenség látszik, ami különösen domborúan csiszolt felületen jut jól érvényre. Az ilyen köveket rubin, illetőleg zafírmacskaszemeknek, ez utóbbiakat még "orientális girasol"-nak vagy opalizáló zafírnak is hívják. A jelenség a bázislapon sokszor hatágú, ritkábban tizenkétágú csillagalakban jelentkezik (asterizmus) s e kövek közül különösen kedveltek azok, amelyeken a csillag határai elég élesen látszanak: csillagzafír és csillagrubin. Az aszterizmus is jóval gyakoribb a zafírok, mint a rubinok között. A sajátságos jelenségek okai a kő belsejében levő különböző zárványok, így elsősorban rutiltűcskék, de okozhatja a színező anyagnak finom rostok alakjában való elhelyezkedése is (XII. tábla).

A korundot savak nem - még a fluorsav sem - támadják meg.

A rubin előfordulása. Birma. A rubin legfontosabb termőhelye Birma, mégpedig Mogok (Mogouk) vidéke Mandalaytól északkeletre, ahol a rubin anyakőzete durvaszemű, fehérszínű mészkő. Magában az anyakőzetben azonban csak kevés rubint találnak, a túlnyomórészt e kőzet mállási termékéből és a víztől tovavitt hordalékanyagból nyerik. A sárgás- vagy barnásszínű homokos, agyagos málladékban a rubin mellett zafír, továbbá spinell, zirkon, turmalin, topáz, gránát, holdkő és krizoberill is előfordul. A mészkő üregeiben és repedéseiben ritkábban talált rubinok különös szépségükkel és nagyságukkal tűnnek ki.

Igen szép galambvérszínű rubint aránylag keveset találnak, a legtöbb kő színe kissé az ibolyásba és kékesbe hajlik, éppen ezért a szép piros kövek rendesen már ott helyben igen nagy áron elkelnek. Az eredeti kőzetben előforduló rubinkristályok sík lapokkal határoltak, az élek élesek, míg a másodlagos lelőhelyeken, a víztől tovahordott anyagokban találtak többnyire erősen legömbölyödöttek.

A teljesen hibátlan kristályok általában nem nagyok, 6-9 karátos, szép hibátlan kő már csak ritkán fordul elő, ennél nagyobbat pedig csak egész elvétve találnak. Nem szép színű és nem elég átlátszó, tehát drágakőnek nem alkalmas kő nagyobb példányokban is előfordul; találtak 1000 karátosnál is nagyobbat, de a szép tiszta, drágakőnek alkalmas rubinok legnagyobb része 1 karátnál kisebb súlyú.

Híres nagy rubinok indiai fejedelmek kincseskamráiba, uralkodók koronakincsei közé és különböző múzeumokba kerültek. Különösen sok szép rubin van a perzsa sah birtokában. Sok régi híres kőről kiderült, hogy nem rubin, hanem spinell; III. GUSZTÁV svéd király galambtojásnagyságú híres köve pedig, amelyet II. KATALIN cárnőnek ajándékozott s így az orosz koronakincsek közé került, turmalinnak bizonyult. Sok szép rubin van a francia koronakincsek között, továbbá az American Museum of Natural History Morgan-gyüjteményében is, ahol többek közt egy 45 karátos birmai rubin látható.

A Birmában előfordult néhány igen nagy rubin adatai a következők: 1875-ben találtak egy 37 és egy 47 karátos követ, amelyekből egy 32, illetőleg 38 karátos csiszolt kő lett; 1887-ben 49 karátos, 1890-ben 304 karátos, majd később két olyan nagy kő került elő, amelyekből 70, 45, 98 és 74 karátos köveket csiszoltak. 1899-ben egy rendkívül szép darabot találtak, amely 77 karát súlyú volt. 1919-ben egy 42 és egy 27 karátos követ találtak s ezeket 20.000, illetőleg 27.000 fontra értékelték.

Birmában a rubinokhoz az angol birtokbavétel előtt a bennszülöttek teljesen egyszerű módon jutottak. A folyóvölgyek drágakőtartalmú anyagát kiásták s a földbe mélyesztett lyukakban vízzel mosták, majd kézzel válogatták. Az anyag kiásását a száraz, mosását pedig az esős időszakban végezték. 1889-ben a bányászat egy angol társaság, a Birma Ruby Mining Comp. Ltd. kezébe került, amely modern eszközökkel fogott a bányászáshoz, s így a drágakőtartalmú anyag kifejtése nagyobb (50 m) mélységekben is lehetővé vált. A kifejtett anyag felaprítása, mosása, nagyság és súly szerint való szétválasztása is szakszerű vezetéssel történik. A kiválogatásnál dolgozó bennszülött munkások fején drótháló van, hogy a drágakőnek a szájban való elrejtése vagy elnyelése lehetetlen legyen. 1926-ig a társaság 1,775.000 font értékű rubint termelt, a bennszülött termelés ennek legfeljebb csak a fele lett volna.

Sziám. A birmai rubinoknál kisebb értékűek a sziámiak, mert színük ritkán tiszta piros, többnyire kissé sárgás vagy barnás árnyalatú. Feltűnő különbség még a két lelőhely rubinjai között az is, hogy a sziámiban rendesen hiányzanak a birmaira annyira jellemző finom zárványok. A sziámi rubinterületek a Patat-hegységtől északra esnek. A rubin itt mindenütt csak másodlagos lelőhelyén ismeretes s többnyire zafírral együtt fordul elő. A rubin bányászását bennszülöttek végzik, akik a rubintartalmú folyó lerakódások anyagát a száraz időben kiássák, a nedves időben pedig kimossák belőle a drágaköveket.

India rubintermelésének néhány évi értéke márkában a következő:

Ceylon. Ratnapura és Rakwana környékén a zafír mellett rubin is található. A lelőhely itt is másodlagos, a drágaköveket tartalmazó réteg főképpen kvarckavicsokból áll. A rubinok világosabb színűek, mint a birmaiak, ezért kevésbbé értékesek.

Ausztrália. Új-Dél-Wales és Victoria néhány folyójának hordalékában is találtak rubint, de csak igen elenyésző mennyiségben.

Amerika. Cowee Creek és mellékfolyójának homokjában zafírral együtt elég jelentékeny mennyiségű rubin található, amelyek itt is mészkőből származnak, előfordulnak azonban korundtartalmú pegmatitok is. A korundot gránát és arany kíséri. A rubin színe a világospirostól egész a sötétpirosig terjed s a legszebb rubinszín sem hiányzik. Csillagos kövek szintén találhatók. A rutilon és ilmeniten kívül gyakori a gránát zárvány, amely szép piros színénél és átlátszóságánál fogva a rubin minőségét egyáltalában nem rontja. A kövek kicsik, mint legnagyobbat egy 6¹/₂ karátosat említenek.

Buck Creek mellett, Észak-Karolinában, egy zöld színű amfibolkőzet fordul elő, amelyben rózsaszínű és piros átlátszatlan rubinok vannak. A kőzetet "rubin matrix"-nak hívják s a szép színhatás miatt díszítő célokra használják.

Braziliában, Matto Grosso-ban, a Rio Coxim és Espirito Santo-ban, a Rio Pimua homokjában találtak rubint.

Madagaszkárban is több helyen fordul elő rubin.

Oroszország. Az Uralban a Schaitanka és Polschischa folyók homokjai apró, legömbölyödött rubin és zafírkristályokat tartalmaznak.

A rubin csiszolása és foglalása. A rubint legtöbbnyire brilliáns formára csiszolják, de kedveltek a lépcsős és vegyes csiszolású táblakövek is. Rozettát ritkábban készítenek rubinból, görbültlapú felülettel pedig csak a csillagos köveket és macskaszemeket csiszolják. Indiában a rubin csiszolásánál is azt tartják szem előtt, hogy a kő mennél kevesebbet veszítsen súlyából s emiatt sokszor elég szabálytalan alakot adnak neki. Indiában a fő csiszolóhelyek Mogok és Mandalay s ugyanitt van a rubin főpiaca is.

A rubint smirgellel, karborundummal vagy ma már általában gyémántporral csiszolják. Európában Londonban, Párizsban, Idarban vannak a fő csiszoló helyek. A rubin brilliánsformájának legmegfelelőbb szögadatok és az egyes részek arányai kissé eltérnek a gyémántétól, a korund kisebb törésmutatója és a totál reflexió nagyobb határszöge miatt.

Az elsőrendű, hibátlan köveket szabadon, a gyengébbeket szekrénykésen foglalják. Ez utóbbiakon a hatás fokozására a foglalatot arany vagy rézlemezzel, vagy piros üveggel bélelik. Az is előfordul, hogy a rubin alsó részét megfúrják s a lyukat arannyal töltik ki.

A rubin nevet különféle jelzővel ellátva, sok más piros kő elnevezésére is használják, hogy így a vásárló közönség szemében az értéktelenebb köveket értékesebbé tegyék. Így például a spinellt balaszrubin vagy almandinrubinnak, a rózsaszínű topázt brazíliai rubinnak, a vörös turmalint szibériai rubinnak, a gránátot kap-, adelaid-, arizona-, ceylon-, coloradorubinnak, a rózsakvarcot csehrubinnak hívják. A rubint mindazon piros kövektől, amelyekkel esetleg össze lehetne cserélni, könnyen meg lehet különböztetni. A keménysége mindegyikénél nagyobb s fajsúlyban is mindegyiket felülmúlja. A spinelltől és gránáttól még erős pleokroizmusa is megkülönbözteti.

A rubin értéke. A tiszta galambvérszínű, teljesen hibátlan, elsőrendű rubin már a múltban is a legértékesebb drágakő volt, újabb időben pedig különösen magasra szökött fel az ára. A rubint nemcsak az ókorban becsülték nagyra, hanem a középkorban is s a "karbunkulus" bizonyosan a rubint is jelentette. A hinduk "rater"-nek nevezik s különösen kedvelik, úgy annyira, hogy a gazdagabbak egy-egy szép rubinpéldányért hihetetlenül nagy árat fizetnek, csakhogy megszerezhessék. 1930-ban a "kerekasztal konferencián" a Londonban tartózkodó indiai maharadzsák az Európában lévő nagyobb, még gyengébb színű rubinokat is, mind összevásárolták.

Az 1 karátnál kisebb kövek esetében az elsőrendű rubin értéke az ugyanolyan súlyú és szintén elsőrendű gyémánt értékének kétszerese. Mivel a rubin nagyobb kristályokban összehasonlíthatatlanul ritkább, mint a gyémánt - amennyiben a 3 karátos rubin már ritkaság, ennél nagyobbak pedig csak egyes példányokban ismeretesek -, a nagyobb kövek ára a gyémántéhoz viszonyítva nem kétszeres, hanem ennél jóval magasabb, így például egy 3 karátos rubin egy ugyanolyan gyémánt árának körülbelül 10-szerese.

Világosabb, vagy túlsötét, kékes, ibolyás, sárga és barnás árnyalatú, továbbá egyenlőtlen színeloszlású, nem teljesen átlátszó, zavaros és foltos belsejű, vagy repedéses kövek aránytalanul olcsóbbak.

A háború előtt a csiszolt, világos színű rubin karátja körülbelül 10-30 márka volt, a sötétpiros értéke 1000 márkáig terjedt. 1930-ban a következő irányadó árak voltak érvényben: Közép és finom minőségű 1-2 karátos kő 100-500 márka karátonkint, 3-4 karátos 350-2000 márka; középminőségű 5-6 karátos kő 500-4000 márka, jobb minőségű 1000-8000 márka, rendkívüli jó minőségű és nagyobb kövek árai ennél is magasabbak.

A zafír előfordulása. Ázsiában Hátsó-Indiában másodlagos lelőhelyeken, ott, ahol rubin található, mindenütt előfordul a zafír is, de nem egyenlő arányban. Így, míg a rubin főlelőhelye Birma, a zafír nagyobb mennyiségben Sziámban található. A világ zafírtermelésének igen lényeges részét szolgáltatja Sziám, ahol a zafírbányák 1890 óta európai társaságok kezében vannak. A zafírterületek Tschantabun és Battambong között terülnek el, folyóvölgyek mélyén és hegyoldalak alsó részén. A zafírtartalmú hordalékanyag homokos, vöröses színű agyag. Az anyakőzet valószínűleg a Patat-hegység kristályos mészköve. A zafír minősége jórészben első rendű, elég gyakori az annyira kedvelt búzavirágkék színű és bársonyos fényű kő, de sok az egész sötét, majdnem fekete zafír is. 1926-ban Kanburi vidékén, Bangkoktól északnyugatra, egy újabb zafírelőfordulási helyet fedeztek fel, amelyet Bo-Ploi-nak (drágakő forrás) neveznek. Az itt talált kövek is elég jó minőségűek, szép kékszínűek, de az igazi búzavirágkék színűek ritkábbak. Zónás és foltos színeződés gyakori. A kövek 20 karát súlyt is elérnek, sőt 70, 120 és 150 karátosakat is találtak. 1923/24. évben 140.000 $ értékű zafírt vittek ki Sziámból, 1925-ben 20.000 $ értékűt.

Birmában a zafír a rubinnal együtt fordul elő s a rubintermelésnek fontos mellékterméke. 1926-ban a Birma Ruby Mines Ltd. egyik rubinbányájában olyan tekintélyes mennyiségű zafírt bányásztak, hogy a zafírból való bevétel felülmúlta a rubinét s különösen feltűnt az igen nagy kövek száma; 6-9 karátos kövek gyakoriak voltak, de találtak 1988, 951, 820, 253 karátosakat is. 1929-ben a Mogok-bányában egy 956, 1930-ban egy 630 karát súlyú zafír került elő. A birmai zafír minősége azonban jóval a sziámié mögött áll, a kövek színe rendesen nagyon sötét.

Hátsó-India zafírtermelése 1913-1924-ig a következő volt:

Ceylon. A sziget déli és délnyugati részén, Ratnapura környékén, a drágaköveket tartalmazó lerakódásokban a főszerepet a zafír játssza. 1923-ban Pelmadulla mellett fedeztek fel gazdag területeket, ahol sok szép és nagy követ találtak (700 karátig), úgyhogy ma ez a fő zafírlelőhely. Mindenütt a völgyek agyagos-homokos lerakódásából nyerik a zafírt és a kísérő drágaköveket. A drágaköveket tartalmazó réteget a bennszülöttek "illam"-nak nevezik; anyagát erősen legömbölyödött, fejnagyságig terjedő kvarckavicsok alkotják. A drágakövek is többnyire erősen legömbölyödtek, de azért elég ép állapotban megmaradt kristályokat is találtak. Az eredeti anyakőzet gránit, gnájsz és mészkő.

A ceyloni kövek színe többnyire világosabb, mint az indiaiaké s a színeződés igen sokszor nem egyenletes eloszlású. Jellemző, hogy sok csillagzafír fordul elő. Ceylonban a zafír mellett színtelen, sárga és ibolyaszínű korund is található. A zafír bányászása a bennszülöttek kezében van, akik ezért kis adót fizetnek s vagy egyénenkint vagy kis társaságokká alakulva űzik a drágakőkeresést. Ahol az "illam" mélyebben van, ott elérésére kis aknákat mélyesztenek. 1909-ben az évi termelés értékét 200.000 márkára becsülték. A kövek egy részét nyers állapotban, más részét szabálytalan csiszolású formában adják el. Colombo-ban modernül berendezett csiszolók is vannak.

Ceylonból több híres nagy zafír származik, amelyek uralkodók kincsei és múzeumok gyűjteményeibe kerültek. Így egy 260 karátos ceyloni zafír az orosz állam kincsei között van, egy 158 karátos pedig az American Museum of Natural History MORGAN-féle drágakőgyűjteményében.

Kasmir. Valamikor Zanskar területén is igen sok zafírt találtak, de ma már szünetelnek a bányák. A kasmiri zafírok színe többnyire világosabb kék.

Észak-Amerika. Az Egyesült Államok Montana államában több helyen gazdag zafírterületeket fedeztek fel. Aranymosás közben Helenától keletre, a felső Missouri vidékén találtak először nagyobb mennyiségű zafírt topáz, gránát, rutil, cianit, kalcedon, kassziterit társaságában. A nyert zafír többnyire világos színű, de azért sötétebbek is fordulnak elő s a búzavirágkék szín sem hiányzik. Jellemző a kövekre aránylag erős fényük s különös acélkék színben való ragyogásuk. Érdekes még az, hogy keménységük a többi zafírnál nagyobb, továbbá az a már említett sajátság, hogy egyesek mesterséges világításnál vörös színűek. A csillagzafírok ritkák. A kristályok rendesen erősen legömbölyödtek s nagyságuk nem igen terjed 10-12 karáton túl.

Helenától kissé távolabb, még több zafírlelőhely is ismeretes; a legfontosabb ezek közül Fergus County Yogo kerületében, Helenától 120 km-nyire terül el. Először itt is folyóhomokban találták a zafírt, nemsokára azonban felfedezték az anyakőzetben, egy mállott andezitben is, amelyből az utolsó években nagy mennyiséget nyertek. A kristályok általában sötétebbek, mint azok, amelyeket másodlagos helyeken találnak, nagyságuk rendesen szintén csak 10-12 karátig terjed. A zafírtartalmú kőzet fejtését és feldolgozását két társaság, az angol New Mine Sapphire Syndicate és az amerikai Yogo American Sapphire Syndicate végzi. A bányászás először csak külfejtés volt, később földalatti is. A fejtett kőzetet a levegőn az időjárás mállasztó hatásának teszik ki s csak azután dolgozzák fel. Átlagosan egy load kőzetanyagból 37 karát csiszolásra való anyagot nyernek; a zafir értéke karátonként 3 és 300 $ között van. 1905-1925-ig 4,000.000 $ értékű anyagot termeltek.

A montanai lelőhelyeken kívül a többi észak-amerikai előfordulás teljesen jelentéktelen.

Ausztrália. Az ausztráliai arany- és ónérctartalmú hordalékok több helyen jelentékeny mennyiségű zafirt tartalmaznak. Ezek közül a legfontosabbak a Queenslandban és Új-Dél-Walesben elterülő lelőhelyek. Queenslandban Anakie környékén aranykeresés vezetett rá az elég gazdag zafirterületekre. A zafirtartalmú réteg vöröses-sárgás agyag, bazalt és kvarcittörmelékekkel. Az anyakőzet a bazalt. Eleinte csak egészen a felszínen lévő anyagot dolgozták fel, de később a mélyebb rétegeket is kifejtették, mert ezek is tartalmaztak zafirt. A talált zafirok általában nem nagyok, de azért 128 és 218 karátos is előfordult, sőt 1925-ben egy 1617 karátos, szép kék és egy 147 karátos, szép sárga követ találtak. A kövek színe változatos, de az igazi búzavirágkék színű igen ritka. A kék kövek többnyire túl sötétek, vagy erősen zöldesbe hajlók. Gyakoriak a zárványok. A sötét köveknek igen erős a pleokroizmusuk. A nyert zafirnak körülbelül kétharmad része csiszolásra alkalmas anyag. Anakie 1892-től 1929-ig 613.000 £ értékű zafirt szolgáltatott. Az utóbbi években a termelés mennyisége erősen megcsökkent, a leggazdagabb helyek kimerültek s a jóminőségű kövek is egyre ritkábbá váltak.

Ausztrália másik fontos zafírtermő vidéke Új Dél-Walesban van Inverell-től keletre. Itt is másodlagos helyen, sötétszínű, kavicsos agyagrétegben fordul elő a korund. 1918-ban kezdték meg a rendszeres művelést modern eszközökkel s 1929-ig 28.365 £ értékű zafírt nyertek. A zafírkristályok világosabb színűek, mint az Anakiesiak. A kövek 10 %-a nagyobb egy karátnál, de 40 karátnál súlyosabbat is találtak.

A zafir értéke. Mivel a zafir kiváló minőségű és nagy példányokban összehasonlíthatatlanul gyakrabban fordul elő, mint a rubin, ezért értéke jóval alacsonyabb. Egy elsőrendű, búzavirágkék színű, 2-3 karátos zafirnak olyan értéke van, mint egy jó minőségű és ugyanolyan súlyú gyémántnak, de a nagyobb kövek értéké már sok esetben nagyobb, mint az ugyanolyan súlyú gyémánté. 1930-ban az európai piacon jó minőségű kövekért a következő árak voltak irányadók:

Lelőhely:	karát	Márka/karát
Birma	1/2-1	50-150
	1 1/2-3	80-400
	4-6	150-1200
Ceylon	1-4	60-300
	5-10	200-800
Sziám	1-2	50-200
	3-5	80-500
	Nagyobb	100-600
Ausztrália	Kisebb	20-30
	Nagyobb	30-50
Kasmir	Elsőrendű nagyobb kövek	500-2000

Egy 36 karátos, elsőrendű kasmiri zafirt néhány évvel ezelőtt Párizsban 4000 márkáért adtak el.

A zafir csiszolására és foglalására nézve ugyanazok a szabályok mérvadók, mint a rubinra. A szekrénykésen foglalt zafír foglalatát, szebb szín elérése céljából, ezüsttel szokták bélelni. Ceylonban legtöbbnyire az úgynevezett ceyloni csiszolási formát használják, amelynek jellemző tulajdonsága, hogy a kő alsó részén, meglehetősen szabálytalanul, igen sok apró, lépcsős lapocska van. Természetesen azért azt is szem előtt tartják, hogy a kő súlyából ne sokat veszítsen. Zafírokat Európában is csiszolnak ily módon, de szabályosabb kivitelben. A világosabb köveket ez a csiszolási mód élénkebbé teszi. Több kék ásvány színe hasonlít a zafír színéhez, úgy hogy ezekkel esetleg összecserélhető. Ilyen ásványok a kék spinell, a benitoit, kordierit, ciánit, kék turmalin, kék topáz, kék berill; ezek az ásványok azonban mind jóval kisebb keménységűek és fajsúlyúak. A kék spinell egyáltalában nem, a kordierit, benitoit és turmalin pedig jóval erősebben pleokróos, mint a zafír.

Különböző színű korundfajták. Minden zafír- és rubinlelőhelyen a korund többi fajtája is előfordul. Különösen gazdag színárnyalatokban a montanai lelőhely; 1900-ban a párisi világkiállításon látható volt egy melltű, amely 200 különböző színű korunddal volt díszítve. Ceylon és Ausztrália szintén sok "fancy stones"-t szolgáltat. A legritkább a smaragdzöld színű korund ("orientális smaragd"), mert a zöld színűek többnyire sárgás árnyalatúak. A smaragdzöld színű korund ára magasabb, mint a kék zafíré, de a rubin értékét nem éri el. A világos sárgászöld, krizolitszínű korund (orient. krizolit) jóval gyakoribb, mint a tiszta zöld. A világos kék és világos zöld, akvamarinhoz hasonló korund (orient. akvamarin) rendesen erősebben kék, vagy erősebben zöld, mint maga az akvamarin. A sárga szín (orient. topáz) minden árnyalatban előfordul. A leggyakoribb a kékesbe és zöldesbe hajló szalmasárga, de citromsárga és vöröses narancssárga (padparadscha) is található. Különösen Ceylon szolgáltat aránylag sok sárga követ s csillagosak is előfordulnak köztük, amelyeket könnyen megtévesztő módon, "csillagtopáz"-nak és "topázmacskaszem"-nek neveznek. A ceyloni sárgásvörös színű korundot "királytopáz"-nak hívják. A szép sárga kövek valamivel olcsóbbak, mint a szép kékek. A barnásvörös, vagy világos kárminvörös korundot (orient. hiacint v. orient. vermeille) a rubintól vörös színének erősen sárgás vagy barnás árnyalata különbözteti meg. Az ibolyaszínű korund (orient. ametiszt) színe ibolyába hajló vörös (violettrubin), vagy ibolyába hajló kék (violettzafír). Ezeknek a különböző színű korundoknak mind jelentékeny pleokroizmusuk van, de különösen erős az ibolyaszínű köveké.

Zöld korund: ω = sárgászöld, ε = zöldessárga.

Sárga korund: ω = sárga, ε = világos sárga.

Ibolya színű korund ω = ibolya, ε = halvány piros, sokszor színtelen.

Az ibolyaszínű korund mesterséges világításnál is jól hat és színe ekkor kissé vörösesbe játszik. A közönséges ametiszt mesterséges fényben szürkésnek és jelentéktelennek látszik. Fő lelőhelyük: Ceylon.

A színtelen zafír (leukozafír) erős fényénél fogva hasonlít a gyémánthoz és mivel a gyémánton kívül az összes többi színtelen követ karcolja, felületes vizsgálatnál össze is téveszthető vele, ámbár nélkülözi a gyémánt erős színszórását. Ha a fehér zafír gyengén kékes árnyalatú, "hiúz"- vagy "macskazafír"-nak nevezik, amely kifejezés a kordieritre is használatos.

A korundnak félig átlátszó, barna színű fajtája az úgynevezett gyémántpát, amelynek a bázislapján kékes színű aszterizmus látszik.

A berill a természetben átlátszatlan, zavaros, jelentéktelen színű fajtákban: közönséges berill és átlátszó, tiszta, szép színű kristályokban: nemes berill fordul elő. A nemes berillek közé tartozik a rubinnal egyenlően kedvelt és értékelt drágakő, a zöld színű smaragd, valamint az égkéktől a tengerkékig terjedő színekben pompázó akvamarin.

A nemes berill a zöld és kék színen kívül még egyéb színekben is előfordul, amelyeket a drágakő kereskedelemben mind különböző néven hívnak. A sárga = aranyberill, a világos zöldessárga = heliodor, a rózsaszínű = morganit, a színtelen = goshenit, a sárgászöld = akvamarinkrizolit.

A berillnek közönséges, átlátszatlan, drágakőnek nem megfelelő fajtája szintén fontos ásvány, mert a berillium-elemet tartalmazza, amelynek a jövő technikájában mindig nagyobb és nagyobb szerep fog jutni.

A berill kémiai összetétele sokkal bonyolultabb, mint a korundé, képlete: Be₃Al₂Si₆O₁₈. A kémiai elemzések a különböző berillekben még a következő elemeket mutatták ki: kálium, nátrium, litium, caesium, vas, króm; ezek közül egyesek mint színező anyagok fontosak.

A berill a hatszöges rendszerben kristályosodik. A fő kristályalak a hatszöges oszlop, amelyet vagy csak a bázislap zár be, vagy pedig rajta kívül még különböző bipiramisok is részt vesznek a kombinációban. A kristályok rendesen az oszlop irányában megnyúltak, ritkább a bázislap szerint való táblás kifejlődés, amely különösen a madagaszkári berilleken fordul elő. A hasadás tökéletlen a bázislap irányában. A közönséges berillek közt sokszor igen nagy, valóságos óriásszámba menő kristályok is előfordulnak, amelyek egy m hosszúságot is elérnek, sőt azt meg is haladják.

A kristálylapokon igen gyakoriak a különböző étetési idomok, amelyek részben dombocskák, részben pedig gödröcskék alakjában mutatkoznak. A berill keménysége a kvarc és topáz között van: 7¹/₂, de az egyes fajták keménységében kis eltérések vannak. A fajsúly 2.6-2.8.

A berill optikailag egytengelyű és negatív. Törésmutatója kicsi és kettőstörése gyenge. Szép zöld smaragdra nézve zöld fényben ω = 1.584, ε = 1.578. Fénye a közönséges üveg fényével egyenlő, ezt azonban a csiszolás lényegesen erősíti. A diszperzió 0.014.

A berill színe rendkívül változatos. A legértékesebb a tiszta zöld színű smaragd, amelynek színárnyalata a fűzöld és almazöld között van; ez a szín annyira jellemző, hogy a zöldnek ezt az árnyalatát éppen a smaragdról smaragdzöldnek nevezzük. A teljesen átlátszó és hibátlan smaragd rendkívül ritka; legtöbb esetben apró repedések teszik zavarossá, de apró zárványok, főképp csillámpikkelykék is gyakoriak benne. Sem a rubinok, sem a zafírok között nem olyan ritkák a teljesen hibátlan, tökéletesen átlátszó példányok, mint a smaragdok között. Minél szebb, sötétebb a smaragd színe és minél átlátszóbb, annál nagyobb az értéke, amelyet még emel az a bársonyos fény, amely a rubint és zafírt is értékesebbé teszi. Az ilyen smaragdok értéke a legjobb rubinéval egyenrangú, tehát felülmúlja a gyémántét. Világosabb színű smaragd gyakrabban fordul elő, ezek nem annyira kedveltek s ezért olcsóbbak is. A színeloszlás sokszor nem egyenletes, hanem világosabb és sötétebb foltok váltakoznak s néha réteges is lehet a színezés a bázislappal vagy a kristály hossztengelyével párhuzamos irányban. Mesterséges fénynél a smaragd színe nem változik és semmit sem veszít szépségéből.

A teljesen hibátlan, átlátszó kő a kis példányok között is ritka s még nagyobb ritkaságok közé tartózik egy-egy nagy, szép smaragd. A régi peruiak állítólag egy strucctojás nagyságú smaragdot istenség gyanánt tiszteltek. Több nagy smaragdot őriz a bécsi kincses kamara, többek között egy körülbelül 1500 karát körüli, egy darabból kivágott tintatartót. A Devonshire-i herceg birtokában egy 1350 karátos, tökéletes színű és átlátszóságú nyers kristály van; hatszöges oszlop, tetején a bázislappal. A British Museum-ban egy 156 karátos, gyönyörű követ őriznek. Sok szép smaragd van az orosz kincstár birtokában is, többek között egy 135 karátos, élénkzöld színű és teljesen tiszta, átlátszó tábla alakúan csiszolt kő, amely valószínűleg Columbiából származik, azonkívül egy 240-250 karátos kő az Uralból és egy 153 karátos Columbiából. Állítólag több szép smaragd van a Dakkar-i navab birtokában, melyek egyikébe a koránból vett mondást véstek. POLYKRATES gyűrűjében is valószínűleg smaragd lehetett.

Az akvamarin színét a tenger színéhez hasonlították, innen származik a neve. De nemcsak zöldeskék, vagy kékeszöld, hanem egész világos égkék színű fajták is előfordulnak. Az akvamarinkristályok rendesen megnyúlt prizmák s a smaragdhoz viszonyítva, sokkal több közöttük a szép tiszta, átlátszó, egyenletesen színezett kő. Repedések, zárványok, zavaros foltok is csak ritkán fordulnak elő. Mesterséges fénynél az akvamarin színe sem változik meg.

A sárga és rózsaszínű berill szintén különböző színárnyalatban fordul elő. A sárga rendesen kissé zöldes árnyalatú, de egész tiszta, világos és pompás aranysárga színű is található. A rózsaszínű berillek szintén különböző árnyalatokban fordulnak elő, ritkábbak, mint a sárgák és igen kedveltek.

A pleokroizmus elég jelentékeny.

A röntgensugarakat a berill egyáltalában nem bocsátja át.

A smaragd színező anyaga a króm. Sötétebb színű smaragdban 0.19 %, világosabban 0.11 % Cr₂O₃-t mutattak ki. A rózsaszínű berillekben caesiumot találtak, a többinek a színező anyaga valószínűleg vas. A smaragd színe hevítéskor nem változik meg, de a zöldes színű akvamarinok színe kékké változtatható. A kövek 400°-ra hevítve, színtelenek lesznek, majd lehűlés után kék színűvé válnak. Ultraibolya és közönséges sugarak hatástalanok a berill színére, a röntgensugárnak is csak mérsékelt hatása van: az akvamarin tisztább kék színű, a sárga berill világosabb, a rózsaszínű sötétebb lesz. A katódsugarak hatására a sárgászöld színű heliodorok fakószürkék lesznek. A rádiumsugarak a berillek színére alig hatnak, legfeljebb az akvamarinok kissé kékebbek lesznek.

Lumineszcencia a smaragdon figyelhető meg, még pedig röntgen- és katódsugarak hatására. A hatás abban nyilvánul, hogy a smaragd vörös színben világít, mégpedig a jelenség katódsugár hatására erősebb, mint röntgensugárzás után. Ultraibolyafényben színszűrők segítségével a különböző lelőhelyű smaragdok is megkülönböztethetők egymástól a lumineszcencia különböző foka alapján.

A berillt a fluorsav gyengén, a többi sav pedig egyáltalában nem támadja meg.

A smaragd előfordulása. Amerika felfedezése előtt a smaragd a legnagyobb ritkaságok közé tartozott, mert a leggazdagabb smaragdbányák Columbiában vannak. Az ókor smaragdjai valószínűleg a ma már csak történelmi nevezetességű egyiptomi bányákból valók, amelyeket egyiptomi hieroglif feljegyzések szerint már Kr. e. 1650-ben műveltek s ahonnan Kleopatra királynő smaragdjai is származtak. E régi bányák felkutatására 1816-ban az egyiptomi alkirály expedíciót küldött ki, amelynek sikerült is a bányákat megtalálni. Ezek részben Dschebel Zabara vidékén, Kosseirtől délre, Assuantól keletre, részben pedig e területtől délre, Dschebel Sikait környékén voltak. Az anyakőzet csillámpala, amely szteatitpalával váltakozik. Az expedíció felfedező munkája után e bányákban újra megkezdték a munkát, de csakhamar abbahagyták, mert a talált smaragdok minősége általában nagyon gyenge volt, úgyhogy a bányászat fenntartása nem lett volna hasznot hajtó.

1927-ben Afrikában, Transvaal északi részében a Leydsorp kerületben biotit- és amfibolpalában smaragdelőfordulást fedeztek fel. A smaragdok karátja a londoni piacon 65-100 £-ért kelt el. A havi átlagos, termelés értéke 915 £.

Ma a legszebb smaragdokat Columbia szolgáltatja, ahol a Cordillera Oriental-ban, Bogota vidékén, egy sötét színű palában ereket alkotó mészkőben található. (XII. tábla.) A smaragdbányákat már a régi bennszülöttek is ismerték; a smaragdot fejtették, ékkőnek használták és templomaikat díszítették vele. A mai smaragdbányák Bogotától keletre, Chivor mellett és Muzo község közelében terülnek el. A Muzo-i bányák az állam tulajdonában vannak, amely eleinte részben belföldi, részben külföldi társaságoknak adta bérbe. 1849-1861-ig egy angol társaság 14.200 $-t és a tiszta nyereség 5 %-át fizette bér gyanánt, 1864-1875-ig egy francia társaság bérelte a bányákat 14.700 $ évi összegért. Később a bérösszegek annyira emelkedtek, hogy nem akadt magánvállalkozó s a kormányzóság vette kezelésbe a bányákat. Jelenleg csak Chivor-ban folyik művelés, ahol néhány év óta egy amerikai társaság dolgozik. Újabb időben az érdeklődés a smaragd iránt nagy mértékben emelkedett s ennek következtében a bányák jövedelme is fellendült. A Chivor bányában az évi termelés körülbelül 120.000 $ értékű. Elsőrendű követ öt évenként kettőt-hármat találnak, a termelés 10 %-a másodrendű, 20 %-a harmad, a többi negyed és ötödrendű kő. Csiszoláskor az anyag 50 %-a vész el.

A smaragdtartalmú kőzetet külfejtéssel, lépcsősen fejtik és így keresik a mészkőereket, amelyek teljesen szabálytalanul vannak a kőzetben. A kifejtett mészkődarabokat azután összetörik s ebből a törmelékből keresik ki a smaragdokat. A meddő kőzetdarabokat és az elhasznált törmeléket a bánya fenekére hányják s onnan vízárammal távolítják el. 1928-ban Chivor bánya 22.712 karát smaragdot termelt. A smaragdok színe igen gyakran a legszebb zöld, de a világosabb színű kövek gyakoriabbak. A foltos és zónás színezés is sokszor előfordul. A kövek átlátszósága igen változó. Tökéletes átlátszóság és szép szín együtt elég ritka; a szép színű kövek értékét igen sokszor csökkenti a gyenge átlátszóság.

A régi smaragdok egy része állítólag Peruból származott, de a régi bányáknak a helye ma legnagyobb részt ismeretlen.

Ural. 1831-ben véletlenül egy paraszt fedezte fel az első smaragdot, aki a berezovi erdőkben faszedegetés közben, egy kidöntött fa gyökerei között több apró smaragdtöredéket talált. A szép zöld köveket Jekaterinburgba vitte, ahol kőcsiszoló-műhely volt s ahol a kövek smaragdoknak bizonyultak. Csakhamar megindult a keresés a smaragdok lelőhelye iránt, amelyet nemsokára meg is találtak, a Takowaja folyó jobb partján, Katarinenburgtól (Jekaterinburg) mintegy 90 kilométerre északkeletre, ahol azután több bányát nyitottak a smaragd rendszeres kutatására és nyerésére. A smaragd e helyeken csillámpalában található s körülbelül három köbméter kőzetre egy karát smaragd esik. A kristályok nagysága elég tekintélyes, még 20 cm hosszú kristályt is találtak, a nagy kristályok azonban silányabb minőségük miatt, csiszolásra nem alkalmasak. A drágakőnek megfelelő kövek egy karátnál ritkán nagyobbak. A minőség gyengébb, mint a columbiai köveké, de azért itt is találtak szép színű és átlátszó kristályokat. A bányászati statisztikai adatok szerint 1882-ig körülbelül 4000 kg smaragdot és berillt bányásztak. 1925-ben 2500 karát volt a termelés.

Brazilia. Minas Geraes tartomány több pontjáról kerültek smaragdok a drágakőpiacra. A legszebbek Esmeraldas közelében, Santa Anna dos Ferros mellett fordulnak elő, ahol a gnájszot átjáró pegmatitban találhatók.

Brazília újabb és nevezetes smaragdelőfordulási helye Bahia tartomány déli részében, Villa do Bom Jesus dos Meiros környékén van. Az előfordulás csak 1914 óta ismeretes. Az anyakőzet dolomitos márvány, a smaragd azonban mindenütt az ezt átszelő kvarc-erekhez van kötve. Rendkívül jellemző a Bom Jesus-i smaragdokra a kissé világosabb szín és sárgás árnyalat. A kristályok általában tiszták, zárvány- és repedés mentesek. A pleokroizmus: ω = sárgászöld, ε = kékeszöld.

Európa. Régi smaragdlelőhely ismeretes Salzburgban, a Habach-völgyben, amelyet állítólag már a rómaiak is ismertek s ahol még ma is folyik a smaragdok keresése. Az előfordulás nagyon hasonlít a Takowajai-hoz, mert a smaragd itt is csillámpalában található. A talált kristályok néha szép sötétzöldek, legnagyobb részük azonban zavaros, gyengén átlátszó, vagy teljesen átlátszatlan, úgyhogy csak igen kevés használható fel drágakőnek. A kristályok nagysága 2¹/₂ cm-ig terjed.

Ausztráliában 1912-ben Poonah mellett találtak smaragdokat, ahol 1926-ban 4000 karát volt a termelt mennyiség.

Észak-Amerika Észak-Carolina államában néhány helyen szintén találnak egész kis mennyiségű, csiszolásra érdemes smaragdot. Mitchell County-ban a smaragd kis zöld erek alakjában földpát és kvarckőzetben fordul elő; a smaragdot a kőzettel együtt csiszolva, "smaragdmatrix" néven hozzák forgalomba s különböző dísztárgyak készítésére használják.

A smaragd csiszolása, foglalása és értéke. A smaragdot legtöbbnyire lépcsős táblakőnek csiszolják. Használják még a vegyes formákat is, a brilliánst és rozettát ellenben csak nagyon ritkán. A zavaros és repedéses köveket néha domborúan csiszolják. A hibátlan, szépszínű smaragdot szabadon, a többit szekrénykésen foglalják, a világos színűek foglalatát zöld lemezkével bélelik, a hibás kövekét pedig feketére szokták festeni, hogy a hibák ne tűnjenek olyan könnyen szembe.

A smaragd értéke ma, különösen az elsőrendű kőé, rendkívül nagy, aminek az oka főképp az, hogy a jóminőségű kövek igen ritkák. 1930-ban a következő árak voltak érvényben:

A drágakőpiacon a smaragd nevet is felhasználják különböző jelzőkkel ellátva sok jóval kevésbbé értékes kő elnevezésére, hogy így ezeket a közönség szemében értékesebbé és kedveltebbé tegyék. Az ókorban általában minden zöld követ smaragdnak hívtak, így a jaszpist, malachitot, krizolitot, jadeitet, de régi leletek bebizonyították, hogy az igazi smaragdot is ismerték és használták. Ma a drágakőkereskedelemben a következő, könnyen tévedésbe ejthető kifejezések használatosak:

A smaragdhoz hasonló és helyettesítésére használt ásványok még: alexandrit, krizolit, diopszid.

Az akvamarin és a többi berill előfordulása. Ma az akvamarin legfontosabb lelőhelye Brazíliában van, ahol Minas Novasban, Minas Geraes északkeleti részén pegmatitkőzetben, s az ezekből keletkezett hordalékanyagban egyéb színes berillekkel és topázzal találják. Bahiában szép sárga berillek fordulnak elő. A kisebb kristályok rendesen tiszták, átlátszók, a nagyobbak már zavarosak, nem teljesen átlátszók és apró repedésekkel teltek. Gyakran előfordulnak a 10 kg-ot is meghaladó nagyságú kristályok. 1910-ben Marambaya mellett egy kívül zöld, belül kékszínű, 48 cm hosszú, 40-42 cm átmérőjű akvamarinkristályt találtak, amelyet 25.000 $-ért adtak el. Érdekesek a brazíliai akvamarinkristályok belsejében gyakran megjelenő csatornák, amelyek vagy a főtengellyel párhuzamosak, vagy szabálytalan elhelyezésűek. A Magyar Nemzeti Múzeum Ásványtárában látható egy ilyen akvamarinkristály, amelynek közepén egészen végighalad egy csatorna. Étetési idomok igen gyakoriak a brazíliai berilleken.

Európában Oroszországon kívül a többi berillelőfordulás teljesen jelentéktelen. Az Ural-hegységben a legszebb berillek Mursinka környékén, Katarinenburg közelében, egy durvaszemcsés gránit üregeiben topáz, turmalin, földpát, kvarc, csillám kíséretében fordulnak elő. A berillkristályok kék, kékeszöld, sárgászöld és sárgaszínűek s legtöbbnyire átlátszók. Néha két vagy több kristály egymással párhuzamos vagy szabálytalan helyzetben összenőtt. Tekintélyes nagyságú kristályok itt is akadnak; így találtak 65 cm hosszú és 26 cm vastag kristályt is. Mursinkától kissé távolabbi helyeken is vannak berillbányák, melyek közül a nevezetesebbek Alabaschka, Sisikowa és Sarapulskaja. Nevezetes berill-lelőhely még Schaitanka, ahol szép halványrózsaszínű kristályokat találnak. A takowajai smaragdlelőhelyen világos almazöld berillek is fordulnak elő.

Ázsiai Oroszország fontos akvamarinlelőhelyét Nertschinsk kerületben, az Adun-Tschilon-hegységben, 1723-ban fedezték fel. A szép tiszta kék, kékeszöld, sárga és néha rózsaszínű berillkristályok a gránitban ereket alkotó úgynevezett "topázszirt"-ben, kvarcból és topázból álló kőzetben fordulnak elő.

A borschtschowotschnói hegyvonulat Urulga mellett levő gránithegyeiben szintén találnak szép kék, sárga és víztiszta berillkristályokat, melyek 10 cm hosszúságot is elérnek s többnyire átlátszók és tiszták.

Indiában több helyütt találnak gránit üregeiben akvamarinokat, amelyek csiszolásra is alkalmasak, de ezek az előfordulások, jelentőség szempontjából, a brazíliai és urali mögött mind messze elmaradnak.

Afrikában, Észak-Transvaal-ban, a leydsdorpi smaragdterületeken színtelen, rózsaszínű és zöld berilleket is találtak.

1920-ban Délnyugat-Afrikában fontos berill-lelőhelyet fedeztek fel a Swakopmund-Windhuk vasútvonal Rössing állomása közelében. Az akvamarinkristályok pegmatitban fordulnak elő s jellemző rájuk a karcsu prizmás kifejlődés és a sárgászöld árnyalat.

Madagaszkár. A brazíliai és uráli berillelőfordulások mellé méltán sorakozik a kristályok szépsége tekintetében a madagaszkári, amelynek pegmatitjai igen értékes berillfajtákat tartalmaznak: szép kékszínű akvamarinokat és rózsaszínű berilleket, morganitokat (MORGAN amerikai milliárdosról elnevezve, ki nagy kedvelője volt a drágaköveknek). Jellemzők az aránylag sötétebb kékszínű akvamarinok, amelyek különösen értékesek. A kristályok többnyire rövid oszloposak vagy táblás kifejlődésűek; néha igen nagy, 25 kg-os akvamarinokra és színtelen berillekre is akadtak.

Észak-Amerika több pontján fordul elő berill, de a legtöbb helyen csak jelentéktelen mennyiségben. A legtöbbet Észak-Carolina és Connecticut szolgáltatja. Szép sötétkék színű, zafírkék árnyalatú berilleket találnak Royalston mellett Massachussettben, amelyeket "hyazinthozontes"-nek neveznek. A rózsaberill előfordulási helyei Californiában, San Diego Countyban: Ramona, Pala, Mesa Grande. A British Museumban, Londonban, egy 4 kg-os rózsaberill van San Diegóból. A rózsaberillek itt is és Madagaszkárban is kunzittal és rubellittel, a spodumen és turmalin rózsaszínű fajtáival együtt fordulnak elő, de a madagaszkári berillek tiszta rózsaárnyalatúak, míg az amerikaiak színe kissé sárgába hajló.

Amerikában az egyes berillfajtáknak különböző neveket adtak. A már említett színtelen gosheniten és rózsaszínű morganiton kívül a következő elnevezések használatosak:

E két utóbbi elnevezés könnyen félrevezet, mert két más ásványnak is a neve.

Az akvamarin és a többi berill csiszolása és értéke. Az akvamarint és a többi színes berillt is legtöbbnyire lépcsősen, táblakőnek, ritkábban brilliánsnak csiszolják. Sokszor különféle csiszolási módok kombinációját használják. Igen kedvelt az akvamarin, mint függelék. A nagyon világos színű köveket rendesen vastagabbnak hagyják. A hibátlan és szépszínű köveket szabadon, a hibásakat zártan, fekete szekrénykébe foglalják. Néha a fény és szín emelésére a kő alá megfelelő színű lemezkét, legmegfelelőbben ezüstöt helyeznek. Az akvamarint a kőmetszésnél is használják.

A berillnek ezek a fajtái, mivel nagyobb mennyiségben fordulnak elő, az olcsóbb drágakövek közé tartoznak. Az elsőrendű, kiváló akvamarin ára sem éri el még a közepes minőségű smaragd árát sem s a nagyobb kövek ára csak olyan arányban emelkedik, mint súlyuk. A legjobb minőségű akvamarin karátja 65 márkáig terjed, közepes minőségűnek karátja körülbelül 8 márka. A berill ára karátonkint 3-15 márka között van.

Az akvamarin a hozzá hasonló ásványok közül legkönnyebben a topázzal és euklásszal téveszthető össze, de hasonlíthat hozzája a világoskékszínű turmalin és zafír is. A sárga berill szintén topázzal cserélhető legkönnyebben össze, de kvarc, krizolit, krizoberill, turmalin és zafír megfelelő színű fajtái is alkalmasak a megtévesztésre.

A krizoberill neve annyit jelent, mint aranyos berill, mivel a többnyire zöldessárga színű kő igen gyakran aranyos ragyogású, de tiszta sárga-, zöld- és barnaszínű krizoberillek is fordulnak elő. Zöldszínű változata az alexandrit. Kémiailag a krizoberill berilliumaluminát, összetétele: BeAl₂O₄, de rendesen tartalmaz kevés vasat és krómot is.

A krizoberill a rombos rendszerben kristályosodik, többnyire rövid, oszlopos kristályokban, amelyeknek tetején piramislapok jelennek meg. Igen gyakori az ikerképződés és különösen jellemző három kristálynak olymódon való összenövése, hogy az ikerkristály hatszögesnek tűnik fel. Ez az ikerképződés különösen az alexandriton gyakori. A hasadás oldallap szerint elég jó. Fajsúly: 3.68-3.78. Keménység: 8¹/₂, csak a korund és gyémánt haladja túl. Az optikailag kéttengelyű ásvány karaktere pozitív. A törésmutató értékei egy brazíliai kristályon: α = 1.7470, β = 1.7484, γ = 1.7565, a kettőstörés tehát gyenge. Diszperzió kicsi, 0.015, vagyis színszórása gyenge. A krizoberill üvegfényű, de néha sajátságos zsírfényű is. A drágakőnek használt krizoberillek átlátszók vagy áttetszők, az egészen átlátszatlan példányok drágakőül nem alkalmasak. Ritkán átlátszók az alexandritok a bennük levő zárványok és repedések miatt, úgyhogy sokszor egy-egy nagyobb kristálynak csak egész kis része használható. A krizoberill a Röntgen-sugarak nagy részét átengedi.

A sötétebb színű fajták pleokroizmusa igen jelentékeny; legerősebb az alexandrité, amelyben a következőket észlelték: α = piros, β = narancssárga, γ = smaragdzöld. Az alexandrit e nagy pleokroizmusa miatt a csiszolt kő tábláját lehetőleg a zöld szín irányában kell elhelyezni. Az alexandritok között gyakori hármasikreken, az egyes egyének különböző elhelyezkedése miatt, sokszor igen nehéz a legkedvezőbb irány kiválasztása. A krizoberill színező anyaga a vas, amelyhez az alexandritokban króm is járul.

Érdekes tulajdonsága a krizoberillnek, hogy egyes példányain hullámos fényjelenség figyelhető meg, amely különösen a domborúan csiszolt köveken érvényesül. Az ilyen kristályoknak a drágakőpiacon különböző nevük van: cimofán (a görög kyma = hullám szó után), krizoberill-macskaszem, orientális-, ceyloni vagy indiai macskaszem, opalizáló krizolit. A legszebb krizoberill-macskaszemek Ceylonból kerülnek forgalomba, melyek ott zöld, sárga és barna színben is találhatók s amelyeken zöldes, kékesfehér vagy aranysárga színekben játszó hullámos fényjáték vonul végig. Minél erősebb ez a tünemény, annál becsesebb a kő. A jelenséget a kő belsejében levő, apró, mikroszkopikus nagyságú s igen nagyszámú csatornácskák okozzák, amelyek a kristály főtengelyével párhuzamos irányban húzódnak. Ezek a csatornácskák üresek, de valamikor valószínűen ásványanyaggal voltak kitöltve. A csiszolásnál a csatornácskák irányára tekintettel kell lenni. Legjobban érvényesül a habos fényjelenség akkor, ha az ovális alakban csiszolt kő hossztengelye a csatornák irányára merőleges.

A szép sötétzöld, fűzöld, néha egész smaragdzöld alexandritnak rendkívül érdekes és jellemző sajátsága a különböző fényben való színváltozása, amely tulajdonsága a legbiztosabb alap a felismerésre. A nappali fényben szép zöldszínű alexandrit mesterséges sárga fényben vörös- vagy ibolyaszínű. A jelenség oka a sárga és kék fény erős abszorpciója, úgyhogy csak a piros és zöld sugarak hatolnak keresztül. A kő színe piros vagy zöld aszerint, hogy a beeső sugarak több piros (lámpafény), vagy több zöld fényt (nappali fény) tartalmaznak.

Az alexandritot 1830-ban fedezték fel az Uralban a későbbi II. SÁNDOR cár nagykorúvá való nyilvánításának napján s az ő tiszteletére nevezték el. Mivel sokáig csak oroszországi előfordulását ismerték, az oroszok nemzeti kövüknek tekintették s ma is rendkívül nagyra becsülik. Miként az amerikaiaknak a kunzit, az oroszoknak az alexandrit a kedvelt drágakövük.

Oroszországban az alexandritot Katarinenburgtól keletre, a takowajai smaragdbányákban csillámpalában találják. A kristályok 4 cm átmérőt is elérnek s legtöbbnyire csillagalakú ikreket alkotnak. A kövek legnagyobb része zavaros és repedésekkel telt, ezeknek csak a tiszta részük használható. A szép, csiszolható kövek ritkán haladják túl az 5 karátot. 1929-ben az évi termelés 250 karát volt, 12.500 rubel értékben.

Ma a legfontosabb alexandritlelőhely Ceylonban ismeretes a Morawak-Korale lerakódásaiban. Az itteni alexandritok tisztábbak, szebbek és nagyobbak is, mint az uraliak. A 4 karátos kő a kisebbek közé tartozik s találtak egy 63 karátosat is. Ceylonban alexandrit-macskaszemek is előfordulnak.

Az alexandrit értéke elég nagy; a jobb kövek ára nem marad a gyémánté mögött. Közepes minőségű kisebb kő 50-150 márka karátonkint. Jobb minőségű és nagyobb kövekért karátonkint 1000 márkát is fizetnek.

A krizoberill legfontosabb lelőhelyei is Ceylonban vannak. Saffragam kerület zafírtartalmú alluviumai, különösen a Ratganga-folyó hordaléka és Matara környéke, a sziget déli részén, szolgáltatják az aranysárga-, sárga-, zöldessárga-, zöldesbarna- és zöldszínű köveket, amelyek nagysága 100 karátig is terjed s amelyek között sok krizoberill-macskaszem is van.

Brazíliában Minas Geraes tartomány, Minas Novas kerületében, gránitpegmatit üregeiben, valamint ennek elmállott hordalékában szintén találtak krizoberillt. Ezeknek a színe szürkésfehér, halványsárga, citromsárga, kékeszöld, zöld. Az aranysárga, borsárga kövek ritkábbak.

A krizoberillt lépcsős kőnek is és brilliánsnak is csiszolják, míg a macskaszemek kerek vagy ovális domború formában kerülnek forgalomba. A foglalás többnyire szabad, de a nagyon világos és halvány színű köveket szekrénykésen foglalják s a szín emelésére a foglalatba aranylemezt helyeznek.

Különösen kedvelt kő a krizoberill Brazíliában, ahol hibásan sokszor "krizolit"-nak hívják. Legjobban szeretik az aranysárga, átlátszó köveket, úgyhogy Brazíliában egy szépen csiszolt kőért nagyobb árat fizetnek, mint nálunk. Ezért sokszor a brazíliai származású kő csiszolás után visszakerül hazájába. Ma a jó minőségű, kisebb csiszolt krizoberill ára karátonkint 15-25 márka, a nagyobb köveké körülbelül 60 márkáig terjed. 100 karátnál nagyobb csiszolt kő a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

A krizoberill legkönnyebben a krizolittal téveszthető össze. A két ásvány közt levő hasonlóságra utal a krizolit név használata a krizoberillre különböző jelzőkkel összekötve, úgymint orientális, brazíliai, opalizáló, színtjátszó krizolit, krizolit-krizoberill, chrysolithus. Viszont chrysoberillus névvel egy sárgászöld berillt hívnak. A krizoberill-macskaszem a kvarc-macskaszemmel téveszthető könnyen össze. A kék alexandrit kifejezés zafírt jelent.

Az ásványtanban spinell néven szereplő ásványnak több fajtája ismeretes, ezek közül azonban csak az átlátszó és szép színű kövek, az úgynevezett nemes spinellek foglalnak helyet a drágakövek sorában. A nemes spinellek vegyi összetétele a MgAl₂O₄ képlettel fejezhető ki, amelyben azonban a Mg-nak és Al-nak is egy részét kisebb, vagy nagyobb mennyiségben más fémek, főképp vas és króm helyettesítik s ezek az alkotórészek mint színező anyagok jelentősek.

A szabályos rendszerben kristályosodó spinellek főalakja az oktaéder, amely néha a rombtizenkettőssel vagy a deltoidhuszonnégyessel van kombinálva. Igen jellemző az ikerképződés az oktaéderlap szerint. A spinellkristályok között az 1 karát nagyságú kristályok közönségesek, 2, 3, 4 karátosak is gyakoriak, ennél nagyobbak már ritkák, a 10 karátot meghaladók pedig már csak kivételesen fordulnak elő. Az 1862-i londoni világkiállításon két igen nagy, domborúra csiszolt spinell volt látható. Az egyiknek a súlya nyersen 197, csiszolás után 81, a másiké 102, illetőleg 72 karát volt. Szép nagy köveket őriz a londoni British Museum; az angol és francia koronakincsek között is van néhány figyelemre méltó szép nagy kő. Régebben a spinellt igen gyakran összetévesztették a rubinnal s behatóbb vizsgálatnál több ilyen rubinnak tartott és fejedelmi kincseskamrákban őrzött kő spinellnek bizonyult.

A spinellnek szembetűnő hasadása nincs, törése kagylós, keménysége 8. A nemes spinellek fajsúlya 3.53-tól 3.65-ig terjedhet a különböző lelőhelyek és a különböző színű fajták szerint. A szabályos rendszernek megfelelően a spinell izotróp, vagyis egyszer fénytörő. A törésmutató Na-fényben 1.715-1.722. A diszperzió 0.020. A spinelleknek élénk üvegfényük van, amely csiszolással és fényezéssel nagy mértékben emelhető. Pleokroizmus nem figyelhető meg. A Röntgen-sugarakat csak kevéssé bocsátja át.

A spinell színe lehet piros, kék, ibolya, barna, zöldessárga, fekete; a színtelen kristályok ritkák; a piros mindenféle árnyalatban előfordul. A szép rubinpiros kövek a legértékesebbek, ezek "rubinspinell", vagy "gouttes de sang" néven kerülnek forgalomba. A rózsaszínű kövek "balasrubin", a kissé ibolyás árnyalatúak pedig "almandinspinell" néven szerepelnek. A sárgás és barnásvörös spinell a "rubicell" (Essigspinell). A kék spinell színe hasonlít a zafír színéhez, ezért "zafírspinell"-nek hívják, a zöld változat a "klorospinell". Ezeken az átlátszó spinelleken kívül még egy átlátszatlan, fekete színű spinellt is használnak drágakő gyanánt, amelynek megcsiszolva igen erős fénye van. Ez a pleonast vagy ceylonit, amelynek egész vékony lemeze sötétzölden átlátszó.

A piros spinellek színező anyaga főképp a króm, a kékeké vasoxidul: FeO, a barnáké pedig vasoxid: Fe₂O₃. Ez anyagok keveréke idézi elő az átmeneti színeket: a barnásvöröset, ibolyáskéket és ibolyásvöröset.

A piros spinell színe hevítésre világosabb színű, majd sárga lesz, kihűlés után azonban az eredeti szín visszatér. A kék spinell színe nem ilyen állandó, 1250°-ig hevítve először zöld, majd világossárga színű lesz.

Ibolyántúli, katód-, Röntgen- és rádiumsugarak hatására a spinellek színe nem változik meg.

A lumineszcencia-jelenségek közül feltűnő az ibolyántúli sugarak hatása a piros spinellekre; ezek a higanykvarclámpa fényében igen élénkpiros színnel világítanak s e tulajdonságuk alapján az almadin-gránáttól, amelyhez sok esetben nagyon hasonlítanak, biztosan megkülönböztethetők. Katódsugarak alatt a kék és zöld spinellek sötétzöld, az ibolyaszínűek pedig világoszöld színnel világítanak.

Dörzsöléssel a spinell pozitív elektromos lesz, melegítéssel azonban nem. Savak nem támadják meg.

A spinellt úgy csiszolják, mint a rubint és zafírt. A legkedveltebb a brilliánsforma, de használják a tiszta lépcsős és a vegyes csiszolási alakokat, sőt a domborút is. A spinell foglalása is olyan, mint a rubiné; a szép, hibátlan köveket szabadon, a világos színűeket és hibásakat szekrénykésen keretezik. Ez utóbbiak foglalatába a szín és fény emelésére arany-, esetleg rézlemezkéket helyeznek. A fekete spinellt gyászékszerül dolgozzák fel.

A csiszolt spinelleket igen gyakran összetévesztették más hasonló ásványokkal. A piros spinell rubinnal, a rózsaszínű topázzal és turmalinnal, az ibolyásvörös almandinnal és korunddal, a sárgásvörös hiacinttal és hesszonittal téveszthető össze, de a fajsúly, keménység és optikai sajátságok a kétes esetekben mindig útbaigazítanak.

Mivel a szép piros spinell nagyon hasonlít a rubinhoz, sokszor használják a rubin helyettesítésére valami jelzővel összekötött rubin név alatt. Ilyen elnevezések: balasrubin, amely spinellt jelent, alabandinrubin, amely néven spinell és gránát is szerepel. Az úgy nevezett "arizonaspinell" nem más, mint a gránát pirop változata. Az ibolyaszínű spinelleket éppen úgy, mint az ilyen színű korundokat, orientális ametisztnek nevezik. A kék spinellt zafirinnak, a sárgásvörös rubicellt hiacintnak és vermeille-nek is hívják. Ezek a nevek azonban könnyen tévedésre adhatnak okot s különösen helyteleníthető a hiacint és vermeille névnek spinellre való alkalmazása, mert e neveken tulajdonképpen cirkont és gránátot értünk.

A spinell értéke alacsonyabb, mint a rubiné, de azért az elsőrendű szép köveknek elég magas áruk van; legdrágábbak a szép rubinszínű változatok. A kiváló minőségű kő karátja 150-300 márka, jó minőségű 50-200 márka, a közepes minőségű kisebb kövek ára pedig karátonkint 15-40 márka.

Az egész világ évi spinelltermelését átlagban 85.000 márkára becsülik.

A nemes spinell majdnem mindenhol a korunddal együtt fordul elő. Birmában a rubin kísérője s Mogok környékén 15 karátnál is nagyobb, gyönyörű példányok fordulnak elő. Sziámban szintén a rubinnal és zafírral együtt található. Ceylon másodlagos drágakőlelőhelyei is gazdagok spinellben. A piros, ibolya, zöld és barna köveken kívül itt gyönyörű átlátszó, kékszínű spinellek is találhatók s a fekete spinellek legfontosabb lelőhelye is itt van.

Ausztráliában, Új-Dél-Walesban, a folyók hordalékában szép számban találnak spinelleket.

Brazília folyóinak homokjában szintén találhatók spinellek.

Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban New Jerseyben, Észak-Carolinában és New York államban fordulnak elő csiszolásra is alkalmas spinellek.

A topáz szó az ókorból származik, de a régiek e néven valószínűleg nem a topázt, hanem a krizolitot értették. AGATHARCHIDES földrajzi író Kr. e. 130 évvel feljegyzéseiben azt írja, hogy a Vörös-tengernek egyik szigetén szép aranyszínű követ lehet találni. A szigetet Topasosnak, az ásványt pedig topáznak nevezték. 1900-ban Egyiptom partja közelében, Seberget szigetén erősen szerpentinné alakult peridotit üregeinek falán gyönyörű krizolit kristályokat fedeztek fel, ebből arra következtethetünk, hogy itt lehetett a régiek Topasos szigete s ezt a krizolitot nevezték topáznak.

A berillhez hasonlóan a topázok között is vannak átlátszatlan, drágakőnek nem alkalmas fajták, amelyeket ásványtani névvel pirofizalitnak és piknitnek nevezünk. Ezekkel szemben a különböző színű, átlátszó fajták a nemes topázok.

Kémiailag a topáz alumíniumszilikát, amelyben különböző arányban fluor és hidroxil van. A topáz fajsúlya, törésmutatója a fluor és hidroxil aránya szerint változik. A topáz általános összetétele az Al₂SiO₄(F, OH)₂ képlettel fejezhető ki s a két szélső tag között: Al₂SiO₄F₂ és Al₂SiO₄(OH)₂, minden átmenet lehetséges. Egész kis mennyiségben jelen lehet még króm és vasoxidul, amely anyagok a színezést idézhetik elő.

A topáz a rombos rendszerben kristályosodik. A kristályok néha egész egyszerű kifejlődésűek: két vertikális prizma és egy piramis kombinációi, de igen sokszor a kristályok lapokban gazdagabbak. Legtöbb esetben a kristályoknak csak a felső részük fejlődött ki, mert alsó részükkel a kőzethez nőttek. (Címtábla.)

A topáznak igen jellemző tulajdonsága, hogy kitűnően hasad a bázislap szerint, úgyhogy a kristályok az alapkőzetről való eltávolítás közben rendesen lehasadnak e lap irányában. A kitűnő hasadás miatt a nagyobb kristályoknak kisebbekre való szétosztása rendkívül könnyű feladat, de annál nagyobb elővigyázatosság szükséges a csiszoláshoz. A topáz törése kagylós és egyenetlen. Keménysége a Mohs-féle skálában a 8. fokot képviseli. Fajsúlya a változó összetételnek megfelelőleg 3.4-3.6. A topáz a kristálylapokon élénk üveg fényű, a hasadási lapokon gyöngyházfényű.

A topáz optikailag kéttengelyű, pozitív. A törésmutató és kettőstörés értéke a F és OH arányától függ, a hidroxilban gazdagabbaknak nagyobb törésmutatójuk és kisebb kettőstörésük van. A három fő törésmutató napfényben: α = 1.6116, β = 1.6138, γ = 1.6241. A kettőstörés és diszperzió kicsi. A színesek pleokroizmusa gyenge.

A topáz színe változatos. Legjellemzőbb és legelterjedtebb szín a sárga, de gyakoriak a víztiszta és kékszínű, ritkábbak a rózsaszínű kristályok. A topázkristályok többnyire tiszták és átlátszók. A sárga szín a legvilágosabb sárgától egészen a sötét barnássárgáig terjed s a sárga színben igen sokszor kis vörös árnyalat is van. A sárga szín annyira jellemző a topázra, hogy sok más sárga követ jelzőkkel ellátva, topáznak hívnak. Az orientális vagy indiai, vagy királytopáz nem más, mint sárga zafír, a spanyol, madeira, cseh, okcidentális és aranytopáz pedig kvarc. Szép sötét sárga topázok Brazíliában fordulnak elő, de ugyanitt aranysárga, mézsárga, borsárga kristályok is vannak. Halványsárga topázok Schneckensteinben (Szászország) találhatók s ezeket "szász topáz"-oknak hívják. Néha a szász kristályok kissé zöldes árnyalatúak s ezeket helytelenül "szász krizolit"-nak nevezik. A kékszínű topázok legtöbb esetben világos színűek, sokszor kissé zöldes árnyalatúak. A sötétebb kék szín nagyon ritka; újabban Brazíliában találtak sötét, zafírhoz hasonló színű kristályokat. Szép világoskék topázok találhatók az Uralban Mursinka tájékán s e lelőhely után a kék színű topázokat általában "szibériai topáz"-nak szokták nevezni. Kissé zöldes árnyalatú, akvamarinhoz hasonló színű topázok Nertschinskben, Szibériában fordulnak elő; ezek igen sokszor akvamarin néven kerülnek forgalomba. A folyókavicsok között talált, legömbölyödött élű, víztiszta kristályokat Brazíliában "vízcseppek"-nek, "Pingos d'Agoa"-nak nevezik, a drágakőkereskedelemben "gouttes d'eau" néven vannak forgalomban. A legritkábbak a rózsaszínű topázok, amelyek néha ibolyás árnyalatúak. Brazíliában fordulnak elő s "brazíliai rubin"-nak is nevezik őket.

A topáz a Röntgen-sugarakat csak félig engedi át.

A topáz színezőanyagára vonatkozó vizsgálatok szerint a sárga színt valószínűleg króm, a rózsaszínt vanádium idézi elő; az akvamarinszínű topázok színező anyaga pedig a vas.

A topáz hevítve színét megváltoztatja. Gyakorlatilag nagy jelentőségű, hogy a sárga- és barnásszínű kövek hevítve rózsaszínűekké válnak, a rózsaszínű topáz tehát sárgából mesterségesen előállítható. Legmegfelelőbbek a hevítésre az aranysárga és vöröses sárga brazíliai topázok. A szükséges hő 300-400°; erősebb hevítésnek teljes elszíntelenedés a következménye. Feltűnő, hogy az ilyen "égetett" rózsatopázok fénytörése nagyobb és pleokroizmusa erősebb, mint a természetes színű kőé. A forgalomban lévő rózsatopázok legnagyobb része hevített kő. A hevítést is, de különösen a lehűtést rendkívül óvatosan kell végezni, mert különben repedések keletkeznek a kőben. A hevítendő kristályt tégelyben hamu, homok, magnézia, vagy szénpor közé helyezik s így levegőtől elzártan hevítik. A sárga szín először eltűnik, a kő színtelenné válik s a vöröses szín csak lehűléskor jelentkezik. A schneckensteini halványsárgaszínű topázok hevítéssel nem válnak rózsaszínűvé, hanem teljesen elszíntelenednek s ugyanezt tapasztalták a ceyloni topázokon is. A hevített topázok ibolyántúli sugarak hatására visszanyerik eredeti színüket; e tulajdonságuknál fogva tehát a természetes kőtől megkülönböztethetők. Kék topázokon hevítéskor nem sikerült színváltozást megfigyelni.

A topázkristályokon különböző sugarak hatására is észlelhető némi színváltozás, Megfigyelték, hogy bizonyos sárga kövek, különösen az Urulga-folyó (Szibéria) vidékéről származók, napfény hatásának kitéve, néhány hónap alatt színüket teljesen elvesztették, egyes halvány kékszínű kövek pedig halványsárgákká váltak. A narancssárga topázok az ibolyántúli sugarak hatására sötétebbek lettek. A Röntgen-sugarak hatása elég feltűnő: a színtelen topáz sárga lesz, a halványsárga brazíliai sötétebb, narancssárga színt ölt, de a schneckensteini alig változik. A katódsugarak jóformán semmi hatással nincsenek, de a rádiumsugárzás elég élénk változást idéz elő. Hatására a színtelen topáz narancssárga vagy világossárga, a fehéressárga és rózsaszínű sötétnarancsszínű, a sárgásbarna sötétebb sárgásbarna lesz; a schneckensteini sárgásszínű, és a brazíliai kéktopáz nem változik, de a többi kékes topáz sárgás színűvé válik.

Lumineszcencia-jelenségek: ibolyántúli besugárzásra a rózsaszínű topáz halványbarnássárga, a sárga narancssárga színben fénylik. A Röntgen-sugarak hatása gyenge, katódsugarak a színtelen topázon fakókék vagy sárga, a világoskéken világoskék, a sárgán kék lumineszcencia jelenségeket idéznek elő. A brazíliai színtelen topázokon, 150°-on, igen élénk, különböző színű radiotermolumineszcencia észlelhető.

Igen jellemző a topázra, hogy dörzsöléssel könnyen elektromos lesz s apró papírdarabkákat magához vonz. E tulajdonsága szintén alkalmas hozzá hasonló más ásványoktól való megkülönböztetésére. Jellemző még az is, hogy a felhevített topáz lassan lehűtve, szintén elektromos lesz.

A topázkristályokban igen gyakran vannak folyadékzárványok, amelyek legtöbbnyire csak mikroszkópikusak.

A savak közül a topázt csak a forró kénsav támadja meg; fluor sav sem hat rá.

A sárga és kék topázokat szívesen csiszolják táblás és lépcsős köveknek; a színtelen köveknek azonban majdnem mindig brilliánsalakot adnak. A topáz nagyfokú hasadása a csiszolásban és fényezésben nagy óvatosságot kíván s ezért a táblalapot a bázislapra merőleges vagy ferde irányban kell elhelyezni. A szép, hibátlan köveket többnyire szabadon foglalják, a nem elég élénk színűeket szekrénykébe helyezik s a foglalat belsejét a sárgaszínűeknél arannyal, a kékeknél vörösszínű lapocskával bélelik.

A színtelen topáz csiszolt állapotban különösen a gyémánttal, fenakittal és színtelen berillel téveszthető össze. A színes kövek akvamarinnal, turmalinnal, citrinnel, égetett ametiszttel cserélhetők könnyen össze.

A topáz értéke általában nem nagy. Halvány, világos színű kövek karátja 5 márka körül van, sötétebb sárga kő karátja 15-20 márka. A legdrágábbak a rózsaszínű és kék kövek, amelyek ára karátonkint 80 márkáig is terjed.

A topáz előfordulása. Oroszországban a topáz mindenütt a berillel együtt fordul elő. A legszebb és legértékesebb topázok lelőhelye Mursinka, Alabaschka mellett, az Uralban. Az átlátszó, többnyire kék, vagy kékeszöld, ritkán színtelen kristályok több centiméter nagyságot érnek el s berillel, füstkvarccal, földpáttal, turmalinnal és lepidolittal a gránitnak agyaggal kitöltött üregeiben találhatók. Miasktól keletre, az Ilmen-tó mellett, Orenburg tartományban, pegmatiterek agyagos üregeiben többnyire színtelen és sárgásszínű kristályok fordulnak elő. Ugyancsak Orenburg tartományban, a sanarkai aranymosási területen szép átlátszó, sárgaszínű topázokat találnak, de előfordulnak rózsaszínűek, kékek és színtelenek is. A Kamenka-folyó hordalékában szintén rózsaszínű és aranysárga topázok találhatók.

Igen szép és nagy topázok vannak Transbaikáliában, a Kuchuserkensk és Borschtschowotschnoi-hegyvonulatok gránitjaiban, mégpedig főképp az Urulga-folyó mellett húzódó hegyekben, ahol szintén berillel fordulnak elő. A topázok leginkább sárgaszínűek, de kékes árnyalatúak és színtelenek is találhatók. A kristályok nagysága sokszor igen tekintélyes. Transbaikáliában, az Adun-Tschilon-hegységben, a gránitban ereket alkotó és berillt tartalmazó topázszirt topázai drágakőnek többnyire nem alkalmasak. Kamcsatkában szintén találnak topázt, mégpedig kék-, sárgás- és zöldszínűt.

Igen gazdagok Brazília topázlelőhelyei s a sárga és rózsaszínű, valamint a színtelen és világoskék topázok egymástól szétválasztva, teljesen különböző helyeken és módon fordulnak elő.

A sárga topázok lelőhelyeit 1760 körül Ouro Preto (Villa Ricca) közelében, Minas Geraesben fedezték fel, ahol mállott agyagpala üregeiben fehéres és barnás színű, pikkelyes, kővelőnek nevezett anyagban találják a sárga, barnássárga és rózsaszínű topázkristályokat. Gyakran egy és ugyanazon kristályon a sárga és rózsás szín váltakozik egymással. Igen jellemző a kristályoknak teljesen egyszerű kifejlődése, úgyhogy lapdús kristály csak egészen elvétve akad. A kristályok között a több centiméter nagyságúak sem ritkák.

A víztiszta, és világoskékszínű topázok legfontosabb lelőhelyei Minas Geraes északkeleti részében, Municipio Arassuahy és Theophilo Ottani környékén csillámpalákat és gnájszokat átjáró pegmatitok üregeiben vannak. A topáz kíséretében berill, krizoberill, zöld- és rózsaszínű turmalin is előfordul. A drágaköveket tartalmazó kőzeterek a föld felszínéhez közel laza, földes kaolinná alakultak s ebből a földes anyagból a kristályok kimállanak és a folyók hordalékába jutnak. A vidék folyóinak hordaléka mind gazdag topázhömpölyökben, amelyeknek nagysága néha igen tekintélyes s az ökölnagyságot is jóval túlhaladja.

Brazíliában a színtelen topázhömpölyöket a már említett "vízcsepp" elnevezésen kívül "rabszolga gyémántok"-nak is nevezik, mert csiszolva élénk fényük van s a gyémánthoz hasonlítanak. Ilyen víztiszta topáz a portugál állam birtokában lévő, tyúktojásnagyságú, 1680 karátos, Braganzának nevezett, rendkívüli szépségű kő, amelyet sokáig gyémántnak tartottak.

Ceylon másodlagos lelőhelyeiről sok szép topáz kerül forgalomba. A színtelen topázokat "víz-zafír"-nak, a világos kékeszöldeket helytelenül akvamarinnak hívják. Ezeken kívül különféle árnyalatban sárgaszínű topázok is találhatók, amelyeknek egy szép, sáfránysárga fajtája indiai topáz néven szerepel.

Európa legfontosabb és legérdekesebb topázlelő helye: Schneckenstein, Auerbach mellett, Szászországban; az itt előforduló topáznak azonban ma már, mint drágakőnek, nem nagy a jelentősége. A topázok kőzete turmalintartalmú, kvarcitos agyagpala-breccia, amelynek a kötőanyaga kvarc és topáz. A legszebb schneckensteini topázok ma a drezdai "Grünes Gewölbe" gyüjteményében találhatók, részben szabadon, részben szebbnél-szebb ékszerekbe foglalva. A kristályok nagysága az 1-2 cm-es méreten rendesen alul marad, de azért ennél nagyobbak is fordulnak elő. A schneckensteini topáz színe nem olyan élénk és sötét, mint a brazíliaiaké, hanem halványabb, inkább borsárga, de azért sötétebbek és színtelenek is előfordulnak.

Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban és Mexikóban több helyen fordul elő topáz, de a drágakőnek megfelelő anyag elég kevés.

Kis-Ázsiában, Muklán, szép sötétsárga, néha rózsaszínű és ritkábban kékszínű topázok találhatók.

Indiában, Sakangei mellett, Birmában, pegmatit érben sárgás és barnás színű topázt, másodlagos helyen pedig színtelen, vörösessárga, sárgásbarna és világos zöld kristályokat találtak.

Japánból, Om és Otami Yama-ból, gránitok és gnájszok pegmatitjaiból, igen szép víztiszta és zöldeskék topázkristályok származnak.

Kamcsatkában kék, zöld és sárga topázok találhatók.

Afrikában, Rhodesiában, Somabula vidékén, szép, színtelen és kék topázhömpölyöket találnak, Rukuba környékén, Észak-Nigériában pedig szép nagy, színtelen kristályok fordulnak elő.

Ausztrália folyóhordalékaiban igen elterjedt a topáz. Új-Dél-Wales északkeleti részében, továbbá Victoriában igen szép színtelen, kék, zöld és sárga topázkavicsokat találnak. Tazmánia folyóhordalékai is tartalmaznak topázt.

Madagaszkár szigetén színtelen és rózsaszínű topázok találhatók.

A háború utáni években starlit néven egy pompás akvamarinkék, erőstüzű drágakő jelent meg a világvárosok nagyobb ékszerész cégeinek kirakatában. Az új név rég ismert ásványt, zirkont takar. A világoskék szín azonban nem természetes, hanem hevítés révén áll elő barnás, szalmasárgás eredetiből. Napjainkban már egyre kevésbbé divatos és lehet, hogy ez az igazán szép drágakő lassan ismét eltűnik majd a forgalomból.

A zirkon nem tartozik a ritka ásványok közé. Közönséges, átlátszatlan, barnás színű kristályait savanyú magmából keletkezett kőzetekben, gránitokban, szienitekben, úgyszintén gnájszokban gyakran megtaláljuk. Drágakőül alkalmas, szép színű, átlátszó változatai, a nemes zirkonok közül a sárgásvörös vagy narancsvörös hiacint a leggyakoribb. Kristályai a négyzetes rendszerbe tartoznak, törése egyenetlen, kagylós. Keménysége 7.5; fajsúlya feltűnően tág határok között változik: 3.9-4.8. Fénytörése és kettőstörése jelentős, úgyszintén színszórása is, minélfogva tüze rendkívül élénk, a gyémántéhoz hasonló.

A ceyloni hiacint törésmutatói: ω = 1.9251, ε = 1.9843.

Az optikailag egytengelyű ásvány jelleme pozitív, pleokroizmusa rendesen igen gyenge.

Kémiai szempontból a zirkon igen érdekes ásvánnyá vált a háború utáni években. Addig úgy tudtuk, hogy a zirkon zirkoniumsziliciumtetroxid: ZrSiO₄. HEVESI és COSTER kimutatták, hogy a zirkonban kisebb-nagyobb százalékarányban hafnium is fordul elő. A hafnium felfedezése a zirkonban megfejti a zirkon igen változó fajsúlyának fent említett rejtélyét is. A zirkonium atomsúlya 91, a hafniumé 178.6, tehát közel kétszerese az előbbinek. Mennél nagyobb százalékarányban van tehát jelen hafnium, annál nagyobb lesz a zirkon fajsúlya.

Az átlátszatlan, sárgásbarna, vörösbarna, szürke, zöldes vagy fekete közönséges zirkonokkal szemben az átlátszó, nemes zirkonok közül a már említett hiacinton kívül nem ritkák a világosabb-sötétebb zöldes, tűz- és rózsapiros, barna, barnássárga színek sem, de az ibolyás szín már gyérebben lép fel. Színtelen zirkon a természetben csak ritkábban fordul elő s rendesen csak kisebb kristályokban. Az akvamarinkéket, mint természetes színt, egyáltalában nem ismerjük a zirkonokon.

A kereskedelemben forgó színtelen zirkonok majdnem mind, az akvamarinkék zirkonok pedig mind mesterséges beavatkozásnak köszönhetik színtelen voltukat, illetve színüket. A színtelenítést és színváltozást hevítéssel érik el. Hevítés után a nemes zirkonok színe általában jelentősen megváltozik, a nyert új színek azonban nem minden esetben tartósak. Az oxidáló atmoszférában hevített zirkonok általában sötétebbekké, redukáló közegben hevítve pedig világosabbá válnak. Hiacintok, sárgásbarna zirkonok levegőtől elzártan vagy hidrogénben hevítve 300-500° között színtelenednek el. A színtelen zirkonok matura-gyémánt néven kerülnek piacra, nevüket a nemes zirkonok egyik leggazdagabb lelőhelye, a ceyloni Matura után nyerték. Régebben ezeket a ragyogó tüzű köveket a gyémánt egy változatának, majd pedig "éretlen gyémántoknak" tartották és nevezték.

A mesterségesen színtelenített zirkonokban, ha huzamosabb ideig sötétben állanak, kisebb barnás foltok jelennek meg. MICHEL szerint ez a kellemetlen színeződés elkerülhető, ha a köveket csiszolás után 8-10 hónapig napfény hatásának teszik ki. Barnás, átlátszó, délsziámi mosásokból származó zirkonok óvatos hevítése révén nyerik az akvamarinkék színű köveket. A kövek hevítését bennszülöttek végzik még nyers, csiszolatlan darabokon.

Az idegen anyagoktól teljesen mentes zirkon színtelen. Hogy a színes zirkonok színét milyen anyagok idézik elő, teljes bizonyossággal még nem tudjuk. A vörös színűekben valószínűleg króm, a zöldekben króm és vas játszik szerepet.

Röntgensugarakkal szemben a zirkon teljesen átlátszatlan.

A lumineszcencia-jelenségek röntgen- és ultraibolyasugarak hatása alatt nagyon jelentéktelenek. Katódsugarak hatása alatt a színtelen zirkonok sárgás, a vörösek sárga, kék, vagy zöld, a kékek halványkék és sárgáskék, a sárgák sárga, kékessárga és sárgászöld színnel foszforeszkálnak. A színteleneken, sárga- és kékszínűeken élénk utóvilágítás is figyelhető meg.

A zirkon előfordulása. A piacra kerülő nemes zirkonok mind mosásból származnak. A legfontosabb lelőhely Ceylon, ahol rubinnal, zafírral és egyéb drágakövekkel együtt a Ratnapura- és Matura-vidéki mosásokból nyerik. A szép színű hiacintok rendesen kicsinyek, átlag egy karát körüli súlyúak és legfeljebb 10-12 karátos súlyt érnek el. A zöldes, sárgás, vöröses, barna színű kövek 25-30 karátos súlyt is elérnek. Fontosak a sziámi Mongka melletti mosások, az innen nyert barnás zirkonok hevítése révén állíthatók elő az akvamarinkék színű kövek. Az erősen kopott, világosbarna nyers kövek nagysága jóval felülmúlja a ceyloni nemes zirkonokat, a legnagyobb eddig talált példány, egy nagyobb kristály töredéke, 525 karátot nyomott. Az évi termelés jelentékeny, így 1925-ben Sziám 100.000 dollár értékű hevített, világoskék zirkont szállított, nagyobbrészt Amerikába, ahol abban az időben nagyon kedvelték ezt a szép színű, pompás tüzű drágaköveket.

Queenslandban, az Anakie vidéki mosásokban zafírral együtt, színtelen, barna, vörös és sárga zirkon fordul elő. A vörösesbarnák hevítve sötétebb kékszínűekké válnak. Új-Dél-Wales arany és gyémántmosásai színtelen és vörös, Tazmánia ónkő mosásai vörös zirkonokat szolgáltatnak.

Ma Idarban a csiszolt zirkonok karátját minőség és nagyság szerint 1-45 M-ért fizetik. Mint remek tüzű követ, rendesen brilliánsformára köszörülik, a lépcsős és táblás kő, valamint a rózsaforma ritkábbak. Acélkorongon köszörülik, gyémántporral.

Kevés drágakőnek van annyi álneve a kereskedelemben, mint a nemes zirkonnak. A leggyakrabban használtak az alábbiak:

Hiacint = barnásvörös zirkon.

Matura, vagy éretlen, vagy sziámi félgyémánt = színtelen zirkon.

Éretlen rubin = vörös zirkon.

Starlit v. sziámi akvamarin = világoskék zirkon.

Nem zirkonra vonatkoznak azonban a következő nevek:

Szintetikus zirkon = mesterséges kék spinell.

Ceyloni hiacint = sárgavörös gránát (hesszonit).

Keleti v. orientális hiacint = sárgásvörös korund.

Kompostellai hiacint = vörös kvarc St. Jago di Compostellából.

A zirkon a hozzá hasonló ásványoktól nagy fajsúlya és optikai tulajdonságai alapján mindig könnyen megkülönböztethető. Üvegutánzatok esetében leggyorsabban a keménység meghatározásával érünk célt.

Az az ásványcsoport, amelyet opál névvel nevezünk, igen sok tagot foglal magában; ezeknek azonban legnagyobb része nem tartozik a drágakövek sorába. Igen érdekes ásványcsoport; tagjai kristályalak nélküliek, amorfok s így a kolloidális anyagok csoportjába tartoznak. Az opál tulajdonképpen szilárd kovasavgél, kémiai összetétele tehát sziliciumdioxid több-kevesebb vízzel: SiO₂ .xH₂O. Káliumhidroxid oldatban főzve, teljesen feloldódik.

Az opálok egyes változatai főleg színben, átlátszóságban, színjátékban különböznek egymástól, s némelyiknek olyan szép színe és színjátéka van, hogy a legelsőrangú drágakövek közé sorolható. Ezek a nemesopálok, amelyek közé a tulajdonképpeni értelemben vett nemesopál és a tűzopál tartozik.

Az opálok nem hasadnak, törésük kagylós. Az opálanyag igen rideg és könnyen törik, jellemző, hogy többnyire apró repedések vannak benne, amelyek a gél anyag kiszáradására vezethetők vissza. A keménység 5¹/₂- 6¹/₂. A nemesopálok fajsúlya 2.1-2.3.

A nemesopálnak üvegfénye van, amit a csiszolás és fényezés nagy mértékben emel. Az opálok ritkán teljesen átlátszóak, mint pl. az üvegopál (hialit). A többiek félig átlátszók, vagy áttetszők, vagy teljesen átlátszatlanok. A nemesopál legtöbbnyire csak áttetsző, vagy csak félig átlátszó.

A nemesopált drágakővé az a gyönyörű színjáték avatja, amely az opál saját színéhez hozzájárulva, páratlan színhatást idéz elő. Az alapszín legtöbbnyire fehér, de lehet kék, zöld, sárga, vörös, barna, sőt fekete is. Az alapszínből különböző színű foltok, úgynevezett lángok válnak ki, amelyek vörös, sárga, kék, ibolya, zöld színben izzanak. Ezek a foltok gyakran éles határúak s mozaikszerűen helyezkednek egymás mellé, máskor pedig határ nélkül, lágyan olvadnak egymásba.

A nemesopál csillogó színjátékát különbözőképen magyarázták. A legtöbben az opál belsejében levő apró repedéseken létrejövő fényirizálásra vezették vissza. Sokáig azt tartották, hogy az opálban ezek a finom repedések levegővel teltek, de a későbbi vizsgálatok arra az eredményre vezettek, hogy ezeket a repedése két később beszűrődött opálanyag tölti ki, amely más összetételű, mint a főtömeg. A két különböző opálanyag fénytörésének eltérő volta a legtökéletesebb irizáló színeket okozhatja. E feltevés helyességét igazolja az is, hogy vannak opálok, amelyekben a repedéseket csak levegő tölti ki, ezek alig áttetszők s nincs színjátékuk. De ha vízbe helyezzük őket, a víz kitölti a repedéseket s megjelenik a színjáték, a víz tehát optikailag alkalmasabb közeg az irizálás előidézéséhez, mint a levegő. Víz helyett olaj, vagy viasz is használható e kísérlethez. Ez az opálfajta a hidrofán, amely nevét éppen e tulajdonságának köszönheti.

BAIER 1931-ben végzett vizsgálatai alapján a fény interferenciáját az opál belsejében lévő, egymással párhuzamos síkokon való reflexiókra vezeti vissza. A reflexek helyzeteinek megállapításával kimutatta, hogy ezek a síkok szabályos hatszöges elrendezésűek s a hatszöges bázisnak romboéderekkel való kombinációjára engednek következtetni. Ennek alapján felteszi, hogy az opál tulajdonképpen elopálosodott kalcit, a benne észlelt lemezrendszer pedig a kalcit ikerlemezeinek és hasadási lapjainak felel meg.

A nemesopálok csoportosítása a színjáték erősségén, a kő színén és átlátszóságán alapszik. A harlekin-opálban a színes foltok éles határúak, emellett az alapszín lehet fehér, sárgásvörös, zöld, vagy kékes. A lángopálban a különböző színű foltok többé-kevésbbé sorokban váltakoznak. A girasol majdnem teljesen színtelen és átlátszó; színjátéka kék színben hullámzik. Az aranyos opál aranysárga színben fénylő, nem színjátszó változat. Az erősen áttetsző, sokszor majdnem teljesen átlátszó sárgásvörös- és vörösszínű opál a tűzopál. A vörös színt csekély vastartalom okozza. Vannak olyan tűzopálok, amelyek csak szép színükkel és fényükkel hatnak, ezek inkább a sötétebb színű fajták és vannak olyanok, amelyeknek élénk színjátékuk is van; ezek a világosabb színű, erősen áttetsző, sokszor majdnem átlátszó kövek. Az úgynevezett "lechosopál" egy mexikói tűzopálfajta, amelynek igen erős színjátéka van.

A nemesopál amorf anyag és ezért izotróp; fénytörése csekély, törésmutatója: 1.44-1.45. Rendellenes kettőstörés gyakori.

Hevítve az opál szétrepedezik, vizét veszti és zavaros lesz, ezért az opált hirtelen hőváltozásoktól mindig óvnunk kell. Némely opálban a vízveszteség közönséges hőmérsékleten való kiszáradás következtében is beállhat, az ilyen kövek azután elvesztik színjátékukat, de egyesek vízbe, vagy olajba mártva, visszanyerik azt.

A drágakőpiacon a nemesopál a közelmúltban nem foglalta el azt a helyet, amelyet megérdemelne. Pedig már az ókorban ismerték és rendkívül nagyrabecsülték. PLINIUS szerint NONIUS szenátor számkivetését mogyorónagyságú opáljával megválthatta volna. A középkorban szintén rendkívül kedvelt kő volt s különösen emelte értékét az a hozzáfűződő babona, hogy mindazoknak a drágaköveknek tulajdonságait egyesíti magában, amelyeknek színében tündöklik. Ebben a kiváló tulajdonságában való hit szinte a többi drágakő fölé emelte. A mult század utolsó évtizedeiben aztán egyszerre csak csökkenni kezdett a nemesopál iránt való kereslet, a közönség valóságosan idegenkedni kezdett tőle. Az idegenkedés oka az a készakarva terjesztett babona volt, hogy a nemesopál tulajdonosának szerencsétlenséget hoz. A hajsza tulajdonképen a magyar nemesopál ellen irányult, mert a mult század 80-as éveiig, az ausztráliai opálok felfedezéséig, Magyarország volt az opál legfontosabb lelőhelye. A rosszakaratúan terjesztett babonával azt akarták elérni, hogy az akkor nem régen felfedezett és nagy mennyiségben termelt kap-gyémántnak élénk piacot teremtsenek. Sikerült is a nemesopált háttérbe szorítani, mert a babona még a magasabb körökben is talajra talált. Csupán a legújabb időkben lehetett a köztudatból ezt a téves hitet kiküszöbölni s a nemesopált lassankint arra a helyre állítani, amelyen volt s amelyet méltán megérdemel. Ebben a legnagyobb szerepe az ausztráliai opálok felfedezésének van, ezeknek piacot kellett teremteni, ez pedig csak a kő agyondicsérésével és a régi elterjedt babona megcáfolásával volt lehetséges. Így azután a nemesopál újra keresett lett, de az ausztráliai gazdag anyag, amelyet piacra dobtak, teljesen háttérbe szorította a magyart. Ilyen viszonyok között a magyar opálbányák tulajdonosa, az állam, a háborút közvetlenül megelőző években már üzemveszteséggel dolgozott, mert a felhalmozott drágaköveken nem tudott túladni, noha a magyar nemesopált sem szépségben, sem minőségben semmi más földrész opálja nem szárnyalja túl, tüzes színjátékával pedig éppen vetélytárs nélkül áll. Ma - sajnos - ez a pompás drágakő már nem nekünk terem, de a bányák jórészt ki is merültek.

A nemesopálnak kiváló szépsége mellett az a hátrányos tulajdonsága van, hogy nem elég kemény s így hosszas viselés következtében fényét veszti. Ezen azonban könnyen segíthetünk, ha a követ puha bőrrel és cinhamuval, vagy párizsi vörössel átfényezzük. Mivel az opál könnyen törik, opáljainkat lehetőleg védjük az ütéstől; arra is vigyázzunk, hogy hirtelen nagy hőváltozás ne érje. Ha idővel kiszáradás folytán veszítene színjátékából, nedvesség hozzájuttatásával lehet rajta segíteni s ezért nyers burgonya belsejébe szokták helyezni.

A nemesopál csiszolása rendkívül nagy gondot és körültekintést kíván. Vigyázni kell arra, hogy a kő csiszolás közben túlságosan fel ne melegedjék, mert ebben az esetben repedések keletkezhetnek benne. Mivel könnyen törik, óvni kell az ütéstől is. De ezeken kívül a legfontosabb és a legtöbb ügyességet kivánja a csiszoláskor a kő színjátékának legtökéletesebb érvényre juttatása. Igen sok esetben gyengébb minőségű részeket kell a nemes anyagról eltávolítani, de úgy, hogy minél kevesebb menjen belőle veszendőbe.

A csiszolási alak majdnem kizárólagosan a görbe felületű forma, amelyen az opál színjátéka legjobban érvényesül (XV. tábla). A sík lapokkal határolt formákat csak a nem színjátszó fajtákon, így sok tűzopálon használják, mert a lapocskák a színjátékot nemhogy emelnék, hanem inkább zavarólag hatnak rá. A lapocskás csiszolás a kő kis mennyisége miatt sem ajánlatos, mert az élek könnyen lekophatnak. A domborúan csiszoltak kerek, ovális vagy tojásdad körvonalúak, vastagságuk a kő minőségétől és a felhasználás céljától függ. A nemesopált szabadon is, de többnyire szekrénykésen foglalják. A foglalat belsejét, különösen az erősen áttetsző köveknél, feketére szokták festeni. Az elég áttetsző, de nem elég színjátszó kövek színhatását úgy emelik, hogy a foglalatba, a kő alá, tarka színű selyemdarabkát, vagy pávatollat, vagy fényes gyöngyházlemezt helyeznek. Nagyobb köveket, a fény emelése céljából, apró gyémántok koszorújával vesznek körül, vagy fordítva, nagyobb gyémántot, rubint, zafírt öveznek apró nemesopálokkal.

A nemesopál sajátos és egyedülálló tulajdonságai miatt más ásványokkal nem igen téveszthető össze, úgyhogy azoktól az ásványoktól is könnyen megkülönböztethető, amelyeket a drágakőpiacon valamilyen jelzővel ellátva, opálnak hívnak. Ilyenek például a holdkő, amelyet ceyloni opálnak, a zafír-macskaszem, amelyet orientális girasolnak neveznek.

A nemesopál értéke igen változó, mert rendkívül nagy mértékben függ a kő minőségétől. Minél szebb és élénkebb a kő színjátéka, annál nagyobb az értéke. Az érték a kő nagyságával nagy mértékben emelkedik. Kiváló szépségű kövek értéke a gyémántét is eléri. Nagyon erősen átlátszó, vagy kevéssé áttetsző kövek jóval kisebb értékűek. A legkedveltebbek azok a nemesopálok, amelyek színjátékában a piros és zöld szín az uralkodó.

A csiszolt magyar nemesopálokra 1913-ban az alábbi árak voltak érvényesek:

Az ausztráliai és mexikói opálok értéke, a minőség szerint, szintén ilyen tág határok között mozog. A kisebb csiszolt kövek karátja 1-100 márka között van, míg a nagyobb kövek ára 3 márkától 200 márkáig terjedhet. Igen keresettek ma az ausztráliai fekete opálok, ezekért jóval nagyobb árat is adnak. Egy-egy kiváló darab karátja a 150 $-t is eléri.

A nemesopál előfordulása. A legszebb nemesopál hazája Magyarország. SCHMIDT SÁNDOR a drágakövekről szóló ismert munkájában nagy elragadtatással ír a magyar nemesopál szépségéről és sajnálattal említi, hogy miért nem választottuk nemzeti drágakövünknek, mikor erre szépségénél és lelőhelyénél fogva igazán méltó lett volna.

A magyar nemesopált már több száz évvel ezelőtt bányászták. A középkorban Konstantinápolyon keresztül került Európába, ezért keleti opálnak is nevezték. Hívták még firmamentumkőnek is, gyönyörű szivárványszínei miatt; elementumkőnek pedig azért, mert azt hitték, hogy egy elemből áll. SCHMIDT SÁNDOR valószínűnek tartja, hogy az ókorban szerepelt nemesopálok is Magyarországról származtak.

A magyarországi nemesopál területe Vörösvágástól északra Opálhegy (Zamutov), Vörösvágás (Cervenica), Huviz, Tölgyed (Dubiné), Aranybánya (Zlatá Ba na) községek és Simonka hegy között húzódik. A terület legnagyobb része Sáros megyében van s csak Opálbánya környéke esik Zemplén megyére. A vidék legmagasabb pontja a Simonka-hegy 1092.3 m magas csúcsa, amely déli irányban kezdetben egységes vonulatban húzódik, majd három részre oszlik. A nyugati gerinc a Táncoska-Libánka (846-638 m) s az opálbányák legnagyobb része ebben a hegycsoportban van; e hegyek piroxenandezitből és tuffáiból állanak. Az egész terület az Eperjes-Tokaji-hegylánc északi vége. Az opálbányászat központja Opálbánya (Dubnik), Vörösvágástól északra, ahol a piroxenandezitekben és tuffáiban a legtöbb és legszebb nemesopál található. Az opál túlnyomólag a tuffák üregeiben és hasadékaiban fordul elő és sokkal ritkábban magában az andezitben is (XIV. tábla).

Az opálanyag az üregeket vagy teljesen, vagy pedig csak részben tölti ki. Ez utóbbi esetben az opál csak az üreg alsó részét foglalja el, mégpedig vízszintes elhelyezkedéssel. A teljesen, vagy félig kitöltött üregek nagysága igen különböző. Vannak egész vékony, opállal kitöltött, gyökéralakú repedések ("gyökéropál"), azután vastagabb erek és ököl és fejnagyságú üregek, továbbá néhány centiméter vastagságú és körülbelül 0.50-0.20 m méretű lapos üregek opállal kitöltve. A nagyobb üregeket kitöltő opálanyag nagyobbrésze tejopál, amelybe azonban sokszor nemesopálrétegek vannak beiktatva.

Az uralkodó opálfajta mindig a színt nem játszó, gyengén áttetsző, vagy teljesen átlátszatlan tejopál, kevesebb az átlátszó üvegopál és végül legkevesebb a nemesopál. Ez utóbbi vagy vékony rétegek alakjában jelenik meg a többi opálfajta anyagában, vagy kisebb repedéseket és üregeket önállóan tölt ki. Sokszor a nemesopál anyaga a nagyobb üregek és repedések közelében, körülbelül 10-20 cm széles területen, teljesen átjárja a kőzet apró lyukacsait. Ezeket a szépen csillogó kőzetrészeket opálanyának, opálmatrixnak nevezik, szintén megcsiszolják s dísztárgyak készítésére és különféle díszítésekre használják.

A magyar nemesopált áttetsző tejes alapon piros, zöld és ibolyáskék élénk színjáték jellemzi. Ezek a piros, zöld és kék színben pompázó kövek túlszárnyalják még a legszebb ausztráliai köveket is, amelyeknek a színjátékában csak két szín vesz részt: zöld és piros, a kék nélkül, vagy zöld és kék, a piros nélkül.

A nemesopált rendesen úgy fejtik, hogy a kőzetet puskaporral robbantják s a lerobbantott darabokból az opált kiválogatják. A legtöbb nemesopál 1 karáton aluli, mert az opál rideg anyaga a robbantás következtében többnyire erősen összetöredezik, de azért akad több karátos darab is. Ritkábbak a rendkívül nagy és egyúttal szép leletek.

A híres, szép nemesopálok egyikét a bécsi Naturhistorisches Museum-ban őrzik. Ez egy kissé ékalakú, nyers kő, amelynek hossza 12.5 cm, szélessége 5.75 cm, magassága 1.15-6.9 cm, súlya 600 g. 1770 körül találták és a bécsi ékszerészek 700.000 forintra becsülték. Bécsben még a koronakincsek között is van egy pompás, tyúktojás nagyságú, 607 g súlyú, csiszolt nemes opál; lehetséges, hogy az előbbivel egy leletből származik. 1861-ben egy 2 cm³ nagyságú, rendkívül élénk és tüzes színjátékban pompázó harlekinopált találtak. Az 1873-i bécsi világkiállításon a bányák bérlője gyönyörű opálokat állított ki. A volt francia koronakincsek között is sok szép nemesopál van. Egy, a császári palást csattjába, egy az aranygyapjas rend rendjelének közepébe volt beillesztve. Egy tűzpiros színben játszó pompás kő Jozefin császárnéé volt, amelyet "Incendium Trojae"-nak, "Égő Trójá"-nak neveztek. A drezdai "Grünes Gewölbe"-ben egy gyönyörű rózsapiros opált őriznek.

A vörösvágási nemesopálbányák területe 1830-ig magántulajdon volt, azóta állami birtok. Az állam 1896-ig magánszemélyeknek adta bérbe a bányászás jogát, 1896-ban azonban a maga kezelésébe vette a bányákat. Ettől az időtől kezdve az évi termelés mennyiségéről a m. kir. pénzügyminisztérium bányászati jelentéseiből tájékozódhatunk. A megszállás utáni adatok a közölt táblázatban SCHLOSSMACHER munkájából valók, SLAVIK közlése nyomán.

Ausztrália. Ma a világ opálszükségletét jórészben Ausztrália látja el. 1877-ben fedezték fel Új-Dél-Walesban a nemesopált s rövid idő múlva mindenütt megjelent a drágakőpiacon. Minősége a magyar nemes opálétól eltérő. Az ausztráliai nemesopál alapszíne kissé sárgás, színjátékában pedig többnyire csak két szín vesz részt s a foltok rendesen nem éles határvonalúak, hanem egymásba olvadnak. Gyakran az egész kövön keresztül csak egy szín lángol. Igen érdekes különlegessége az ausztráliai nemesopálnak a ma annyira kedvelt fekete opál.

A nemesopál lelőhelyei Új-Dél-Wales, Queensland és Dél-Ausztráliában terülnek el.

Új-Dél-Walesben a legfontosabbak a lightningridgei és whitecliffsi opálmezők. A lightningridgei terület Walgett-től északnyugatra esik s különösen fekete opáljairól híres. 1903-ban fedezték fel és 1905-ben kezdték meg a rendszeres bányászást. A nemesopál krétakorú homokkőben ("desert sandstone") fordul elő. Az opálos kőzet fejtésére kis aknákat mélyesztenek, de egyes helyeken a felszínen is történik az opálos anyag fejtése. A frissen nyert opál kiszáradás következtében igen könnyen összerepedezik, ezért vasszekrényekben tartják. Az opálkereséskor különösen a felszíni vasércelőfordulást figyelik, mert ezek közelében találták az értékes fekete és narancsszínű opálokat, amelyeknek élénkvörös, zöld és sárga színjátékuk van. Ezeket az opálokat különösen Amerikában és Indiában kedvelik.

White Cliffs opálterületein, Wilcannia-tól északra, már 1890 óta nyerik az opált, amely szintén a homokkőben fordul elő repedésekben és hézagokban, valamint a homokkőszemek kötőanyagát alkotja. Érdekes itt egyes ásványok (pl. gipsz), továbbá a fa és a kövületek elopálosodása; gyakoriak a nemesopálból álló kagylóhéjak, csigák. White Cliffs nemesopálja világos színű, ráeső fényben kékes, áteső fényben sárgás színű. A színjátékban többnyire a kék és zöld, ritkábban a sárga és a piros szín vesznek részt. Ritkán a harlekinopál is előfordul, amely a legértékesebb. Azokat a köveket, amelyeken a színfoltok csak apró pontok, "pin fire"-nak nevezik. A "flash fire" opálokon nagyobb, egyszínű foltok vannak.

Queensland opálterületei az újdélwalesiakkal közvetlen összeköttetésben vannak; itt 1878 óta bányásszák az opált. Opállal átitatott homokkődarabok szintén feldolgozásra kerülnek opalin, vagy opalmatrix néven. 1912-ben egy 4100 karátos követ találtak, amelyet 10.000 £-ra értékeltek.

Dél-Ausztráliában 1915-ben fedezték fel a nemes opál lelőhelyeit Coober Pedy területén, Stuart Range vidékén, ahol az opál szintén homokkőben, erek és fészkek alakjában fordul elő. Opálosodott kövületek és fekete opál itt is található.

Nyugat-Ausztráliában, Yundameindera mellett, egy kalcedonosodott kőzetben tűzopált is találtak.

Mexikó. Az 1853 óta ismeretes mexikói opálterületek, Queretaro államban, San Juan del Rio-tól északnyugatra, Esperanza mellett vannak. Az opálanyag vörösesszürke trachit üregeit tölti ki, igen sokszor csak félig, vagy még addig sem. A nemesopál ebben az opálanyagban vékony, vízszintes rétegeket alkot. A nemesopálok minősége igen különböző. A leggyakoribb a gyengén színjátszó, vagy csak az egy színben játszó; de a harlekin opál is előfordul. Gyakori a lechosopál.

Mexikó jellegzetes opálja a sárgás- és vörösszínű tűzopál. Fő előfordulási helye Villa Seca mellett, Zimapan közelében, Hidalgo államban van. Egy porfirszerű trachit üregeit és repedéseit tölti ki a közönséges opállal együtt. A tűzopálok fény, hőmérsékletváltozás, nedvesség iránt rendkívül érzékenyek, könnyen megrepedeznek, fényüket, színűket és átlátszóságukat veszthetik.

Honduras. Az ország nyugati részében, mállott trachitban fordul elő az opál. A nemesopál a közönséges opál anyagában többnyire vékony rétegeket alkot, néha azonban összefüggő nagyobb tömegben is előfordul. A nemesopálok hasonlítanak a vörösvágásiakhoz, de jóval gyengébb színjátékuk miatt csak a közepes minőségűekkel állíthatók egy sorba.

Japán. Tarakasaka (Fukishima) és Hosaka (Iwasko) mellett perlitben közönséges opállal szintén találnak nemesopált, amelyek a vörösvágásiakhoz hasonlítanak; azonkívül egy teljesen átlátszó és színtelen változat is előfordul, amelynek narancsvörös, vagy zöld színjátéka van.

Ázsia. Kisázsiában, Simav város közelében, Karamandja falu mellett, világos kvarcporfir üregeiben, közönséges opállal együtt, sárga és barna tűzopál fordul elő, amelynek igen élénk színjátéka van.

A többi opálfajták nem tartoznak a drágakövek közé, de egyes változataikat iparművészeti célokra és dísztárgyak készítésére használják.

Az ásványtanban olivin néven ismert ásványcsoport szép, sárgászöld színű, átlátszó fajtáját, a nemes olivint használják drágakőnek, amely a drágakőkereskedelemben többnyire krizolit név alatt szerepel. A mineralógiában a sötétebb színűeket rendesen olivinnak, a világosabb színűeket krizolitnak hívják. Francia és angol drágakőkereskedők peridotnak is nevezik. Az olivinek vegyi összetételét a (MgFe)₂SiO₄ képlettel lehet kifejezni, Mg és Fe aránya különböző. A csoport két szélső tagja a tiszta Mg-szilikát, a forsterit: Mg₂SiO₄ és a tiszta Fe-szilikát, a fayalit: Fe₂SiO₄.

Az olivin kristályai a rombos-rendszerbe tartoznak. Többnyire rövid, oszlopos kristályok, amelyeken az oszlopot a négy prizmalap, haránt- és oldallapok alkotják. A kristályok tetejét piramislapok, a bázis és a két vízszintes tengellyel párhuzamos prizmalapok zárják be.

A keménység 6¹/₂ és 7 között van. A fajsúly a vastartalommal növekszik, 3.329 és 3.375 között van. A törésmutató értékei egy egyiptomi krizolitban Na-fényben: α = 1.6548, β = 1.6718, γ = 1.6905. A kettőstörés erős. Az optikai jellem, mivel a tengelyszög nagysága a vastartalom szerint változik és 90° körül van, hol pozitív, hol negatív. A diszperzió kicsi, 0.018. A pleokroizmus gyenge. Az olivin színe zöld, sötét olajzöld, vagy sárgászöld. A drágakő gyanánt használt krizolit teljesen átlátszó. A túlsötét kövek színe a levegőtől elzártan hevítve, kicsit megvilágosodik. A krizolit a röntgensugarakat csak alig észrevehetően engedi át.

A közönséges olivin igen elterjedt ásvány. Bázikus eruptív kőzetek, pl. bazaltok lényeges elegyrésze, a peridotit nevű kőzetnek pedig fő alkotórésze. Meteoritokban szintén előfordul. Drágakőnek alkalmas nemes olivin csak igen kevés helyen található. Elterjedt és használt drágakő volt már a középkorban, különösen egyházi tárgyak díszítésére használták s valószínűen a keresztes lovagok hozhatták keletről. Később, úgy látszik, a lelőhely teljesen feledésbe ment s csak 1900 körül fedezték fel újra a már korábban Egyiptomban gyanított lelőhelyét. Ez egy kis vulkáni sziget a Vörös-tengerben, az egyiptomi part közelében, az úgynevezett Seberget- vagy Zebirget-, vagy St. John-sziget, amelynek a keleti partvidékén erősen szerpentinesedett peridotit üregeinek falán igen szép, átlátszó krizolitkristályok találhatók. Akadnak kristályok, amelyek csiszolva a 80 karát súlyt is elérik. A sok régi, elhagyott bányahely azt bizonyítja, hogy ez lehetett a régiek feledésbe ment lelőhelye s valószínűleg itt volt a Topazos néven említett sziget is.

A krizolit többi lelőhelye alig számít. Megemlítendők Csehországban a Kozakow-, Rovny- és Podmoklic-hegy nefelinbazaltjainak olivingumói, a Nílus mellett lévő Esnek környékének, Újmexikó északnyugati és Arizona északkeleti részének hordalékanyagai. Brit-Columbiában Lac la Hache mellett vulkáni konglomerátban sötét, palacküvegszínű krizolit fordul elő. Igen szép sárga és sárgászöld krizolitot találtak Hawai egyik kialudt vulkánjának lávahomokjában. Birmában Bernardino Valley vidékén, Ausztráliában Queenslandban fordul még elő csiszolásra érdemes, szép zöld színű anyag.

A krizolitot legtöbbnyire lépcsősen, vagy táblásan csiszolják, de a brilliáns- és rózsaalak is előfordul. A kő utolsó fényesítésénél igen sokszor higított kénsavat használnak, amely a követ egész gyengén meg támadja s így igen erős fényhatás érhető el; végül a köveket olajjal dörzsölik át.

Az idari kereskedelmi kamara adatai szerint a nyers kő ára 1931-ben grammonként 0.50 és 20 M között ingadozott, a csiszolt kő karátja 0.50-5 $ volt.

A krizolittal kapcsolatosan igen sok helytelen név van használatban. Ilyenek: brazíliai krizolit = krizoberill, vagy turmalin; ceyloni kr. = turmalin; keleti, vagy orientális kr. = korund, vagy krizoberill; kap-krizolit = prehnit; szász kr. = topáz; pszeudo-, vagy cseh kr. = moldavit, vagy obszidián; szibériai kr. v. olivin és uralolivin = demantoid; chrysolithus = berill; krizolit-krizoberill = krizoberill; opalizáló kr., vagy kr. macskaszem = krizoberillmacskaszem; akvamarin kr. = berill; evening emerald = krizolit. Látjuk, hogy a sok krizolitnak nevezett kő közül egyik sem krizolit, amelyik pedig az, azt smaragdnak hívják: evening emerald. E sok megtévesztő név mellett azután igazán nem csoda, ha a vásárlóközönség nem lát tisztán és nem is lehet biztos benne, hogy tényleg azt kapja-e, amit vásárolni óhajt.

Európában csak a XVIII. század óta ismert ásvány. 1703 körül a hollandusok egyéb drágakővel együtt hozták Európába Ceylonból, ahol többnyire a barnásszínű fajtája fordul elő, amelyet a bennszülöttek hasonló színű gránátokkal és zirkonokkal turamali-nak neveztek. Ma e névvel egy soktagú ásványcsoportot jelölünk, amelybe hasonló kémiai összetételű, különböző színű, egyenlő kristályalakú ásványok tartoznak. Drágakőnek csak a szépszínű és átlátszó változatok alkalmasak, amelyek különböző néven szerepelnek a drágakő kereskedelemben. A turmalin név ott alig használatos.

A turmalin bonyolult és változó összetételű, bórtartalmú ásvány: boroszilikát. Vegyi összetétele a következő képlettel fejezhető ki: H₉Al₃(BOH)₂Si⁴O₁₉, amelyben a H₉-et teljesen vagy részben egy-, két- vagy három vegyértékű fémek, R^I., R^II., R^III. helyettesíthetik. R^I. = Na, Li, K. R^II. = Mg, Ca, Fe, Mn. R^III. = Al, Fe, Cr, Ti.

A turmalin-csoportba tartozó ásványok a trigonális rendszerben kristályosodnak. A kristályok oszloposak. A prizmák közül három- és hatoldalú prizmák fejlődtek ki, de egy háromoldalú prizma lapjai rendesen erősebben fejlettek s ezért a turmalinkristály átmetszete háromszög. A prizmalapok a főtengellyel párhuzamos irányban gyakran rostosak. A kristályok végét néha csak a bázislap, vagy három piramislap, vagy néha több piramislap zárja be. A kristályoknak rendesen csak az egyik végük fejlődött ki, másik végükkel a kőzethez nőttek. De azért találunk mindkét végükön kifejlődött kristályokat is és ezeken azt az érdekes jelenséget figyelhetjük meg, hogy az egyik végükön más formák lapjai fejlődtek ki, mint a másikon. Pl. a kristály egyik végén csak a bázislappal, másik végén piramislapokkal van határolva, vagy egyik végén csak három lap van, a másikon több. Ezt a jelenséget hemimorfizmusnak nevezzük.

A turmalinnak számbavehető hasadása nincs, törése egyenetlen, vagy kagylós. A keménység 7 és 7¹/₂. A fajsúly 2.9-3.2. A turmalin optikailag egytengelyű; optikai jelleme negatív. Törésmutatója Na-fényben egy elbai kristályon: ω = 1.6397, ε = 1. 6208, egy brazíliain ω = 1.6424, ε = 1.6222. A diszperzió = 0.016. Az átlátszóság igen különböző. A kristályok túlnyomó része átlátszatlan, vagy csak egész vékony rétegben átlátszó, de vannak szép átlátszó változatok is, amelyek a drágaköveket szolgáltatják. Egyes turmalinokon hullámos fényjáték figyelhető meg, ez az úgy nevezett turmalinmacskaszem.

A Röntgen-sugarakat a turmalin alig észrevehetően engedi át.

A szín rendkívül változatos. Drágakőnek elsősorban a piros, azután a zöld és kék kristályokat csiszolják. Színtelen turmalin is ismeretes, melyet azonban drágakőnek nem igen használnak. Ez a színtelen turmalin, az úgynevezett achroit, többnyire nem teljesen víztiszta, hanem kissé vöröses, vagy zöldes árnyalatú. A legszebbek és legkedveltebbek a vörösszínű turmalinok, amelyek rubellit, vagy szibérit néven ismeretesek (XV. tábla). Színük a halvány rózsaszíntől a sötét pirosig terjed, egyesek színe ibolyába hajló, másoké pedig a rubin színéhez hasonló. Az őszibarackvirág színű fajtát apyritnak hívják. A vörösnél gyakoribbak a zöldszínű turmalinok, amelyek lehetnek világosabb és sötétebb színűek; sárgás és kékeszöld gyakori, a smaragdzöld ritka. A kék turmalin vagy indigolit a legritkább fajta. Színe legtöbbnyire indigókék, de lehet világosabb, vagy sötétebb színű is, néha zöldes árnyalatú. Elterjedt ásványok a barna és feketeszínű turmalinok: a dravit és a schörl.

Érdekes jelenség a turmalinok egyenlőtlen színeződése. Igen gyakori, hogy a kristály egyik vége világos, a másik sötét, vagy az egyik vége zöld vagy piros, a másik színtelen. Az is előfordul, hogy a kristályban zöld és piros részek rétegenként váltakoznak (XIV. tábla). Elba szigetén olyan színtelen, vagy halványzöld kristályok találhatók, amelyeknek a vége fekete, ezeket "mórfejek"-nek nevezik (XV. tábla). Braziliában vörös végű kristályok fordulnak elő, amelyeknek "törökfejek" nevet adtak. A színeloszlás másik módja az, hogy a kristályok belül más színűek, mint kívül. Különösen Braziliában, Madagaszkárban és Kaliforniában fordulnak elő ilyen kristályok, amelyek belül pirosak, kívül zöldek s a kétszínű réteg között néha még egy színtelen réteg is van, de gyakran a piros mag után közvetlenül, éles határral, a zöld burok következik. Kaliforniai kristályokon a fordított színelrendeződés is előfordul, a mag zöld és a burok piros.

A turmalin színező anyagai közül a legfontosabb a vas, azután a mangán, króm és titán. A vas és mangán aránya szintén fontos szerepet játszik. A vasmentes, mangán- és litiumtartalmú turmalinok színtelenek, rózsaszínűek, pirosak, vagy halvány zöldek. A króm zöld, vasoxidul-zöld és kék színt ad, de a krómnak a vörös szín előidézésében is szerepe van. Vasban gazdag turmalinok rendesen fekete, vagy barnászöld, vagy kék színűek.

A turmalin pleokroizmusa igen erős, annyira, hogy még az egész világosszínű köveken is észlelhető. A turmalinok meghatározásában a pleokroizmus egyik legfontosabb tényező. Igen fontos e jelenség ismerete még a csiszoláskor is, a legkedvezőbb színirány megválasztásában. A turmalinkristályokon a kristálytani főtengely irányában, tehát a prizmalapokkal párhuzamosan csak a rendes sugár színét látjuk, erre merőleges irányban ehhez hozzáadódik a rendkívüli sugár világosabb színe, úgy hogy ebben az irányban a kristály sokkal világosabbnak látszik. Túlsötét kristályokat tehát úgy kell csiszolni, hogy a kő táblalapja párhuzamos legyen a prizmalapokkal, mert így a kő világosabbnak és átlátszóbbnak látszik. Túlvilágos kövek táblalapját éppen ellenkezőleg, a prizmalapokra merőleges irányban csiszolják, hogy élénkebb színt érjenek el. A két sugár színe gyakran nemcsak árnyalatban, hanem erősebb mértékben tér el egymástól, az ilyen kő csiszolásakor a szebb szín irányában helyezik el a táblalapot. A különböző színű turmalinokban a kétféle sugárra a következő színeket figyelték meg:

Sárga turmalin: ω = sötétsárga, ε = világos sárga.

Barna turmalin: ω = sötétbarna, ε = világos barna vagy sárga.

Rózsaszínű turmalin: ω = rózsaszínű, ε = vöröses sárga.

Vörös turmalin: ω = sötétvörös ε = világos vörös.

Zöld turmalin: ω = sötétzöld és kékeszöld ε = sárgászöld.

Kék turmalin: ω = sötétkék ε = világos kék.

A hevítéssel elérhető színváltozásoknak nincs különösebb gyakorlati jelentőségük. Sötétzöld színű turmalin hevítve elszíntelenedik. Egyes zöld színűek pedig élénkebb színűek, kékeszöldek, esetleg zöldek lesznek. Röntgen-sugarak hatására a színtelen turmalin halvány rózsaszínűvé válik. Rádiumsugarak hatására az egyszínű kristályok nem változtatják meg színüket, de a különbözőképpen színezett kristályokban a világosabb részek sötétebbek lesznek. Színtelen kristályokban halvány rózsaszíneződés érhető el.

A lumineszcenciajelenségek egész jelentéktelenek.

Igen jellemző a turmalinra még az, hogy rendkívül könnyen elektromos lesz. Nemcsak dörzsölésre, hanem hevítésre is olyan fokú elektromosság keletkezik benne, hogy apró papírdarabkákat magához vonz. E tulajdonságát már a hollandusok is ismerték, akik Ceylonból Európába hozták s "hamuhúzó"-nak ("Aschentrecker") nevezték, mivel pipájukból a hamut "kihúzta". A kristályok egyik vége pozitív, a másik vége negatív elektromos lesz.

A turmalinok kedvelt csiszolási alakja a lépcsős forma, de csiszolják brilliánsnak, rózsának, vegyesen és domborúan is: az utóbbi formában különösen a turmalinmacskaszemeket. Az utolsó években a közönség érdeklődése a turmalinok iránt, szép színük miatt, nagyon megnövekedett. Különösen a piros és kék köveket kedvelik, a zöldek közül pedig főképpen a smaragd színét megközelítő zöldeket. Szín és minőség szerint a csiszolt kövek ára karátonként körülbelül 5 és 50 M között ingadozik, de a gyengébb minőségűek még olcsóbbak. A közepes minőségű kő karátja 5-15 M, a finomabbé 15-50 M.

A turmalin nagy színgazdagsága miatt sok hozzá hasonló kő van, amelyekkel esetleg összecserélhető. Ilyenek pl. a rubin, spinell, gránát, krizolit, smaragd stb. Ezzel kapcsolatosak a drágakőkereskedelemben használatos, sokszor könnyen félrevezető, különböző elnevezések, úgymint: szibériai rubin = vörös turmalin; braziliai smaragd és braziliai peridot = zöld turmalin; ceyloni krizolit = sárgászöld turmalin; ceyloni peridot = sárgásbarna és barnászöld turmalin; braziliai zafír = kék turmalin.

A turmalin előfordulása. A legfontosabb lelőhelyek az Uralban, Észak-Amerikában, Braziliában, Madagaszkárban és Délnyugat-Afrikában vannak. Az Uralban Mursinka környékén több fontos turmalinelőfordulás ismeretes, ahol a turmalin a topázzal és berillel együtt található. Nevezetesebb helyek Schaitanka, Sarapulka, Lipowka. A drágakövek anyakőzete durvaszemcsés gránit, amelynek üregeiben többnyire kvarccal, csillámmal, földpáttal együtt fordulnak elő. Néha az üregeket kitöltő, mállott agyagban vannak a kristályok. A piros színű turmalint, amely lehet világosabb, vagy sötétebb színű, néha ibolyás árnyalatú, szibéritnak, vagy szibériai turmalinnak, vagy szibériai rubinnak nevezik. Előfordulnak világoszöld, világos és sötétbarna, zafirkék, ibolyáskék és feketéskék, valamint két végükön különbözőképen színezett kristályok is. Az urali turmalinokat Katarinenburgban csiszolják. A vörös színű turmalin Oroszországban igen kedvelt és keresett drágakő volt. Transbajkáliában, Nertschinsk vidékén is találtak turmalint.

Észak-Amerikában elsősorban a kaliforniai lelőhelyek fontosak. San Diego County hegységeinek pegmatitjaiból a mult század utolsó évei óta rendkívül szép és nagy, különösen pirosszínű kristályokat nyernek. A legfontosabb lelőhelyek Mesa Grande kerületben, Palatól délkeletre terülnek el. A turmalinok színe leginkább vörös, de zöld, kék, színtelen s többféleképp színezett kristályok sem ritkák, amelyek néha tökéletesen átlátszók. A szép, átlátszó csiszolt kövek nagysága a 25 és 50 karátot is eléri. A nem átlátszó kövek között macskaszemek is találhatók. Pala-hegységben a rózsaszínű, oszlopos kristályok sugaras elrendezésben jelennek meg egy halványibolya színű alapanyagban, a lepidolitcsillámban. Ezek a kristályok nem átlátszók, de az alapanyaggal együtt megcsiszolva, igen hatásosak. Riverside Countyban, San Diegótól északra, több a zöld és kék színű turmalin, de azért pirosak, rózsaszínűek és színtelenek is fordulnak elő. A réteges színeződés piros maggal, zöld kéreggel és vékony, színtelen közbülső réteggel szintén gyakori. Kalifornián kívül Colorado, Maine, Massachusetts és Connecticut államokban is találnak turmalint.

Brazilia. Braziliában igen gazdag turmalinlelőhelyek vannak s e helyeken a turmalin minden színben s igen szép kristályokban fordul elő. Az anyakőzet itt is pegmatit. A főelőfordulási helyek Minas Geraes keleti részén és Bahiától délre, egészen a Rio Doce-ig terülnek el. Gyakoriak a két végükön különböző színű turmalinok is; különösen szépek az egyik végükön piros, a másikon zöld színű kristályok. Kívül zöld, belül piros, vagy kívül piros és belül színtelen kristályok is fordulnak elő. A piros és zöld színű turmalinokon kívül Brazíliában színtelen, sárga, barna és kék színűek is találhatók. Ez utóbbiakat braziliai zafírnak, a zöldeket braziliai smaragdnak, vagy krizolitnak, vagy peridotnak nevezik.

Madagaszkár és Délnyugat-Afrika. Mindkét helyen pegmatitokban igen szép turmalinok találhatók. A madagaszkáriak hasonlók a brazíliaiakhoz. A főlelőhelyek Antsirabé-tól északra terülnek el. A kristályok szép nagyok, többnyire pirosak, részben zöld burokkal, de előfordulnak zöld, kék, barna, sárga turmalinok is s különösen jellemzők a szép aranysárga színűek. A legbecsesebbek a rubin színét megközelítő piros kövek.

Délnyugat-Afrikában Usakos-tól keletre a pegmatitban kékeszöld és igen szép sötétkék turmalinok fordulnak elő.

Jóval jelentéktelenebbek Birma másodlagos turmalin előfordulási helyei, Mogoktól délkeletre, a Nampai folyó lerakódásaiban. A kristályok erősen legömbölyödtek s piros és fekete színűek fordulnak elő. Birma piros turmalinjai majdnem mind Kínába kerülnek, ahol különösen a mandarinsapkák gombjai készülnek belőlük.

Ceylonban a másodlagos drágakőlelőhelyeken a többi drágakővel együtt sárga, barna, sárgászöld, (ceyloni krizolit), barnászöld, (ceyloni peridot), és piros turmalint is találnak.

Európában Elba szigete említendő, ahol színtelen, rózsaszínű, zöld és sárga turmalinok fordulnak elő. A kristályok két vége igen gyakran különböző színű, a fekete végű "mórfejek" is itt találhatók.

Az augitok kiterjedt csoportjába tartoznak a spodumenek, amelyeknek átlátszó és szép színű fajtái csiszolva igen szép ékköveket szolgáltatnak. Vegyileg a spodumenek litiumtartalmú augitok, összetételük Al(LiNa)Si₂O₆. Legtöbbjük átlátszatlan, zavaros szürke, vagy szürkészöldszínű. Kristályai egyhajlású oszlopok. A prizma lapjaival párhuzamos irányban kitűnő a hasadás, ezért a csiszolásban nagy vigyázatra van szükség. A keménység 6¹/₂-7, a fajsúly 3.14-3.19. A törésmutató Na-fényben: α = 1.651, β = 7.669, γ = 1.677. A pleokroizmus erős. A spodumen a pegmatitok és gnájszok ásványa. Drágakőnek az átlátszó és szép színű darabokat csiszolják, ezek: egy sárgás fajta, az úgynevezett nemes spodumen, egy zöld: a hiddenit és egy ibolyaszínű: a kunzit.

A nemes spodumen. A drágakövek között csak kis jelentőségű; főképp a szép sárga, vagy kissé zöldes árnyalatú köveket szokták megcsiszolni. Ez utóbbiak hasonlítanak a krizolithoz, amellyel gyakran össze is tévesztik. Fő lelőhelye Braziliában Minas Novasban van. Gyakran a külsőleg teljesen átlátszatlan és jelentéktelen szürkés színű, közönséges spodumenek belsejében tiszta, átlátszó, különböző színű, csiszolásra alkalmas mag van.

Hiddenit. A spodumennek szép zöld színű, tiszta fajtáját nevezzük így felfedezőjének HIDDEN-nek tiszteletére. A szép zöld követ először smaragdnak tartották, de csakhamar kiderült, hogy krómmal és vassal színezett spodumen. Litiumtartalma miatt hívják litiumsmaragdnak is, a valódi smaragdtól azonban nagyobb fajsúlya könnyen megkülönbözteti. A szín a sárgászöldtől egészen a sötét smaragdzöldig terjed. A pleokroizmus erős: α = kékeszöld, β = smaragdzöld, γ = sárgászöld. A legfontosabb lelőhelye Észak-Amerikában van, ahol mint hazai drágakövet, igen nagyra becsülik s karátjáért 20 dollárt vagy még többet is fizetnek. Csiszolása többnyire olyan, mint a smaragdé. Leggyakoribbak a táblás és lépcsős formák, de vegyes és brilliáns-alakot is találunk.

Legfontosabb előfordulási helye Stony, Alexander Co., Észak-Carolinában, ahol a talált kristályok átlagosan 1-2 cm hosszúak és 2-4 mm vastagok, de 8 cm hosszú és 1 cm vastag kristályok is fordultak elő. Újabban Madagaszkárban is igen szép zöld színű hiddeniteket találtak. Brazíliában, Minas Novasban, a sárga és sárgászöld színű spodumenek között néha erősebb zöldes árnyalatú kristályok is találhatók.

Kunzit. Nevét KUNZ newyorki mineralógus után kapta. Színe a sötét ibolyától a legvilágosabb ibolyás rózsaszínig terjed; többnyire szép átlátszó. A színt valószínűleg kis mangántartalom okozza. Ibolyás színe miatt litium-ametisztnek is nevezik. A pleokroizmus igen erős, amire a csiszolásnál tekintettel kell lenni. Ha a prizmaélek irányában nézünk át a kristályon, szép sötét ibolyaszínűnek látjuk, míg ellenkező irányban színe egész halvány. α = ibolya, β = halvány-ibolya, γ = színtelen.

A kunzit a rádiumbesugárzás hatására kékeszöld lesz. Az ilyen zöld színű kövek oxigénben hevítve, vagy ultraibolyasugár, vagy erős napfény hatására visszanyerik eredeti színüket. Ha a kunzitot 500°-on hevítjük, elszíntelenedik; majd, ha az ilyen színtelen követ rádiumsugarak hatásának tesszük ki, az is zöld lesz, de az eredeti szín hevítésre vagy ibolyántúli sugarak és napfény hatására szintén visszatér.

Erős hevítés és különféle sugárnemek igen élénk lumineszcenciát idéznek elő. A kunzit erősen hevítve narancssárga vagy vöröses fényt sugároz ki, mely a fényképlemezre is hatással van, úgyhogy ilyen állapotban saját fényénél lefényképezhető. Ugyanígy ultraibolya-, röntgen-, katód- vagy rádiumsugarak hatására is narancssárga vagy vörös színben világít. Jellemző még a kunzitra, hogy igen könnyen elektromos lesz.

A kunzit is, mint a hiddenit, az Egyesült Államok kedvelt köve. Értéke valamivel kisebb, mint a hiddenité, mivel nagyobb mennyiségben fordul elő. Gyakran elég tekintélyes nagyságú, szép, átlátszó kristályokat is találnak, melyeknek a két vége természetes étetés folytán erősen kirágott. A kristályok átlagos hossza 8-10 cm, de találtak ennél nagyobbakat is.

A kunzit főképp Kaliforniában fordul elő, ahol több helyen is találják, de a legfontosabb lelőhelye San Diego Countyban, Pala-tól északkeletre, a Pala Chief Mountain. Mindenütt turmalin kíséretében pegmatitban találják.

1910-ben Madagaszkárban is igen szép kunzitokat fedeztek fel. Az előfordulási helyek Antsirabé mellett vannak, ugyancsak pegmatitokban turmalinnal együtt. A madagaszkári kunzit színe inkább rózsás, a rózsaberillhez hasonló, a kaliforniaié pedig inkább ibolyás árnyalatú, az ametiszthez hasonló. Újabban Minas Geraesban Rio Doce mellett, szintén találtak kunzitot.

A kunzitot többnyire brilliáns, vagy vegyes formára csiszolják.

A "gránát" név eredetét kétféleképen is magyarázzák. Lehet, hogy az ásványcsoport a gránátfa gyümölcsétől kapta nevét, mivel a legtöbb gránát piros színű, mint a gránátalma; de az is lehet, hogy a szó a latin granum szóból ered, mivel a gránát igen gyakran apró szemek alakjában fordul elő. A középkor karbunkulusának, - ahogyan a piros színű köveket nevezték, - legnagyobb része bizonyosan gránát volt.

Mai értelemben a gránát egy egész ásványcsoportnak a neve, ahova különböző, de hasonló kémiai összetételű és ennek megfelelően különböző fajsúlyú ásványok tartoznak, amelyeknek kristályalakjuk egyforma. Összetételük a következő képlettel fejezhető ki: R^II₃R^III₂Si₃O₁₂, amelyben R^II a kétértékű Ca, Mg, Fe vagy Mn, R^III pedig a háromértékű Al, Fe, Cr vagy Ti. Ezeken kívül egész csekély mennyiségben még idegen anyagok is lehetnek bennük. A különböző összetételnek megfelelőleg a fajsúly 3.3-tól 4.3-ig terjedhet, a törésmutató pedig 1.7 és 1.9 között ingadozik.

A legfontosabb gránátfajták az alábbiak:

A gránátok a szabályos rendszerben kristályosodnak s főalakjuk a rombdodekaéder, amely annyira jellemző, hogy gránátoédernek is nevezik. A második gyakran megjelenő alak a deltoidhuszonnégyes.

A hasadás a rombdodekaéder lapjai szerint tökéletlen; a törés kagylós és egyenetlen. A keménység 7 körül van; a pirop, almandin, spesszartin és uwarowit keménysége valamivel nagyobb, mint 7, a grosszuláré és andradité valamivel kisebb.

A gránátok sok és változatos fajtája közül drágakőnek csak a szép színűek és átlátszók alkalmasak, amelyeket nemes gránátoknak nevezünk. A gránátok erősen üvegfényűek, fényüket a csiszolás nagymértékben emeli. A legtöbb gránát diszperziója 0.024-0.028, de az andradit egy fűzöld fajtájának, a demantoidnak diszperziója 0.057, tehát a gyémántét közelíti meg, s ezért ennek a gránátnak erős tüze van.

A nemes gránátok legelterjedtebb színe a piros, amely a legvilágosabból a legsötétebbe mehet át s igen gyakran ibolyás, sárgás és barnás árnyalatú. A barnás színű köveket összefoglaló névvel "vermeille"-nek nevezik. A tiszta piros gránát a pirop, az ibolyás árnyalatú az almandin, a sárgás a grosszulár-csoportba tartozó hesszonit, vagy kaneelkő, vagy fahéjkő. A piros színen kívül előfordul még a zöld szín is, míg a kék teljesen hiányzik. A zöld szín legtöbbnyire sárgás árnyalatú, de ismerünk a smaragd színét megközelítő zöld gránátot is. A színtelen gránát a leukogránát, a teljesen fekete: a melanit.

A gránátokat a króm, vas és mangán színezi. A fekete gránátok titánt is tartalmaznak s a színre valószínűen ennek is hatása van. Hevítéssel tartós szín változás nem érhető el. A különböző sugarak közül csupán a Röntgen- és rádiumsugarak hatnak a színre; hatásukra a pirosas szín tisztább pirossá változik. Lumineszcencia jelenségek a gránáton nem voltak megfigyelhetők. Némely gránátban a csillagzafíréhoz hasonló fényjelenséget, négy vagy hatágú csillagot figyelhettek meg. A Röntgen-sugarakat a gránátok alig, vagy egyáltalában nem bocsátják át.

A gránátokat a legkülönbözőbb formában csiszolják; brilliáns, rózsa, táblás, lépcsős, vegyes és domború csiszolású kövek egyaránt elterjedtek. Különösen fontos, hogy a gránát színe ne maradjon túl sötét, ezért lehetőleg vékonyra köszörülik. A nagyon sötét kövek alsó részét homorúan kivájják, az ilyen köveket "gránátcsészék"-nek nevezik. A gránát domborúan megmunkálva is igen szép és kedvelt kő; az ilyen formájú köveket is rendesen alul homorúan köszörülik, a karimáját pedig apró lapocskákkal látják el. A szép világos színű köveket szabadon foglalják, a sötétebb színűeket mélyesztve s ezek alá igen sokszor arany, réz vagy ezüstlemezt helyeznek, ami a kő élénkségét és tüzét nagy mértékben fokozza. A gránátokat nemcsak ékszerekbe foglalva, hanem füzérekbe fűzve, gyöngysorok gyanánt is használják. Ilyenkor az egyes szemeket átfúrják s gömbölyded alakra köszörülve, köröskörül lapocskákkal látják el. A piropok kedvelt foglalási módja az úgynevezett "en pavé", amikor rozetta-alakra csiszolt számos követ egy arany vagy ezüstlapra, apró fogacskák segítségével, szorosan egymás mellé helyeznek.

Régebben a gránát - a mult század közepén és különösen a 80-as és 90-es években - sokkal kedveltebb és divatosabb volt, mint ma és ebből az időből igen sok szép gránátékszer, nyakék, karkötő, melltű származik.

A gránát mint csiszolóanyag is fontos és zsebórák csapágyaiba is használják.

Az egyes gránátfajták értéke igen különböző. Legdrágábbak a szép színű és átlátszó fajták. Az értéket csökkentő hibák elsősorban apró repedések, de általában a nemes gránátok közt sok a kifogástalan, hibátlan kő. A csiszolt gránát értéke ma általában 0.50 és 3 márka között van karátonkint, de a rubinszínű gránátok és demantoidok ára jóval magasabb.

Pirop. A pirop név a görög pyros szóból származik, amely tüzet jelent s a pirop szép piros színére vonatkozik. Két legfontosabb előfordulási helyéről "cseh gránát"-nak és "kaprubin"-nak is nevezik. Ez utóbbi név egyszersmind azt is kifejezi, hogy a kövek a rubinhoz hasonlók.

A pirop többnyire legömbölyödött szemekben fordul elő. Fajsúlya 3.6 és 3.8 között van, törésmutatója Na-fényben 1.7463. Színe leggyakrabban sötét vérpiros, sokszor sárgás árnyalattal, néha hiacintpiros, vagy barnáspiros. Az almandinra jellemző ibolyás árnyalat nem fordul elő. Színezőanyaga vasoxid és krómoxid. Hevítve a pirop átlátszatlan és fekete lesz, kihűlés után azonban eredeti színét és átlátszóságát visszanyeri.

A drágakőkereskedelemben forgó piropok legnagyobb része Csehországból származik. A főlelőhelyek a Cseh-Középhegység déli lejtőjén, az Eger-folyótól északra, Trebnitztől nyugatra és Stiefelbergnél, Meronitz mellett terülnek el. A piropot e területeken diluviális agyagos-homokos kavicsból nyerik. Az eredeti kőzet opáltól átjárt és szerpentinné alakult piroxenolivinkőzet, amelyből a gránátok kimállottak s így a környék diluviális lerakódásaiba kerültek.

A piropot úgy bányásszák, hogy a laza kavicsanyagot kiássák, amelyet azután mosnak, rostálnak és válogatnak. Csak rendkívül kedvező helyen nyitnak kisebb bányákat, körülbelül 10 m-es aknákkal. A gránátokat végül nagyság szerint osztályozzák, mégpedig aszerint, hogy hány darab nyom a régi mérték szerint egy latot (17.5 g) és így beszélnek 32-es, 40-es, 75-ös stb. gránátról. A legtöbb kő olyan kicsi, hogy csak az öt- és négyszázas csoportba tartozik. A negyvenes kövek már ritkák. BOETHIUS DE BOODT 1609-ben megjelent Historia gemmarum-ában egy galambtojás nagyságú, 45.000 tallérra becsült piropról emlékezik meg, amely II. RUDOLF császár birtokában volt. Ebben az időben a gránát sokkal értékesebb volt, mint ma; a nagyobb kövek majdnem elérték a rubin értékét. A bécsi állami kincstárban egy tyúktojásnagyságú, kiváló követ őriznek s több szép nagy kő van a drezdai "Grünes Gewölbe" kincsei között is.

A pirop értéke a kő nagyságával erősen növekszik. Nagyobb kövek igen ritkán fordulnak elő; 8 mm-nél nagyobbak ára darabonkint, csiszolt állapotban, a minőség szerint 2000 cseh koronáig terjedhet. A nyers cseh piropokra ma körülbelül a következő árak érvényesek:

A gránát gazdag előfordulása élénk drágakőipart teremtett Csehországban. Turnov és Gablonz a híres gránátcsiszoló helyek. A gránátbányászás és csiszolás virágkora 1887-től 1895-ig terjedt. Ebben az időben körülbelül 10.000 ember foglalkozott a gránát kitermelésével és feldolgozásával. Ettől az időtől kezdve az érdeklődés a cseh gránát iránt folytonosan csökkent, amihez a divaton kívül az is hozzájárulhatott, hogy Dél-Afrikában sokkal szebb gránátokat találtak; ezért Csehországban ma már csak kevés helyen bányásszák a piropot, a gránátcsiszolók pedig lassankint más drágakövek, továbbá féldrágakövek és üvegutánzatok csiszolására tértek át.

Európában Csehországon kívül még Skóciában, Ely környékén találtak piropot (Ely-rubin), ez az előfordulás azonban csak helyi jelentőségű.

Észak-Amerikában Arizona, Colorado és Utah államokban igen szép piropokat találnak, amelyeket a legtöbb helyen homokból válogatnak ki. Ezek az úgynevezett arizona- és coloradorubinok igen szép, ragyogó pirosszínűek.

A délafrikai gyémántterületeken a gyémánttartalmú kőzetekben található piropok a legszebb gránátok közé tartoznak. Színük sötét vérpiros, szebb, mint a cseh gránátoké, mert hiányzik belőlük a barnás árnyalat. A gránátok nyerése a gyémántkőzet feldolgozásával kapcsolatos s a mosás után hátramaradt koncentrátból válogatják ki. A Vaal-folyó homokja szintén bőven tartalmazza ezeket a piropokat.

1900-ban a régi Német-Kelet-Afrikában, Luisenfeld területén, Rovumától északra, a kapgránátokhoz hasonló gránátokat találtak, amelyeket "faschodagránátok"-nak neveznek s amelyekből néha igen nagy darabok is fordultak elő. A szín szép piros, néha barnás, vagy sárgás árnyalatú és mesterséges világításnál is szépen hat. Mivel tekintélyes nagyságú darabokban található - teljesen kifogástalan 15 karátos kövek is fordultak elő - felfedezésük a kapgránátok iránt való keresletet kissé csökkentette. A gránátok anyakőzete amfibolgnájsz, amelynek elmállott anyagából válogatják ki.

Rodolit névvel a pirophoz közelálló gránátot jelölünk, amely az Északamerikai Egyesült Államok Észak-Carolina államában a rubinnal együtt fordul elő. Színe világosabb, mint a többi piropé s inkább a rózsaszín felé hajlik. A kő Amerikában kerül feldolgozásra és eladásra.

Almandin. PLINIUS "Carbunculus alabandicus"-nak nevezi, a régi kisázsiai Alabanda lelőhelyről. Fajsúlya 3.9-4.2. Egy indiai kő törésmutatója Na-fényben: 1.7815. Színe ibolyásba hajló sötétpiros, de a vörösesbarna szín is előfordul. Színezőanyagként itt is vas és króm, esetleg mangán is szerepel. Mesterséges fényben az almandin sokat veszít szépségéből, színe sárgásbarnába hajlik. Hevítve megfeketedik, ez a fekete szín azonban kihűlés után újra eltűnik. Igen erős fénye van, amelyet a csiszolás nagy mértékben emel. "Nemes gránát" néven általában az almandint értik, de legfontosabb előfordulási helye után hívják még ceyloni rubinnak, szíriai gránátnak, Syriam vagy Sirian birmai hely után. Ez az elnevezés azonban most már minőséget jelent; így hívják általában az ibolyásszínű köveket, megkülönböztetésül a kisebb értékű barnás színűektől (vermeille).

Az almandin értéke legfőképpen a színétől függ. Annál kedveltebbek és drágábbak a kövek, mennél közelebb áll a színük a rubin színéhez, de áruk így is elég alacsony, mert a jobb kövek karátja sem igen haladja meg a 2 márkát.

Ceylonban a drágakőmosásokban az almandint is mindenütt találják igen szép példányokban.

Elő-Indiában is több lelőhelye ismeretes; a legfontosabbak Radschputana területén vannak, különösen Dschaipur (Jaypoor) és Radschmahal környékén.

Ezeknél jelentéktelenebbek a Brazíliában, Minas Geraesben, Uruguayban és az északamerikai Coloradóban levő előfordulási helyek.

Ausztrália drágakőmosásai gazdagok almandinokban, amelyeket eleinte rubinnak tartottak s innen ered az elnevezés: "Adelaide rubin".

Hesszonit. (Grosszulár.) A gránátok grosszulár csoportjában, mint drágakő, a sárgásvörös színű hesszonit, vagy kaneelkő, vagy fahéjkő játszik szerepet. A Ca- és Al-on, mint főalkotórészen kívül, kis mennyiségű vasat és mangánt is tartalmaz. Fajsúlya 3.5-3.7, törésmutatója valamivel kisebb, mint a többi gránáté: 1.7626.

A hesszonit színe hiácintvörös, amelyben néha a sárga szín a túlnyomó. A szín nem teljesen ugyanaz, ha távolról, vagy közelről nézzük, tudniillik egész közelről inkább sárgának, távolabbról vörösnek látszik. A szín mesterséges fényben sem veszít élénkségéből.

A hesszonitot igen gyakran összetévesztik a hiacinttal, ami annál könnyebben megtörténik, mivel Ceylonban a két drágakő együtt fordul elő s mind a kettőt hiacintnak nevezik. Éppen ezért a legtöbb forgalomban levő "hiacint" tulajdonképpen nem hiacint, hanem hesszonit.

Ceylonban a hesszonit legfontosabb lelőhelyei a sziget déli részén terülnek el.

Európában szép hesszonit kristályok fordulnak elő a Mussaalpon és Alavölgyben Piemontban.

Északamerikában Kaliforniában ismeretesek jelentékenyebb lelőhelyek.

Spesszartin. A spesszartin színe hasonlít a hesszonitéhoz. Szép, nagy csiszolható kristályok fordulnak elő Virginiában, Amelia Court House gránitjának csillámbányáiban. Mexikóban, a Sierra San Piedro Martyrban több centiméter nagyságú sötétvörös és barnás vörös kristályok találhatók pegmatitban. A spesszartin nevét egyik európai lelőhelyétől, az Aschaffenburg mellett levő Spessarttól kapta; ez az előfordulás azonban a drágakövek terén teljesen jelentéktelen. Említésre méltó lelőhely még Ceylon.

Demantoid. (Andradit.) Mint drágakő, az andradit-csoport legfontosabb képviselője a demantoid. Színe világoszöldtől kezdve, sárgászöldön át, egész smaragdzöld lehet. A smaragdszínű kövek színét egy kis króm okozza, a világos és sárgászöld kövekben valószínűen nincs króm, hanem ezekben csak a vasnak van színező szerepe. A demantoid az összes gránátok közt a legkisebb keménységű: 6¹/₂-7. Fajsúlya 3.83-3.85. Fénye erős, átlátszósága többnyire nagyfokú. Fénytörése nagy, egy urali kő törésmutatója: 1.888. Magas diszperziója szép tüzét okozza, amely mesterséges fényben még jelentékenyebb.

A demantoidot a 60-as években a Nischne-Tagilsk környékén lévő aranymosási területeken fedezték fel, később, 1880-ban a Bobrowka-patak mellett, Sysserskben is megtalálták. Innen ered a Bobrowka-gránát elnevezés. Hívják még megtévesztően szibériai krizolitnak, urali olivinnak és urali smaragdnak is. Eleinte csak a kavicsok közül válogatták, később anyakőzetében, szerpentinben is megtalálták, amelynek üregeiben szerpentinazbeszttel fordul elő.

A demantoid ára az összes többi gránátét felülmúlja, különösen a smaragdzöld színűek igen kedveltek. Gyengébb minőségűért is fizetnek 10-25 márkát karátonkint; elsőrendű, szép smaragdzöldszínű kő karátja 120 márka, vagy még ennél is több.

Uwarowit. Az uwarowit szép smaragdzöldszínű kő, de nem elég átlátszó. Egész kis kristályokban találják Oroszországban.

A türkiszt igen régen ismerték és szép kék színe miatt, amely arany kíséretében különösen szépen érvényesül, mindig nagyon kedvelték. A Sinai-félsziget türkiszbányáit már az egyiptomiak művelték. Igen nagyra becsült kő volt a középkorban is; különféle csodálatos erővel ruházták fel s azt a tulajdonságát, hogy némelyik türkisz idővel megfakul, vagy megzöldül, szintén különféle babonákkal magyarázták. A türkisz még ma is kedvelt kő, de különösen divatos és keresett volt a biedermeier-korban. A keleti népek szintén nagyon kedvelik; a nagyobb kövekbe alakokat, vagy a koránból vett mondatokat vésnek s azután a mélyedéseket arannyal töltik ki. Keleten nemcsak a kék türkiszt becsülik, mint Európában, hanem a zöldet is. Minden arab hord az ujján egy kis türkiszkövet, esetleg csak egész olcsó ónfoglalatban, mert meggyőződése szerint a kis türkiszkő fogja szerencséjét meghozni. A régi mexikóiak szintén nagyra becsülték és Észak-Mexikó őslakóinak valószínűleg a türkisz volt a "chalchihuitl" nevű drágakövük.

Európába a türkisz keletről, Perzsiából, Arábiából, a Sinai-félszigetről Törökországon keresztül került. Valószínű, hogy a türkisz név Törökország nevéből ered. Egyéb nevei még: kalait, johnit, orientális türkisz.

A türkisz bázikus aluminium és rézfoszfát, összetételét a következő képlet fejezi ki: CuOx3Al₂O₃x2P₂O₅x9H₂O. Gyakran kevés vasat is tartalmaz. Hevítéssel a türkisz víztartalmát elveszíti, sercegéssel szétesik, színét veszti és sötétbarna laza tömeg marad vissza.

Keletkezését tekintve, a türkisz tulajdonképpen mállási termék, amely főképp eruptív kőzetekben, de kovapalákban és homokkövekben is, hidrotermális hatásokra, a föld felszínének közelében keletkezett. Keletkezésének egyik feltétele, hogy az oldatokban réz legyen; legtöbb előfordulási helyén a kőzetben rézércek találhatók. A foszforsav a kőzetben levő apatit mállásából származhatott.

A türkisz átlátszatlan, külső megjelenésében amorfnak látszó anyag, vékony csiszolatban mikroszkóppal vizsgálva kitűnik, hogy rendkívül apró, kettőstörő kristálykák építik fel, amelyek a háromhajlású rendszerbe tartoznak.

A kőzetek üregeiben és repedéseiben előforduló türkisz-anyag a különböző alakú üregeket nem mindig tölti ki teljesen, hanem gyakran az üregek falán csak vékony kérget alkot s ilyenkor a türkisz felülete gömbös, vesés, cseppköves kifejlődésű.

A türkisz nem hasad, törése kagylós vagy egyenetlen. Keménysége 5 és 6 között van, tehát a drágakövektől megkívánt keménységet nem éri el, ezért a türkiszt karcolódásoktól, sérülésektől mindig óvni kell, ámbár átlátszatlansága miatt egy-egy kis karcolás nem igen árt még neki. Csak egész vékony lemezei átlátszóak. Fajsúly a 2.6-2.9. Középtörésmutató 1.61-1.65. Fénye nem erős, inkább csak viaszfény, amely fényesítéssel üvegfénnyé emelhető. A Röntgen-sugarakat a türkisz csak kis mértékben bocsátja át, mégpedig a perzsa türkisz jobban, mint a mexikói.

A türkisz színe nem mindig tiszta kék, gyakoriabbak a szürkés és kékeszöldszínű kövek. Ez utóbbiak jóval kisebb értékűek. A legkedveltebb és legkeresettebb az égkékszínű türkisz. A türkisz színe mesterséges világításban is megtartja élénkségét, míg az utánzatok lámpafényben fakó, szürkés színűeknek tűnnek fel. A türkisz többnyire egyenletesen színezett, de azért előfordulhatnak benne barna erek és foltok. Mint színezőanyag, a réz fontos, de valószínűen a vastartalomnak is van hatása a színre. Sok türkisz szép kék színe nem elég állandó, hanem meghalványodik, megfakul és szürkés vagy zöldes lesz. Némelyik a bányából való kihozatala után hamarosan elveszíti szép színét, mások csak a napsugár hosszas hatására. A színváltozásokat valószínűen vízveszteség okozza. Az eredeti szín ammóniákkal való kezeléssel vagy nedves földben való beágyazással visszatérhet, de nem tartósan.

A türkiszt majdnem mindig lapocskák nélkül, csak domborúan csiszolják, kerek vagy ovális körvonallal. A csiszolás nagy elővigyázatot kíván, mert a kő könnyen széttöredezik, azonkívül a fényesítésnél arra is kell vigyázni, nehogy túlságosan felmelegedjék, mert így a kék szín szürkés árnyalatúvá válhat. A türkiszt majdnem mindig aranyba foglalják, a szép kékszínű kőnek ez adja a leghatásosabb keretet. A nagyobb köveket igen gyakran gyöngyökkel vagy más drágakövekkel koszorúzzák, viszont az apróbb türkiszekkel más nagyobb követ kereteznek. Keleten a türkiszt sík, táblás lapokkal is csiszolják, akkor, ha vésni akarnak rá.

A türkisz értéke színétől és nagyságától függ. Legértékesebb az egyenletesen színezett, égkékszínű kő. Mivel a türkiszt nagyobb darabokban nem igen találjuk és a borsónagyságú kő már ritka, a nagyobb kövek értéke erősen emelkedik. Az egész apró türkiszek aránytalanul olcsók a nagyobb kövekhez képest. A háború előtt az egy mm átmérőjű, eredeti csiszolású perzsa türkiszek 1000 darabja 50 márkába került, a nagyobbaknak már 1-2 márka volt darabja, a 4-6 mm-esek pedig 200-300 márkába is kerültek darabonkint. Ma az amerikai kisebb csiszolt türkiszek ára 0.10-1.50 dollár grammonként, a nagyobb kövek ennél természetesen jóval drágábbak.

Türkiszékszerünk viselése közben vigyázzunk mindig arra, hogy kövünket erősebb felmelegedés, továbbá zsíros, szappanos anyag és maró folyadékok ne érjék, mert mindezek káros hatással lehetnek szép kék színére. Mivel a türkisz könnyen elveszíti szép színét s a halvány és zöldes színű kövek gyakoriabbak is, mint a szép kékek, igen elterjedtek a türkisz színének megjavítására irányuló eljárások. Leggyakrabban a köveket berlini kékkel vonják be. A színező anyag többnyire nem hatol mélyebben be, úgyhogy késsel könnyen lekaparható, de az ilyen követ az is megkülönbözteti a természetes színűtől, hogy mesterséges fényben szűrkés színű. Ammóniák hatására ez a mesterséges szín zöld lesz vagy eltűnik. Anilin-festékkel színezett kő ammóniától vörös lesz.

A türkisz előfordulása. A legrégebben ismert türkiszlelőhelyek a Sinai-félsziget nyugati partvidékén terülnek el. Az innen kikerült kövek egyiptomi vagy alexandriai türkisz néven vannak forgalomban. A legjelentősebb bányák a Wadi Meghara vagy Maghara vidékén és a Serbal-hg. északi lejtőjén terülnek el. A fennmaradt különféle jelek, feliratok, szerszámok szerint az egyiptomiak itt már Kr. e. 3000 évvel bányászták. A bányák később feledésbe merültek s 1845-ben fedezték fel újra őket, de ma e vidéken már egész jelentéktelen bányászat folyik. A türkisz egy vöröses homokkő felső szintjeiben fordul elő. A kőzet üregeinek és repedéseinek egy részét laza, okkeres homok tölti ki és ebben találhatók a legjobb türkiszek. A türkisszel kitöltött erek többnyire csak néhány, legfeljebb 13 mm vastagok, az üregek legtöbbnyire szintén kicsik.

Perzsia. A sinai bányák feledésbe merülése után és az amerikai bányák felfedezése előtt, csak Perzsia szolgáltatta a türkiszt, mégpedig elsőrendű minőségben. A perzsa türkisz annyira kiváló, hogy ma is minden elsőrendű türkiszt, tekintet nélkül a helyére, "perzsa türkisz"-nek neveznek. A perzsa jelző tehát sok esetben nem a kő származását, hanem kiváló minőségét jelenti.

Perzsiában a türkiszbányák Chorassan-tartomány Nischapur kerületében, Mesched közelében terülnek el. A bányászat középpontja Maaden falu közelében van. A türkisz mállott trachitban és annak breccsiaszerű törmelékeiben fordul elő, melyeket limonitos anyag köt össze. A trachitban 2-6 cm-es hasadékokat és a trachitból kimállott földpátok üregeit tölti ki, a breccsiában pedig a kőzetdarabok közt lévő üregekben lelik. A kőzetben való előfordulásán kívül a türkisz a hegyek lábánál lerakódott törmelékanyagban is található. E hordalékokban a türkiszek szabadon fordulnak elő, igen gyakran fehér mállási réteggel bevonva.

A perzsa türkiszek között gyakran igen szép sötét színűek is akadnak, a legnagyobb részük inkább világoskék vagy zöldeskék. A szín elég tartós.

Perzsiában a türkiszt igen régen bányászták. Biztos adatok vannak arra vonatkozóan, hogy az 1000-ik év körül itt már élénk bányászat folyt, de a különféle nyomok, elhagyott bányák arra utalnak, hogy már előbb, valószínűen már a Krisztus utáni első századokban, dolgozhattak itt. Ma is igen sok fejtőhely van üzemben.

A köveket mindjárt helyben megcsiszolják. A vékony darabokat, vagy pedig azokat, amelyeknek nem lehetne szép formát adni, az anyakőzettel és a limonittal együtt csiszolják s mint "türkiszmatrix"-ot, "türkisz-anyát" értékesítik.

Minőség szerint a türkiszeket három csoportba sorozzák. Az első csoportba tartoznak az úgynevezett "angushtari" kövek, a legjobb minőségű, legszebb sötét égkék színű és csiszolásra alkalmas alakú kövek. Ezek leginkább az alluviális törmelékanyagból származnak. A második csoport kövei középminőségűek, ezek az úgynevezett "barkbanch" kövek, a harmadikba tartozók pedig, a halványkék vagy zöld türkiszek, amelyeket arábiai köveknek, "arabi", neveznek, mert ezeket leginkább az arabok használják, akiknek nem annyira a szín fontos, mint inkább a nagyság.

A legszebb perzsa türkiszek a perzsa sah kincseskamrájában vannak. Egy 2 hüvelyk hosszú, szívalakú perzsa türkiszt, amelyre a koránból vett mondás van arannyal vésve, ma a bécsi természetrajzi múzeumban őriznek. A kő I. FERENC JÓZSEF birtokában volt, akinek azt a perzsa sah ajándékozta.

Újabban a belföldi ipar emelése céljából külföldre csak foglalt köveket szabad kivinni.

Perzsiában még több helyen is fordul elő türkisz, ezek a lelőhelyek azonban már kisebb jelentőségűek.

Északamerikai Egyesült-Államok. A legjelentősebb türkisz előfordulások, amelyeket már az őslakók ismertek, s amelyek még ma is a legfontosabbak, Újmexikó területén vannak. Ezek a bányák adták az északmexikóiak annyira becsült "chalchihuitl" kövét. Újmexikóban ma a legfontosabb türkiszterületek: Los Cerillos, Santa Fé Countyban és Burro Mountains, Grant Countyban.

A los-cerillosi türkiszterületeket 1858-ban fedezték újra fel. Ezek a Chalchihuitl-hegy oldalán vannak. A hegy monzonitporfirból és tuffáiból áll, amelyekben ólom-, réz- és ezüstércek is vannak, sőt arany is található. A kőzetet utóbb vulkáni kigőzölgések erősen átalakították, aminek következményeképen több új ásvány keletkezett, így a türkisz is, amely a fehéres, sárgás, agyagszerű kőzetanyagban apró gumókat és vékony ereket alkot. A legnagyobb ősrégi mexikói bánya egy hatalmas, meredekfalú, tölcséralakú üreg, amelyből többezer tonna kőzetet vehettek ki, de a föld alatt is voltak bányák. Ma a fő termelési hely a Chalchihuitl-hegytől északkeleti irányban körülbelül öt km-re lévő kis emelkedésen, az úgynevezett Turquoise-Hill-en van, ahol ugyanolyanok a kőzettani viszonyok.

Burro Mountain bányáiban a türkisz erősen átalakult gránit repedéseiben és üregeiben található, de csak a föld felszínéhez közel lévő mállási zónában. A sok zöld kő mellett igen elsőrendű kék színű anyag fordul itt elő, amelyekből 20 karátos és nagyobb köveket is csiszolhatnak. Egyik legfontosabb bánya az úgynevezett "Azur mine", amely állítólag nagyon színtartó köveket szolgáltat, úgyannyira, hogy az innen kikerült türkiszeket, mintegy jótállásképpen, jellel látják el.

Az újmexikói türkisz átlagban nincs olyan jó minőségű, mint a perzsa, de azért igen sok elsőrendű, a perzsiaival egyenlő értékű anyag is található és sokkal gyakoriabbak a nagyobb kövek. Az újmexikói lelőhelyeken kívül Észak-Amerikában még több helyen található türkisz, amely helyek közül ugyancsak számos művelésben volt már az ősrégi időben is s amely helyek a türkisznek még ma is fontos lelőhelyei. Arizona államban Mineral Park és Turquoise Mountain a fontosabb helyek. Nevada déli részében elsőrendű türkisz található, de csak igen kis darabok, vékony erek és szemek alakjában, barnaszínű homokkőben. A türkisz a homokkőben gyakran szemcsék alakjában, mint finom behintés fordul elő; az ilyen kőzetrészeket is megcsiszolják s mint türkiszanyát hozzák forgalomba.

Coloradóban, La Jara mellett, Kaliforniában Bernardino Co. északkeleti részében található türkisz. Innen egy akkora kő is került ki, amely csiszolva 203 karátot nyomott; a kő színe azonban kissé halvány volt. Az apró türkiszszemecskét tartalmazó kőzetrészeket itt csiszolják és értékesítik.

Európában és Ausztráliában is ismeretes a türkisznek néhány lelőhelye, ezek azonban teljesen jelentéktelenek.

Fogtürkisz. A fogtürkisz ősvilági emlősállatok, különösen a mammut, mastodon és dinoterium csontjainak és főképpen fogainak anyagából áll, amely a földben vasfoszfát fölvétele folytán kék, vagy réz-sók hatására zöld színűvé vált. Színe hasonlít az ásványtürkisz színéhez, de mégis elég könnyen megkülönböztethető tőle. A fogtürkisz színe mesterséges világításban szürkés. Felszínén, különösen a csiszolt felületen, világosabb erezettség vehető észre, amely a foganyag szerkezetétől ered. Mivel a fogtürkisz mindig tartalmaz szénsavas meszet, ezért savakkal pezseg s mivel még szerves anyagok is vannak benne, hevítve kellemetlen szaga van. Dörzsölve elég könnyen elektromos lesz s az elektromosságot elég sokáig meg is tartja. Keménysége 5, tehát valamivel kisebb, mint az ásvány türkiszé; fajsúlya rendesen nagyobb: 3-3.5. A legtöbb fogtürkisz Szibériából származik, ahol különösen mamut fogak alkotják az anyagát. Gazdag előfordulási helyek vannak még Dél-Franciaországban, Simorre környékén. A fogtürkiszt éppen úgy csiszolják, mint az ásvány türkiszt; értéke jóval kisebb.

Neve a Vezuvra vonatkozik, amely az első jobban ismert lelőhelye. A mineralógiában még idokrásznak is nevezik. Ékkőnek különösen Olaszországban használják, vezuvi gemmának is hívják, összetétele: (OH)Ca₆Al₃(SiO₄)₅.

Kristályai a négyzetes rendszerbe tartoznak, oszlopos kifejlődésűek, piramislapokkal és a bázissal kombinálva. Többnyire csak az egyik kristályvég fejlődött ki. Számbavehető hasadás nem észlelhető. Törése kagylós. Keménysége 6¹/₂-7, fajsúlya 3.3-3.5. Színe sárga, barna, zöld, ritkábban kék, vörös és majdnem fekete, ritkán színtelen. Ékkő gyanánt főleg a zöld és barna színű, átlátszóbb köveket használják. Üvegfényű, kevéssé átlátszó. Pleokroizmusa a következő:

Zöld vezuvián: ω = sárgászöld, ε = zöld.

Vörös vezuvián: ω = színtelen, ε = rózsaszínű.

Kék vezuvián: ω = sötétkék, ε = majdnem színtelen.

Barna vezuvián: ω = zöldes, v. sárgásbarna, ε = világosabb barna vagy sárgászöld.

Sárga vezuvián: ω = sárga, ε = majdnem színtelen.

Kettőstörése negatív és gyenge, ω = 1.702, ε = 1.732.

A vezuviánt többnyire lépcsősen és táblásan csiszolják. A csiszolt kő ára karátonként 2-25 M.

A vezuvián fontosabb előfordulási helyei a Vezuv Monte Sommája, a Mussa Alp Piemontban. Kaliforniában szerpentinben olajzöld, fűzöld, vagy almazöld és áttetsző vezuviánfajta fordul elő, amelyet kalifornitnak, vagy a jadeithez való hasonlósága miatt vezuvian-jadeitnek, vagy kaliforniai jadeitnek neveznek, Amerikában rendkívül kedvelik, különféle iparművészeti célokra és dísztárgyak készítésére használják, sőt domborúan csiszolva a világoszöld krizoprászhoz hasonló fajtáit, ékkőnek is használják.

Elég gyakori ásvány, amely néha olyan szép példányokban található, hogy megcsiszolva különböző díszítési célokra és ékkőnek is alkalmas, összetételét a következő képlet fejezi ki: HCa₂(AlFe)₃Si₃O₁₃. A kristályok az egyhajlású rendszerbe tartozó, rendesen lapított oszlopok, melyek a vízszintes tengellyel párhuzamosak. Az oszlop végét rendesen több apró, fényes lap határolja. Sokszor két oszlop ikerösszenövésben van egymással. A prizma lapja szerint jól hasad. Keménysége 6¹/₂, fajsúlya a vastartalommal növekszik: 3.25-3.5. Erősen üvegfényű. Optikailag kéttengelyű és negatív jellemű, törésmutatói 1.73 és 1.77 között vannak. A diszperzió 0.018.

Az epidot színe legtöbbnyire pisztáciazöld, azaz sötétzöld, sárgás és barnás árnyalattal, ezért pisztácitnak is nevezik. Előfordul színtelen, sárga, barna és vörös színű epidot is. Ékkőnek csak a szép, átlátszó, többnyire zöld színű kristályokat csiszolják meg, leginkább lapos lépcsős és táblás formában. Az epidot pleokroizmusa igen erős, úgy hogy ezt a csiszolásnál is figyelembe kell venni, α = színtelen, sárga és sárgásbarna, β = sárgászöld, zöld és barnászöld, γ = sötét sárgászöld, zöld és sárgásbarna. Az epidot, különösen csiszolt formájában, a turmalinnal, diopsziddal és krizolittal téveszthető össze. Értéke nem nagy, csiszolt kövek karátjának az ára 6-20 márka között van.

A legszebb epidotok lelőhelye a Knappenwand, az Untersulzbachtalban, Salzburgban. Egy gyönyörű, innen származó kristálycsoport van a M. N. Múzeum Ásványtárában. Nevezetesebb lelőhelyek még: Arendal Norvégiában, Achmatowsk az Uralban; Dél-Kaliforniában és Braziliában is találhatók csiszolásra alkalmas kristályok.

A mangánepidot vagy piemontit az epidotnak egy változata, amelyben az aluminiumot mangán helyettesíti. A szép cseresznyepiros kristályok fő lelőhelye Piemontban van, a san marcello-i mangánérc-telepekben.

A ciánit nevét szép kék színétől kapta, a disztén név pedig arra vonatkozik, hogy kettős keménysége van (kéterejű). Kristályai a háromhajlású rendszerbe tartozó, megnyúlt oszlopok. Ha az egyik széles lapon karcolási próbát végzünk, azt tapasztaljuk, hogy az oszlop hosszának irányában tűvel mély barázdát karcolhatunk, ellenben keresztben nem. Keménysége egyik irányban 5, a másikban 7. Képlete: Al₂SiO₅. A szín leggyakrabban égkék, néha sötétebb kék, de sárgás, szürke, barnás, zöldes és vöröses színben is előfordul. A sötétkékek hasonlítanak a zafírhoz, ezért zafírpátnak is nevezik őket. Franciaországban ezeket sapparénak, vagy sapparnak is hívják. Gyakori a nem egyenletes, hanem foltokban való színeloszlás. A teljesen átlátszó kövek elég ritkák. Ékkőnek csak a szép kék színű és átlátszó példányok alkalmasak. Üvegfényét csiszolással és fényezéssel nagy mértékben lehet emelni. A pleokroizmus nem erős, de azért észrevehető: α = világoskék és színtelen, β = világoskék, γ = sötétkék. A ciánit optikailag kéttengelyű, negatív. Törésmutatója Na-fényben α = 1.717, β = 1.722, γ = 1.729. Fajsúly: 3.6. Apró repedések gyakran interferencia-jelenségeket idéznek benne elő s a domborúra csiszolt kövön a macskaszemekéhez hasonló fényjáték észlelhető.

A ciánitot vagy domborúan, vagy lépcsősen és táblásan csiszolják. Mivel csak a szép kék színű kövek alkalmasak ékkőnek, értékük csak ezeknek van. A csiszolt kő karátja 6-30 márka. Az ékkőnek használható anyag elég ritka.

A ciánit a Zillervölgyben és a Pfitschvölgyben több helyen fordul elő. Szép kék színű kristályokat találnak St. Gotthard déli részén, a Monte Campione csillámpalájában. Észak-Amerikában Montana, Észak-Carolina, Pennsylvania, Massachusetts és Connecticut államokban fordul elő ciánit. A braziliai másodlagos drágakő lelőhelyeken, így Diamantina gyémántterületein is találnak ciánitot. Indiában a ciánit majdnem olyan kedvelt kő, mint a zafir; igen gyakran össze is tévesztik vele s a ciánitot is zafirnak tartják.

Ez az ásvány még a következő neveken ismeretes: pelium, iolit, jolit, polichroit, steinheilit, hiúzkő, hiúzzafir, vízzafír, spanyol lazulit. A kordierit nevet CORDIER francia mineralógus után kapta, a dichroit és polichroit elnevezések nagymérvű pleokroizmusára vonatkoznak, amely annyira kifejezett, hogy az ásvány már szabad szemmel is különböző irányban, különböző színűnek látszik; az egyik irányban sötétkék, a másikban világosabb kék, a harmadikban pedig világossszürke, vagy színtelen. A hiúz- és vízzafir név arra vonatkozik, hogy a szép példányok egy bizonyos irányban zafírkék színűek, erre merőleges irányban pedig színtelenek, vízszínűek. Az angolok leginkább iolitnak, vagy jolitnak nevezik, amely szó a görög ibolyából ered.

A kordierit összetétele: H₂(Mg,Fe)₄Al₈Si₁₀O₃₇. Színező anyaga a vas. Egy sötétkék madagaszkári kordieritben kobaltot is mutattak ki. A kordieritkristályok a rombos rendszerbe tartoznak s rendesen rövid, oszlopos kifejlődésűek. Hasadása nem feltűnő, törése kagylós. Keménysége 7¹/₄, fajsúly a vastartalomtól függően 2.60 és 2.66 között van. Törésmutatói és kettőstörése kicsik. A középtörésmutató 1.54-1.56. Optikai jelleme negatív. Élénk üvegfényű; fényét a csiszolás és fényezés erősen emeli; a zafír fényét azonban sohasem éri el.

A kordieritet táblásan és lépcsősen, de brilliánsnak és domborúan is csiszolják. Csiszoláskor a pleokroizmusra természetesen mindig tekintettel kell lenni. Gyakran a csiszolást és a foglalást úgy készítik, hogy a pleokroizmus, mint érdekesség, a foglalt kövön is megfigyelhető legyen. Nálunk, mint drágakő, nem igen elterjedt, de Indiában különös kedveltségnek örvend. Értéke nem nagy, a nyers kő grammja 0.10-1 márka, a csiszolt kő karátja 1-2 márka.

Fontosabb előfordulási helyei Bajorországban Bodenmais gránitja, Finnországban Orijärfvi, Norvégiában Arendal, Kragerö és Tvedestrand gnájszai. Amerikában szintén gránitban, gnájszban, vagy csillámpalában fordul elő Connecticutban és Észak-Dakotában. Brazíliában és Ceylonban másodlagos drágakőlelő helyeken, újabban pedig Madagaszkárban is találják.

Nevét andaluziai előfordulási helyétől kapta. Ugyanolyan vegyi összetételű ásvány, mint a ciánit, de kristályai a rombos rendszerbe tartoznak. Kristályai majdnem derékszögű prizmák a bázislappal kombinálva. Keménysége 7-7¹/₂, fajsúlya 2.17-3.20. Az optikailag kéttengelyű ásvány fénytörése 1.632 és 1.643 között van. Optikai jelleme negatív. Az átlátszó, ékkőnek alkalmas darabok ritkák. Ilyenek Brazíliában, Minas Novasban találhatók topázzal együtt. Az ékkőnek használt andaluzit zöld, vagy sárgásbarna színű. A zöld köveknek erős pleokroizmusuk van: α = sárgászöld, β = olajzöld, γ = barnásvörös. Brazílián kívül csiszolásra alkalmas anyagot találnak még az Uralban és Ceylonban is.

Az andaluzit csiszolási alakja többnyire a lépcsős, vagy táblás forma. A csiszolt kövek ára 8-50 márka karátonkint.

A kiásztolit (keresztkő, lapis crucifer, Hohlspat, sztealit) andaluzitnak és agyagos palának érdekes összenövése. A kő keresztmetszetén keresztalakú rajzot látni. Fő előfordulása a Pireneusokban van, ahol az érdekes keresztrajzolat miatt amuletteket készítenek belőle.

A sztaurolit összetétele: HFeAl₅Si₂O₁₃. Kristályai a rombos rendszerbe tartozó oszlopok. Gyakoriak a keresztalakú ikrek; két oszlopos kristály úgy nőtt egymáson keresztül, hogy egyik a másikkal 90 vagy 60°-os szöget alkot. Az ilyen keresztalakú ikreket, ha nincs is szép színük és nem is átlátszók, amulettekként viselik (XIII. tábla). Nevezik bázeli keresztelő-kőnek és lapis crucifernek is. A sztaurolit keménysége 7-7¹/₂, fajsúlya 3.4-3.8. Fontosabb lelőhelyei Monte Campione Svájcban, Sanarka az Uralban, Salobro Brazíliában, Észak-Carolina, Virginia Amerikában, Queensland Ausztráliában. A csiszolt kő karátja 3-4 márka.

A földpátok csoportjának néhány tagja szintén szerepel az ékkövek és díszítőkövek sorában. Ilyenek a holdkő, amazonkő, napkő és a labradorit. A földpátok földünk kérgének felépítésében igen fontos szerepet játszanak, mert a legfontosabb kőzetalkotó ásványok. Vegyi összetételükben a következő három anyag vesz részt: KAlSi₃O₈ = ortoklász, NaAlSi₃O₈ = albit, CaAl₂Si₂O₈  = anortit.

A káliumföldpát vagy ortoklász (adulár, szanidin) igen gyakran szintén tartalmaz egész kevés Na-földpátmolekulát; a Ca-földpátmolekula csak egész kis nyomokban fordul elő benne. A káliumföldpát-anyagban a nátronföldpát elkülönülése sajátságos lemezes struktúrát idéz elő, amelyet pertitstruktúrának neveznek.

A Na- és Ca-földpátokat plagioklászoknak nevezzük. A tiszta Na-földpát az albit, a Ca-földpát pedig az anortit s e két végső tag között az albit- és anortitmolekula különböző aránya szerint több közbeeső tag ismeretes. Ezek közül az ékkövek sorában csak az oligoklász és labradorit szerepel.

Az ortoklász kristályai az egyhajlású rendszer szimmetriájának felelnek meg; egyes felfogás szerint azonban ez a szimmetria csak látszólagos, mert a kristály belső felépítésében háromhajlású ikerrácsok is mérhetők fel. Káliumföldpát a háromhajlású mikroklin vagy amazonkő is.

A plágioklász kristályai a háromhajlású rendszerbe tartoznak. Hasonlítanak az ortoklászhoz, de az ortoklászon a bázislap az oldallapra merőleges, a plágioklászon nem.

A földpátokra rendkívül jellemző a gyakori ikerképződés. Sokszor egész vékony, lemezes kristályok többszörös ikerösszenövésben vannak. Az ilyen ikrek lapjain finom rovátkoltság észlelhető. A földpátkristályok kivétel nélkül igen jól hasadnak, még pedig a bázis és az oldallap szerint. A földpátok keménysége 6. Az ortoklász és mikroklin fajsúlya 2.54-2.57, a plagioklászoké 2.614-2.773. A közönséges földpátok legtöbbnyire átlátszatlanok, színük jelentéktelen szürke, sárga, barna, vörös, fehér. A díszkőnek használt földpátok közül az amazonitnak van szép zöld színe, a többi földpátot pedig különös optikai jelenségek miatt kedvelik. Így a fehéresen áttetsző holdkő ezüstös, hullámos fénye miatt, a napkő és labradorit vöröses, illetőleg kékes színjátéka miatt került az ék-, illetőleg a díszítő kövek sorába. A földpátok optikailag két tengelyűek, üvegfényűek. Az ortoklász átlagos törésmutatói Na-fényben: α = 1.519, β = 1.523, γ = 1.525; az albité: α = 1.5285, β = 1.5321, γ = 1.5387; az anortité: α = 1.5756, β = 1.5835, γ = 1.5885.

Holdkő. E néven a káliumföldpátnak színtelen, erősen áttetsző, majdnem átlátszó fajtája, az adulár kerül forgalomba, amelynek bizonyos lapján megfelelő irányból nézve, ezüstös, gyakran kékes színű olyan hullámos fénytünemény figyelhető meg, amelyet szelíd, ezüstös, lágy fénye miatt, a hold fényével hasonlítottak össze. Az albitnak és oligoklásznak is vannak ilyen fajtái, amelyeken hasonló fényjelenség észlelhető s melyeket szintén holdköveknek hívnak; ezek azonban az adulárholdkövek szépségét nem közelítik meg. A holdkő a forgalomban még egyéb neveken is szerepel, úgymint: ceyloni opál, vízopál, halszem, farkasszem, girazol, pierre argentine.

A hullámos fénytünemény különösen a görbült felületű, csiszolt formán jut szépen érvényre. Mivel azonban a jelenség csak a kristály harántlapján mutatkozik, nem mindegy, hogy a csiszolás milyen irányban történik. Sokáig azt hitték, hogy a holdkőnek ezt a fényjelenségét mikroszkopikus kaolinzárványok okozzák, az újabb nézet szerint azonban ez a pertites szerkezetnek tulajdonítható. Röntgen-vizsgálatok bebizonyították ugyanis, hogy a holdkő káliumföldpát anyagában rendkívül finom lemezek alakjában nátriumföldpát különült el s a kétféle földpátnak ez a lemezes struktúrája idézi elő a sajátságos fényjátékot; sőt az igen vékony pertitlemezkék mennyisége és nagysága, a fényjelenség erőssége és szépsége között összefüggést is mutathattak ki. Minél finomabbak a pertitlemezkék, annál inkább kékes színben játszik a tünemény, míg a durvább szerkezetűnek inkább fehéres a fényjátéka. A coloradoi Ragged Mountains holdkövein a kékes és fehéres fényjáték rétegenkint váltakozik s bennük finomabb és durvább pertitszerkezetet mutathattak ki. A további vizsgálatok még azt is kiderítették, hogy a kétféle földpát mennyiségének az aránya is hatással van; 39 % nátriumföldpát tartalommal durva szerkezet és fehér fényjelenség, 33 %-nál szép, kékes fény volt megfigyelhető.

A holdkőhöz hasonlítanak egyes fehéres színű kvarcmacskaszemek, ezek azonban inkább selyemfényűek, a holdkő pedig inkább gyöngyházfényű. A holdkő ma keresett, divatos kő; ára nagyon függ szépségétől, de általában nem nagy, a csiszolt kő grammja 0.50-20 márka. A nagyobb kövek drágábbak.

A holdkő legfontosabb előfordulási helyei Ceylon szigetén vannak, ahol pegmatitos erekben gömbölyded, sokszor ökölnagyságú darabokban találják. Maga az anyakőzet erősen mállott s a holdkövek tulajdonképpen a fehér koalinszerű agyagban fordulnak elő. Birmában a mogoki rubinlelőhelyeken is találnak holdkövet.

Az Alpesekben Szt. Gotthard vidékén az adulárnak egyik fontos lelőhelye ismeretes, ahol holdkövet is találnak. Az adulár név az itteni Mons Adula-tól származik. Brazíliában Rio de Janeiro környékén, Észak-Amerikában, Virginia államban és Kaliforniában találnak szép holdköveket.

New-York állam St. Lawrence County-jában egy kékes, zöldes vagy sárgás színben fénylő albitholdkő, a periszterit található. Észak-Carolinából egy oligoklászholdkő, Madagaszkárból egy igen szép sárgásbarna színű és kékes fényű labradorholdkő ismeretes.

Amazonkő. Az amazonkő, vagy amazonit, világos zöld színű, átlátszatlan, háromhajlású káliumföldpát, mikroklin. A név az Amazon-folyótól ered, ahol azonban e néven valószínűen nem az amazonitot, hanem egy más zöld követ, valószínűleg a jadeitet értették. Színe nem mindig egyenletes, hanem néha fehér, sárga és vöröses foltok tarkítják. Ezeket a foltos, úgyszintén a nagyon halvány, majdnem fehér színű példányokat nem kedvelik. A legkeresettebbek a szép almazöld színűek. A zöld színt a csekély réztartalomnak tulajdonítják. Ibolyántúli sugarak hatására színsötétedés áll be. Igen kedvelt és olcsó ékkő, többnyire egész laposra, vagy görbült felületűre csiszolják s kisebb iparművészeti tárgyakat is készítenek belőle. A csiszolt darabok ára 0.20-1 márka grammonként.

Fontos lelőhelyek vannak az Uralban Miask mellett, de a legtöbb amazonit ma Coloradóból kerül a forgalomba, ahol Pikes Peak mellett gyönyörű nagy kristályokban találják durvaszemcsés pegmatitban, kvarccal és húsvörös színű földpáttal együtt.

Napkő. (Avanturinföldpát.) E néven vöröses színben fémesen csillogó földpátokat értünk. A leggyakoriabbak és legszebbek az oligoklásznapkövek. A sajátságos fényjelenséget apró hematitlemezkék okozzák, amelyek a földpát anyagában egymással párhuzamosan helyezkednek el. A csillogó fénytünemény a legszebb a hasadási lapokon: a bázis- és oldallapon, de a többi lapon is észlelhető. Minél sűrűbb és egyenletesebb a hematitlemezkék eloszlása, annál szebb a kő. Avanturinföldpátnak azért nevezik, mert az avanturinkvarchoz hasonlít, ettől azonban kisebb keménysége és jó hasadása könnyen megkülönbözteti.

A napkő csiszolásánál is nagyon kell ügyelni arra, hogy a fémes csillogás legjobban érvényre jusson. Legtöbbnyire gyengén görbült felületűre csiszolják, ovális körvonalban, de a sík lapú táblás formát is használják. A csiszolt darabok ára 2-6 márka grammonként.

Az oligoklász egyik legrégebben ismert lelőhelye Sattel-sziget a Fehér-tengerben, Archangelsk közelében. 1831-ben fedezték fel a Werchne-Udinsk-i lelőhelyet a Bajkál-tóba ömlő folyóvíz, a Selenga mellett. Még későbben váltak ismeretessé Norvégia fontos, gnájszokban lévő lelőhelyei Tvedestrand vidékén és Hitterö szigetén. Észak-Amerikában több előfordulási helye ismeretes s Pennsylvaniában nemcsak vörös, hanem zöldesen csillogó napkövet is találnak.

Apró hematitzárványok nemcsak oligoklászföldpátban, hanem ortoklászban, mikroklinban, albitban és labradoritban is fordulnak elő s ezeket is napkővé avatják. Az oligoklász és a többi háromhajlású napkövet az ortoklásznapkőtől a főhasadási lapon lévő finom rovátkosság különbözteti meg, amely az ortoklászon hiányzik.

Labradorit. A földpátnak ezt a különböző élénk színekben csillogó fajtáját Labrador partvidékén fedezték fel, amire a neve is utal. A plagioklász-sorozatba tartozó földpát, amelyben az anortitmolekula van nagyobb számban: Ab₁An₁-Ab₁An₂. A jelentéktelen szürkeszínű, átlátszatlan labradorit egyes lapjain pompás színjátékkal tűnik ki. A legszebb és legélénkebb a színjáték az oldallapon, ezért a követ e lappal párhuzamos irányban csiszolják, mégpedig vagy egészen sík lappal, vagy gyengén domborúan. A labradoritot színjátéka miatt "changeant"-nak is nevezik. A színjátékban résztvevő színek a kék, ibolya, zöld, sárga és néha vörös is. Ezek a színek minden árnyalatban ismeretesek, így a tiszta kobaltkéktől egészen a sötétibolyáig, a legszebb smaragdzöldtől a kékes- és sárgászöldig, a fényes aranysárgától a narancs- és citromsárgáig, a rézvöröstől a vörösesbarnáig. A leggyakoribb a kék, majd a zöld szín, ritkább a sárga és a vörös. Néha az egész darab egy és ugyanabban a színben ragyog, máskor a különböző színek szabálytalan foltokban, vagy csíkokban tarkán váltakoznak egymással s legtöbbször éles határ nélkül olvadnak egymásba. A színes fényjáték igen gyakran nem terjed ki az egész kristálylapra, hanem sokszor szürke, színt nem játszó foltok és csíkok színjátszó területekkel váltakoznak. Az ilyen kövekből természetesen csak a színjátszó részek használhatók. A színjátékot apró ásványzárványok, úgymint hematit, ilmenit és magnetit okozzák, de a jelenséghez valószínűen a finom ikerlemezeken való fényvisszaverődés is hozzájárul.

A labradorit értéke annál nagyobb, minél ragyogóbbak a színek. Leginkább a kék színben pompázó köveket kedvelik. A csiszolt darabok ára ma 2-5 márka grammonkint. A nem elég élénken csillogó köveket a franciák "ökörszem"-nek ("oeil de boeuf") nevezik. A legszebb labradoritokból ékköveket is csiszolnak, a többit iparművészeti célokra, dísztárgyak készítésére használják. A teljesen zöldes árnyalatú labradoritokat hiúzszemnek hívják.

1770-ben misszionáriusok fedezték fel e földpátot Labrador partvidékén, ahol hiperszténnel együtt a norit nevű kőzetet alkotja. Különösen gazdag és ma is a legfontosabb lelőhelyek a Pál-sziget és a Napoktulagatsuk-sziget, ahol a labradorit bronzittal egy anortozit kőzetet alkot. Később Oroszországban is több helyen találtak labradoritot. Az Északamerikai Egyesült Államok területén is több helyen előfordul.

A diopszid az egyhajlású augitok csoportjába tartozik. Kristályai oszloposak, az oszlop éleit a haránt- és oldallap tompítja, a végét pedig rendesen több apró lap zárja be. A prizma szerint jól hasad, összetétele: CaMgSi₂O₆, de rendesen vas is van a vegyületben. Keménysége 5-6, fajsúlya 3.20-3.38. A szín a vastartalomtól függően világos szürkészöld, vagy olajzöld, vagy palackzöld. Ékkőül a szép zöldszínű és átlátszó köveket használják. Optikailag kéttengelyű, pozitív. Erős üvegfénye van, fénytörése és kettőstörése erős. α = 1.671-1.732, γ = 1.699-1.750 Na-fényben. Pleokroizmusa igen gyenge. A diopszidot rendesen lépcsősen és táblásan csiszolják; a csiszolt kő ára karátonkint 3-6 márka.

Lelőhelyek: Ala-völgy, Piemontban, ahol világos szürkészöld kristályok alakjában a hesszonitot kíséri. A kristályokat Turinban és Chamonixban dolgozzák fel s Olaszországban igen kedvelik. Tirolban a Ziller-völgyben, kloritpalában, sötét palackzöldszínű kristályok fordulnak elő, amelyeket Olaszországban szintén szívesen viselnek. Minas Geraesben fűzöld kristályok, New-York államban, De Kalb mellett, világos olajzöld kristályok találhatók. Kimberley "blue ground"-jában sötétzöld krómdiopszid és amfibollá alakult, szép zöldszínű diopszid, az úgynevezett smaragdit fordul elő, amelyeket szintén csiszolnak.

Középkori kódexek, a Bécsi Képes Krónika, a Korvinák bájosan naiv miniatűrjein, pazar iniciáléin két szín ragyog csodás frisseséggel, mintha tegnap festették volna; az arany és a sötétkék. Előbbit vékony színarany lemezek, utóbbit a természetes ultramarin alkalmazásával érték el. Ezt a csodás kék festéket egy messze Ázsiából hozott, mélykékszínű ékkőnek, a lazúrkőnek porából nyerték gondos iszapolás útján. A mult század eleje óta az ultramarin festéket mesterséges úton állítják elő.

A lazúrkő nem egységes ásvány, hanem több ásvány izomorf elegye. Az alapot fehér, kristályos mészkő képezi, ennek fehér foltjait, ereit látjuk a lazúrkőpéldányokon s ez az alkotórész, mely a lazúrkőnek sósavval megcseppentése esetén hevesen pezseg. A mészkőbe ágyazódik kisebb-nagyobb tömegben, sávokban, ritkán kristályokban a kékszínű lazúrkő. Anyagát hauyn (3NaAlSiO₄.CaSO₄), ultramarin (3NaAlSiO₄ NaS₃) és szodalit (3NaAlSiO₄ NaCl) izomorf molekulái építik fel, közülük az ultramarin adja a kék színt, mennyiségileg azonban a hauyn-molekula uralkodik. A lazúrkő kék szemeit, az elemzés adatai szerint 70.9 %-ban hauyn, 15.7 %-ban ultramarin és 7.4 %-ban szodalit-molekulák építik fel.

A szabályos rendszerben kristályosodó lazúrkő ritkán jelenik meg kristályokban, kristályai rombtizenkettősök. Szabad kristályok igen ritkák s legfeljebb 1-1.5 cm-es átmérőjűek.

A lazúrkő színe a gyengén kékesfehértől a sötét, majdnem feketéskékig változik, a sötét színűeket jóval nagyobbakra értékelik. Mint a többi drágaköveknél, úgy itt is megkülönböztettek régebben hím- és nő-lazúrkövet. Előbbiek a sötéten, utóbbiak a világosan színezettek voltak. A kék mellett néha zöldes, ibolyás, vöröses szín is megjelenik.

Málláskor az ultramarinmolekulák elbomlanak, az anyag színe halványul, teljesen ki is fakulhat. Ha mállott, világos színű lazúrkövet gyengevörös izzásig hevítünk, eredeti sötétkék színét részben visszanyeri.

Gyakoriak a lazúrkő példányaiban a piritnek apró, fénylő kristálykái. Ezeket a piritszemeket nézték a régiek s nézi a nagyközönség még ma is aranynak. Málláskor a piritkristálykák limonittá változnak át s környéküket rozsdabarnára festik.

A lazúrkő nem hasad, törése egyenetlen. Keménysége 5.5, fajsúlya 2.38-2.42. Nyers darabjai zsíros fényűek vagy fénytelenek, csiszolt példányai gyenge üvegfénnyel ragyognak. Az anyag viszonylagos lágysága miatt fényezése elég nehéz, a sokat hordott darabok fényüket aránylag hamar elveszítik. Átlátszatlan, egyszerűen fénytörő; törési együtthatója nátriumfényben 1.5.

A lazúrkő nem tartozik a gyakori ásványi anyagok sorába, elsőrendű anyagot csak két lelőhely szolgáltat. Az első, a már ősrégen ismert, MARCO POLO is meglátogatta afganisztáni. Északnyugat-Agfanisztánban, az Oxus felsőfolyása vidékén, a Kokel-folyócska völgyében, nem messze Firgami városkától, vannak a lazúrkőbányák. A lazúrkő kisebb-nagyobb, szabálytalanul eloszlott tömböket alkot a fehér és feketés mészkőben, melyben a gránit kontakt-pneumatolitos hatására keletkezett. A rendkívül barátságtalan, hideg vidéken levő bányákat bennszülöttek művelik, ma is az évszázados kezdetleges módon. A sziklákat fagyasztással vagy tűzzel repesztik, a lerepedt tömböket lefejtve, kisebb darabokra verik szét és úgy kutatnak lazúrkő után.

Ezekből a bányákból származott az ó- és középkor, valamint az újkor első századainak minden lazúrköve. Míg egy százada még 5000 kilogrammot is elért az évi termelés, a háború előtti években átlagosan már csak 600 kg-ot nyertek évente.

A lazúrkő másik kitűnő lelőhelyét 1786-ban fedezték fel Oroszországban, a Bajkál-tóba ömlő Studjanka-folyó mellett. A bányák a Studjanka folyó, valamint a Talaja és Malaja Bistraja-patakok vidékén vannak. Az anyakőzet gránittal érintkező, fehér dolomitos mészkő, melyben rendszertelenül elszórt fészkekben, foltokban fordul elő a lazúrkő. A kő színe sötétkék, de az afganisztáni köveknek sötét színét az itteniek nem érik el. Piritzárványok ritkábbak, az anyag általában frissebb, élénkebb fényű. A bányászat itt is egyszerű eszközökkel folyik, az évi termelés mégis eléri a két tonnát. Másodlagos lelőhelyeken szintén előfordul a lazúrkő; az említett patakok ágyában azelőtt gyakoriak voltak a lazúrkő-görelyek. Innen származik az eddig ismert legnagyobb görely, egy közel 60 kg súlyú példány is.

Nagymennyiségű, de kevésbbé jóminőségű anyagot szolgáltat Csile, hol a Coquimbo tartományban, a magas Kordillerákban fekvő bányákat csak a nyári hónapokban művelhetik. A kőzet itt is gránit kontaktusában fekvő fehér mészkő. Az évi termelés két tonna körül mozog. A csilei lazúrkő színe általában világosabb, gyakran zöldesbe hajló kék, szépsége messze az ázsiai előfordulások szolgáltatta anyagé mögött marad.

A szép kékszínű lazúrkő kedvelt ékköve volt az ó és középkor népeinek. A legrégebben feldolgozott lazúrkőpéldányokat Ur városának egy, WINCKELMANN feltárta, a Kr. e. 3500 évből származó királysírjából ismerjük, hol mozaikba alkalmazták. A görögöknél és rómaiaknál zafír volt e kő neve s PLINIUS megemlíti, hogy benne az aranypontocskák, mint éjszakai égen a csillagok, úgy ragyognak. A lapis lazuli-nevet ásványunk a középkorban kapta.

A lazúrkövet gyönyörű színe miatt mindenkor szívesen alkalmazták kőmozaikokban. Megtaláljuk a XVI-XIX. századokban annyira elterjedt olasz, úgynevezett római mozaikokban éppen úgy, mint a világhírű Taj-Mahal csodálatos művészettel készült kő mozaikjaiban.

A lazúrkő legnagyobbszerű alkalmazásával a régi Oroszországban találkozunk, hol a szentpétervári Izsák-templomot részben e kőből faragott oszlopok tartják és ahol a főváros melletti Carszkoje Szelonak sokaktól megcsodált nevezetessége a pompás kékszínű lazúrkővel díszített, úgynevezett Lyon-terem. Lazúrkőből készült a falaknak a padlómenti borítása, a kandalló burkolata, az ajtókeretek, a tükrök és képek rámái.

A ma is igen kedvelt lazúrkövet ólomkorongon köszörülik smirgellel; fényét tripolival adják meg. Gyűrűkbe, melltűkbe, nyakékbe rendszerint táblásan, ritkábban dombosan munkálják meg, nyakláncnak gömbölyű vagy sokszögű gyöngyöket csiszolnak belőle. Kisebb dísztárgyakat egy darab lazúrkőből faragnak, a nagyobb tárgyakat, dobozokat, vázákat, tálakat, asztallapokat vékony lazúrkőlapokból illesztik össze, a lapokat művészi bronzfoglalat vagy fakeret tartja össze. Békében gyönyörű műtárgyak kerültek ki a jekaterinoszlávi kőcsiszolóból; ma Idar a feldolgozás központja.

Tekintve, hogy az évi termelés nem túl nagy, teljesen kifogástalan szépségű, nagyobb példányok meg éppen gyéren kerülnek elő, a lazúrkő nem tartozik az olcsóbb féldrágakövek közé. A kifogástalan, egyenletesen sötétkékszínű nagyobb darabok ára nyersen, kilogrammonként 2000 márka. Átlagos szépségű kövek kilója 30-120 márkába kerül a színtől és nagyságtól függőleg. A csiszolt kövek grammját 2-15 márkával fizetik. Ezek az árak az ázsiai lazúrkőre vonatkoznak, a csilei silányabb áru jóval olcsóbb. Idar évente átlag félmillió márka értékű lazúrkövet dolgoz fel.

A kereskedelemben nagy ritkán előforduló "ditrói lazúrkő" a szodalit nevű ásvány.

A lazúrkövet mesterségesen festett kalcedonnal, az úgynevezett német lazúrkővel utánozzák. A mesterségesen kékre festett kalcedon színe, szemben a lazúrkő pompás kékjével, nyers, bántó. Ehhez járul a kalcedon áttetsző volta, nagyobb keménysége, erősebb fénye. Mindezek alapján a festett kalcedont könnyű a valódi lazurkőtől megkülönböztetni.

Ősi szingaléz hagyományok szerint GAUTAMA BUDDHA trónja egy, a Himalájából származó, a földtől az égig nyúló yü-darabból készült. A trón köve szent, a talizmán erejével bír. A yü, éppen úgy, mint az angolok révén elterjedt jade név is, két, egymáshoz tulajdonságaikban igen hasonló féldrágakövet jelöl, a nefritet és a jadeitet. Számos közös sajátságuk folytán Kelet népei előtt immár évezredek óta egyforma tiszteletnek örvendenek. Legjellemzőbb sajátságuk hihetetlen szívós voltuk. Mindkét ásvány végtelen finom kristályszálacskák sokszorosan összefonódott, rendkívül tömött szövedéke, innen magyarázható aránylag csekély keménységük ellenére is feltűnően szívós voltuk. A fehéres vagy zöldes szín, a kellemes zsíros fény szintén közös sajátságuk. Kettőjük közül a nefrit a gyakoribb.

Kevés ásvány tekinthet oly messze multra vissza az emberiség művelődéstörténetében, kevés részesült ősidők óta oly, szinte vallásos, tiszteletben egyes népek előtt, mint e két féldrágakő. Varázs- gyógyító-erőt tulajdonítottak e köveknek, orvosságul szolgáltak nem egy betegség, különösen pedig vesebaj ellen. A nefrit nevét is e képzelt gyógyítóerejének köszönheti. De nemcsak gyógyítottak e kövek, hanem viselőjüktől az ártalmas, gonosz szellemeket is távoltartották.

A nyers nefrit és jadeit megdolgozása nagy fáradságot, türelmet igénylő munka; igaz viszont, hogy e kövekből készített szerszámok, dísztárgyak bámulatosan ellentállóknak bizonyultak.

Kínán kívül, hol nefrit-jogar a hatalom jelképe, és ahol a tehetősek áldozati edényei nefritből készülnek, főleg Japánban, Újzélandon és Mexikó őslakóinál állott a nefrit, illetőleg jadeit a legbecsültebb ékkövek élén.

Szokás a nefritet és jadeitet a multak ékköveinek nevezni. Az egykor belőlük remekelt tárgyak ma múzeumok féltett kincsei s napjainkban egyre kevesebb olyan műtárgy készül belőlük, mely méltó lenne arra, hogy amazok társaságába kerüljön.

A nefrit az amfiból-csoportba tartozó szilikát-ásvány, kalcium-magnéziumszilikát, képlete Ca(Mg,Fe)₃(SiO₃)₄. Mint a képletből is látható, a magnézium mellett mindig tartalmaz több-kevesebb vasat. Forrasztócső előtt nehezebben olvad meg, mint a hozzá hasonló jadeit, fajsúlya 2.9-3.1 között változik, de inkább az előbbi értékhez áll közelebb. Anyaga rendkívül finom, egyhajlású rendszerű rostocskák kusza szövevénye. A nagyon tömött egésszé rendszertelenül összeszövődő szálacskák optikailag negatívok, fénytörésük α = 1.606, γ = 1.632. Olyannyira szívós, hogy nyomási szilárdsága (7759 kg) még a legfinomabb acélét is felülmúlja.

Rendkívüli szívóssága folytán nagyobb darabjait kalapáccsal egyáltalán nem lehet szétütni. Ezért Kínában a nagyobb darabokat erősen felhevítik, majd hideg vízbe dobják s a hirtelen lehűlés létrehozta repedések mentén igyekeznek szétfeszegetni. Bányászatánál a szálban álló darabok fölé tüzet raknak, majd az átizzott felületet vízzel öntözik. A darab minőségét azonban a tűz igénybevétele minden esetben rontja. Feldolgozó műhelyekben a nefritet drótfűrész és smirgel vagy gyémántfűrész segélyével vágják a kívánt nagyságú darabokra.

Keménysége, bár rendkívül szívós, nem nagy, mindössze 5.5-6.5. Törése szálkás; a törésfelület homályos. Víz görgette és csiszolt darabjai enyhe viasz, zsírfényűek lesznek.

A teljesen vasmentes nefrit fehér; általában azonban a különböző vastartalom szerint gyengébben erősebben zöld színű: világos-, tenger-, fűzöld, barnászöld, ritkábban sárgászöld, sárgás, barnás vagy szürke. A mállott vagy a nagyobb darabok mállási kérge ráeső fényben barnás, átesőben vöröses színű. Igen kedvelik és drágán megfizetik Kínában a ritka kékeszöld és a szép egyenletesen vöröses példányokat. Az egyes példányok rendszerint egyenletesen színezettek, foltosan, eresen festett darabok nem gyakoriak. Szélein áttetsző.

Ősidőktől állandóan aknázott lelőhelyei Kínában vannak. Közülük a legjelentősebbek, melyek az ázsiai kereslet túlnyomó részét fedezik, a keletturkesztániak. Az elsőleges lelőhelyek a Kuen Lun-hegyláncban vannak a 75-85 hosszúsági fok között. Hét különböző, ezer méternél magasabban fekvő, jelentősebb kiterjedésű területről ismerünk innen nefrit-előfordulást, egyeseket közülük még ma is bányásznak, nagyobb részük azonban már kimerült. A bányászatot bennszülöttek űzik az előbb vázolt kezdetleges módon.

A hegyláncból induló, Keletturkesztán felé folyó vizek görelyei között fordulnak elő másodlagos lelőhelyeiken a nefrit-darabok. A felsőfolyásukban vadul rohanó vizek árjában a repedezett darabok a repedések mentén széttörnek, úgy hogy a mosásokból kikerült nefritpéldányok feldolgozásra kiváltképpen alkalmasak, mert repedésmentesek. Különösen a Kuen Luntől észak felé folyó vizek, a Tiznaf, a Yurung-Kash és a Karakas ágyában kutatnak eredménnyel nefrit után és pedig mind az alluviális, mind a dilluviális terraszokban.

Régebben mezítelen rabszolgákat és katonákat hajszoltak a folyócskák jéghideg vizébe s ezek kutatták át, állandóan víz alá bukva, a medret nefrit-görelyek után. Ma csekély bérért dolgozó napszámosok végzik e munkát, kiknek olyan nagy a gyakorlatuk, hogy a fenék kövei, kavicsai közül lábukkal tapogatják ki a nefritdarabokat s csak ezeket hozzák felszínre.

A Khotan vidékén nyert, elsőleges és másodlagos lelőhelyekről származó nefriteket a százados kereskedelmi úton, mely a Kiayukvan melletti Nefrit-kapun visz át, szállítják Kína belsejébe. A fegyveres kísérettel ellátott nefrit-szállítmányt az érintett falvak, városok lakossága nagy ünnepélyességgel, keleti szertartásokkal fogadja; a nefrit-szállítmányok átvonulása az egész környéknek jelentős ünnepe.

A mult század hatvanas éveitől kikerült nefrit-példányok túlnyomórészt másodlagos eredetűek, az elsőleges előfordulások egyre jobban kimerülnek. A legnagyobb keletturkesztáni nefrit-példány TAMERLÁN-nak a szamarkandi Gur Emir-mecsetben lévő sírköve, mely VÁMBÉRY szerint tíz arasz hosszú, két és fél arasz széles és hat ujjnyi vastag, szép sötétzöld nefrit.

Igen jelentősek a szibériai nefrit-előfordulások. Irkutzk-kormányzóságban, a Baikal-tó nyugati végén, a Bogotol-hegységben és az innen eredő folyókban igen szép, sötétzöld színű és elsőrendű minőségű nefrit fordul elő. Már az őslakosság átkutatta a folyómedreket e kő után és darabjaiból ékszereket, szerszámokat készített. A Bjelaja, Kitoj, Bistraja, Studjanka folyók medrei dió-, ököl-, fejnagyságú görelyeket szolgáltatnak, de 50-100 font súlyú darabok sem ritkák. Az Onot-folyócska partjain meg éppen 8-10 tonnás nefrit-rögök fordulnak elő Fersmann szerint.

Szálban állva a mult század közepén találták meg a pompás sötétsmaragdzöld nefritet az Onot-folyócska vidékén. Európában először az 1900 évi párizsi világkiállításon jelent meg a szibériai nefrit, melynek egy hatalmas, 2140 kg súlyú görelyét a British Museum őrzi. A keletszibériai nefrit általában jó, néha kitűnő minőségű, színe rendesen sötétebb zöld. Az évi termelés napjainkban átlag 6000 kg, 30.000 aranyrubel értékben.

Kína és Keletszibéria mellett Újzéland nefrit-termelésének van különös jelentősége. A sziget őslakói, a maorik, e kitűnő anyagból, melyet punamunak neveznek, fegyvereket, fejszéket, ékességeket, bálványokat faragtak, illetőleg csiszoltak. Igen becsült kövük, melynek több változatát különböztetik meg.

Az újzélandi nefritek a Kínából származóknál rendesen sötétebb zöld színűek; néha világoszöld, szürke színben is előfordulnak. A mosások szolgáltatta darabok átlag egy kilogramm súlyúak, de találtak már három tonnás példányt is. Az elsőleges lelőhelyen bányászott legnagyobb példány két tonnát nyomott, értékét 700 fontra becsülték.

A történelem előtti korok embere Európa területén is megtalálta a nefritet s kőbalták, fejszék, nyilak, ékességek készítésére használta fel. Szászországban, Zöblitz mellett vannak régebben ismert lelőhelyek, de különösen jelentősek a jordansmühle-vidékiek, melyeket már LINNÉ is ismert. Egy hatalmas tömb került e lelőhelyről Sir REGINALD BISHOP birtokába, majd hagyatékából a newyorki Metropolitan Museum gyüjteményébe. Az európai nefritek azonban színben, minőségben messze elmaradnak az ázsiai és újzélandi nefritek mögött, miért is a kereskedelemben nem értékesíthetők.

Sehol a földön nincsen olyan fontos szerepe a kisplasztikában a nefrit nyersanyagnak, mint Kínában. A kínai kővéső, kőfaragó művészek végtelen türelme és évszázados gyakorlata, mellyel a nyers kő minden természetadta szépségét mesterileg kihasználva, művészi remeket hoz létre, egy más népnél sem található fel. A legszebb és legrégibb nefrit-műtárgyak előkelő kínai családok évszázadok óta őrzött kincsei, közülük csak ritkán kerül néhány példány Európában vagy Amerikában piacra. Dísztárgyakon, egyházi rendeltetésű edényeken kívül csészék, tálak, sőt teáskannák készültek ebből az oly nehezen megdolgozható anyagból. Bár kétségtelen régi, művészi faragású nefrit-tárgyakért európai és amerikai gyűjtők és múzeumok a jobb időkben hatalmas összegeket fizettek, távolról sem értékelték annyira őket, mint Kína, Japán lakói.

Nálunk főleg kézelőgombokat, melltűket vagy nyaklánccá fűzhető gyöngyöket csiszolnak a nefritből s az utána való kereslet az utóbbi években egyre nő. A kínai nefrit fontját nyers állapotban 10-25 mexikói dollárral fizetik, szépen színezett zöld darabok jelentősen drágábbak. A legszebb smaragdzöld nefrit csak ritkán kerül Európába, mert Kínában igen keresik és nagyon jól megfizetik. Az újzélandi nyers nefrit kilója 8-12 márka, belőle már 2-4 márkáért lehet gyűrűkövet kapni.

Néhány igen szép nefritfaragványt láthatunk a Hopp Ferenc-Múzeum gyűjteményében, jóval gazdagabbak azonban a drezdai és góthai gyűjtemények. Kínán kívül a leggazdagabb művészi nefritfaragvány-gyűjteményt a new-yorki Metropolitan Museum őrzi. (XVI. tábla.)

A jadeit a hozzá szerkezetben, felépítésben, fényben és sokszor színben is annyira nefrittől főleg kémiai összetételében tér el. Míg a nefrit az amfiból-csoportba tartozó kalcium-magnéziumszilikát, addig a jadeit a piroxéncsoport tagja és összetételére nézve nátrium-alumíniumszilikát, képlete NaAl(SiO₃)₂. Kevés Ca és Mg mindig található a jadeitekben, különösen a Közép-Amerikából származókban, jelezve, hogy az ásvány felépítésében a diopszid-molekula is résztvett. A nátrium kis részét néha kálium helyettesíti. A jadeit rendesen kevés vasat is tartalmaz, az egyébként fehéres ásványt ez az elem festi zöld színűre. A kloromelanit nevű ásvány bővebb vastartalomtól sötétzöldre festett jadeit.

A kémiai összetétel eltérő volta okozza, hogy a jadeit fajsúlya nagyobb a nefriténél s rendszerint 3.2-3.3 között mozog; a vasban gazdag kloromelanitban 3.4-re is felmegy. Keménysége a nefriténél szintén nagyobb: 6.5-7. Ellentétben a nefrittel, aránylag könnyen olvad, vékony szilánkjai már spirituszlángban átlátszó-zavaros üveggé olvadnak.

Kusza, finom rostos szerkezete következtében rendkívül szívós és rugalmas; rugalmassága másfélszerese az acélénak. Vékonyra csiszolt lemezei megütve kellemesen csengő hangot adnak.

A teljesen tiszta, vasmentes jadeit fehér vagy fehéres színű, fénye az ürüfaggyúéra emlékeztet. A vas tartalmú kövek színe fehéreszöld, kékeszöld, lombzöld; csekély krómmennyiség smaragdzöldszínre festi. A színeloszlás rendszerint foltos, felhős, pettyes; egyenletesen színezett, nagyobb darabok csak ritkán fordulnak elő. Legtöbbre az egyenletesen színezett, kissé áttetsző smaragdszínű darabokat becsülik, értékben utánuk a fehér alapon smaragzölden foltosak következnek. A szivárgó vizek vastartalmától vörösre festett példányokat szintén jól megfizetik Kínában. A kloromelanit lombzöld, néha egészen feketészöld színű.

A jadeit áttetsző, vagy szélein áttetsző, törése szálkás; a törési felületen fénytelen, csiszolva zsíros vagy faggyúszerű fényű lesz. Egyhajlású szálacskáinak fénytörése α = 1.66, γ = 1.68.

Legfontosabb lelőhelye Felsőburmában, az Uru-folyó felső folyása mellett fekvő Tammaw vidékén van. Részben az itteni elsőleges lelőhelyről, részben a közeli Hweka-falu melletti konglomerátból és az Uru-folyó medre képezte másodlagos lelőhelyéről nyerik ma a legtöbb és legszebb jadeitet. Az Uru-folyó medrét már századok óta kutatják át jadeit-görelyek után s ennek ellenére még ma is jelentős mennyiségű anyagot szolgáltat. A leggazdagabb rész Mamon-falutól Sanka-ig terjedő közel húsz angol mértföldes szakasz, melyet minden esztendőben modern búvárfelszereléssel ellátott bennszülöttek zsákmányolnak ki. Nagyon becsülik a partmenti laterites iszapban található jadeit-darabokat, melyeket a beszivárgó vastartalmú oldatok vörös színűre festettek.

A burmai jadeitek túlnyomó része fehéres alapszínű, kisebb-nagyobb smaragdzöld sötétebbzöld foltokkal. Ezeket a festett részeket, melyek néha ököl-, fejnagyságot is elérnek, becsülik legtöbbre s az alapból kivágva, külön értékesítik. Ibolyás, levendulakék sárgásan, barnásan színezett kövek szintén előfordulnak.

Mind az elsőleges, mind a másodlagos lelőhelyeken a bányászatot csak az év három száraz hónapjában, március végétől június végéig űzik. A termelt anyagot, mely 140-150 tonna, Mandalay-ba szállítják s ott osztályozzák, részben csiszolják is. A szép zöld foltos anyag kilóját nyersen 10-12 dollárral fizetik, az egyenletesen smaragzöld példányok ára jóval nagyobb. A termelt anyag javarésze azonban csak csekélyebb értékű fehér, vagy gyengén színezett kő. A legjelentősebb mennyiséget Kína veszi át; átlag 500.000 dollárra becsülik az évente Kínába szállított jadeit-mennyiség értékét. Idarban a jadeit fontját nyersen 40-200 márkával fizetik, csiszolva grammjáért 6-35 márkát kérnek. Néhány éve erősen divatban voltak egyenletes smaragdzöld színű vagy smaragzöld foltos jadeitből Kínában faragott művészi, melltűbe vagy nyakláncba foglalt példányok. Darabjukért 500-1500 márkát is elkértek. Ma a jadeitből csiszolt, nyakláncnak fűzött gyöngyöket hordják. Egy szép, smaragdzöld foltokkal tarkázott gyöngyökből fűzött nyaklánc ára százakra rúg. (XVII. tábla.)

Közép-Amerikában számos, történelemelőtti korból származó jadeittárgyat találtak; az ősi maya-kultúrának egyik jelentős nyersanyaga volt ez az értékes ásvány. A középamerikai jadeit színe tompa zöldes vagy szürkés, kevésbbé szép és állítólag anyaga sem olyan szívós, mint a burmai jadeitnek.

Kloromelanit Újguineában fordul elő, szálban állva, valamint másodlagos lelőhelyeken, görelyek alakjában.

A Transwaalból származó gránát-jadeit sötétes zöld, a nefrithez hasonló színű, tömött grosszulár-gránát. Ugyancsak gránát az anyaga a fehéres színű, kalcedonhoz hasonló kaliforniai gránát-jadeitnek, más nevén kalifornitnak is. A szintén kalifornitnak nevezett vezuvián-jadeit sárgászöld-sötétzöld, áttetsző, tömött vezuvián. A kaliforniai Indián Creekből származik.

A szerpentin vagy kórea-jadeit természetes színe világos sárgásszürke, de anilinfestékkel szép smaragdzöldre festik és jadeit helyett adják el. Mesterséges színe, mint általában az anilinszínek, hamarosan kifakul.

A jadeitet Kínában nagyon ügyesen hamisítják üvegpasztával. Az üveg erősebb fénye azonban gondos vizsgálatkor elárulja anyagát.

A kvarc a földkéreg egyik legelterjedtebb ásványa. A savanyú magmából keletkezett eruptív kőzeteknek lényeges alkotórésze; kvarcszemekből áll a puszták, sivatagok, folyóvizek s részben a tengerek homokja, kavicsa, úgyszintén a homokkő. Nem hiányzik az átalakult kőzetek, valamint a gazdasági szempontból jelentős ásványelőfordulások ásványai közül sem.

A kvarcnak szép színű, aránylag könnyen található változatai közül kerültek ki az ember legelső ékkövei; közülük egyesek a kővésésnek voltak mindig legkeresettebb anyagai; másokból dísztárgyakat faragtak és faragnak ma is nagyon ügyesen. Mint nagyon jelentős szerepet játszó féldrágakövekkel, a kvarc változataival kissé behatóbban kell foglalkoznunk.

A kvarc sziliciumdioxid, képlete SiO₂. Vegyi felépítésében a szilicium 46.7, az oxigén 53.3 %-kal vesz részt. Az idegen anyagoktól teljesen mentes, tiszta kvarc színtelen, átlátszó ásvány. Idegen anyagoknak rendkívül csekély mennyisége igen változatos színűre festheti; gyakori idegen szennyezései miatt a kvarc egyike a legszíngazdagabb ásványoknak.

A kvarcváltozatoknak egy része kristályokban fordul elő, ezek a kristályosodott kvarcok; más részüket kristályokban soha nem találjuk, ezek a vaskos kvarcok. A kristályosodott kvarcváltozatok közé tartoznak a hegyikristály, az ametiszt, a füstkvarc, a citrin, a rózsakvarc, a zárványos kvarcok (kvarcmacskaszem, sólyomszem, tigrisszem, aranyos kvarc, rutilkvarc). A vaskos kvarcok vagy rostos vagy szemcsés szerkezetűek. Rostosak: a kalcedon, a karneol, a krizopráz, a plazma, a heliotrop, az achátok. Szemcsések a szarukő, a jaszpis. Kvarckőzet az avanturin.

A kvarc nem hasad. A kristályosodott kvarcok törése kagylós, a vaskosaké egyenetlen, szálkás. Rideg, a vaskos változatok valamivel szívósabbak, mint a kristályosodottak. A gyakrabban előforduló ásványok között a legkeményebb, keménysége 7; az üveget jól karcolja, acéllal szikrázik. A teljesen tiszta kvarc fajsúly a 2.6-2.7 a gáz-, folyadék- vagy ásványi zárványokkal telt daraboké ennél kisebb, illetőleg nagyobb. Zárványok a kvarcban nagyon gyakoriak, főképpen a kristályosodott változatokban, éspedig mind folyadék-, mind szilárd-zárványok. Utóbbiak egy része fontos kvarcváltozatokat hoz létre (zárványos kvarcok). Hevítve a színes kvarcváltozatok színüket változtatják, részben színüket vesztik. Forrasztócső lángjában a kvarc megolvad.

A kvarckristályok, úgyszintén csiszolt kvarcok tökéletesen üvegfényűek. Törésfelületükön a kristályosodott kvarcok zsírfényűek, a vaskosak részben szarufényűek. Finomrostos változatai selyemfényűek.

A teljesen színtelen, valamint a szép, telt színű, átlátszó kvarcváltozatokat nemes kvarcoknak mondjuk (hegyikristály, ametiszt, füstkvarc, citrin, rózsakvarc).

A kvarc annyira változatos színeződését létrehozó idegen anyag vagy rendkívül finoman, a legerősebb nagyítás mellett sem látható módon eloszolva (dilut) festi a színtelen alapanyagot, vagy idegen ásványok nagytömegű, igen apró tű-, pikkely-, rostalakú zárványai adják a darab színét. A nemes kvarcok mind dilut színezettek. Közülük az ametiszt és a füstkvarc színező anyagát még ma sem ismerjük biztosan, a citrint minden valószínűség szerint vas, a rózsakvarcot mangán festi. Egyes sötétebben festett nemes kvarcok pleochroisztikusak. A zárványok színezte kvarcváltozatok közül a krizopráz aranyoszöld színét víztartalmú nikkelszilikátoknak, a hagymazöld prazem az aktinolit-szálacskáknak, a lombzöld plazma a szeladonitnak, a kék zafírkvarc a krokidolitnak, a jászpisz és karneol pedig vasvegyületeknek köszönhetik.

A kvarc fénytörése és kettőstörése nem nagy, színszórása (diszperziója) csekély. Törésmutató Na-fénynél ω = 1.5444, ε = 1.5536.

A görögök azt tartották, hogy a hegyikristályok az Alpesek magas csúcsainak dermesztő hidegében felolvaszthatatlan jéggé fagyott vízből keletkeztek. Ezért nevezték el az ásványt kristallosnak, jégnek. Ez az ókori felfogás csak a késő középkorban dőlt meg.

A teljesen színtelen hegyikristály kémiailag ideálisan tiszta kovasav, képlete SiO₂. A kvarc fizikai és kémiai tulajdonságai a hegyikristályon tanulmányozhatók a legnagyobb pontossággal. Fennőtt kristályai rendszerint kitűnően fejlett, karcsú, hatszöges oszlopok, melyeket a + és - alapromboéder lapjai fednek. A kristályok tökéletes átlátszóságát gyakran zavarják szilárd és folyadékzárványok.

Azokat a hegyikristályokat, melyeknek természetes úton keletkezett finom repedései, a beléjük hatolt igen vékony levegőréteg okozta interferencia folytán szivárványszínt játszanak, irisz- vagy szivárvány-kvarcoknak nevezzük. Mesterségesen is előállítják őket olyképpen, hogy felhevített hegyikristályt hideg vízbe mártanak. Ha a víz színesre festett és a kristályt huzamosabb ideig benne hagyják, a festék behatol és a repedések mentén színesre festett kvarcot kapunk. Ezeket az ízléstelen, festett kvarcokat újabban gyakran foglalják olcsóbb ékességekbe.

A kővésők, kőcsiszolók a hegyikristály-szükségletüket egészen a mult század közepéig az Alpesekből szerezték be. A kristályok az Alpesek felépítésében oly jelentős szerepet játszó gránitok, kristályos palák hasadékainak, üregeinek falain nőttek fenn egyenként, vagy gazdag csoportokban. A kőzetek mállása után a gleccserek jegébe, a patakok medrébe kerülnek s ott többé-kevésbbé megkopva, legömbölyödve szolgáltatták a régiek által annyira keresett, kívül homályos, belsejükben víztiszta kvarcgörgelyeket. Az ókori Róma, valamint a reneszánsz pompás hegyikristály edényeinek anyaga úgyszólván mind az Alpesekből származott.

Az Alpesek egyes völgyeiben századok óta apáról fiúra szálló mesterség a kristály-keresés. A tavaszi olvadás után indulnak meg a kristálykeresők, bejárják a gazdagabb előfordulásaikról ismert nagyobb, valamint az eldugottabb völgyeket, átkutatják a gleccserek hordalékát, a patakmedreket, vizsgálják a kőzetben húzódó kvarcereket, kopogtatván körülöttük a sziklafalat, mikor is a hegyikristályokat rejtő kisebb-nagyobb üregek kongó hanggal árulják el magukat. Az üregek rendesen csak nagyobb ököl, fejnagyságúak, néha azonban rendkívüli méretűek. A kvarckristályok bélelte nagyobb üregeket kristálypincéknek nevezik. 1719-ben a berni fenföldön, Grimsel mellett egy óriási kristálypincét tártak fel, mely 1000 mázsa ragyogó hegyikristályt szolgáltatott. A legnagyobb példány súlya megközelítette a nyolc métermázsát. Egy felső wallisi, Münster és Lax között feltárt kristálypincéből viszont számos gyönyörű, víztiszta, 50-1400 font súlyú hegyikristályt zsákmányoltak a szerencsés felfedezők. Kitűnő minőségű hegyikristályt szolgáltatnak a svájci Wallis-kanton és a franciaországi dauphinébéli Bourg d'Oisans kvarcerei.

A piacot napjainkban a brazíliai hegyikristály uralja. Olyan kitűnő minőségben, olyan nagy mennyiségben található s aránylag olyan könnyen hozzáférhető, hogy a föld többi lelőhelyei nem igen tudnak vele versenyezni. A leggazdagabb előfordulások Goyaz-államban, a Sao Marcos- és Sao Bartholomeo-folyók közötti Serra dos Cristaes vidékén, Cristallina és Araguahy mellett vannak. Régebben csak a másodlagos lelőhelyeket kutatták át az általában ököl- és fejnagyságú görelyek után; ma a mosások a termelésnek csak egy részét szolgáltatják. Régebben nagyobb, egészen 64 fontos görelyek is akadtak. Az elsőleges lelőhelyek igen kemény homokkőben húzódó kvarcerek, melyek egyes pontokon üregekké tágulnak ki. Ezekben az üregekben tejszínű, valamint zavaros szürkészöldes kvarcok mellett víztiszta hegyikristályok, füstkvarcok, ritkábban citrinek is előfordulnak. A termelt mennyiségnek körülbelül egytized része átlátszó hegyikristály. A kristályok vastagsága átlagosan 2-10 cm között változik, vastagabbak nem gyakoriak. A legvaskosabb kristályok átmérője a félmétert is elérheti. Minas Geraes és Bahia tartományok is szolgáltatnak hegyikristályokat; közülük Bahia termelése jelent Goyaz számára számottevőbb versenyt. Goyaz a háború előtti években átlagosan 25 tonna hegyikristályt termelt s e mennyiség a háború utáni években gyors ütemben emelkedett. A huszas években már a csak kivitelre került mennyiség is elérte az évi másfélszáz tonnát. A kivitt kvarckristályok java Németországban (Idar, Oberstein) kisebb része Japánban kerül feldolgozásra. (XVII. és XVIII. tábla.)

Madagaszkár szigetének keleti és északkeleti gneiszvidékéről eredő folyók ágyából már a XVII. században ismertek pompás, átlátszó, 50-100 font súlyt is elérő hegyikristály-görelyeket. Az elsőleges előfordulású kristályok üledékes kőzeteket és kristályos palákat átszelő pegmatittelérek üregeiből származnak. A háború előtt Madagaszkár évi termelése 36-107 tonna között változott. A ma termelt mennyiségről adataink nincsenek. Művészi célokra, ékességül a madagaszkári hegyikristályok éppen olyan jól használhatók, mint a brazíliaiak, optikai célokra azonban kevésbbé alkalmasak.

Indiában Madras vidékén harmadkori konglomerátokban találják a megkopott, víztiszta hegyikristályokat, melyekből Madrasban brilliánsokat, rózsákat, sőt szemüvegeket csiszolnak. Az Ural középső részének mosásaiból napjainkban évente átlag 3000 rubel értékű hegyikristályt nyernek. Az uralhegységbeli Beresowsk lakói háziiparszerűleg dolgozzák fel hazájuk hegyikristályait. Golyócskákat csiszolnak belőlük s 50-70 golyót ragyogó nyaklánccá fűznek. Újabban az oroszok Kaukázusban is fedeztek fel jelentős nagyságú kristálypincéket.

Észak-Amerikában Északkarolina, Kalifornia Kolorádó, Alaszka, Kanada lelőhelyei jelentősebbek. Az északkarolinai Chasnut Hill-ből kerültek ki a leghatalmasabb Észak-Amerikai kvarckristályok, közülük a legnagyobb példány 131 kg-ot nyom.

A hegyikristálynak régebben jelentős szerepe volt az ékszeriparban, a gliptikában, és a díszítőművészet terén. Ékszerbe, a gyémánt pótlására, különösen szívesen csiszolták kisebb, ragyogó kristályait s ezeket "nyugati gyémántoknak" nevezték. Helyi neveik: máramarosi-, német-, stollbergi-, cseh-, alaszkai-, arkanzasz-, pafoszi-, alenkoni-, ír-, bristol-, quebeki-, similigyémánt voltak.

A hegyikristályt az ó- és középkorban, de még a mult században is jóval nagyobbra értékelték, mint napjainkban. Ma legjobban az optikai célokra alkalmas, teljesen átlátszó, színtelen, repedés és zárványmentes goyazi kristályokat fizetik meg. Mind e követelményeknek teljesen megfelelő, válogatott anyag kilójáért, a kristályok nagysága szerint 10-100 márkát fizetnek. A 12.5 kg-nál súlyosabb, teljesen kifogástalan kristályok kilójáért 200-300 márkát is megadnak.

Idarban a hegyikristályból köszörült, nyakékhez való golyócskák, ovális vagy szögletes gyöngyök tucatjáért 3-6 márkát kérnek. Ennek az aránylag nagy árnak oka részben a csiszolási költségekben keresendő, részben pedig abban a körülményben, hogy a válogatás nélkül átvett nyersanyag 40 %-a nem alkalmas a feldolgozásra, a feldolgozott anyagnál viszont 60-70 % az anyagveszteség.

A legszebb színű és kifogástalan példányaiban a legtöbbre értékelt kvarcváltozat. Görög eredetű neve annyit jelent, hogy "nem részeg", mert az ókorban talizmánnak használták részegség ellen.

Egyedülálló ametisztkristályok általában ritkák, rendszerint kristálycsoportok alakjában található. A csoportokat alkotó egyes kristályok 2-6 cm átmérőjűek, nagyobbak csak gyéren fordulnak elő. Igen gyakoriak ikerkristályok. A jobb- és balkvarc alkotta ikrek nem egyszer érdekes és jellemző színelosztást árulnak el.

Az ametiszt ibolyaszínű, a legvilágosabbtól a legsötétebb árnyalatig. Néha vöröses, máskor kékes árnyalatú, zöldes vagy sárgás árnyalat már ritkább. Egyes lelőhelyek ametisztkristályai barnás árnyalatúak, kissé a füstkvarc felé hajlanak. Egy kvarcváltozatnak sem olyan változatos lelőhelyenként színe, árnyalata és színeloszlása, mint az ametisztnek, úgy hogy gyakorlott ékkő-szakemberek a színről már biztosan tudnak a lelőhelyre következtetni. A színeződés csak ritkán oszlik el egyenletesen az egész kristályban; általában legerősebben a kristálycsúcsok színezettek. WILDA vizsgálatai szerint a gyakori jobb- és balkvarc ikrek rendkívül vékony ikerlemezei közé rakódik le a festőanyag s ez okozza az ametisztnek finom, zónás színeloszlását, mely mikroszkóp alatt különösen jól látható.

Ékkőül azokat a teljesen átlátszó ametiszteket használják, melyeknek színe telt és egyenletes eloszlású. Világos színű vagy foltosan színezett kövek értéke jóval csekélyebb; ezeket, éppen úgy, mint a csak áttetsző, zavaros köveket, inkább kisebb dísztárgyaknak csiszolják. A szépen színezett példányok átlátszóságát egyes pontokon zárványok okozta felhők, tollak vagy repedések zavarják. A repedezett, zavaros részeket óvatos kalapácsolással eltávolítva, csak a teljesen átlátszó részeket csiszolják.

Még ma sem tudjuk biztosan, hogy az ametisztet milyen vegyület színezi. Egyes kutatók a vasat gyanítják színező anyagul, de NABLS A. véleményét, ki a rhodánvasat gondolja az ametiszt színtadó vegyületéül, szintén nem egy megfigyelés támogatja. Mesterséges világításnál az ametiszt színe sokat veszít szépségéből, szürkéssé, fakóvá válik. Sötéten színezett példányok gyengén pleochroosak vöröses-kékes árnyalattal.

Az ametiszt színe meglehetősen érzékeny. Verő napfénynek kitéve, rövidebb-hosszabb idő alatt kifakul, elhalványodik. Röntgen- vagy katód- és különösen rádiumbesugárzás az eredeti színt ismét visszaadhatja. Különösen érzékeny az ametiszt színe hőhatással szemben. Már az ókorban tudták, hogy hevítve színét megváltoztatja, elszíntelenedik vagy pedig aranyossárgás, sárgásbarna színűvé válik. Egyes lelőhelyek ametisztjei színüket a hevítés után is megtartják, a legtöbb azonban színt változtat. 200-350° C-on az ametisztek elveszítik színüket, ez az elszíntelenedés azonban csak átmeneti, mert lehűlve, kissé halványabban ugyan, de visszanyerik az eredeti ibolyaszínt. A maradandó elszíntelenedés 530-575° C-on következik be. A kristályok egy része ezen a hőfokon felül is színtelen marad, mások 650-750° C között sárga, barnássárga vagy vörösesbarna színt vesznek fel. E színek erőteljessége nagyjából megegyezik az eredeti ibolyás szín erősségével. Az égetendő, helyesebben hevítendő ametiszteket hőmérővel ellátott homokfürdőbe ágyazzák, hogy a hirtelen felmelegedés és lehűlés okozta megrepedezést elkerüljék és hogy a hevített kövek hőmérsékletét mindenkor ellenőrizhessék. Ezen óvóintézkedések ellenére is gyakran lépnek fel kisebb repedések az égetés folyamán.

Igen szép sárgás színűre hevíthetők a gyengén ibolyás délamerikai kövek, a kissé barnás árnyalatú és vöröses-ibolyás bahiai ametisztek. Az Uruguayból származó kövek barnás vagy sárgásvörösesekké válnak. A madagaszkári ametisztek hevítve csaknem teljesen elszíntelenednek. A szakemberek általában már ismerik az egyes lelőhelyekről származó, különböző színárnyalatú kövek viselkedését s csak véleményük megkérdezése után hevítik az általuk kijelölt köveket. Gyakran előfordul azonban, hogy várakozásukban csalódnak, mert az eddigi tapasztalatok alapján általános érvényű szabályokat felállítani még nem sikerült. A kereskedelemben topáz név alatt szereplő kövek tekintélyes része hevített ametiszt. Közülük a világossárga példányok "brazíliai aranytopáz", a sötétebb sárgák "topáz", míg a barnássárgák "madeira topáz" néven szerepelnek. Fajsúlyának meghatározása, úgyszintén optikai vizsgálatok révén a kő ametiszt-, illetőleg kvarcvolta könnyen megállapítható. A hevítéssel megsárgított, illetőleg megbarnított kövek a rádiumsugarak hatásának kitéve, eredeti ibolyaszínüket visszanyerik, Hasonló eredménnyel jár Röntgen- vagy katódsugarak huzamosabb behatása.

Az ametiszt keletkezési hőmérséklete 100-125° C. Keletkezhet hidrotermál eredetű ércteléreken, mint kísérő ásvány, továbbá pegmatitokban és idősebb bázisos vulkáni kőzetek üregeit kitöltő, úgynevezett mandulakövek belsejében. E mandulakövek nagysága néhány centiméterestől több méterig változhat. A piacra kerülő ametisztek tekintélyes hányada származik mandulakövek belsejéből. A vaskos, átlátszatlan vagy gyengén áttetsző, fehér kvarcban rétegesen vagy foltosan előforduló ametisztet ametisztkvarcnak nevezzük. Rendesen gránitban alkot vékonyabb-vastagabb ereket.

Hazánkban szép ametiszt különösen érctelérekben fordul elő; így a hontmegyei Selmecbányán, a szatmármegyei Nagybányán és hunyadmegyei Porkurán. Sajnos, a kristályok mind a három lelőhelyen kicsinyek voltak ahhoz, hogy mint ékkövek, csiszolva a piacra kerülhessenek.

Az Alpesekből a Zillerthal vidékéről kerülnek ki világosabb színű s csak a csúcsok táján színezett kristályok. A szászországi Mücklitz gránitjában előforduló ametisztkvarcot díszítőkőül csiszolják. A mult században Európa egyik leggazdagabb lelőhelye volt Oberstein környéke, hol melafirok üregeit kitöltő mandulakövekben találták az ametisztet, acháttal együtt. Ma a lelőhely úgyszólván teljesen kimerült. Auvergneben a kevéssé értékes ametisztkvarcot ma is aknázzák. Pompás kristályokban és kristálycsoportokban találják az ametisztet az Ural-hegység drágakő-pegmatitjaiban, főleg Mursinka vidékén. A legtöbb ametiszt világosan színezett, a sötétebbek gyakran foltosak vagy eresek. Kerülnek elő azonban remek, egyenletesen ibolya színű kristályok is, melyeket az oroszok a föld legszebb ametisztjeinek tartanak. Az orosz ametiszteket Jekaterinoszlávban csiszolják s a termelés alig elegendő a belföldi szükséglet fedezésére. Békében az évi termelés Mursinka vidékén átlagosan 1400 font volt, ma mindössze 200 kg, 10.000 rubel értékben. Gyönyörű ametiszteket szolgáltatnak a ceyloni drágakőmosások; a termelt mennyiség azonban jelentéktelen.

Ma az ametiszttermelés terén Brazília vezet. Bahia, Minas Geraes, Diamantina, Rio Grande do Sul államokban feküsznek a legjelentősebb ametiszt-bányahelyek. A bányákból, melyek jórészt idari cégek kezében vannak, átlag 100-120 mm hosszú, 50-60 mm széles, átlátszó, de a délbrazíliaiknál rendesen világosabban színezett ametisztkristályok kerülnek elő. A kristályok a homokkő felületén szorosan egymás mellett nőttek fenn; letördelve 60 kilogrammonként ökörbőrbe varrják őket s így szállítják Németországba. Uruguayban az ametiszt melafir-mandulakövekben fordul elő achát társaságában. A Rio Grande do Sul állambeli Serra do Mar bányában 1900-ban egy hatalmas, 10×5×3 méter méretű ametiszt-mandulakövet találtak. A követ egy idari cég vásárolta meg s feldarabolva, jelentősebb múzeumoknak kínálta fel. Nemzeti Múzeumunk ásványtárának 115×68 cm méretű, pompás sötétibolya kristályok fedte ametisztpéldánya szintén e leletből származik.

Észak-Amerikában Maine állam (Delaware County, Chester County), Északkarolina (Haywood County), valamint Virginia szolgáltatnak nagyobb mennyiségű, szépen színezett, csiszolásra alkalmas ametisztet. Igen érdekesek a georgiai Rabun County-ból származó, víz-zárványokat tartalmazó, szépen színezett ametisztek.

A háború után jutott különös jelentőséghez Madagaszkár. A sziget északkeleti részén fekvő Batafo az ametisztbányászat középpontja. A nagyon szép, sötét ibolyaszínű kristályok közepes nagyságúak, belőlük elég kevés kerül Európába.

Az ametiszt ma nem divatos. Ezt a gyönyörű ibolyaszínű követ napjainkban meglehetős kevéssé értékelik. SAROLTA angol királyné híres ametisztnyakéke, melyet a XVIII. század elején még 2000 fontra becsültek, ma legfeljebb 100 fontot ér. Ma a legszebb sötét-ibolya, teljesen hibátlan uruguayi és rio grandei ametiszt fontját 500 dollárral fizetik, a világosabb bahia ametisztért legfeljebb 250 dollárt adnak. Idarban a nem válogatott nyers délamerikai ametiszt kilója 4-200 márka, míg a legkitűnőbb válogatott anyag kilója 2000 márkát is elér. A madagaszkári nyersanyag kilónkénti ára 100-2500 márka közt változik. A csiszolt ametiszt grammjáért 0.30-25 márkát kérnek.

A teljesen átlátszó, szépszínű ametiszteket rendesen táblásan köszörülik, de gyakori a domború forma is. Utóbbit főleg nyakékekbe alkalmazzák. Brilliánsnak, briolettnek ritkábban csiszolják. Gömbölyűre csiszolva és átfúrva nyakéknek fűzik; de rendesen csak a repedezett, nem teljesen átlátszó példányait használják e célra. Az ametisztkvarc ára jóval kisebb, mint az átlátszó, nemes ametiszteké. A gyengébb anyag kilóját a háború előtt 1-4 márkával fizették, a válogatott, szépen színezett példányok kilójáért 10-120 márkát is megadtak. Azelőtt igen szívesen alkalmazták kőmozaikokban. Ma gyöngyöknek vagy féldomborúra csiszolják. A 8 mm-es átmérőjű csiszolt darabok tucatja 2-10 márka.

Az úgynevezett "keleti ametiszt" ibolyás színű korund, ritkábban spinell, a világosibolyaszínű "lithium ametiszt" kunzit, míg "hamis ametiszt" névvel a sokszor igazán szép, ibolyaszínű fluoritot illetik. A korund és a spinell keményebbek, a fluorit sokkal lágyabb az ametisztnél. A kunzit Röntgen- és katódsugarak hatására élénk narancsszínben ragyog és a sugárzás megszünte után hosszabb ideig tartó utánvilágítás észlelhető.

Az ametisztet mangánnal festett ibolyaszínű üveggel hamisítják, optikai úton azonnal eldönthető a hamisítvány izotróp volta.

Amint a hegyikristály és az ametiszt között egészen halványibolyás kristályok alkotják az átmenetet, úgy a hegyikristály és füstkvarc között is megtaláljuk a kettőjüket összekötő, alig észrevehetően barnás kristályokat. A már határozottan barnaszínű füstkvarcok színe a szegfűbarnától a füstbarnán keresztül, egészen a feketésbarnáig terjed, az egészen feketeszínű kristályoknak morion a neve. A füstkvarc fennőtt kristályokban fordul elő; kristályai általában nagyobbak az ametiszt kristályainál, nagyságuk centiméterestől közel méteresig terjedhet, átlag 5-15 centiméteresek. A kristályok rendszerint karcsú, romboéderlapok koronázta oszlopok; gyakoriak a trapezoéderlapok is. Csavart kristályok nem tartoznak a ritkaságok közé.

A kristályok átlátszóak, áttetszőek; a feketeszínűek átlátszatlanok. A színeloszlás egyenletesebb, mint az ametisztben, de sötétebb és világosabb foltok színezte kristályok sem ritkák. A sötétszínű füstkvarcok pleochroizmusa elég erős; szegfűbarna-világos vörösesbarna. Némelyik füstkvarc gyengén ibolyás árnyalatú. Homokfürdőbe ágyazott és óvatosan hevített füstkvarc színe aránylag alacsony hőmérsékleten szép sárgába megy át. A melegítéssel sárgított füstkvarcok éppen úgy, mint az ametisztek, topáz néven kerülnek forgalomba. Az oroszok a mursinkai drágakő-pegmatitban előforduló füstkvarcokat kenyérbe sütik vagy hamuba ágyazva hevítik s így sárgítják.

Régebben azt gondolták, hogy a füstkvarcot szerves vegyületek színezik. Ma egyesek szerint szabad szilicium-, mások szerint szabad nátrium-atómok színezik ezt a kvarcváltozatot. A kérdés még megoldásra vár.

A füstkvarc ásványi zárványai között a rutil-tűk a leggyakoriabbak. Különösen szép rutilzárványos füstkvarcok kerülnek elő Brazíliából és Madagaszkár szigetéről. Szabad szemmel látható, nagyobb folyadékzárványok nem gyakoriak; mikroszkópikus folyadékzárványok tömeges fellépte gyakran okoz zavarodást a kristályok belsejében.

Az átlátszó, világos-sötétebb barna füstkvarcoknak ősrégen ismert és aknázott lelőhelyei az Alpesek kristálypincéi. A renaissance-nak ma múzeumokban látható jókora füstkvarc serlegei, szépművű vázái, tálai mind alpesi anyagból készültek. A feljegyzett legnagyobb kristálypincét az Uri-kanton Tiefen-gleccserének egy nehezen hozzáférhető oldalában fedezték fel 1868-ban. A mállott gránitba 6 méter hosszan benyúló, 4 méter széles és 1-2 méter magas kristálypincéből 300 mázsa füstkvarcot szedtek ki, ebből 100 mázsa kifogástalanul átlátszó, szépen színezett anyag volt. Az előkerült kristályóriások legsúlyosabbika, a "Nagyapó" a Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárának birtokába került. A 133.5 kg súlyú kristály magassága 69, kerülete 122 cm.

A spanyolországi Cordova-tartományban fekvő Hinojosa füstkvarca hevítve igen szép sárgaszínű lesz. Úgyszólván csak égetett kövek kerülnek innen piacra. Észak-Skócia Cairgorm nevű hegyének gránitjában húzódó pegmatit-telérekből kerülnek elő a "cairgormi kő" vagy "skót topáz" néven ismert, átlátszó borsárga, barna vagy néha egészen fekete füstkvarc-kristályok, melyek 25 font súlyt is elérnek.

Az Uralban, Mursinka, Schautanka vidékén, Transzbajkáliában Nertschinsk mellett fordul elő a füstkvarc pegmatit-üregekben. Mursinka vidéke ma évente körülbelül 250 kg kitűnő minőségű füstkvarcot szolgáltat, több mint 6000 rubel értékben.

Észak-Amerikában, Pikes Peak (Kolorádo) gránit-pegmatitjaiból évenként többezer dollár értékű füstkvarcot nyernek, úgyszintén a Mount Antero, az arkansasi Magnet Cove és az északkarolinai Alexander County előfordulásaiból is. Brazíliában Goyaz gazdag hegyikristály előfordulásait kíséri füstkvarc, itt és Minas Geraesben találják a legszebb rutilzárványos példányokat, némelyikben a rutil-tűk hossza a 15-20 cm-t is eléri.

Ma a legtöbb füstkvarc Madagaszkár szigetéről kerül forgalomba, hol az előbb említett lelőhelyen a hegykristályt kíséri. Rutilzárványos példányok itt sem ritkák.

A füstkvarcot tábláskőnek, brilliánsnak csiszolják, de rendesen csak pecsétgyűrűkben találkozunk vele. Égetett, sárga füstkvarc "topáz" név alatt nagyon elterjedt karperecek-, melltűk-, gyűrűkben; különösen szívesen foglalják iparművészeti ezüstékszerekbe. Mióta a művészi üvegtárgyak között olyan kedveltségnek örvend a barna füstüveg, azóta egyre nagyobb mértékben használják újra a füstkvarcot kisebb dísztárgyak, serlegek, vázák, tálak, szobrocskák anyagául.

A szép, átlátszó füstkvarc kilóját, színe szerint, 10-100 márkával értékelik. Csiszolva grammja 1-4 márkába kerül.

A közönség körében rendkívül elterjedt a füstkvarcnak teljesen indokolatlan "füsttopáz" elnevezése. A "füsttopáz" kvarcváltozat, melynek az igazi topázhoz semmi köze sincsen, helyes neve füstkvarc.

Citrinnek nevezzük a szép sárgaszínű, kristályosodott kvarcot. Színe a sárgának legvilágosabb árnyalatától a legsötétebbig változhat; citrom-, bor-, méz-, arany-, narancs- és barnássárga mind előfordulnak. A hegyikristályhoz hasonló kristályok általában 10-15 centiméter hosszat érnek el. A színeloszlás sokkal egyenletesebb, mint az ametisztekben; a nem egyenletesen színezett kristályok felhősek. A sötétsárga kristályokban gyenge pleochroizmust észlelhetünk. Az eddigi kutatások szerint vas színezi.

Hevítve a citrin színe, alacsonyabb hőmérsékleten, általában világosabbá válik, magasabb hőmérsékleten a kristály megzavarosodik. Rádiumsugárzás a citrint feketésbarnára, Röntgensugárzás barnára színezi.

Európában a legjelentősebb lelőhelyek a spanyolországi Villas Buenas és Villa Seca, úgyszintén a füstkvarcnál már említett Hinojosa. Egyes spanyol citrinek hevítve a madeira bor színéhez hasonló égővöröses-barnává válnak, e köveket "madeira topáz" név alatt hozzák forgalomba. A skóciai Arran barnás vagy füstös sárga citrinjei "skót topáz" néven ismertek. Ma a legtöbb citrint a brazíliai Goyaz és Minas Geraes államok szállítják. Színük citrom-narancssárga. Madagaszkár sem sokban marad el Brazília mögött, az itteni citrinek színe topázsárga. Mind a brazíliai, mind a madagaszkári citrinek túlnyomó része hevítve, tehát nem eredeti színében kerül piacra.

A citrin soha nem kerül saját neve alatt forgalomba. Nyers kristályainak "sárga kristály" a neve, csiszolva nyugati-, cseh-, skót-, spanyol-, madeira-, aranytopáz név alatt ismerik, holott a topázhoz éppen olyan kevés köze van, mint a többi kvarcváltozatnak.

Leggyakrabban táblásan köszörülik; legjobban a tiszta sötétsárga vagy vörösessárga színűeket fizetik meg. A sötétszínű, teljesen hibátlan "madeira topázok" kilogrammjáért 1500 márkát is megadnak. A brazíliai nyersanyag kilogrammjáért 8-500, a madagaszkáriért 80-100 márkát fizetnek. A csiszolt áru grammja 0.50-6 márka, a "madeira topáz" 1-15 márka.

Vaskos, kristályos tömegekben, a rózsaszínnek számos árnyalatában előforduló kvarcváltozat. Színe a fehéresrózsaszíntől a sötétrózsaszínűig változik, néha ibolyás, máskor sárgás árnyalattal. A színeloszlás egyenletes, de nem ritkák a felhősen, foltosan színezett darabok sem; színezőanyagául újabban a mangánt gyanítják. Kellemes színe nagyon érzékeny; erősebb fénynek kitéve, hamarosan kifakul. Hevítve 575 C°-nál színét veszti. Röntgen- és ibolyántúli sugarak hatására barna, rádiumbesugárzásra sötétbarna-feketeszínűvé lészen. Áttetsző; egyes délafrikai darabjai majdnem teljesen átlátszóak. Anyaga rideg, törése kagylós vagy egyenetlen. Zsírfényű, csiszolt és fényesített darabjai üveg fényűek.

A rózsakvarc nem fordul elő jól fejlett kristályokban; nagyobb kristályos tömbök alakjában találják a pegmatit-telérekben. Igen szépen színezett rózsakvarcokat ismerünk az Uralból, Jekaterinoszlav közeléből. Legjelentősebb előfordulásai Brazília (Minas Geraes, Bahia, San Miguel), Madagaszkár (Vakinancaratra, Ambositre) és a volt német Délnyugat-Afrika (Swakopmund) területére esnek. Újabban Észak-Amerikában, a koloradói Texas Creek és Fort Collins pegmatitjai szolgáltatnak nagy mennyiségű és jórészt kiváló minőségű anyagot. Kívülük Kalifornia, Déldakota és Maine államok termelése jelentékenyebb.

Napjainkban a rózsakvarc divatos kő; a belőle csiszolt golyócskákat nyakláncnak fűzve, szívesen hordják. Gyűrűkbe, melltűkbe rendesen domborúan, néha brilliánsnak csiszolva foglalják; kézitáska- és ernyőgombokat, apróbb dísztárgyakat csiszolnak belőle. Évente átlag 50.000 márka értékű anyag kerül feldolgozásra. A nyers kő fontját 1-3 márkával fizetik, a szépen színezett, repedésmentes nagyobb darabok drágábbak. Csiszolva grammja 0.50 márkába kerül. Feldolgozásánál a nyersanyagnak körülbelül 50 %-a elvész a darabok belsejét átjáró számos repedés miatt.

Üveggel, továbbá celluloiddal és anilinnal festett alabástrommal hamisítják.

A kvarc gyakran tartalmaz zárványokat. A zárványok vagy szórványosan, egyenként kisebb csoportokban lépnek fel s ekkor a kristály zárványmentes helyeken átlátszó vagy pedig a kristály egész belsejét kitöltik, mikor is a darab átlátszatlan. A rendkívül nagy mennyiségű, nagyon apró ásványi zárványtól átlátszatlan kvarcváltozatok közül azokat, melyeknek a zárvány szép színt (prazem, zafírkvarc), fényjátékot (macska-, sólyom-, tigrisszem) vagy különös csillogást (avanturin) kölcsönöz, szívesen csiszolják olcsóbb ékszerekbe vagy kisebb dísztárgyakul. A nagyobb, elszórt zárványokat tartalmazó, egyébként átlátszó kvarcok (rutil-, aranyos-, vízcseppkvarc) csiszolt példányaival már ritkábban találkozunk, ezeknek különösen szép darabjait inkább csak mint különlegességeket csiszolják.

Prazem. Nevét a görög prasmon = lomb szótól nyerte. Régebben smaragdanyának is nevezték, azon téves feltevés alapján, hogy a smaragd anyakőzete lenne. Sötétes lombzöld színét az anyagában rendkívül finoman eloszlott, igen apró aktinolit (sugárkő) tűcskék tömegének köszönheti. Szélein áttetsző, nyersen zsír, csiszolva üvegfényű. Kisebb fennőtt kristályokban vagy vaskosan fordul elő.

Zafírkvarc. Szennyes kékszínű, alig áttetsző átlátszatlan kvarcváltozat, mely színét valószínűleg krokidolit-szálacskáktól nyeri. Salzburg tartományban, Mooseck mellett találják kristálykáit.

Kvarc-macskaszem. A kvarc-macskaszem vagy nyugati macskaszemekő (szemben a krizoberill vagy keleti macskaszemekővel) tömött, szemcsés vagy rudas kvarcváltozat, mely párhuzamosan futó, végtelen finom aszbesztszálak tömegét zárja magába. Fehér, világossötétebb zöld, szürke, ritkábban sárga, vörös vagy barna. Alig áttetsző, törése szálkás. A csak a legerősebb mikroszkópi nagyítás mellett látható vékony aszbesztszálak párhuzamos elrendeződése a daraboknak selymes fényt kölcsönöz. A legszebb kvarc-macskaszemek Ceylon szigetének mosásaiból kerülnek elő.

Sólyomszem, tigrisszem. A sólyomszem tompa kékesszürkeszínű, párhuzamosan elhelyezkedett, igen finom amfiból-aszbesztszálakat tartalmazó, lemezes-rudas kvarcváltozat. Ritkán egyszínű az egész darab, rendesen vékonyabb-vastagabb aranysárga sávok váltakoznak a sötét alapszínnel. A sárga színt az amfiból-aztbesztnek vashidroxidfestette mállásterméke okozza. A nagyobbrészt mállott, aranysárga, sárgásbarna példányokat tigrisszemnek nevezzük.

A sólyomszem is, a tigrisszem is a mult század nyolcvanas éveiben került először Európába s eleinte mind a kettő drágán fizetett, divatos kő volt. Egyedüli fontos lelőhelyük a Délafrikai Unióban, az Oranje-folyótól északra fekvő Griquatown vidéke, hol átlagosan centiméter vastag lemezeik vörösbarna, okkersárga jászpiszpaláknak repedéseit töltik ki. A lemezeket a két ásvány rendesen együttesen alkotja. A háború előtti években átlag 2-3 tonnát, sőt 1909-1911 között évente 6 tonnát szállítottak belőle Európába, nagyobbrészt az idari csiszolóba.

Avanturin. Vaskos, finomszemcsés vagy tömött kvarckőzet, melynek szélein, áttetsző alapanyagában, hematit vagy csillámpikkelykék csillognak. Leggazdagabb lelőhelyei az Ural-hegységben vannak. Szibériában, Irkutzk mellett, fuchsitfestette zöld avanturint találnak. Az Uralban termelt avanturin mennyiség évente körülbelül 2 tonna. A természetes avanturinnál sokkalta szebb, élénkebben csillogó a pótlására használt avanturinüveg, melyről bővebben az utánzatok között fogunk szólani.

Rutilkvarc. A víztiszta hegyikristálynak egyik leggyakoribb ásványi zárványa a rutil finom tűje, illetve tűinek sugaras, pamacsos vagy rendszertelen halmaza. Az igen finom, rendszerint nagy mennyiségben jelenlevő rutil-tűk vörhenyes színnel húzódnak át a kristályokon; a vastagabb, inkább egyesével, elszórtan jelentkező tűk sötét barnásvörösek. A finom tűs rutil kvarcokat "hajaskő"-nek vagy "Vénusz hajá"-nak, az egyes rutil-tűket tartalmazókat "nyilas kő"-nek vagy "Ámor nyílá"-nak nevezik. Rutilkvarc található az Alpesekben is, de különösen szépen és nagy mennyiségben Brazília (Goyaz) és Madagaszkár hegyikristály- és az északkarolinai Alexander County monazitbányáiban. Előbbi két lelőhelyén rutil-tűs füstkvarcok, gyérebben ametisztek is találhatók.

A kalcedoncsoportba tartozó vaskos kvarcváltozatok finomrostos szerkezetűek. A rostok párhuzamosan futnak, mindegyik rost önálló, mikroszkopikus vékonyságú kristály egyén. A rostok közötti, rendkívül keskeny hézagokat amorf kovasav, opálanyag tölti ki; ez az opáltartalom 12-32 % között változhat. Sűrűn egymás mellé illeszkedő, párhuzamosan futó rostok tömege építi fel a kalcedoncsoportba tartozó vaskos kvarcváltozatokat, melyek tulajdonképpen jellegzetes természetes színű kalcedonok. Fehéres, szürke vagy világoskék a közönséges kalcedon, vörös a karneol, barna a szarder, aranyoszöld a krizopráz, sötétzöld a plazma, sötét zöld, piros pettyekkel, a heliotrop, míg különböző színű vagy színárnyalatú kalcedonok sávjai, foltjai építik fel az achátokat.

A kalcedon erek, repedéskitöltések, gömbös, cseppköves, veséded, szőlőded bevonatok vagy mandulakövek alakjában fordul elő. Igen ellenálló, másodlagos lelőhelyeken gyakori.

A kalcedon nem hasad, törése szálkás; a nyers darabok legfeljebb zsírfényűek, máskor szarufényű vagy fénytelen. Csiszolt darabjai megfényezve üvegfényben ragyognak. Áttetsző; egyes darabjai vékonyabb lemezekben majdnem átlátszóak. Zavaros-, tejes-, szürkés-, sárgás-, kékes-, égkék- vagy ibolyáskék-színű. Igen szépek az arizonai Globe District ritka kékeszöld kalcedonjai. A színelosztás lehet egyenletes, de felhős, foltos is. Szép példányokban találják a szolnokdobokamegyei Kötelesmezőn; a darabok égkék vagy gyengén ibolyáskékszínűek. A nyers darabokat Obersteinba szállítják, honnan csiszolva, "orientális kalcedon", vagy "zafirin" névvel kerülnek forgalomba. Bőven fordul elő igen jó minőségű kalcedon Izlandon, a Faroer-szigeteken, Szibériában, Kelet-Indiában és Ceylon szigetén. Arizonában Globe District a lelőhelye az említett szép kékeszöld kalcedonnak, melyet a kereskedelemben "kék krizopráz"-nak neveznek. A legtöbb kalcedont a brazíliai Rio Grande do Sul, valamint Uruguay szolgáltatja, mind a két helyen achát-mandulákkal együtt találják.

Főleg nyakéknek fűzhető gyöngyöket csiszolnak a természetes kékszínű vagy a mesterségesen festett kalcedonokból. Gyűrűkbe, melltűkbe, kézelőgombokba szintén gyakran használják. Nagyobb darabjaiból vázákat, hamutartókat, kanalakat, pecsétnyomókat, papírvágókat, tollszárakat faragnak. Legjobban megfizetik a szép természetes színű példányokat, így az arizoniai kék krizoprázt, a kötelesmezői orientális kalcedont. A színtelen vagy csak igen gyengén színezett darabokat festik és pedig vörös-, kék-, ibolya-, sárga vagy zöldszínűre. A vörös darabok "korallin", a fűzöldre festett áttetsző példányok "emeraldin" név alatt kerülnek forgalomba. A nyers kalcedon kilóját 1-16 márkával fizetik, a csiszolt kő grammjáért 0.50-3 márkát kérnek. Hamisítására üveget, celluloidot és galalitot használnak.

Rajzos kövek, mokka-kövek, mohachátok. Egyes féldrága- és díszítőkövek különböző színű, illetve árnyalatú foltjai, sávjai, pontjai néha olyképpen csoportosulnak, hogy a kialakult ornamentika a szemlélőt valamely élőlénynek vagy tárgynak a képére, esetleg egész tájképre emlékezteti. Az ilyen, legtalálóbban odavetett vázlatokhoz hasonlítható, képeket feltüntető ásványokat rajzos köveknek nevezünk. A legtöbb rajzos kő a kalcedonok közül kerül ki. A rajzos köveket, illetőleg az ezeken látható, sokszor egészen valószínűtlenül szép képeket a véletlen szüli, így méltán illeti meg őket a "lusus naturae", a "természet játékai" név. Régebben a rajzos köveket, mint talizmánokat, amuletteket különösen nagyra becsülték s egy-egy szép példányukért hatalmas összegeket fizettek. Ma csak keleten hordják őket, mint talizmánokat; Európában csak mint különlegességeket vásárolják a gyüjtők és múzeumok. (XVIII. tábla.)

A rajzos kövek közé tartozó kalcedonváltozatok a mokka-kövek is. Világos-áttetsző alapjukban sötétszínű, fácskára, bokorra, növénykére emlékeztető rajzokat látunk. E tudományos néven dendriteknek nevezett rajzokat a kő finom repedéseibe behatoló s ott a jégvirághoz hasonlóan hirtelen kristályosodó vas vagy mangántartalmú oldatok hozzák létre. Nevüket az arábiai Mokka után nyerték; különösen szép példányai ott találhatók.

Az úgynevezett mohachátok zöldszínű ásványlemezkéket, szeszélyesen kanyargó szálacskákat (klorit, amfiból) magukba záró és mohára emlékeztető rajzolatú kalcedonok.

Az arábiai Mokka mellett, Kelet-Indiában, Észak-Amerikában, Utah, Wyoming, Kalifornia, Montana államokban találnak szép mokka-köveket és mohachátokat. Csiszolt mokka-kövek szebb példányaiért 10-20 márkát is megadnak, a különösen szép példányokért különleges árat adnak.

Karneolnak a vörös és vörösesbarna kalcedonokat nevezzük. A szín a halvány vöröstől a sötét vérvörösig változhat; a barnásvörös vörösesbarnába megy át; ismerünk sárgásba hajló karneolokat is. A vörösszínű darabokat vasoxid, a barnásakat vashidroxid festi. Hevítve a vashidroxid vizet veszít és vasoxiddá alakul át; a kevésbbé értékes barnás darabok hevítésre szép vörös vagy vöröses színűek lesznek és értékben emelkednek. A forgalomban lévő, nem mesterségesen festett, szép színű darabok legnagyobb részt hevített példányok.

A színeloszlás lehet egyenletes, vagy felhős, foltos és sávos is. Legtöbbre a teljesen áttetsző, áteső fényben vérvörös, ráesőben kissé feketésvörös darabokat becsülik, ezeket hím- vagy orientális karneoloknak nevezik, szemben a halványabban színezett s kevésbbé áttetsző nő vagy okcidentális karneolokkal.

Hasonló körülmények között fordul elő, mint a kalcedon, de nála ritkább; legszebb darabjait másodlagos lelőhelyeken találják. A legszebb karneolokat India szolgáltatja. Bombaytól északra, a Ratnapur melletti Radspipla nevű hegy lábainál folyó vizek hordalékából kerülnek elő az átlag diónagyságú, de három font súlyt is elérő karneolpéldányok. A kövek természetes színe inkább feketés, barnás, olajzöld s csak napnak huzamosabb ideig kitéve vagy kihevítve lesznek gyönyörű vörösszínűekké. Különösen szép színűvé válnak az eredetileg olajzöld példányok.

Ma Európába a legtöbb anyag a brazíliai Rio Grande do Sulból és Uruguayból kerül; az innen származó kövek egészen halványan színezettek, színüket festéssel javítják. A festendő darabokat vasszögekkel együtt higított salétromsavba helyezik és hosszabb ideig főzik, hogy az oldatba ment vasnitrátot a kövek felvegyék. Az így átitatott példányokat megmossák, gondosan megszárítják s ha teljesen kiszáradtak, hevítik. Hevítve a felvett vasnitrát pompás vörösszínű vasoxiddá alakul át. Ellentétben az anilinfestékadta színekkel, a leírt módon nyert vörös szín éppen olyan tartós és állandó, mint a természetes karneolok vörös színe, hiszen a színezőanyag mindkét esetben ugyanaz.

Főként nyakéknek fűzik gömbölyűre csiszolt darabjait. Hordják pecsétgyűrűkbe, foglalják iparművészeti ékszerekbe, szívesen alkalmazzák kisebb dísztárgyak anyagául. A nyers kő kilóját 0.50-16 márkával fizetik, csiszolva 0.50-1 márkát kérnek grammjáért.

A barnaszínű karneoloknak szarder a nevük. Színük vörösbarna, gesztenyebarna és feketésbarna között változik, legtöbbre azokat a szép gesztenyebarna színűeket becsülik, melyek áteső fényben vörösen áttetszőek. Festőanyaguk minden valószínűség szerint vashidroxid.

A karneollal együtt fordul elő a fent felsorolt lelőhelyeken; áruk is egyforma.

Ha a szép áttetsző, közel színtelen kalcedont kristálycukor oldatában huzamosabb ideig (5-7 napig) főzik s a cukoroldattal átitatott darabokat, gondos kiszárítás után hevítik, úgy a darabok belsejében karamel keletkezik és a szarderhez hasonlóan színezett követ nyernek, melyet a kereskedelemben "szarduin" név alatt ismernek.

Az aranyoszöld, almazöld színű kalcedonokat krizopráznak nevezik. Nevét színétől nyerte, krüzos = arany, prazon = lomb. Víztartalmú nikkelszilikátok színezik, melyeket az ásvány csekély, legfeljebb 1 %-nyi mennyiségben tartalmaz. A zöld szín világosabb-sötétebb, de sohasem intenzív zöld, egyes darabok éppen csak zöldes árnyalatúak.

A kalcedonváltozatok csoportjában a legérzékenyebb színű; verő napfényen vagy gyenge hevítésre hamarosan kifakul, mert a nikkelszilikátok elveszítik víztartalmukat és elszíntelenednek. Ha a kifakult darabot nedves földbe ássuk vagy vizes fagyapotba csomagoljuk, vizet vesz fel és színét visszanyeri. A halványabb színű köveket így szintén sikerül teltebb színűekké varázsolni. Nagyobb darabjain a színeloszlás ritkán egyenletes, inkább foltos, felhős, halovány és teltebb színű részek váltakoznak egymással, valamint egészen fehér színű részekkel. Színe mesterséges fénynél is igen kellemesen hat; anyaga áttetsző. Nyersen szarufényű, csiszolva üvegfényű lesz.

Törése szálkás, egyenetlen, anyaga rideg, igen könnyen repedezik.

Legfontosabb lelőhelyei Sziléziában vannak, Frankenstein, Kosemütz, Zulzendorf, Baumgarten, Gläsendorf községek mellett, hol a krizopráz mállott szerpentin hasadékait tölti ki. Igen szép anyagot szolgáltatnak az Uralhegységbeli Redwinsk, úgyszintén Kelet-India előfordulásai. A ma kereskedelmi forgalomba kerülő darabok javarésze Észak-Amerikából származik, szépségben azonban messze mögötte marad a sziléziai krizoprázoknak.

Szívesen hordják karperecek-, gyűrűk-, melltűk-, kézelőgombokban, iparművészi ékszerekben. Golyó alakra csiszolva, nyakláncnak fűzik; nagyobb példányaiból dísztárgyakat faragnak; vékonyra vágott lemezeit ezüst vagy aranyozott ezüstfoglalatban dobozokká, dísztálakká dolgozzák fel. Régebben, mint díszítő követ is szívesen alkalmazták. A prágai Szt. Vid dóm Vencel kápolnájának (XIV. század) féldrágakövekkel burkolt falain sűrűn találkozunk sziléziai krizopráz-lemezekkel.

Ára elég jelentős; a szépen színezett, áttetsző darabokat különösen jól megfizetik. A nyers kő kilogrammja, minősége szerint 2-1000 márkába kerül, csiszolva karátja 4-40 márka.

A plazma zárványokban gazdag s ezért alig áttetsző-átlátszatlan kalcedonváltozat. A mikroszkóp alatt jól látható a finom, rostos szerkezet. Zárványként rendesen szeladonit-pikkelykék és finom amiant-rostok szerepelnek, amelyek a plazmának világosabb-sötétebb lombzöld színt kölcsönöznek.

Az ókorban nagyon kedvelték, mint a vésett kövek, főleg intagliók anyagát. Egyedül a berlini ókori gemmagyüjteményben 140 darab plazma-intagliót őriznek. Nagyobb darabjaiból csészéket, tálacskákat csiszoltak. Ma csak ritkán keresik; nyersen fontját 4-6 márkával fizetik, a belőle csiszolt gyűrűkövek grammja 1 márka.

A schwarzwaldi Oppenau vidékén porfirban fordul elő mandulakövekben; ugyanígy Baden-Baden mellett is. Nagy mennyiségben találják a Nílus első kataraktáinak táján, úgyszintén Kelet-Indiában, hol a Dekkán bazaltjából kimállott darabokat gyüjtik.

Az ókeresztények szent köve, a heliotrop, vörös pettyek tarkázta plazma. Minél sötétebb zöld az alap s minél egyenletesebben oszlanak el benne az élénkvörös pettyek, annál többre becsülik. A vörös foltokat vasokker színezi. Legjelentősebb előfordulásai Kelet-Indiában vannak, a Kathiawar-félszigeten, hol a mosásokban achát-, kalcedon-, karneollal együtt fordul elő. Nyersen 1-18 márkával fizetik fontját, csiszolva 0.50-1 márka grammja.

A váltakozva különböző szerkezetű és színárnyalatú kalcedonrétegekből álló vaskos kvarcokat achátoknak nevezzük. Éles átmenet a kalcedon és az achát között nincsen; az alig eltérő árnyalatú rétegekből álló darabokat joggal nevezhetjük kalcedonnak és achátnak is. A kalcedonváltozatok közül a közönséges kalcedon, a szarder, a karneol szerepelnek gyakrabban az achátokban, kívülük még jászpisszal, hegyikristállyal, tejkvarccal, ametiszttel és opállal találkozunk az egyes rétegek kvarcváltozatai között. Az uralkodó változat szerint nevezzük az achátot kalcedon-, karneol- vagy jaszpachátnak.

Az egyes rétegek vékonyabbak-vastagabbak lehetnek. A finoman rétegezett achátok egy hüvelyknyi darabja 17.000 egymással párhuzamosan futó rétegből is állhat. Az igen finoman rétegezett achátokból a rétegződésre merőlegesen vágott lemezkék áteső fényben szivárvány színben játszanak (szivárvány-achát). Az egyes rétegek átlátszósága a nagyon áttetszőtől az átlátszatlanig változik.

Az általában 3-5 mm vastag rétegekből álló olyan achátokat, melyekben világos réteg mindig egy sötétebben színezettel változik, onixoknak nevezzük. Egyszerűen onix a neve a fekete-fehér réteges achátnak, míg ha fehér és szürkés kék rétegek váltakoznak: kalcedon-onix, ha fehér és vörös: karneol-onix, ha fehér és barna: szard-onix a kő neve. Ezek az onixváltozatok voltak az ó- és középkor kameo-metszőinek legkedveltebb anyagai.

Az achátok természetes színeződése rendszerint csak nagyon halovány; a brazíliai, uruguayi achátok úgyszólván mind csak mesterségesen színezve, festve kerülnek forgalomba. Hogy a kalcedonok festhetők e vagy sem, ezt az egyes kalcedonrétegek amorf, kolloidális kovasav-tartalma határozza meg, ez veszi fel ugyanis a festékanyagot. A különböző szerkezetű kalcedon rétegek felépítette achátok színfelvevő képessége nem egységes. Vannak több kolloidális kovasavat tartalmazó rétegek, melyek jól festhetők, mások kevésbbé, egyes rétegek meg éppen semmi festőanyagot nem vesznek fel, ezek mindenkor fehérek maradnak. A könnyen festhető rétegeket lágyaknak, a nehezen vagy egyáltalában nem festhetőket keményeknek mondják az achát-köszörűsök. Az olyan köveket, melyek teljes egészükben egyformán színezhetők, massik-nak nevezik.

A festendő darabokat először lúgban vagy savban főzik, hogy a szennyeződéstől teljesen megtisztítsák. A feketére festendőket ezután híg kandiszcukor- vagy mézoldatba helyezik s ebben 85-90 °C hőmérsékleten két-három hétig főzik, gondosan ügyelve arra, hogy az elpárolgott folyadékot mindig pótolják, a kövek mindig víz alatt álljanak. A cukor-, illetőleg mézoldatból kivéve, ez oldatokkal teleszívódott köveket kénsavba teszik s a kő minősége szerint órák, esetleg napok hosszat főzik. A kénsav a felvett cukrot elszenesíti, tehát az achát azon rétegei, melyek jelentős mennyiségű cukrot vettek fel, feketék lesznek, a többiek pedig megbarnulnak. Azok a rétegek, melyek semmi cukrot sem vettek fel, megtartják eredeti világos színüket. A barnára festendő achátokat, mint a szardernél már említettük, cukorral, míg a vörösre festendőket vasoldattal itatják át s utána égetik. Előbbi esetben karamel keletkezik és így szardonixot, utóbbiban vasoxid keletkezik és így karneolonixot nyernek. Azt, hogy a vashidroxid-festette, természetes barna színű achátok hevítve megvörösödnek, már az ókorban is tudták, a nem festett karneolonixokat így állították és így állítják ma is elő.

A természetben is előforduló, kellemesen ható ilyen színeken kívül megfestik ma az achátot a természetben soha elő nem forduló, ízléstelenül rikító színekre is, így kékre, zöldre, sárgára, rózsaszínre. Kék színt úgy érnek el, hogy a köveket először sárgavérlúgsó, azután vasklorid (FeCl₂) oldatában főzik, mikor is a vegyületeket felvett rétegekben berlini kék csapódik le. A vegyszereknek erősebb-gyengébb alkalmazásával a kéknek számos árnyalata állítható elő. Az egyenletesen kékre festett massikot "német lazurkő" név alatt hozzák forgalomba. A citromsárga színt sósavban, a zöldet krómsavas oldatban való főzés, majd erős hevítés útján, míg a rózsaszínt, ibolyát stb. alkoholban oldott anilinfestékkel érik el. Az anilinfestékkel kapott színek hamar kifakulnak, az előttük említett módokon festett kövek színe azonban tartós.

Az achátok rendesen vulkáni kőzetek (porfir, bazalt, de különösen melafír) hólyagjait töltik ki, mint cipó-, körte-, mandulaalakú, úgynevezett achátmandulák. Ezeknek az érdes, rücskös felületű achátmanduláknak a nagysága tág határok között változhatik; borsónagyságútól a méteres átmérőjűig. A legnagyobb eddig talált brazíliai achátmandula közel 40 métermázsát nyomott. Ezeket a mandulákat vagy teljesen kitölti az achát anyaga, vagy pedig közepükön üregesek. Az üregekbe rendszerint hegyikristályok, ametisztek nyúlanak be, máskor cseppköves-vesés kalcedon alkotja az üregek falát. Az achátmandulák egyes rétegeinek lefutása általában a mandula alakját és körvonalait követi. Ha a külső alak gömb, a körkörösen futó rétegek körachátot hoznak létre, ha a nagyobb, sötét közepet világosabb, keskeny kör vagy körök veszik körül, szemachátról szólunk. Némely szabálytalan alakú achátmandula rétegeinek lefutása vár-, erődítmény alaprajzára emlékeztet, ezeket várachátoknak nevezzük. Csőachátban több középpont körül helyezkedik el körkörösen a kő anyaga.

Ritkábban található az achát eret vagy repedést kitöltő alakjában, ilyenkor rétegei az ér, vagy repedés falaival párhuzamosan futnak. A párhuzamosan futó rétegek felépítette achátoknak szalagachát a nevük. Ha hegymozgások a szalagachátot darabokra tördelik s ezeket a darabokat kovasavgél újból összeragasztja, romachát keletkezik.

Hazánkban Torockó és Tekerő vidékén fordulnak elő csinos, kisebb achátmandulák az augitporfirit, illetőleg kvarcporfír üregeiben. E kőzetekből kimállva kerültek a darabok vízmosások-, patakokba. Békében a zalatnai állami kőcsiszoló iskola használta hazai achátjainkat kisebb dísztárgyak előállítására, mennyiségileg azonban ezek az előfordulások mindig csak egészen alárendelt szerepet játszottak. Európa legrégebben ismert achátlelőhelye, honnan e kvarcváltozat nevét is nyerte, Szicíliában volt; az Achates-folyó kavicsai között találták az ókorban csinosan csíkozott, sávozott kavicsait, görelyeit. Ezt az előfordulást már THEOPHRASTOS is említi.

A világpiacot évszázadokon keresztül Németország látta el acháttal. A Birkenfeld-hercegség területén már a XIII. században feltárt obersteini, idari, oberkircheni, feiseni gazdag előfordulások alkották alapját az oberstein-idari százados multú, achátköszörülő iparnak, mely hosszú időkön keresztül úgyszólván német nemzeti ipar volt. Az achátmandulák melafír-üregekben fordultak elő, eleinte a másodlagos, majd az elsőleges lelőhelyeket aknázták ki, míg a XIX. század elején a környék készlete úgyszólván teljesen kimerült. A szászországi Schlottwitz és Halsbach achátja nem mandulakövek alakjában, hanem mint telér-kitöltés fordult elő. Pompás szalagachátok mellett innen kerültek ki a régebben erősen keresett romachátok is. Ma ezek a lelőhelyek is teljesen kimerültek.

A mai achátszükségletet Dél-Amerika, Uruguay és a brazíliai Rio Grande do Sul állam gazdag lelőhelyei fedezik. A délamerikai achátok erősen mállott melafirok mandula-üregeiből származnak és ametisztet, citrint, kalcedont, karneolt tartalmazó mandulakövekkel együtt fordulnak elő. A gyakran hatalmas, hét métert is elérő, mandulák alakja rendszerint lapos kenyérhez hasonló. Az elsőleges lelőhelyek a Rio de la Plata torkolatánál a Serra do Mar-ig terjedő területre esnek. A legértékesebb anyagot, a kitűnően festhető, úgynevezett Serra-köveket a Serra do Mar előfordulásai szolgáltatják. A Dél-Amerikában termelt achátmennyiség túlnyomó része Németországba kerül. A háború után évente átlag száz tonna achátot szállítanak az idar-obersteini kőcsiszolókba. Újabban Madagaszkár szigetén, Antsirabe mellett találtak sok achátot; a kövek minősége megközelíti a délamerikaiakét.

Az achátot gyűrűkbe, melltűkbe, kézelőgombokba foglalható köveknek, nyakékül fűzhető golyóknak csiszolják, továbbá vázákat, tálakat, serlegeket, hamutartókat, íróasztal-készleteket, evőeszköz-nyelet, dobozokat, feszületeket s egyéb dísztárgyakat készítenek belőle. Kevésbbé szép példányaiból készülnek az achát-mozsarak, dörzscsészék, melyeket laboratóriumokban, gyógyszertárakban használnak. Egy mázsa nyers achát ára átlag 100-120 márka, egészen kivételesen szép és kiválóan festhető Serra-kövekért 2000 márkát is megadnak.

A hatalmas achátmundulákat kalapács és ék segélyével darabolják fel, a darabokat gyémánt vagy karborundum fűrésszel vágják a kívánt nagyságúra, utána homokkövön csiszolják.

Faachát. Faachátnak a kalcedontól, kisebb részben a jaszpis- és opáltól elkövesített fatörzseket nevezzük, melyeken legtöbbször még jól láthatók a geológiai múltban élt fának edényei és évgyűrűi. A szép színű, érdekes rajzú faachátokat újabban különösen Amerikában nagyon kedvelik s belőlök asztallapokat, dobozokat, vázákat és gyűrűköveket csiszolnak. A nyersanyag fontját 2-4 márkával fizetik.

A szarukő igen finom-szemcsés, tömött kvarcváltozat, melynek fénye és színe a szaruéhoz hasonló. Szélein áttetsző, átlátszatlan, törése szálkás. Színe rendesen szürkés, ritkábban barnás, sárgás, zöldes vagy fekete. Régebben evőeszközök, kardok és tőrök nyelét, botfogantyúkat, gombokat készítettek belőle, ma azonban nem igen keresik.

A jaszpis finom-szemcsés, különböző idegen szennyezésektől színezett, átlátszatlan, tömött kvarcváltozat. A leggyakoribb vörös és barna jaszpisokat vasoxid, illetőleg vashidroxid festi. E két színen kívül sárga, zöld, szürke, kékes színekben is előfordul. Ha darabjain két szín párhuzamos sávokban váltja egymást, szalag-jaszpis-nak nevezzük, míg a mandulaüreget kitöltő, réteges felépítésű, túlnyomórészt jaszpisanyagú mandulaköveknek jaszpachát a neve.

Különösen szépek az Ural-hegység több pontján előforduló, változatos színű jaszpisok, melyeket régebben igen nagy mennyiségben dolgoztak fel a jekaterinoszlávi kőcsiszolókban. A roppant változatos színű jaszpisokból asztaldíszeket, vázákat, sótartókat, dísztálakat és a kő természetes színfoltjait ügyesen kihasználva, meglepő hatású mozaikképeket készítettek. Ma különösen nyakláncnak fűzhető golyócskákat, kisebb dísztárgyakat csiszolnak belőle. Nyersen 1-4 márkával fizetik a szépen színezett jaszpis fontját, csiszolt példányainak grammja 0.50 márka.

A puddingkő sárgás színű, kvarcos-opálos alapanyagba ágyazott szürke vagy barna jaszpis kavicsok képezte konglomerát. Csiszolva a mandulás, mazsolás tésztához hasonlít; vékony lemezeiből dobozokat, szelencéket állítanak össze. Különösen szép darabokban találják Skóciában és Dél-Afrikában.

A mangánnak ez a szép, vörös vagy rózsaszínű szilikátja mindig több-kevesebb vasat tartalmaz, képlete (Mn, Fe)SiO₃. Ritka kristályai a háromhajlású rendszerbe tartoznak, jól hasadnak két irányban. Nagyobb telepeinek, tömzseinek anyaga kristályos-szemcsés. Keménysége 5.5-6.5, fajsúlya 3.2-3.6. Hús-, rózsa- vagy ibolyásvörös, rózsaszínű, nagyobb vastartalom esetén sárgás vagy barnásvörös. Repedéseinek, hasadékainak falát a mállása révén keletkezett fekete mangánoxid sávjai, erei, foltjai vagy növénykékre emlékeztető dendritjei tarkítják. Átlátszatlan, vékony lemezei áttetszőek, kisebb kristályai és csiszolt felülete üvegfényű. Optikailag kéttengelyű, törésegyütthatói: α = 1.71, γ = 1.73. Sötétebb kristálykáinak pleochroizmusa jelentékeny: rózsavörös-barna. Díszítőkőül nem a kristályokat, hanem tömött, aprószemcsés, hús-, rózsavörös tömbjeit dolgozzák fel.

Jelentős mennyiségben fordul elő ásványunk az Ural-hegységben, Schabrowa mellett, innen került ki az a 47 tonna súlyú hatalmas példány, melyből a szentpétervári Péter-Pál katedrálisban álló remek, sötét rózsaszínű szarkofágot készítették. A válogatott szép rhodonit-darabokból a jekaterinoszlávi kőcsiszolóban vázákat, dobozokat, levélnehezékeket, gyöngyöket, gyűrűköveket csiszolnak. Kitűnő húsvörös anyagot szolgáltat az Észak-Amerikai Cummington, hol 100 font súlyú, szép egyenletesen színezett darabokat is találnak.

A szépen színezett rhodonit fontját 10-20 márkával fizetik, a csiszolt kő grammja 0.60-3 márka.

Az orosz cároknak a külföldi udvaroknak küldött ajándékai között nagy szerepet játszottak a pompás zöld malachitból készült dísztárgyak. Malachit-lapokkal burkolt, hatalmas díszvázákkal, órákkal, írókészletekkel, sőt egész asztalokkal úgy a Vatikán, mint az uralkodó házak gyűjteményeiben gyakran találkozunk.

Ez a jellegzetes mályvazöldszínű ásvány (innen a neve is) összetételére nézve bázikus rézkarbonát, képlete CuCO₃.Cu(OH)₂.

Rendesen finom-rostos, selymesfényű halmazokban vagy rendkívül finom rostocskákból felépült tömött darabokban fordul elő. Jellegzetes mályva- (malachit) zöld, e zöldnek számos árnyalatában található, a legvilágosabbtól a feketészöldig. Tömött példányokon ezek az árnyalatok szeszélyes futású sávokban változnak, pompás rajzokat hozva létre. Fajsúlya magas réztartalmánál fogva nagy, 3.9; keménysége mindössze 3.5-4. Jól faragható, elég jól fényesíthető, de lágyságánál fogva fénye nem tartós. (XIX. tábla.)

Bár a malachit gyakori ásvány, dísztárgyakul feldolgozható nagyobb, egyenletesen tömött darabokban csak kevés bányahelyen fordul elő. A legújabb időkig úgyszólván csak az oroszországi Nizsni Tagilsk és Bogoslowsk környékén fekvő középurali bányákból kerültek használható tömbjei elő. Az átlag 5-20 kilogramm súlyú darabok mellett néha hatalmas, 1-2 tonnát nyomó példányokat is találtak, sőt FERSMANN szerint a mednorudianski bányában 1836-ban egy óriási, közel 250 tonnás tömbre bukkantak. A roppant malachitdarabot a bányában darabolták szét kisebb, körülbelül két tonnás példányokra s így szállították fel. Ennek a malachitóriásnak lemezekre vágott darabjaiból készült a cárok téli palotájának malachit-terme. Az oroszországi bányák mai malachit-termelése évi 4000 kilogramm körül mozog, 20.000 rubel értékben. Újabban került elő a malachit a századunkban feltárt délnyugatafrikai Tsumeb és a belga kongói Katanga bányáiból is nagy, tömött és szépen színezett tömbökben.

Gömbölyűre, domború ovális formára munkálják meg, nyakláncnak fűzik, karperecekbe, melltűkbe, fülbevalókba, ritkábban gyűrűbe foglalják. Sokkal kiterjedtebb azonban dísztárgyakul való alkalmazása. A kisebb vázákat, tintatartókat, levélnehezékeket, szobrocskákat egyetlen darabból faragják; a nagyobb tárgyakat, tálakat, dobozokat, asztallapokat vékony lemezeiből állítják össze. A lemezeket úgy vágják és úgy illesztik egymás mellé, hogy a sávok adta rajz egységes legyen és a dísztárgy egyetlen nagyobb lemez benyomását keltse. A lemezek közötti esetleges hézagokat finomra tört malachit-porral kevert ragasztóanyaggal töltik ki s ezután az egész lapot még egyszer lesimítják, fényezik.

A malachitot nagyszabásúan Oroszországban használják föl. A szentpétervári Izsák templom hat darab, egyenként 10 méter magas oszlopát malachitburkolás borítja. Az ugyancsak szentpétervári téli palota malachit-termének nemes fakeretekkel mezőkre osztott falait végig malachitlemezek fedik, a szobában álló asztalok lapjai, a hatalmas díszvázák, az álló óra mind malachitlapokkal van burkolva. Egy hatalmas, másfél méteres nyers malachittömböt őriz a szentpétervári bányászati akadémia ásványtani gyüjteménye. Nemzeti Múzeumunk ásványgyüjteményében szintén tekintélyes nagyságú nyers urali malachit-rög látható.

A malachitcsiszolás a legújabb időkig orosz nemzeti iparág volt, a híres műhelyek Jekaterinoszlávban és Szentpétervárott vannak, a pompás malachit-dísztárgyak e két műhelyből kerültek ki. Újabban Angliában, de különösen Idarban lendült fel a malachitcsiszolás. A feldolgozásra alkalmas nyers malachit ára fontonként 10-20 márka, a szép rajzú, világosabb színű darabokat még drágábban is megfizetik. Csiszolva egy márka grammonként.

Azurmalachit névvel különösen Amerikában hordanak egy, az arizonai Bisbee bányáiban előforduló igen szép díszkövet, melynek kék azurit-alapját zöld malachitsávok, foltok tarkítják. Igen becsülik azokat a darabokat, melyeken a kék azuritmagot körkörösen vagy oválisan veszik körül a váltakozó malachit- és azuritsávok. Mentől finomabbak a sávok, annál értékesebb a darab. Domborúan munkálják meg és melltűkben viselik. Szebb nyers példányok kilogrammjáért többszáz márkát fizetnek.

A szénsavas mésznek trigonális rendszerben kristályosodó változatát kalcitnak, rombosrendszerű változatát aragonitnak nevezzük, összetételük CaCO₃; keménységük 3, fajsúlyuk 2.3-2.5. Mindkét ásványnak finom-szemcsés vagy finom-rostos változatait használják díszítőkőül.

Kagylómárvány. A kagylómárvány vagy lumachell szépségét a sötét bitumenes mészkőbe ágyazott kagylóhéjjak gyöngyházrétegének ragyogó színjátéka adja meg. A sötét alapból vörös, narancs, zöld színek villannak elő. Legismertebb lelőhelye a karinthiai Bleiberg. Csiszolt példányait régebben különösen melltűkben hordták, de készítettek belőlük kisebb dobozokat, dobozfedeleket is. Ma nem igen keresik.

Rommárvány. Rommárványnak az ausztriai Klosterneuburg és az olaszországi Firenze táján található, finomszemű, agyagos mészkövet nevezzük. A kő színe barna s e színnek különböző árnyalatú sávjai-, erei- és foltjaiból alakulnak ki a sokszor igazán meglepően szép képek. Mint neve is mondja, rendesen romok, néha bizarr alakú hegyvidék képét véljük látni a csiszolt rommárványokon. Régebben igen gyakran használták a művészi díszítő iparban. Ára elég jelentős; csiszolt lemezeiért, szépség és nagyság szerint, 5-60 márkát kérnek, különösen szép rajzú lemezekért nagyobb árt is megadnak. (XIX. tábla.)

Atlaszpát. Az atlaszpát rendkívül finom-rostos kalcit vagy aragonit. Finom rostos volta következtében nyersen is, de különösen csiszolva pompás selymes fényben játszik.

Forráskő, egyiptomi márvány, mexikói onix. Részben kalcitból, részben aragonitból felépített változatok, közülük minket elsősorban a forráskő érdekel, mert igen szép tömegekben ismerjük hazánk földjéről, az udvarhelymegyei Korondról, hol sós vizű források üledékeként keletkezett. Alapszíne a halványan zöldes vagy szürkés savószín, melyben a réteg alapjával párhuzamosan fehér, világosabb-sötétebb szürke, zöldes sávok húzódnak. Gyakoriak a felhősen színezett példányok, meg az egységesen savó színű tömbök is.

A szalagos vagy felhős achátra emlékeztető korondi forráskő igen kellemes hatású díszkő, mely fényezve gyenge üvegfényben ragyog. Lámpaernyőket, díszdobozokat, hamutartókat, vázákat, levélnehezékeket, íróasztal-készleteket készítenek ebből a gyönyörű magyar anyagból, mely sajnos, csak újabban, lelőhelyének román megszállta után, jött Budapesten divatba.

A szalagachátra emlékeztető fehéres-sárgás vagy barnás egyiptomi márvány és a zöldes, felhős, áttetsző mexikói onix szintén forráskő. Mindkét igen tetszetős díszítőkövet gyakran használják dísztárgyak, sőt asztallapok készítésére, újabban falburkoló lemezek is készülnek belőlük. ANDRÁSSY DÉNES és felesége krasznahorka-váraljai mauzóleumának kupolaablakait vékonyra csiszolt, zöldesen áttetsző mexikói onixlemezek fedik. A velencei aranymozaik-kupolát megvilágító, enyhén zöldes sugarak, különösen tiszta napokon, a reggeli órákban, gyönyörűen hatnak.

A fluorit összetételére nézve kalciumfluorid, képlete CaF₂. Gyakori kristályai a szabályos rendszerbe tartoznak. Keménysége 4, fajsúlya 3.1-3.2. Maga a kalciumfluorid színtelen vegyület; a fluorit azonban a legszínpompásabb idegenszínű ásványok sorába tartozik. Színgazdagsága szinte kimeríthetetlen; a színtelentől a feketéig s az egyes színeknek számtalan árnyalatában ismerjük. Ismerünk azonban olyan kristályokat is, melyek két vagy több színűek. Egyes fluoritkristályok eltérő színűek ráeső és áteső fényben; e jelenséget éppen a fluoritról nevezték el fluoreszkálásnak.

Bár gyönyörű színei, átlátszósága, fénye a fluoritot a legszebb ásványok sorába emeli, drágakőül lágysága és részben gyakori volta miatt nem alkalmas. Teljesen átlátszó példányaiból régebben olcsó ékszerekbe készültek drágakőutánzatok, melyeket színük alapján hamis rubin, hamis topáz, hamis smaragd vagy hamis ametiszt névvel illettek. Ma a mesterséges ékkövek nagyrészt kiszorították a drágaköveket utánzó fluoritokat a használatból.

A szép egyszínű, áttetsző, meg a sávosan vagy foltosan tarka, szélein áttetsző nagyobb fluorittömbökből dísztárgyakat, serlegeket, vázákat, dobozokat, levélnehezékeket, sőt falburkoló lemezeket is készítenek. Újabban ebből a színpompás anyagból megkísérelték lámpaernyők csiszolását is.

A fluorit, dacára szép színeinek, nagyon olcsó; szebb műtárgyakon úgyszólván csak a munkát kell meg fizetni. A szépszínű, teljesen átlátszó nyersanyag fontját Idarban átlag 10 márkával fizetik, a táblás kövekké csiszolt példányok grammja 0.50-1.20 márka.

A szerpentin nevét a kígyó bőréhez hasonlóan pettyes voltától kapta. Ugyenezen alapon a régiek hatásos szernek vélték a kígyómarás ellen. Régi gyógyszertárak felszereléséből nem volt szabad hiányoznia a szerpentinből készült mozsárnak, mert azt tartották, hogy az ebben tört orvosságnak különösen nagy a gyógyító ereje.

A szerpentin másodlagos ásvány, az olivin, illetőleg olivinben gazdag kőzetek mállási terméke. Víztartalmú magnéziumszilikát, összetétele H₄Mg₃Si₂O₉. Keménysége 3-4, fajsúlya 2.2-2.6. Nyersen fénytelen, csiszolva zsíros fényű; átlátszatlan, szélein áttetsző. Színe rendesen világosabb zöld, szürkészöld, néha barnás, vöröses. Legtöbbre a zöldessárga nemes szerpentint becsülik. Egyenletesen színezett, néha eres-foltos; a meglehetősen gyakori fekete foltocskákat apró mágnesvaskő-kristályok és kristályhalmazok okozzák.

Hazánkban Dobsinán és a vasmegyei Borostyánkőn fordul elő szép, feldolgozásra alkalmas szerpentin. Dobsinán működött is a múlt században egy szerpentinfeldolgozó üzem. Európában a legfontosabb lelőhelye a szászországi Zöblitz környéke, hol zöld, barna, vörös, egyszínű, valamint sávosan és foltosan tarka szerpentin nagy mennyiségben és részben kiváló minőségben fordul elő. Már a XIV. századbeli okiratok említést tesznek e városka jelentős, még ma is virágzó szerpentin-iparáról. A sziléziai Kosemütz vidékén, a Vogézekben, Firenze mellett, az oroszországi Jekaterinoszláv táján, úgyszintén Északamerika számos pontján bányásszák.

A mult század elején tartott pesti vásárokon még megjelentek, a Fehér Hajó-fogadó udvarában épített sátraikban, a zöblitzi szerpentinfaragók részben kész, részben a helyszínen faragott tárgyaikkal. Ma kisebb dísztárgyakat, falburkoló lemezeket csiszolnak belőle; szebb példányaiból melltűk és kézelőgombok is készülnek. A szép nyersanyag kilójáért legfeljebb 1-2 márkát fizetnek.

Nemes szerpentinnek nevezték a borostyánkői szerpentinben fészkek, gumók, erek alakjában előforduló, remek sötétzöldszínű ásványt, mely KRENNER JÓZSEF vizsgálatai szerint pszeudofit.

A pszeudofit a klorit-csoportba tartozó ásvány, a penninnek vaskos változata; összetételére nézve víztartalmú magnéziumalumíniumszilikát. Kissé réteges szerkezetű, törése egyenetlen, keménysége 3, fajsúlya 2.6-2.72. Törési felületén homályos, fényezve viasz fényt nyer. Sötétzöld, vékony lemezekben világos lombzöld, áttetsző. Vaskosabb darabjai átlátszatlanok vagy széleiken áttetszők.

Borostyánkőn a HOEFFER-család dolgozza fel ezt az igazán szép díszítőkövet; melltűket, vázácskákat, likőrös poharakat, tálcákat, levélnyomókat, íróasztal-készleteket csiszolnak belőle. Tekintve, hogy szép darabjai elég ritkán fordulnak elő a szerpentinben, a belőle készült dísztárgyak nem voltak olcsók.

Szép pszeudofitot ismerünk Észak-Tirolból, a Montafuni-völgyből, hol Gurtipohl felett fordul elő. A borostyánkőnél világosabb zöld, valamivel áttetszőbb ásványból a lakosság apró dísztárgyakat farag.

A multé immár a kedélyes, ráérő öregurak féltve őrzött kincse, a pipatorium; remekbe metszett, barnás-vörösre szívott, apáról fiúra öröklődő tajtékpipák nagy becsben tartott gyüjteménye. Talán nem volt még egy díszítőkő, melyet olyan nagyra becsült volna a régi kúriák nemes ura, mint ezt az elefántcsonthoz hasonló színű, könnyen faragható anyagot, melynek óvatos kiszívása, világos színének lassú sötétedése igaz örömére szolgált minden pipakedvelőnek. Eltűnnek a tajtékpipák, helyüket a gyorsan elszívható cigaretták karcsú szopókái foglalják el. A rohanó idő Keletre szorítja vissza ezt a Keletről jött díszítőkövet.

A fehér, gyengén sárgás, szürkés vagy vöröses színű tajték finoman likacsos, nyelvhez tapad. Teljesen kiszáradt állapotban a víz felületén úszik, míg likacsaiból a víz a levegőt ki nem szorította. Nevét a régiek azon hiedelmétől kapta, hogy miként a tenger tajtékja a habok hátán, úgy keletkezett ez az ásvány a sziklák között a föld mélyében. Szerkezete kriptokristályos, törése finoman kagylós, földes. Fajsúlya 2, keménysége 2-2.5. Nyersen fénytelen, csiszolva gyengén zsíros fényt nyer. Összetételére nézve víztartalmú magnéziumszilikát, képlete H₄Mg₂Si₃O₁₀. Vegyileg közel áll a szerpentinhez, valószínűleg belőle keletkezett, mint mállási termék.

Legjelentősebb lelőhelye az anatoliai Eski Schehir nevű falu közelében van, a Pursak-Tschai-folyócskát szegélyező dombok lábainál. A termőkőzet az iszapos agyagos takaró alatt fekvő szerpentin-breccsia, melynek felsőbb szintjeiben lép fel a tajték dió-fejnagyságú gumók alakjában, magnezit kíséretében. A tajtékot tartalmazó réteg vastagsága 3-40 méter között változik. A bányászatot a közeli falvak népe űzi, meglehetős ősi, kezdetleges módon; 20-40 méter mély aknákat vájnak és abból szedik ki az átlag közepes almanagyságú tajtékgumókat. Az agyagtól és egyéb reájuk tapadt szennytől megtisztított darabokat meghámozzák, hogy piszkos, érdes kérgüket eltávolítsák; a nagyobb példányokat megfelelő darabokra vágják, majd az egész mennyiséget szárítják. A szárított és osztályozott darabokat viasz és zsír keverékével itatják át, hogy szállítás alatt át ne nedvesedjenek. A szárított, nagyság és minőség szerint osztályozott darabokat 74×18×37 cm nagyságú ládákba csomagolják s így szállítják külföldre. A ládák ára, a beléjük csomagolt darabok nagysága és minősége szerint, 50-850 márka között változik. A háború előtti években az évi termelés 120-130 tonna között mozgott.

A mult század elején még Budapesten volt a tajték ipar központja, de az ötvenes években már Bécs ragadta magához a vezetést. A Bécsbe került tajtékmennyiség túlnyomó részét dohányzószerek, pipák és szipkák, készítésére használták, de készültek belőle kisebb műtárgyak is.

A tajtékot számos olcsóbb anyaggal hamisítják, pótolják. A leggyakoribb és legnehezebben megkülönböztethető hamisítvány a tajtékporból és megfelelő ragasztóanyagból sajtolt anyag, mely színben, sajátságokban erősen hasonlít a tajtékhoz. A vízüveggel kevert égetett magnéziából vagy gipszből öntött hamisítványok súlyosabbak, tömöttebbek a valódi tajtéknál.

A gipsz a kalciumnak két molekula kristályvizet tartalmazó szulfátja, CaSO₄.2H₂O. Egyhajlású rendszerbe tartozó kristályai átlátszóak, kitűnően hasadnak. Nagyobb kristályok vékonyra hasított lemezei az úgynevezett Mária-üvegek; régebben szentképeket fedtek velük. Díszítőkőül finomszemű, tömött változatát, az alabástromot és a selymes fényű rostos gipszet használják. A gipsz lágy ásvány, keménysége mindössze 2, körömmel jól karcolható.

A márványra emlékeztető, finomszemcsés, fehér alabástrom lágysága dacára is jól fényezhető, viaszfényű. Olaszországban háziiparszerűleg, sőt gyárilag rengeteg faragványt, szobrocskákat, dísztálakat készítenek belőle s ezeket részben az Olaszországot látogató idegeneknek adják el, részben exportálják. Az áttetsző, fehérszínű alabástromot, illetőleg a belőle készült tárgyakat festeni is szokták. Szívesen alkalmazták kisplasztikai munkáik anyagául az alabástromot a trecento olasz szobrászai. Ritka szép példánya az alabástromszobroknak a trecento egyik legkiválóbb művészének, NINO PISANO-nak a Nemzeti Múzeum birtokában levő gyönyörű Madonnája. A rostos gipszet főként Olasz- és Oroszországban munkálják meg. Gömbölyűre csiszolt, fehér- vagy sárgás-, selymes fényű gömböcskéit nyakláncnak fűzik. A rostos gipszgömböcskéket "római gyöngy" néven ismerik a kereskedelemben.

Ez alatt a cím alatt azokat a közönség körében alig vagy egyáltalában nem ismert szép ásványokat egyesítettük, melyeknek csiszolt példányaival csak mint helyi, vagy mint rövid ideig divatozott különlegességekkel találkozhatunk. A drágakőkereskedelemben csak gyéren jelennek meg s néhány díszítőkövet (pirit, hematit, obszidián, moldavit) kivéve, kialakult forgalmi értékük nincsen. Csiszolt példányaikat inkább csak gyüjtők keresik, mint különlegességet.

Mint ásvány sem gyakori a világoszöld-kékeszöld euklász (HBeAlSiO₅). Legszebb kristályait Brazíliában találják, teljesen átlátszó, sötétebben színezett példányait néha brilliánsnak csiszolják. A fenakitnak (Be₂SiO₄) az Uralban és Brazíliában található színtelen kristályait szintén brilliánsnak csiszolva alkalmazzák néha ékszerekbe, gyémánt helyett. A datolit (HCaBSiO₅) átlátszatlan fehér, sárgásvöröses, domborúra csiszolt változataival olcsóbb ékszerekben találkozhatunk. A bonyolult összetételű szkapolitnak a brazíliai Itaguassu mellett előforduló világosaranysárga, átlátszó változatát csiszolják.

A zöldessárga, gyémántfényű szfen (CaSiTiO₅) a titanitnak átlátszó vagy áttetsző, levélboríték alakú, kristályokban előforduló változata. Legszebb példányai az Alpesekből származnak. Csak ritkán csiszolják, éppen így a kaliforniai San Benito vidékén található, szép kékszínű benitoitot (BaTiSi₃O₉) is. A kirgiz smaragdnak nevezett dioptázt (H₂CuSiO₄) méregzöld kristályokban találják, míg a közel megegyező összetételű krizokolla mindég alaktalan. Mindkettő másodlagos rézásvány; a dioptáz legszebb példányai a Kirgiz-pusztában és Belga-Kongóban fordulnak elő. Csiszolt példányaik ritkák. Az almazöld garnierit víz tartalmú nikkelszilikát; lelőhelye, az újkaledóniai Numea után numeaitnak is nevezik.

Az axinitnak igen szép, ibolyásbarnásszínű, baltaalakú, bonyolult összetételű kristályai a franciaországi Bourg d'Oissans mellől, míg a danburitnak (CaB₂Si₂O₈) arany-borsárga példányai Madagaszkár szigetéről kerülnek forgalomba. Mind a kettőt csak kivételesen csiszolják. Utóbbi lelőhely szolgáltatja a kornerupinnak (MgAl₂SiO₆) tengerzöld példányait is.

Csak mint különlegességet csiszolják a számos színben ismert, több lelőhelyen előforduló apatitnak (FClCa₅P₃O₁₂) átlátszó sötétibolya, kék vagy zöld kristályait, az anatásznak (TiO₂) a svájci Binnentalban előforduló sárgás-, vörösesbarna, gyémántfényű kristályait. A kellemes világoskék hauynnak a Vezuv bombáiban található kristálykáival csak nagy ritkán találkozhatunk ékszerekben.

Ritkán használt díszítőkő az Alpesek és Északamerika több pontjáról ismeretes, zöldesszínű, sugaras-gömbös szerkezetű prehnit (H₂Ca₂Al₂Si₃O₁₂) és a vele rokon összetételű, szintén sugaras-gömbös felépítésű, néha macskaszemhez hasonló fényjátékot mutató klorasztrolit. A natrolitnak (Na₂Al₂Si₃O₁₀.2H₂O) fehér-, sárgásan színezett, réteges-rostos változatát csiszolják néha dísztárgyakba, ugyanígy a zsírosfényű, szürkésfehér urali eleolitot (NaK)AlSiO₄ és a sárgás északamerikai kankrinitet. A rokon ensztatit (MgSiO₃), hiperszten (FeMg)SiO₃ és bronzit (MgFe)SiO₃ barnaszínű, selyemfényű példányai ritkán használt díszítőkövek. Vékonyabb lemezeikben szép kékeszöldes színben áttetszőek a smithsonitnak (ZnCO₃) és a hemimorfitnak (ZnOH)₂SiO₃ e két másodlagos cinkércnek, rézsóktól festett, finoman rostos-réteges példányai. Előbbinek Mexikó, utóbbinak Görög- és Spanyolország a legjobb lelőhelyei.

A vörösvasércnek, a hematitnak (Fe₂O₃) tömött, feketeszínű, fémesfényű, legszebben Angliában előforduló példányaiból gyászékszerül használt gyöngyöket és pecsétgyűrűkben hordott köveket csiszolnak. Az oly gyakori pirit (FeS₂) fémesen ragyogó, zöldessárga kristályait lapocskásan csiszolva, szívesen hordták a rokokó-korban cipő-, ruhacsattokban, karperecekben. Gyakran használták Dél-Amerika őslakói, az inkák, kik mozaikjaikban alkalmazták, nagyobb kristályait fényesre csiszolták s mint tükröt használták (inkatükör). Újabban ismét divatos; csattokban, olcsóbb ékszerekben hordják, szívesen körítenek vele színes mesterséges köveket, borostyánkövet. Helytelenül markazitnak nevezik. A szfaleritnak (ZnS) Spanyolországból származó, szép világos-sötétebb sárga, áttetsző, átlátszó példányai csiszolva a borostyánkőhöz hasonlítanak. Erdélyben, Kaliforniában, Ausztráliában a termés aranynak ragyogó kristályait, kristálycsoportjait foglalták néha nyakkendőtűkbe, karkötőkbe.

Vulkáni üveg az obszidián vagy hiúzzafír. Színe fekete, barna, szürke vagy vörös; üveg-, néha selymesfényű. Kisebb dísztárgyakat, gyűrűköveket csiszolnak belőle, régebben szívesen alkalmazták kőmozaikokba. Kedvelt és keresett nyersanyaga volt Európa, úgyszintén Mexikó őslakóinak, kik nemcsak szerszámokat, de ékességeket, dísztárgyakat, sőt szobrocskákat is készítettek e rideg, nehezen megmunkálható természetes üvegből. Az Izland szigetéről származó, barnaszürkésen sávos obszidiánokat izlandi achátoknak nevezik.

A Csehország több pontján, a Moldva mellett előforduló moldavit üvegmeteorit. Színe piszkos palackzöld, fényezve üvegfényű, átlátszó, áttetsző. Szebb példányait, éppen így a néhány éve a Lybiai-sivatagból előkerült zöldessárga üvegmeteoritét is, olcsóbb ékszerekbe, mint különlegességet csiszolják.

Nem tartozik a tulajdonképpeni ásványok országába, növényi eredetű; ősvilági tűlevelűek ásatag gyantája. Foglalkoznunk kell azonban vele, mert ősidőktől egyik legkedveltebb ékessége az embernek.

A borostyánkő keletkezését a görögök bájos mitosszal magyarázzák. HELIOS-nak, a Nap istenének fia, PHAETON, nagy könyörgéssel reábírta atyját, hogy egy napon ő hajthassa a Nap szekerét az égbolton. Gyenge kezei azonban nem bírták a gyeplőket tartani, a heves vérű lovak elragadták a szekeret és vágtatva közeledtek vele a Föld felé. Folyók kiszáradtak, források kiapadtak, a növényzet kiégett, a roppant forróságtól minden lángba borult, mire ZEUS az emberek rémült könyörgésére, hogy a további romlást megakadályozza, villámaival az Eridanus vizébe sujtotta a szerencsétlen kocsist. Nővérei, a Heliádok, kik póruljárt bátyjuknak lovait segítettek befogni, keserves könnyekkel siratták szomorú végét. Könnyeik csak nem apadtak el s az istenek, megszánva őket, sudár nyárfákká változtatták a három nővért. A folyó mentén álló három nyárfa aranyló nedvet sír s a testvéri szeretet e pompás sárga kővé merevedő könnyeit a folyó hullámai messze hurcolják magukkal.

Mint a mitosz mutatja, a görögök már sejtették, hogy a borostyánkő növényi eredetű gyanta. ARISTOTELES a Pó-menti nyárfák gyantájának tartja az arany színű "elektron"-t, ahogy a görögök a borostyánkövet nevezték. Megírja róla azt is, hogy dörzsölve kellemes illatot áraszt és a hamut magához ragadja. Íme, a mai hatalmas elektromos erőforrások szerény őse. PLINIUS succinnit-nek nevezi, ez a név már régebben használatos a rómaiaknál s a fák nedveiből való beszáradásra utal.

Amit az ókor a borostyánkő eredetéről már a valóságnak megfelelőleg tudott, azt a középkor okoskodó filozófusai tagadásba vették. A föld izzadtságának, a tenger verejtékének, majd ismét megsűrűsödött gáznak gondolták a borostyánkövet s még a nagy AGRICOLA is mint megszilárdult földalatti nedvről ír róla a XVI. században. A természettudományok fellendülésének ideje óta, egészen a mult század elejéig, élő tűlevelűek gyantáját látták benne s csak a mondott időponttól válott köztudattá, SCHWEIGER német tudós kutatásainak eredményeként, hogy a borostyánkő a föld történeti multjában élt tűlevelűek ásatag gyantája.

A borostyánkövet a harmadkor közepetáján élt borostyánkőfenyők (Pinus succinifera) szolgáltatták. A mai Keleti-tenger Balti-öble az időben szárazföld volt, itt és az öblöt ma környező vidéken terültek el az enyhe éghajlat alatt dúsan zöldelő lomb- és tűlevelűek, pálmák, ciprusok alkotta hatalmas erdőségek, melyeknek jelentős tagjai voltak a borostyánkőfenyők is. Nagy tömegekben éltek e fenyők, tömegükről fogalmat nyújthat a termelt borostyánkő roppant mennyisége.

Viharok és az állatvilág tagjai tördelték, csonkították a borostyánkőfenyőket s e fák bőven csurgó gyantája vastagon fedte be és védte a növény friss sebeit. Aszerint, hogy friss hajtás vagy vastag ág, esetleg maga a törzs volt a sebzett rész, a gyanta csepp, lepény vagy korongalakot nyert. A frissen folyó vagy a nap hevétől megolvadt gyanta a kérgen mászkáló bogarakat, hangyákat, az arra röpködő legyeket megfogta, körülfolyta s átlátszó, arányló koporsóba temetve a vigyázatlanokat, létrehozta a legtökéletesebb megtartású kövületeket. Eddig 55 növényfaj maradványait, többezer légy, recésszárnyú, bogár, egyenesszárnyú, pók, lepke, poloskafajtát és mint ritkaságot, egy gyíkocskát ismerünk az egykori borostyánkőfenyőerdő halhatatlanságra kényszerült lakói közül.

A harmadkori borostyánkő fenyőerdőt részben elborította a tenger vize. Az északi síkságokról a tenger felé hömpölygő hatalmas folyamok átmosták az erdő talaját, kimosták a gyantát s belétemették a magukkal hurcolt finom, kékes iszapba, Rengeteg kiterjedésű területeket mosott át a folyók vize s roppant gyantamennyiséget gyüjtött össze a mai Königsberg és Kurische Haff, Samlandnak és partvidékének körülbelül 340 négyzetkilométernyi kékiszapos üledékébe. Ebben az iszapban kövesült évszázezredek folyamán borostyánkővé a gyanta. A borostyánkövet tartalmazó kék földet a szárazföldön is, a tenger alatt is fiatalabb üledékek vékonyabb-vastagabb takarója borítja.

Hosszú időkön keresztül a tengerből nyerték a borostyánkövet. A jégzajlás, az erős hullámzás felszaggatta a partok mentén a kékföldet, kimosta belőle a borostyánkövet s mivel ennek fajsúlya közel egyező a tenger vizével, darabjai vagy a partra vetődtek a hullámok hátán vagy a kiszaggatott tengeri moszatok csomóiban akadtak meg. Erős hullámverés után a partra kivetett borostyánkövet, valamint a hullámhajtotta moszatcsomókat összegyüjtötték. Utóbbit lóhátról fogták ki, hosszú rúdra szerelt hálók segélyével. Különösen gazdag aratást szolgáltattak Samland keleti partjai.

A szárazföldi előfordulásokat, nem tekintve kisebb XVII-XVIII. századbeli kísérleteket, a XIX. század elején kezdették erőteljesebben bányászni Palmicken vidékén felszíni műveléssel. Ma innen származik az évi borostyánkőtermelés túlnyomó hányada. Napjainkban a bányákban részben felszíni, részben mélyműveléssel dolgoznak. A baggerek-kotorta kékföldet hatalmas vízsugarakkal mossák át, a kimosott borostyánkő nagyobb darabjait kézzel, a kisebbeket különböző nyílásnagyságú rostahengerek segítségével válogatják át és osztályozzák nagyság szerint. A bányászott borostyánkövet, szemben a halászottal, vastagabb-vékonyabb fénytelen, könnyen porló mállási kéreg fedi, melytől meg kell szabadítani, hogy minősége megállapítható legyen. Ezért először erős vízsugarakkal tisztítják meg a reájuk tapadt földtől, majd hatalmas acélhengerekben homokkal és vízzel keverve forgatják, míg a mállási kéreg róluk le nem kopik.

A tengerből halászott, hullámokdobálta darabokon a mállási kéreg rendesen már lekopott. A tengeri borostyánkő általában jobb minőségű, mint a bányászott, mert a repedezett, kicsiny és törmelékes darabok a hullámok vad játéka közben tönkrementek s csak a kifogástalanok kerülnek partra. Napjainkban a termelés megközelíti évente az 500.000 kilogrammot, szemben a békeévek 300-400.000 kilogrammjával. A termelt mennyiség 90 %-a bányászott kő s csak 10 %-a kerül ki manapság a tengerből.

A borostyánkő fajsúlya 1.05-1.096, az átlátszatlan, úgynevezett csontborostyánkő fajsúlya 1 alá is süllyedhet. Keménysége 2 és 3 közé esik, jellegzetes gyantafényű; a mállott és habos borostyánkő fénytelen. Fénytörése nátriumfényben 1.5388-1.5451. Csepp, csap-, gumó-, lepény-, korongalakban fordul elő. A darabok nagysága nem egészen 1 grammosaktól több kilogrammig változik, az eddig talált legnagyobb darabot, egy 9.7 kg súlyú példányt, a berlini múzeum gyüjteményében őrzik. Azonban kilós és nehezebb darabok már ritkák. A példányok vagy egységesek vagy több egymásra folyt réteg összetapadása révén keletkeztek. Utóbbiak a rétegeződési lapok irányában könnyen elválnak. Törése kagylós; dörzsölve elektromossá válik, papírszeletkéket vonz. Igen értékes tulajdonsága kitűnő elektromos izolálóképessége. Elektromos ellenállása rendkívül nagy és nedves levegőn sem változik.

A borostyánkő színe sárga, a legvilágosabb szalmasárgától a narancssárgán át a sötétsárgáig, illetőleg sötétbarnáig. Levegőn állva, színe oxidáció következtében sötétedik, vöröses árnyalatot vesz fel. A kimondottan vörösesszínű példányokat nagyon becsesnek tartják. Kékesbe, világos- vagy feketészöldbe játszó, valamint ibolyás színek ritkák.

A szabadszemmel teljesen tisztának látszó borostyánkődarabokban is felfedezhetünk, erősebb nagyítás mellett, több vagy kevesebb apró hólyagot. Ezek az apró hólyagocskák, melyek levegő vagy sejtnedvzárványtól erednek, ha tömegesen lépnek fel, módosítják a borostyánkő átlátszóságát és színét. Minél finomabbak a hólyagok és minél nagyobb számban lépnek fel, annál átlátszatlanabb a borostyánkő, annál inkább fehéres. Ha kevesebb a hólyag, a kő csak helyenként áttetsző, egyébként átlátszó, benne felhős foltokat látunk. A hólyagok nagysága 0.0008-0.025 mm-ig változik s nagyságuk, valamint számuk és eloszlásuk hozza létre a következő borostyánkőfajtákat: 1. tiszta, 2. felhős, 3. bastard, 4. csontborostyán, 5. habos borostyán.

A tiszta borostyánkő egyenletesen színezett, benne szabadszemmel semmi zavarodottságot nem látunk. Színe az egész világossárgától, majdnem szintelentől, melyet jégborostyánnak neveznek és igen nagyra becsülnek, a sötétbarnássárgáig változhat.

Felhős a borostyánkő, ha a kő tisztaságát csak fátyol-, felhőszerű képződmények zavarják.

Bastardnak a zavaros fehéressárgás, áttetsző vagy csak szélein áttetsző változatot nevezik. Nagyra becsülik az erősen higított tejhez hasonlóan kékesszínű, áttetsző bastardokat is.

A csontborostyán fehér- vagy elefántcsontszínű, átlátszatlan. Ha a fehér színt barnás foltok, sávok tarkítják, úgy tarka csontborostyán a neve.

A habos borostyánkőben annyi a kisebb-nagyobb hólyagocska, hogy sem csiszolni, sem fényesíteni nem lehet. Ezt a borostyánkőfajtát dísztárgyak, ékszerek készítésére nem használják.

A felhős borostyánkövet századok óta "derítik", hogy értékében emelkedjék. Darabjait repceolajban óvatosan felmelegítik s huzamosabb ideig tartják melegen. A borostyánkővel közel egyező fénytörésű olaj lassan behatol a kő belsejébe, az apró hólyagokból kiűzi a levegőt s megtöltve ezeket, az egész borostyánkövet egyenletesen átlátszóvá változtatja. Mivel azonban az olaj kioldja a borostyánkőből a gyanta egy részét s ekként a darab összefüggését némiképen lazítja, a kezelt darabok ridegek lesznek és könnyen repednek. Ezek a repedések aranyosan csillogó pikkelyszerűek; "nap pikkelyek"-nek nevezik őket.

Kémiailag a borostyánkő, mint a mai gyanták, szénből, hidrogénből és oxigénből áll; képlete közelítőleg C₄₀H₆₄O₄. Átlagos összetétele C 79 %, H 10.5, O 10.5 %, ként is szokott tartalmazni 0.3-0.4 %-nyi mennyiségben. Alkoholban a borostyánkő 20-25 %-a, éterben 18-23 %-a oldódik, a többi oldatlanul visszamarad, bizonyítva, hogy nem vegyület, hanem homogén elegye különböző szerves vegyületeknek, melyek között legjelentősebb a borostyánkősav. Hevítve 287 C°-on megolvad s elbomlik, részben elillan és részben fekete tömeg marad vissza. Elillan a borostyánkőolaj és borostyánkősav, visszamarad a borostyánkő-kolofonium. Meggyujtva a borostyánkő fehér, erősen kormozó lánggal ég el, kellemes illatot árasztva. Kellemes illata miatt már a régmultban is szívesen használták füstölőkben.

A nyers borostyánkődarabok ára a darabok nagyságától és minőségétől függ s békében kilogrammonként 3-250 márka között változott. Ma az árak valamivel a békeárak alatt állanak. A termelt mennyiség javarésze, átlag 60%-a, annyira silány anyag, apró, repedezett vagy habos borostyánkő, hogy ékességgül nem használható és feldolgozásra a palmickeni borostyánkő olvasztóba kerül, hol borostyánkőolajat, borostyánkő savat és visszamaradó szenes részéből lakkot készítenek. Körülbelül 20 % alkalmas arra, hogy belőle ékességeket készítsenek, a visszamaradó 20-ból sajtolt borostyánkő készül.

Az anyagot késekkel, vésőkkel, finom reszelőkkel munkálják meg, igen vigyázva arra, hogy munka közben a darabok fel ne melegedjenek, mert ekkor könnyen megrepedezhetnek. A tulajdonképpeni köszörülést ólomkorongon végzik, horzskővel, míg fényét magnéziumoxiddal vagy finom krétaporral adják meg. A nyakláncnak szánt gyöngyöket különleges acélfúrókkal fúrják át, a gyöngyszemeket gömbölyűre vagy lapocskásaknak köszörülik. Nyakláncokon kívül karkötőket, melltűket, pipa-, csibuk- és szivarszopókát, cigarettaszipkát, valamint apróbb dísztárgyakat készítenek belőle.

A borostyánkő-feldolgozás művészetének csúcsteljesítménye a Monbijou-kastély számára készült borostyánkő-szoba, melyet I. Frigyes Vilmos porosz király megrendelésére WOLFRAM GOTTFRIED danzigi mester készített. A csodás mű 1709-ben készült el, a király azonban nem sokáig örülhetett neki. Néhány év múlva meglátogatta ugyanis őt NAGY PÉTER orosz cár, kinek tetszését a remek annyira megnyerte, hogy minden gondolkodás nélkül elkérte a porosz királytól. 1717-ben már gondosan becsomagolva utazott a borostyánkő-szoba Memel felé, honnan erős katonai fedezettel szállították Szentpétervárra. A cár, tudva, hogy a porosz király mennyire kedveli a magas növésű katonákat, ötvenöt két méteren felüli növésű újoncot küldött viszonzásképpen Berlinbe.

A borostyánkőszobát 1755-ben ERZSÉBET cárnő parancsára, a Carszkoje Szeloba építették be. A 34×36 méter területű hatalmas terem egyik oldalán három, a padlóig nyúló óriási ablakon nyeri a világosságot. A falakat végig borostyánkő borítja; mozaikszerűen sorakoznak egymás mellé a gyengén barnássárga színű, más-más rajzolatú borostyánkőlapok. Kiugró oszlopok, művészileg faragott borostyánkőkeretek szakítják meg a fal síkját. Címerek, szobrok díszítik az oszloptetőket, mind a legszebb színű borostyánkőből művészileg faragva. Az oszlopokat bronzdíszek szegélyezik, rajtuk bronz-gyertyatartók. A keretekbe a későbbi időkben színes féldrágakövekből készült mozaikokat illesztettek. Felülmúlhatatlanul szép, írják a szemtanúk, az anyagnak immár patinás színe, művészi feldolgozása és felbecsülhetetlen ezen egyedül álló remek értéke.

Sajtolt borostyánkő. Az ékességül alkalmas nagyobb borostyánkődarabok ritkább volta s az ezek utáni nagy kereslet vezetett a sajtolt borostyánkő készítésének felfedezéséhez. 1881 óta állítják elő nagyobb mennyiségben. A gondosan válogatott, szín és nagyság szerint osztályozott, mogyorónagyságú és kisebb borostyánkődarabokat levegőtől elzárva, 200-250 C°-ig hevítik és a meglágyult tömeget erős nyomás alatt, egy nagy darabbá sajtolják össze. Az így nyert sajtolt borostyánkő-lepények azonban nem voltak egyenletes színűek, miért is újabban a hevítés folytán meglágyult tömeget apró nyílásokkal ellátott erős acéllapon sajtolják keresztül, majd az átnyomott lágy anyagot 3000 atmoszféra nyomás alatt sajtolják egybe. Az ezúton nagyobb táblákban nyert sajtolt borostyánkő majdnem annyira egynemű, mint a természetes nagyobb példányok s megvan az az előnye, hogy a kívánt nagyságban állítható elő. Az olcsóbb ékességeket mindjárt a kívánt alakra sajtolják; így megtakarítják nemcsak a metszés költségét, de az anyagveszteséget is. A sajtolt borostyánkő színe a kiindulási anyag színétől, valamint az eljárástól függ, de lehet a sajtolás alá kerülő anyagot mesterségesen is színezni. A sajtolt borostyánkőnek összes fizikai tulajdonságai megegyeznek a természetes borostyánkőével. Kilója 80-90 márkába kerül.

A természetes és sajtolt borostyánkövet legkönnyebben úgy különböztethetjük meg egymástól, ha a kérdéses darabra olajjal bőven átitatott krétaport dörzsölünk gyapjúronggyal. Ha a darab egyenletesen fényessé válik: természetes, ha a felületén homályos foltok keletkeznek: sajtolt borostyánkővel van dolgunk.

Úgyszólván a föld minden részébe szállít Németország természetes és sajtolt borostyánkőből készült tárgyakat, évente átlagosan 1.5-2 millió márka értékben.

A leggyakrabban alkalmazott közönséges borostyánkövön kívül ritkábban használják a rideg borostyánkövet vagy gedanitot, mely szintén a Keleti tenger mellett; a rumenitet, mely Romániában, Buzeu és Ploesti vidékén, valamint a fluoreszkáló simenitet vagy sziciliai borostyánkövet is, mely Szicília szigetén található. A keletiek kedvelt és erősen keresett borostyánköve a birmit vagy kínai borostyánkő, mely Felső-Birmában, Mogoungtól északra fordul elő. A kínai borostyánkő nevet azért kapta, mert a bányákat kínaiak bérlik és művelik. Az évi termelés eléri a 2000 kg-ot, 1924-ben meg éppen 4500 kilogramm volt.

Utánzatok, hamisítványok. A borostyánkő utánzására, illetőleg hamisítására a durva, fényéről, súlyáról, keménységéről rögtön felismerhető, áttetsző vagy átlátszó sárga üvegen kívül, különösen ma élő fák gyantáját, a kopált, mesterséges gyantaszerű vegyületeket, továbbá galalitot és celluloidot használnak.

Kopál néven egy sereg ma élő, nyugat-, keletafrikai, délamerikai és ausztráliai fának a gyantáját foglalják össze. Színük világossárga, rendesen repedezettek, ellentétben a borostyánkővel, melynek csak idős, rég feldolgozott példányai repedezettek, ezek azonban mindig sötétebb barnás vagy vörösbe hajló színűek. A borostyánkőtől a legbiztosabban az úgynevezett éter-próba útján lehet megkülönböztetni. Ha a kopált vagy a sajtolt kopált éterrel megcseppentik, az éter elpárolgása után helyén homályos folt marad, a borostyánkő felülete ellenben egyenletesen fényes marad.

Mesterséges fenolgyanták (bakelit, futuran) fenolok és aldehidek kondenzációja révén keletkeznek. Színben, átlátszóságban és egyéb fizikai tulajdonságban igen hasonlítanak a valódi borostyánkőhöz, melytől legbiztosabban nagyobb fajsúlyuk (1.25-1.28) által különböztethetők meg. Tömény sóoldatban a borostyánkő és a kopál úsznak, míg a bakelit és a futuran a fenékre sűlyednek.

A kolofoniumot kézhez tapadó finom pora, jellegzetes szaga különbözteti meg a borostyánkőtől. Éterrel, alkohollal vagy szénkéneggel megcseppentve, e vegyületek elpárolgása után homályos foltot észlelhetünk felületén.

A celluloid kis forgácsokká faragható, dörzsölve jellegzetesen kámforszagú, míg a galalit kazein-szagot áraszt. A galalit a zsírtartalmától megfosztott tej rendkívül erős nyomásnak kitett kazein-tartalmából készül. Megfestve a bastardhoz hasonló borostyánkőutánzatot készítenek belőle. Vágható, mint a celluloid, nem olvad, hevítve kellemetlen szagot áraszt.

Jetnek, fekete borostyánkőnek is nevezik, holott a borostyánkőhöz legfeljebb annyi köze van, hogy szintén növényi eredetű, egy különös, bitumenben gazdag, az egykori fás szerkezetet csak ritkán eláruló, tömött szénféleség. Színe szép egyenletesen bársonyfekete, néha barnásba hajló. A barnás darabokat kevésre becsülik.

Rég ismert, gazdag lelőhelyei Angliában, Yorkshire partvidékén feküsznek. Jóminőségű gagatot szolgáltató gazdag lelőhelyek vannak Spanyolországban, Asturiában és Arragoniában is.

A gagat kedvelt anyag volt már az ókorban is; gyászékszerül használták; a középkorban különösen olvasókat készítettek belőle. Szívesen használták dobozkák, botgombok, tintatartók készítésére is. Legdrágábban a hibátlan bársonyfekete példányokat fizetik meg. Ma a gagatipar központjában, az angliai Whitbyben, átlag 10 márka kilója.

A gyémánt, a rubin, a zafír, a smaragd drágák, értékesek, mert amellett, hogy szépek és ellenállók, csak ritkán találni belőlük egy-egy minden tekintetben megfelelő, kifogástalan példányt. A ritkaság éppen olyan elválaszthatatlanul hozzátartozik a drágakő fogalmához, mint a szépség és az ellenállóképesség. A drágakövek a természetnek szép, ellenálló és ritka ásványi szülöttei.

A mesterségesen előállított rubinnak, zafírnak színe, fénye - tehát szépsége vetekszik a természetes rubin és zafíréval; éppen olyan ellenállók, mint ezek, azonban nem természetszülte ritkaságok, hanem gyárak előállította tömegcikkek. Mint ilyenek, nem értékesek, nem drágák. Mivel szépek és ellenállók, ugyanazokat a célokat szolgálják, mint a természetes drágakövek, de nem tartoznak ezek sorába.

Nevezhetjük-e a gyárilag előállított, a természetes drágakövekkel vegyi összetételben, fizikai sajátságokban megegyező termékeket, szemben a természetes drágakövekkel, mesterséges drágaköveknek? A mesterséges rubin, zafír nem drága, olcsóbb a finom üvegutánzatoknál is, bajos tehát őket drágaköveknek mondani, mert e megnevezésnek ellentmond olcsó áruk, csekély értékük. Van a magyar nyelvben egy másik megnevezés, melyet inkább azokra a kevésbbé értékes, szép ásványokra használunk, melyeket olcsóbb ékszerekbe, dísztárgyakba használnak. Ékköveknek nevezzük ezeket az ásványokat. Mondjuk a gyárilag előállított rubinokat, zafírokat stb. mesterséges ékköveknek s e megnevezésben ellentmondás nincsen.

Fentiekben megfeleltem arra a gyakran elhangzó kérdésre is, hogy valódi kövek-e a mesterséges rubinok, zafírok, spinellek? A rubin ásvány, a korundnak vörösszínű változata, a mesterséges rubin vele vegyi összetételben, fizikai sajátságokban teljesen megegyező műtermék. Az egyik a föld mélyén, egy kialakuló ásványtársaság közepette született, keletkezési körülményeit még távolról sem ismerjük teljes pontossággal. Vegyi gyár kemencéjében született a másik, pontosan kidolgozott, előírt eljárás alapján. Eltérők tehát keletkezési körülményeik s e tény nyomot hagy az egyébként azonos sajátságokkal rendelkező kövek belső felépítésében. Valódi rubinoknak, zafíroknak, spinelleknek stb. csak azok a példányok nevezhetők, melyeknek belső felépítése természetes eredetüket bizonyítja. Ellenkező esetben a kő mesterséges.

A mesterséges kövek azonban nem hamisítványok és nem utánzatok. A mesterséges rubin vegyileg és fizikailag rubin, a hamisítvány más drágakövekből összeállított és rubin neve alatt eladott készítmény; az utánzat a rubin színében csillogó üveg. Ezt az emberi hiúság, a hamisítványokat a kapzsiság hozta létre, a mesterséges ékkövek ellenben az emberi tudás szülöttei. Mint ilyenek, teljesen önálló, a természetes drágakövektől, valamint a hamisítványoktól és utánzatoktól is független, zárt csoportot alkotnak.

A drágakövek mindenkor tetszettek, mert szépek, értékesek. Akinek volt belőlük, még többet óhajtott, akinek nem volt, vágyott utánuk. S mivel nem állott módjában megszerezni, legalább utánozni próbálta őket, a drágakövek utánzásának készsége ősidőktől megvolt az emberben. Tekintve, hogy a drágaköveknek a szín a legjellegzetesebb és legfeltűnőbb sajátsága, elsősorban ezt igyekeztek a különböző módokon előállított műtermékeken visszaadni.

Az egyiptomi ipar- és ékszerművészetben olyan nagy szerepet játszó vésett, faragott és csiszolt kövek mellett már ott találjuk a színes pasztákból öntött, fajanszból mintázott utánzatokat. Az üveggyártás tökéletesedésével egyre tágabb tere nyílik a drágakőutánzatok iparának. A rómaiak idejéből már kitűnően sikerült drágakőutánzatokat ismerünk s készítésük technikája azóta, de különösen az utolsó száz évben, rohamosan ívelt felfelé, mesteri tökélyt érve el az erős fénytörésű üvegfajták előállításával. Ha mellőzzük a kétségtelenül igen gyakran előforduló csalásokat, megtévesztéseket, úgy az utánzatok azt a célt szolgálták, hogy a vékony pénzű nagyközönség olcsóbb áron jusson a drágakövek színét, fényét jól visszaadó pótlékokhoz.

Arra, hogy a természetszolgáltatta pompás ásványokat mesterségesen próbálják meg előállítani, egészen a legújabb időkig nem gondoltak. De nem is igen gondolhattak, hiszen száz esztendeje sincsen, hogy összetételüket, s alig néhány évtizede, hogy keletkezési körülményeiket, nagyobb vonásokban, ismerjük. Már pedig addig, míg nem tudjuk miből és hogyan állítsunk elő valamit, kissé nehéz lenne a dologba belefogni.

Alig száz esztendeje - az emberiség történetében rövid idő alatt - haladt a vegytan tudománya annyira, hogy az ásványok, közöttük a drágakövek pontos összetételét ismerni kezdettük. De csak az újabb időkben egyre tökéletesedő analitikai és spektroszkópiai eljárások teszik lehetővé, hogy a vegyületekben a legcsekélyebb mennyiségben szereplő alkatrészeket is ki tudjuk mutatni. Pedig a drágaköveknél e körülménynek különös fontossága van, mert éppen a drágakő lényegét, színét adó vegyületek azok, melyek csak nyomokban szerepelnek az alkatrészek között.

Ma tudjuk azt is, hogy a drágakövek túlnyomó része igen magas hőmérsékletű, nagy nyomás alatt álló, legnagyobb részt szilikátok alkotta olvadékoldatokból, magmákból, illetve ezek maradékoldataiból keletkezik. Születésükhöz általában magas hőmérséklet és nagy nyomás szükséges.

A drágakövek mesterséges úton való előállítása tehát olyan feltételek elé állítja az embert, melyeknek csak újabban s most is csak részben tud, a legújabb kor technikája segítségével, megfelelni. Magas hőmérséklet az elektromosság révén áll rendelkezésünkre, nagy nyomást azonban, főleg magas hőmérséklettel egyidejűleg, még ma is nehezen tudunk előállítani. Olyan drágakövek előállítása kecsegtet tehát elsősorban sikerrel, melyeknek összetétele nem túl bonyolult s melyek keletkezéséhez nincsen nagy nyomásra szükség. Ilyenek elsősorban a nemes korund- és spinellváltozatok. Mesterséges előállításuk problémája ma már minden tekintetben megoldottnak mondható.

A korund a földkéreg két rendkívül elterjedt elemének, az alumíniumnak és az oxigénnek kristályos vegyülete, alumíniumoxid (Al₂O₃). Az oxigén a földkéreg leggyakoribb eleme, a részünkre hozzáférhető kéregzóna felépítésében átlag 49.5 %-nyi mennyiséggel vesz részt. Az alumínium gyakoriságra harmadik eleme az említett zónának, átlagos elterjedettsége 7.5 %. Az aluminiumoxid több-kevesebb víztartalommal, valamint idegen elemek és vegyületek szennyezésével, mint a geológiai multban trópusi klíma alatt keletkezett mállási termék, a bauxit, roppant tömegekben található földünkön s ma az alumínium gyártásának egyetlen nyersanyaga. Maga a tiszta alumíniumoxid, a korund, magmából keletkezett kőzetekben fordul elő, de túlnyomó részben zavaros, átlátszatlan vagy áttetsző, piszkosszürkés vagy barnás kristályokban. Mágnesvas és titánvasszemekkel erősen kevert korundkristálykák tömege alkotja az ismert csiszolóanyagot, a smirgelt.

Hogy földünk két annyira elterjedt elemének oly közönséges vegyületét nem lehet-e mesterséges úton nagyértékű drágakővé, rubinná, zafírrá változtatni, már többeket foglalkoztatott, amióta ennek a két drágakőnek pontos vegyi összetételét ismerjük. A feladat nem látszik nehéznek. A kiindulási vegyületet, az alumíniumoxidot kell minden szennyezéstől megtisztítani, majd kevés festőanyag hozzáadása mellett kristályosodásra bírni. S mégis háromnegyedévszázad telt el ennek a feladatnak megoldásáig. A legnagyobb nehézséget mindenkor a sikeresen előállított, igen apró kristálykák növelésének kérdése okozta. A feladattal túlnyomó részben francia kutatók foglalkoztak.

A sínek forrasztásához, az egyes fémek redukálásához széltében alkalmazott Goldschmidt-féle thermit-eljárás során mindig keletkezik korund, az úgynevezett "korubin". A kristályok azonban vagy olyan aprók, hogy még órákba csapágyakul sem használhatók, vagy ha nagyobbak, mindig zavarosak, tisztátlanok. Mind a nagyobb, mind a kisebb kristályokat porrá törték s mint csiszolóanyagot hozták azelőtt forgalomba.

A kutatók kísérletei, bár kétségtelenül kristályos alumíniumoxid, tehát korund előállításához vezettek, csak tudományos értékűek maradtak. A befektetett költségek mindig messze felülhaladták a nyert termékek értékét, a keletkezett kristálykákat, rendkívül apró voltuk miatt, legfeljebb csak mint csiszolóanyagot lehetett volna felhasználni. Jelentősebb eredményeket csak FRÉMY fellépte hozott.

A mesterséges rubin. FRÉMY, FEILS társaságában, a mult század nyolcvanas éveiben kezdette meg kísérleteit a mesterséges korundgyártás terén. Ólomaluminátot hevített erősen kovasavtartalmú tégelyekben és az olvadékot lassan hűtötte le. A kihűlt tégelyt két rétegből álló anyag bélelte: egy belső, piszkos színű, ólomszilikátokból álló üveges, és egy külső, ragyogó kis korundkristálykák alkotta réteg. Ha a kiindulási anyaghoz 2-3 % káliumdikromátot adott, úgy a belső réteg piszkos palackzöld színű lett, míg a korund pompás vörösszínű táblácskák alakjában kristályosodott ki, mint rubin. Ugyancsak csinos kis rubinkristályokat nyert FRÉMY alumínium- és báriumfluorid egymásra hatása révén, ha az anyaghoz előzőleg kevés káliumdikromátot adott. A FRÉMY előállította rubinok már alkalmasak voltak arra, hogy órákba csapágyul használják őket, azonban az ékszeriparban ezeket a kristálykákat kicsiny voltuk miatt még nem hasznosíthatták.

FRÉMY sikerei további munkára ösztökélték a francia kutatókat, akik kísérleteztek az eljárás javításával és újabb előállítási módokkal, de sikert nem értek el. Rövidesen ismét FRÉMY látott neki a kísérleteknek, ezúttal kitűnő munkatársával, VERNEUIL-lel. Kriolitot, bárium- és kalciumfluoridot porítottak, kevertek össze kevés káliumfluoriddal, krómsavval és az elegyet huzamosabb ideig hevítették erősen lyukacsos tégelyben. A keletkező kristálykák mind számban, mind nagyságban felülmúlták az előző kísérletek eredményeit és érdekes, hogy rubinok mellett, habár jóval kisebb mennyiségben, ibolya és kékszínű kristálykák is keletkeztek. A kísérletezők igen fontosnak tartják a kálium és a fluor jelenlétét, ezek az elemek ugyanis igen előnyösen befolyásolják a kristályok növekedését. FRÉMY és VERNEUIL a kísérleteket hatalmas, ötvenliteres tégelyekben végezték s ezek tartalmát nyolc napon át tartották 1500 C° hőmérsékleten. A nyert rubinkristályok az összes eddigieknél nagyobbak voltak; belőlük a párizsi Taub-cég ékszerekbe foglalható köveket csiszoltathatott. Ezek voltak az első csiszolt mesterséges ékkövek.

A tudomány és a nagyközönség hangosan ünnepelte a sikert, a sajtó vérmes reményeket keltett, Párizsban divatossá válott a Frémy-gyártotta rubin, vagy mint akkor nevezték, a "rubin scientifiques". A mult eredményeihez tényleg nagy haladást jelentettek e rubinok. Hiszen FRÉMY, aki kísérletei elején átlag ötven milligrammos kristálykákat nyert, eljárását egyre tökéletesítve, felvitte egészen egyharmadkarátos példányokig.

A bázis szerint mindig lapos táblás, világosabb-sötétebb vörösszínű kristálykákat oldalt hat apró romboéderlap élénken világító sávja határolja. A kristálykák fajsúlya, fénytörése úgyszólván teljesen megegyezik a természetes, Ceylon és Birmából származó, rubinokéval.

Amilyen értékes volt a siker tudományos tekintetben, olyan mérsékelt anyagi szempontból. Nagy előállítási költségek mellett aránylag csak egészen csekély mennyiségű, ékkőül alkalmas kristálykát kaptak. Az e célra már nem használható kristálykák egy részét az órásipar hasznosította, mint tengelycsapágyakat; ezek azonban nem kerültek semmivel sem kevesebbe, mint a természetes kövek. A már csapágyul sem alkalmas anyag megőrölve, tetemes ráfizetéssel, mint csiszolópor került forgalomba.^[2]

FRÉMY kísérletei még javában folytak, midőn 1882-83-ban ismeretlen kéz nagyobb mennyiségű nyers rubint dobott a párizsi drágakőpiacra. Az átlag egy karát alatti súlyú kövek színe, fénye kifogástalan volt, csak igen gyakorlott szemű drágakőkereskedő fedezhetett fel csekély különbséget e kövek és a természetes rubinok között. Mert, hogy ezek a hirtelen feltűnt rubinok mesterségesek, azt mindenki tudta. Mivel Svájcból kerültek forgalomba, svájci vagy genfi rubinoknak nevezték őket. A genfi rubinok ára elég tekintélyes volt, a szép, hibátlan példányok karátját 150 frankkal fizették, pedig megvolt az a rossz tulajdonságuk, hogy csiszolás közben néha szilánkokká pattogzottak szét. FRIEDEL francia vegyész szerint e rubinok összetétele, fizikai sajátságai teljesen megegyeztek a természetes rubinokéival, fajsúlyuk egy kicsit alacsonyabb, 3.99 volt, éppen úgy, mint a Frémy-rubinoké.

A kövek megjelente meglehetős riadalmat okozott az ékszerészek, drágakőkereskedők és tulajdonosok soraiban. Azonban amilyen váratlanul jelentek meg, éppen oly hirtelen tűntek ismét el. Bár akkortájt erősen nyomoztak utánuk, eredetükről biztosat még ma sem tudunk. Legvalószínűbb az a feltevés, hogy egy WYESE nevű svájci kémikus állította elő őket, apró, természetes rubindarabkák összeolvasztása útján. WYESE eljárása, ki tehát apró, természetes kövekből készített nagyobbakat, követőkre talált. MAICHE francia vegyész kísérelte meg WYESE eljárását utánozni és sikerült is neki nagyobb rubindarabokat előállítani, azonban ezek kivétel nélkül zavarosak, átlátszatlanok voltak, úgyhogy drágakőül nem használhatták őket.

A század végén, 1895-ben, újra szép mesterséges rubinok tűntek fel, de ez alkalommal tudták, hogy e köveket egy francia vegyész, név szerint MICHAUD, készíti a következő, általa feltalált és leírt módon. A rubindarabkákat, melyeket meg akart növelni, vízszintes síkban forgatható korong közepére helyezett platina tégelybe tette. A forgást megindította s durranógáz lángjában az egész készüléket 1800 C°-ra hevítette. Mikor ezen hőmérsékleten a platinacsészében levő rubin fehéren izzó golyócskává olvadt, óvatosan újabb apró rubinszilánkokat vitt a lángba s ezek anyagával növelte a középen izzó golyócskát. Az eljárás nem volt egyszerű s nem kis ügyességet követelt a munkás részéről. A növelt csepp egységes kristályt alkotott, melyet az eljárás végével óvatosan hűtöttek le. Ha sikerült is az összeolvasztás, nem egyszer megesett, hogy hűlés közben a nagyon rideg csepp darabokra pattant szét. Az ilymódon gyártott, helyesebben megnövelt rubinokat MICHAUD rekonstruált rubinoknak nevezte s kövei ezzel a névvel kerültek forgalomba.

Az eleinte nyersen, karátonként száz frankkal fizetett rubinok ára hamarosan tizenkét frankra esett, de hogy még így is érdemes volt előállításukkal foglalkozni, mi sem mutatja jobban, mint, hogy Párizsban a kilencvenes évek vége felé naponta átlag ezer karát rekonstruált rubint állítottak elő és szállítottak a Föld minden részébe. Elkerültek e kövek Indiába is, honnan lelkiismeretlen kufárok csiszolva, mint természetes rubinokat hozták vissza szülővárosukba, Párizsba. Egy-két eset kiderült s cseppet sem növelte a közönség bizalmát a természetes rubinok irányában.

A rekonstruált rubinok alkonyát VERNEUIL sikeres rubingyártási eljárása hozta meg. Századunk elején a Michaud-gyártotta rekonstruált rubinok karátját már csak 40 centimmel fizették s mivel ez az összeg még az előállítási költségeket sem fedezte, ezek a kövek hamarosan eltűntek a forgalomból.

VERNEUIL, FRÉMY volt munkatársa, ki állandóan dolgozott a kettőjüktől megkezdett irányban s aki lezárt borítékban már 1891-ben benyújtotta a francia tudományos akadémiának addigi kísérleteinek eredményeit, értékes útmutatást nyert MICHAUD eljárásából. Már régebben észrevette ugyanis, hogy azok a legszebben fejlett, legtisztább rubinkristályok, melyek csak egészen kis ponton érintkeznek az alappal, most meg azt látta, hogy MICHAUD kicsiny kristálykát vagy szilánkot növelt nagyra olyképpen, hogy mindig új és új rubinrészecskét olvasztott hozzá. Eljárásánál az anyagveszteség úgyszólván semmi, nem engedi az olvasztótégely falán szabadon keletkezni a túlnyomórészt kicsiny, használhatatlan kristályokat, melyeknek növekedését semmiképpen irányítani nem tudja, hanem egy kristályt növel óvatosan a kívánt, illetőleg elérhető nagyságig. Tulajdonképpen csak azt kellett MICHAUD eljárásában módosítania, hogy ne természetes rubindarabkákat olvasszon össze, hanem olcsón előállítható, tiszta alumíniumoxidot bírjon kristályosodásra s egyetlen kristályt növeljen állandóan alumíniumoxid hozzáadásával.

VERNEUIL évekig dolgozott a feladat megoldásán tanítványával, PAQUIER-rel s 1900-ban hozta nyilvánosságra eljárását, mely a rubin mesterséges gyártását kifogástalanul oldja meg. Első, minden tekintetben kiválóan sikerült rubinjai 1902-ben kerültek piacra mesterséges- vagy szintetikus rubinok név alatt. Az első években termelt rubinok legnagyobb súlya 15 karát volt.

A kiindulási anyag többszöri átkristályosítással teljesen megtisztított ammónium-alumínium-timsó-oldat, melyhez, ha rubint akart előállítani, kevés krómtimsó-oldatot adott. Az elegyet forralta, belőle az alumínium- és krómoxidot ammóniával kicsapta. A megszárított csapadékot rendkívül finom porrá őrölte, az őrleményt a legfinomabb szitán szitálta át. Rendkívül kell vigyázni, hogy a kiindulási anyagul használt timsók semmi vasat ne tartalmazzanak, mert a nyert rubin már csekély vas-szennyezés esetén is barnás árnyalatú lesz. A krómoxidtartalom felső határát VERNEUIL 2.5 %-ban állapította meg.

A finom port egy igen elmés szerkezet segítségével (ez tulajdonképpen az egész eljárásnak alapköve) durranógáz-áramba juttatja, a gáz a magával ragadt port az égőhöz viszi, ott megolvasztja és az olvadék egy, pontosan a láng alá helyezett égetett agyagrudacskára csapódik le. Az először lehullott cseppek zavaros-habos zsugorékot alkotnak a rudacskán, majd bizonyos idő multán nőni kezd felfelé a tiszta, átlátszó anyagú csepp. A felfelé növő cseppkőhöz (stalagmithoz) hasonlatosan gyarapodó körte egy függőleges tengelyen olyképpen mozgatható, hogy a láng mindig csak a növekvő felületet érje. Rendkívül kell vigyázni arra: 1. hogy minden túlhevítést kerüljünk, nehogy az anyag elillanjon. Az anyag olvasztása mindig a láng oxigénben leggazdagabb és hidrogénben legszegényebb részében történik, így elkerülhető az olvadék felhabzása, ami a kihűlt anyagot zavarossá, tisztátalanná teszi; 2. hogy a finomra őrölt anyag apró részletekben, folyamatosan jusson a lángba; 3. hogy a kristályosodó alumíniumoxid lehetőleg minél kisebb felületen érintkezzék az alappal, ellenkező esetben a kihűlésnél, majd a leszabadításnál a rubincsepp belsejében repedések lépnek fel, melyek anyagát hasznavehetetlenné teszik.

A fent vázolt módon előkészített kiindulási anyag a 2-vel jelzett tartályba kerül, melynek alja egy rendkívül finomszövetű fémszita. Ezt, a készülék tetejére felfüggesztett, tartályt bizonyos rövid időközökben egy automatikusan működő kis kalapács (1) ütései érik, minek következtében a benne lévő anyag apró részletekben hull alá a készüléknek lefelé tölcséralakúan szűkülő részébe. A készülék felső, hengerded részének tetején bevezető nyíláson (3) keresztül oxigéngáz áramlik be. A gázáram magával ragadja a lehulló finom port a tölcsérnek csővé szűkülő részébe. A finom nyílású cső egy őt körülvevő szélesebbe torkollik (4), melynek 5-tel jelzett nyílásán viszont hidrogént vezetnek be. Pontosan a belső, oxigént vezető cső finom nyílásával szemben egy, két egymásra merőleges irányban mozgatható acél kar áll (6), mely a végén 0.6 mm vastag, platinalemezből készült, 30 mm hosszú és 3-4 mm széles gyűrűt visel. E gyűrűbe kerül az előállítandó rubincsepp, illetőleg rubinkörtécske alapját alkotó kis henger. A henger anyaga káliumtimsóból készül, melyet vörös izzásig hevítenek, mikor is alumíniumoxid és káliumszulfát elegye keletkezik. Az izzítás után nyert terméket porítják, vízzel keverik és hengeres formába préselik. Ezzel az eljárással igen ellentálló anyag keletkezik, mely fehér izzáson sem olvad meg. Az égő nyílása, mely a készülék nagyságához mérten különböző átmérőjű lehet, sárgarézből készült. VERNEUIL 2.2 mm-es nyílású égőket használt. A készülék felső részét vízhűtő veszi körül, hogy a túlságos felmelegedéstől védve legyen. Az égő körül két félből álló samotthenger nyújt védelmet a túlságos hőveszteség ellen, a hengeren, a keletkező rubinkörte magasságában, kis megfigyelő nyílást alkalmaznak.

A gyártás megindulásakor megnyitják a gázcsapokat, a durranógázt meggyújtják. Nagyon kell vigyázni, hogy az oxigén nyomokban se tartalmazzon nitrogént. A durranógáz lángjával szemben lévő kis hengert olyképpen állítják be, hogy ennek vége éppen a láng oxigénban leggazdagabb részébe kerüljön. Most indítják meg a port szóró készüléket. Az oxigénáramtól elragadott por a durranógáz lángjában megolvad és apró cseppecskék alakjában csapódik le az izzó hengerre. A hengert az első 5-10 percben bevonó zavaros olvadék belenő a láng legforróbb részébe, hol tiszta cseppecskévé olvad. Az egyre érkező újabb és újabb anyag vékonyan reá rétegeződik a cseppecskére és ez, mint már említettük, stalagmitként növekszik felfelé, miközben szélességben is gyarapodik.

A rubin-stalagmitot növekedése közben a védőszemüveggel ellátott munkás tartja állandóan szemmel és a rudacskát tartó acélkar magasságát olyképpen szabályozza, hogy a növekvő cseppnek mindég a felső részét érje a láng legforróbb része, melynek hőmérséklete a legújabb vizsgálatok szerint, valamivel 2000 C° fölött van. A gázcsapokat úgy kell elhelyezni, hogy mikor a munkás a kémlőablakon benéz, úgy az oxigént, mint a hidrogént szabályozó csap a keze ügyébe essék.

Egy karát rubin előállításához VERNEUIL 100-110 liter oxigént használt el, az anyag adagolását 2-3 óra multán szüntette be s rövidre reá elzárta a csapokat. A mozgatható acélkar segélyével az izzó rubincseppet, úgy tíz perccel a gázcsap elzárása után, kiemelte a kemencéből s a levegőn hirtelen hűtötte le. Ha tudniillik a körteszerű rubincsepp a kemencében lassan hűlt le, úgy belsejében repedések keletkeztek, melyek anyagát hasznavehetetlenné tették. Az említett idő alatt 2-3 gramm, tehát 10-15 karát súlyú rubin csepp keletkezik, melynek anyaga teljesen tiszta, átlátszó, csak az alsó részen, hol a körte nyaka az alapot alkotó hengerrel összefügg, zavaros egy kissé. A rubincsepp tetejét, többé-kevésbbé oldalait is, rendkívül finom, trigonálisan elhelyezett apró lemezkék hálózata teszi selymesfényűvé. A mesterséges rubin anyaga rideg, könnyen pattan szét darabokra, de különösen könnyen válik el hosszirányban két félre, az alapról való levétel alkalmával. A gyakorlatban minden rubincseppet két félre hasítva dolgoznak fel.

VERNEUIL felfedezését menten értékesítette a gyakorlatban ALEXANDRE francia gyáros, ki Sarcellesben (Dep. Seine et Oise) laboratóriumot rendezett be, felállítván a Verneuil-kályhák sorát. (XX. tábla.) Eleinte átlag 10-12 kemencét kezelt egy munkás és a gyár napi teljesítménye 150-250 karátra rúgott. Rövidesen azonban emelkedni kezdett a termelés, mivel a természetes rubinoknál összehasonlíthatatlanul olcsóbb, az üveg-utánzatoknál jelentősen tartósabb mesterséges rubinok kedvező fogadtatásban részesültek.

Az első időben gyártott mesterséges rubinok a végükön lapított körtealakúak voltak. Színük a krómoxid mennyiségétől függőleg, világosrózsaszínes vöröstől a galambvérvörösig változott. A rubinkörtéken egymással változó vörös-színtelen körívek alakjában észlelhettük a ránövési sávokat, melyek a hirtelen megolvadt és megmerevedett anyag tökéletlen elkeveredése miatt jöttek létre. Ezek a ránövési sávok a nagyobb köveken már szabadszemmel vagy kisebb nagyítás mellett is láthatók voltak, a kisebb mesterséges rubinokon mikroszkóp alatt jelentkeztek. A kő szépségét zavaró e hibán kívül gyakran mutatkoztak a rubinok belsejében kisebb légbuborékok, apró, rendesen kerek, feketének tetsző foltocskák alakjában.

Rövidesen megindult Németországban is a mesterséges rubinok gyártása. A VERNEUIL-től átvett módszert MIETHE professzor és WILD H. germán alapossággal vizsgálták át, igyekezvén az eljárást tökéletesíteni, a hibákat kiküszöbölni. A Farbenindrustrie A. G. bitterfeldi laboratóriumában elsőül is a nagyságot kísérelték meg növelni és az eleinte 10-15 karátos körték helyett hamarosan 40-60 karát súlyúakat termeltek. Számos kísérletet végeztek, hogy a mesterséges rubinoknak nem túl alkalmas körtealakját némiképp módosítsák. Ezt az úgynevezett rotációs eljárással érték el, melynek lényege, hogy a növekvő cseppet a gyártás folyamata alatt hossztengelye körül lassan forgatják. Megváltoztatták a nyersanyag adagolását is, az alumíniumoxid-port nem ritmikusan, hanem folyamatosan juttatták a lángba, mert azt tapasztalták, hogy így az anyag elkeveredése az olvadás alatt sokkalta tökéletesebb. Folyamatos adagolást a rotációs eljárással egyesítve, hengeralakú rubinokat nyertek, melyek jóval egyenletesebben színezettek, mint az eddigi körték voltak. A ránövési sávok, melyek eddig a nyers rubinkörtéken erősebben-gyengébben színezett körök alakjában gyakran igen szembetűnően jelentkeztek, az új eljárás alkalmazásával úgyszólván teljesen eltűntek, illetőleg jóval elmosódottabbakká válottak. A gyártás tökéletesedése folyamán a régebbi kövekben gyakori és a kő értékét csökkentő gázzárványok is egyre gyérebbekké, kisebbekké lettek.

Az eljárás lényegében ma is a régi, Verneuil-kidolgozta maradt, újításokat csak a részletekben vezettek be. Az alapelv, az elsőül keletkezett és az alappal lehetőleg kis ponton érintkező rubincseppecskét állandó, lassú anyaghozzáadással a kívánt nagyságig növelni, ma is teljes érvényben van. Az elérhető nagyság határa azonban napjainkig erősen kitolódott, a gyárak ma 60 grammos, azaz 300 karátos rubinokat is tudnak termelni. Átlagos súlyuk 150-200 karát között mozog, a legkisebbek 25-50 karátosak. Ezeknél kisebbeket előállítani nem érdemes. A rubinok nagyságának megfelelőleg a kemencék méreteit is jelentősen növelni kellett, anélkül azonban, hogy a szerkezetet lényegesen megváltoztatták volna.

A vizsgálatok szerint (WYROUBOFF, LOEHR v. A., HIMMELBAUER A., BRAUNS R.) minden mesterséges rubin-körte, illetőleg -henger egységes kristály, melyet néha jól-rosszul fejlett lapok is határolnak.

A bázislapokkal párhuzamosan csiszolt lemezek konvergens poláros fényben optikailag egytengelyű kristályok tengelyképét adják. Ha a bázison kívül hatszöges oszlop lapjai is jelentkeznek, úgy a mesterséges rubin kerülete nem hengerded, hanem hatszöges, úgy hogy a rubincsepp nemcsak fizikai sajátságaiban, de alakilag is egységes kristálynak bizonyul.

A rubincsepp úgy növekszik tehát a kemencében, mint a kristály az őt körülvevő oldatban, az elsőül kiválott cseppecske a belső szerkezetet illetőleg irányítólag hat és a folyamatosan föléje rétegződő részecskék hozzá igazodnak. A természetes korundok gyakori ikeralkotását a mesterségeseken még nem figyelték meg.

A mesterséges rubinkörték (-hengerek) optikai tengelye rendszerint nem párhuzamos a körte főtengelyével, hanem ezzel hegyes szöget (30-40°) zár be. Az optikai tengelynek ez a helyzete okozza, hogy a csiszolt köveken gyakran látunk a színt zavaró árnyalatokat. A kő nem tiszta vörös, hanem kellemetlenül ható barnás vagy sárgásan vörös. Ezen próbál segíteni RUFF O. szabadalma, mely szerint a követ a gyártás folyamán változó szög alatt gyengén hajló főtengely körül forgatják, majd a gyártás befejeztével nem hűtik le hirtelen, hanem lassan, a láng állandó kisebbítése közben. Az így nyert rubinok optikai főtengelye, a vizsgálatok szerint, túlnyomórészt párhuzamos a körte (henger) hossztengelyével, illetőleg egyes esetekben erre merőleges.

Ott, ahol a rubin az alapját képező agyaghengerrel érintkezik, rendesen zöldes gyűrű észlelhető. Ezt a zöldes színt is króm okozza. A hengert és a rubint vékony nyak köti össze.

A VERNEUIL eljárása alapján gyártott mesterséges rubinok minden fizikai tulajdonsága megegyezik a természetes rubinokéval. Keménységi fokuk 9, fajsúlyuk:

természetes rubin 4.02

mesterséges rubin 3.998 (JEZEK) 3.999 (BRAUNS)

törésmutatóik:

Azt tapasztalták, hogy a szín erősbödésével a fénytörés is erősebb lészen. A pleochroizmus, különösen a sötétebb színű köveknél, szembetűnő:

ω = sötét ibolyás-vörös, ε = világosabb sárgás-vörös.

Katódsugarak hatására minden színárnyalatú mesterséges rubin élénkvörös fénnyel ragyog s a sugárzás megszűnte után még egy ideig világít. Röntgensugarak hatására ugyanígy viselkedik, míg ultraibolya sugaraknak téve ki, erős vörös lumineszcencia észlelhető.

Fehérzafír. A színtelen korundot, más néven fehér- vagy leukozafírt teljesen azonos módon gyártják, mint a rubint, természetesen színezőanyagtól mentes, teljesen tiszta alumíniumoxidból; előállítása a rubinnal egy időben sikerült. Magától értetődőleg itt különösen fontos a kiindulási anyag tisztasága, mert a legcsekélyebb szennyezés is kellemetlenül zavaró árnyalatokat hozhat létre. Főleg a vas igen veszedelmes, mert a tisztítatlan nyersanyag mindég tartalmaz belőle valamit s ha nem sikerül még a nyomait is teljesen eltávolítani, úgy a nyert fehérzafír barnás vagy sárgás árnyalatú és mint ékkő, teljesen hasznavehetetlen lesz. (XX. tábla.)

A mesterséges fehérzafír víztiszta, tüze valamivel élénkebb, mint az idegen anyagokat nyomokban mindég tartalmazó természetes köveké. Bár fénytörése, színszórása távolról sem éri el az ólomüvegét, ékszerekbe igen gyakran alkalmazzák, mint a gyémántnak az üvegnél jóval ellenállóbb helyettesítő anyagát. Habár a vizsgálatok szerint kevésbbé ellenálló, mint a mesterséges rubin, technikai célokra éppen úgy használják, mint ezt. Jóval kevesebbet gyártanak belőle, mint a rubinból.

Ibolyántúli sugarak hatására, szemben a természetes fehérzafírok narancssárga árnyalatával, egészen gyenge vöröses fényt ad. Egyébként összes fizikai sajátságai teljesen megegyeznek a természetes kövekéivel.

Zafír. Bár, mint említettük, FRÉMY kísérletei során kék zafírkristályokat is nyert, a zafír előállítása nagyban, VERNEUIL módszere szerint, csak jóval később sikerült, mint a rubiné és a fehérzafíré.

Többen kísérleteztek vele. Színező anyagul kivétel nélkül az üveg és zománc festéséhez oly régen s oly nagy sikerrel alkalmazott kobaltoxiddal próbálkoztak, noha a természetes zafírokban kobaltot kimutatni soha nem sikerült. A festőanyagot azonban sehogy sem sikerült oldatba vinni, az alumíniumoxid kristályosodásakor a kobaltoxid mindég kivált.

1908-ban jelentette PARIS LUIS a párizsi tudományos akadémiának, hogy kísérletei sikerrel jártak, megoldotta a mesterséges zafír készítésének kérdését. PARIS a kiindulási anyagul szolgáló alumíniumoxidhoz magnéziumoxidot adott s e két fémoxid olvadéka felvette a kobaltoxidot és tőle pompás sötétkék színt nyert. Mint azonban a vizsgálatok kiderítették, a szép kékszínű kövek mind kémiai összetételükben, mind fizikai sajátságaikban inkább a spinellekhez állanak közelebb, mint a zafírokhoz. Csiszolva e kövek "Hope zafír" név alatt kerültek forgalomba.

Még 1901-ben jelent meg GINTL W.-nek egy közleménye, melyben leírja, hogy a bauxitnak feldolgozása alkalmával rendkívül apró kék korundkristálykák keletkeznek, melyeket titánoxid színez. VERNEUIL átvizsgálta a természetes zafírok rendelkezésre álló analíziseit és tényleg, minden zafírban találtak az elemzők kevés, néha csak nyomnyi, titánt. Ezen az adaton elindulva, sikerült neki 1910-ben a mesterséges zafír előállítása. A minden szennyezéstől gondosan megtisztított alumíniumoxidhoz vasoxiduloxidot és kevés titánoxidot adott, 3:1 arányban alkalmazva a két anyagot (1.5 % Fe₃O₄ és 0.5 % TiO₂) és szép sötétkék színű zafírokat állított elő.

A szép sötét, búzavirágkék zafírok előállítása azonban meglehetősen nehéz, sok gyakorlatot, ügyességet kíván. Az első időben a legtöbb zafír nem is sikerült tiszta kékszínűnek, hanem ibolyáskék vagy vöröses-ibolyaárnyalatú lett. WYROUBOFF, BRAUNS, MOSES vizsgálatai szerint e kövek összes fizikai sajátságai teljesen megegyeznek a természetes zafírokéval.

fajsúly: 3.96 (BRAUNS) 3.98-4.01 (MOSES)

Pleochroizmus a sötétebb színű köveknél erős:

ω = indigókék, sötétkék

ε = halványkék, világos sárgáskék

Katódsugarak hatására gyengén ibolyás árnyalatú világoskék színt ad, Röntgen-sugarak hatására piszkoskék- vagy vörösesszínű, átlátszatlan, zománcszerű. Ibolyántúli sugarak alatt gyengén vöröses-ibolya.

Ma a mesterséges zafírt, éppen úgy, mint a rubint, számos árnyalatban tudják előállítani, kezdve a világoskéktől a búzavirágkéken át a legsötétebb feketéskékig. Gyártanak egészen halványan színezetteket is, melyek azonban gyakran nem tiszta kékszínűek, hanem szürkés vagy vöröses árnyalatúak. Mesterséges zafírt legtökéletesebben és legnagyobb mennyiségben a bitterfeldi gyár állít elő, azonban a termelt mennyiség messze a rubiné alatt marad.

A "saphir scientifique" név alatt az utolsó évtizedben forgalomba hozott szép kékszínű anyag közönséges üvegutánzat, melynek a mesterséges zafírhoz semmi köze sincsen.

Ibolyaszínű korundok. Az ibolyaszínű mesterséges korundok színező anyaga a rubin és a zafír színező anyagai együtt, tehát króm-, vas- és titánoxidok. A színt adó anyagokat változó mennyiségben használva nyerik a halványibolyás, szintetikus kunzitnak nevezett, mesterséges korundot, a sötétebb ibolyás, ametisztszerű violett-rubint és a kékes-ibolya purpur-zafírt.

A sötétebb ibolyaszínű mesterséges korundok pleochroizmusa jelentős:

ω = ibolyás ε = szürkés-sárga.

Egyes ibolyás színű korundokat, állítólag mangánnal vagy vanádiummal színeznek.

Sárga zafír. A természetben leggyakrabban előforduló nemeskorund változatok mellett (rubin, zafír, fehér zafír) sikerült mesterséges úton a természetben csak ritkán előforduló színes korundváltozatokat is előállítani. Míg azonban VERNEUIL pontosan megadta, hogy milyen anyagokat és milyen mennyiségben használt a rubin és a zafír színezéséhez, az újabban előállított színváltozatok festőanyagát gyári titokként őrzik, tehát csak kevéssé ismerjük. Így tudjuk, hogy a sárga színt vas, nikkel, urán, titán, thallium s esetleg még más elemek segítségével adják meg. Hogy azonban a különböző sárga árnyalatokhoz, mint a citrom-, bor-, arany-, topáz-, borostyánkősárga, milyen elemeket, milyen arányban és milyen mennyiségben alkalmaznak, azt pontosan nem ismerjük. Bizonyos azonban, hogy a világos szalmasárgától a legsötétebb sárgáig minden árnyalatot elő tudnak állítani, úgyhogy a mesterséges sárga korundok színskálája messze felülmúlja a természetesekét. Egy igen érdekes színváltozat a vöröses-narancssárgaszínű, úgynevezett padparadzsah. Hozzá, hasonló színű kő a természetben rendkívül ritka.

A sárga korundok pleochroizmusa gyenge, sötétebb és világosabb sárga. A padparadzsah pleochroizmusa erősebb, világos szürkéssárga, sötét-narancssárga.

Alexandritszerű korundok. Igen ritkák a természetben azok a korundok, melyek más színt mutatnak mesterséges és más színt természetes (nap)fénynél. A németeknek sikerült egy ilyen, színét változtató korundot előállítani és e követ "szintetikus keleti alexandrit" névvel hozták forgalomba. Azért hasonlítják az alexandrithoz, mert ez, az Oroszországban annyira becsült drágakő mutatja legfeltűnőbben a mesterséges fény hatására szenvedett színváltozást. A mai forgalomban ez a mesterséges korund mint alexandritszerű korund szerepel. Színező anyagául vanádiumvegyületeket használnak, ráeső napfényben tompa sötétzöldszínű, ibolyásvörös árnyalattal. Ez az árnyalat főleg a széleken érvényesül. Áteső nappali fényben tompa zöldszínű. Mesterséges fénynél ibolyásvörös az uralkodó szín, mellette a tompa zöld csak a széleken érvényesül. A valódi alexandrittól ezt a mesterséges korundváltozatot azonnal meg tudja különböztetni az, aki az említett drágakövet ismeri. Az alexandriton tudniillik tiszta, erős színek jelennek meg, nappal sötétzöld, mesterséges fénynél málnavörös, az alexandritszerű zafírnak színei viszont tisztátalanok, nem jellegzetesek.

Ennek az érdekes mesterséges korundnak fajsúlya 3.98-4, fénytörése:

Pleochroizmusa igen erős, természetes fényben:

ω = szürkészöld, kékeszöld ε = sárgászöld.

A természetes alexandrit vöröses árnyalatai hiányoznak. Egyes mesterséges példányokon a korundnál általában ritkán észlelhető optikai kéttengelyűséget észlelték, kis tengelyszöggel.

Katódsugarak hatására sötétvörös-narancsvörös színű lesz, utánvilágítás nincsen. Ibolyántúli sugarakkal megvilágítva, rózsavörös színben ragyog.

Zöld zafírok. A számos színben és színárnyalatban előforduló természetes nemes korundok között a legritkábbak a tiszta zöldszínűek. BRAUNS R. ismertetett Ausztráliából egy sorozat zöld nemes korundot (úgynevezett zöld zafírt), melynek színe az olajzöldtől a kékeszöldig változott. Nincs azonban e kövek között smaragdszínű; a korundok zöld színe rendszerint a kellemetlenül ható sárgászöld. Hátránya a természetes zöld korundoknak a zöld szín zónás eloszlása is, a zöld szín ugyanis a bázislappal párhuzamosan húzódó sávokban helyezkedik el.

DREIBROT-nak és ESPIG-nek a bitterfeldi gyár laboratóriumában folytatott kísérletei érdekes megállapításhoz vezettek. Azt észlelték ugyanis, hogy az alexandritszerű mesterséges korund 200-300 C°-ra hevítve, szép sötétzöld színűvé válik, lehűlve aztán visszanyeri eredeti színét. A magasabb hőmérsékleten észlelhető szép sötétzöld színnek szobahőmérsékletre való rögzítését kísérelték meg a nevezett kutatók különböző festőanyagokkal. Számtalan fémoxiddal kísérleteztek, míg sikerült kobalt, magnézium és zinkoxid meghatározott arányú keverékének a kiindulási anyaghoz való keverésével szép sötétzöld korundokhoz jutni. A szín azonban nem a smaragd üdezöldje, hanem inkább sötétes, de tiszta olajzöld. Ezen a zöld korundon kívül ugyancsak a bitterfeldi gyár állít elő sárgászöld színű korundokat, melyeknek színét a kék és sárga zafírok festőanyagai együtt adják. A svájci Swiss Jewel Co. locarnói gyára szintén készít zöldszínű mesterséges korundokat.

A zöld korundokat a piac "mesterséges turmalin" néven ismeri, mivel színük, különösen a bitterfeldieké, hasonlít a zöld turmalinokéhoz. A turmalinokhoz persze semmi közük nincsen, helyes nevük zöld mesterséges korund, illetőleg zafír. Színük természetes fénynél égészen tetszetős, mesterséges fénynél azonban kivétel nélkül valamennyin egy kellemetlen barnássárga árnyalat jelentkezik és nagyban rontja a kő szépségét.

A bitterfeldi, világosabb zöld kövek fajsúlya: 3.96-3.99.

Pleochroizmus erős:

ω = világos kékeszöld ε = világos sárgászöld

A sötétebb, turmalinokhoz hasonló kövek fajsúlya: 3.98-4.

Fajsúlyukon kívül a turmalintól megkülönbözteti gyengébb pleochroizmusuk:

ω = kékeszöld ε = sárgászöld.

Míg a természetes zöld zafírok ibolyántúli és katódsugarak behatására semmi fényjelenséget nem árulnak el, addig a mesterségesek az ibolyántúli sugarak alatt sötétvörösen, katódsugarak behatására sötét narancsszínben ragyognak. Utánvilágítás nincsen.

Mint a zafír előállításakor már említettem, PARIS L. a mesterséges zafír helyett szép sötétkékszínű spinelleket nyert, mivel kiindulási anyagul magnézium, és alumíniumoxidok keverékét használta, ugyanis csak így tudta elérni, hogy az olvadék a színt adó kobaltoxidot felvegye. Az ő révén kerültek a spinellek a Verneuil-módszerrel előállított mesterséges kövek sorába.

Az 1924-25-ös években "mesterséges akvamarin" névvel egy pompás, világoskék kő jelent meg a piacon. Bár a forgalomba hozó gyár azt állította, hogy kiindulási anyagokul az akvamarin összetételének megfelelő elegyet használt, a kövek mégis spinellek, fajsúlyuk 3.628-3.660. Törési együtthatójuk nátriumfényben 1.73, keresztezett nikolok között rendellenesen, hullámosan oltanak ki s e jelenség nagy belső feszültségre vall. Keménységük 8 körül van. Színük igen kellemes, világoskék, zöldeskék és tengerkék között változik. A csiszolt példányok tüze jóval élénkebb, mint a mesterséges korundoké.

Az első időkben előállított akvamarinszínű spinellek mesterséges fényben kissé szürkésekké váltak, ezt a hibát azonban csakhamar sikerült kiküszöbölni. Ma az akvamarin színének minden változatát sikerült utánozni, úgyszintén egy, a kék zirkon színére emlékeztető változatot is. Az akvamarinkék spinellek ibolyántúli sugarak hatására élénkvörösen világítanak, a zöldeskékek viszont sárgászöld színben ragyognak.

Vanadiumot tartalmazó mesterséges spinell az 1924-25-ös években "alexandrit" név alatt feltűnt sötétzöld kő, mely mesterséges fényben ibolyásvörös vagy sötét borvörös. Szemben az alexandritszerű korunddal, nappali fénynél nem mutat ibolyás árnyalatot, mesterséges fénynél azonban éppen úgy jelentkeznek a visszavert sugarak között a zöldes színűek, mint a hasonló mesterséges korundváltozatoknál. Ez utóbbiaktól különben rögtön megkülönbözteti a pleochroizmus hiánya és alacsonyabb fajsúlya: 3.626-3.68. Törési együtthatói nátriumfényben 1.73-1.733. Keresztezett nikolok között úgy viselkedik, mint az akvamarinkék spinellek.

Krómoxid szép sötétzöldre festi a mesterséges spinelleket; azonban mint a vörös és kék, úgy a zöldszínű változatokat sem állítják elő az olcsóbb mesterséges korundok erős versenye miatt. A felsorolt színeken kívül, megfelelő fémoxidok segítségével, a következő színekben tudják ma már a mesterséges spinellt előállítani: rózsaszín, ibolyás, sárga, világoszöld; közülük azonban csak a rózsaszínűeket gyártják, mert lágy rózsaszínű mesterséges korund nem állítható elő. Ezeket a rózsaszínű spinelleket "rózsaberill" néven hozzák forgalomba. Mint látjuk, a mesterséges spinellek színskálája jóval gazdagabb, mint a természetben előforduló nemes spinelleké. A gyakorlatban előállított spinellek színe mindég finom, halvány szín, szemben a mesterséges korundok erős, élénk színével.

Napjainkban a spinellek mesterséges előállítása éppen olyan kidolgozott területe a kémiai technológiának, mint a korundoké. Előállításukhoz alumínium és magnéziumoxidok keverékét, és a Verneuil-kályhákat használják; a kályhák hőmérséklete a gyártás folyamata alatt valamivel 2000 C° fölött van. Egy 3-4 centiméter magas és másfél centiméter széles körte előállítási ideje 4-5 óra. A gyárak főleg a korund színskálájában hiányzó akvamarinkék és halványrózsaszínű spinelleket állítanak elő, ezeket keresik még leginkább a piacon. A gyártott spinellek mennyisége azonban messze a korundoké mögött marad.

A spinellkörték alakja rendesen görbült felületű, erősen torzult kocka. A spinellkörték alapjukról levéve, majdnem teljesen sima lappal hasadnak a kocka lapjai irányában.

Alexandrit. Mint a korundot és spinellt, úgy a BeO.Al₂O₃ összetételű alexandritot is elő tudják ma már mesterségesen állítani, a két másik mesterséges ékkővel azonos módon. A keletkezett, 3.72-3.74 fajsúlyú mesterséges alexandrit, éppen úgy, mint a természetes, zöld és vörös színben erősen pleochroos. Nappali fényben sötétzöld, mesterséges fényben ibolyás-vörös. Mivel azonban a mesterséges alexandritokban sok a kő szépségét erősen rontó gázzárvány, a szépségben hozzá közelálló alexandritszerű korund pedig teljesen hibátlan példányokban állítható elő és ezenkívül olcsóbb is, ezért a mesterséges alexandritot nem gyártják és gyakorlati szempontból jelentősége nincsen.

VERNEUIL módszere úgyszólván korlátlan lehetőségeket nyitott a nagyipar számára. Az első években francia, majd német, svájci, olasz, később amerikai gyárak alakultak és soha nem álmodott mennyiségben öntötték piacra a nemes korundokat, de főként a rubint. A kövek minősége egyre javult, színskálájuk egyre gazdagabb lett és a piacra kerülő nyers példányok nagysága is folyton növekedett. A háború előtti években a Deutsche Edelsteingesellschaft átlag napi 4000, a francia gyárak 10.000 karát rubint termeltek, állítólag egyedül Párizsban 5 millió karátra rúgott az egyévi rubintermelés. A háború alatt csökkent a gyártott kövek mennyisége, utána azonban fellendült s a békeévek termelését hamarosan túlszárnyalta. Ma, a rossz gazdasági viszonyok folyományaként a gyárak erősen csökkentett üzemmel dolgoznak, a termelés nagyjából a kereslethez próbál igazodni, élénkülő üzleti forgalom esetén azonban a termelés úgyszólván korlátlanul fokozható.^[3]

A főtermék valamennyi gyárban rubin, mellette különösen fehér és a bitterfeldi gyárban kék zafírt állítanak elő jelentősebb mennyiségben. A többi korund-színváltozat mennyiségileg erősen háttérbe szorul. A spinellből termelt mennyiség a korund mellett jelentéktelen, akvamarinkék és rózsaszínű spinelleket főleg két gyár: a bitterfeldi és a locarnói állít elő.

A termelt mesterséges korundok túlnyomó hányadát technikai célokra használják fel. A legújabb adatok szerint a gyártott mesterséges korundmennyiségből mindössze tíz százalékot használnak el, mint ékkövet, kilencven százalékot viszont a technikai ipar hasznosít. Azokat a nyers köveket, melyek csak némileg is hibásak - akár a színezésük nem kifogástalan, akár repedések mutatkoznak bennük, nem csiszolják ékkőnek. A hibátlan kövek is átlag 60 %-ot veszítenek súlyukból a vágás és csiszolás folyamán. A veszteség egy részét, a vágásnál lehullott nagyobb darabokat, szintén technikai téren hasznosítják. Az erősen repedezett példányokat, valamint a feldolgozáskor eleső kisebb részecskéket finom porrá őrölve, mint csiszoló anyagot hozzák forgalomba.

A technika a mesterséges korundokat évről-évre szélesebb körben alkalmazza. Amellett, hogy igen olcsók és bizonyos határon belül a megkívánt nagyságban szállíthatók, műszaki vizsgálatuknál kiderült, hogy közülük a mesterséges rubinnak ellenállása nagyobb, mint a természetes korundoké. Teljesen egyenlő készülékeket, melyeknek egy része természetes, más része mesterséges korundokból készített csapágyakkal volt felszerelve, három hónapig járattak, majd megvizsgálták a kövek kopását. A vizsgálat eredménye azt bizonyította, hogy a természetes korundok kopása két-négyszerte volt nagyobb, mint a mesterségeseké. Különösen igen ellentállónak bizonyultak a mesterséges rubinok és a fehér zafírok.

CHAPPONIÉRE M. meghatározta a csapágyakul különösen gyakran használt mesterséges és természetes kövek súrlódási együtthatóját. A ragyogó fényesre csiszolt, egyforma nagyságú kísérleti köveket sima, edzett acéllapra helyezte s e lapot lassan emelve, megmérte azt a szöget, melynél az egyes kövek önmaguktól csúszni kezdtek a lejtőn. Az eredmény a következő:

Mint látjuk, a kísérleti kövek között a mesterséges rubin súrlódása a legkisebb.

A köveknek nyomás és törés ellenében tanusított viselkedését CHAPPONIÉRE olyképpen vizsgálta, hogy egy, a kőre illesztett acélhegyre meghatározott súlyt ejtett mindég magasabbról. Az ellenállásból, melyet a vizsgált kövek kifejtettek, a következő együtthatókat számította ki:

Megvizsgálta a relatív keménységet is. Gyémánt hegyet terhelt meg 25 g súllyal és végighúzta a ragyogóra fényezett kísérleti kövek felületén. Az előállott karcok mélységéből a következő viszonyszámokat hozta ki:

Ha az előzőkben közölt értékeket nem is lehet feltétlen értékekül felfogni, kétségtelen, hogy a mesterséges rubin ütés, kopás ellenében jelentősen nagyobb ellenállást tanusít, mint a természetes korundváltozatok. Igazolja ezt a kőcsiszolók azon észlelése is, hogy ahol a legjobb természetes zafír már eltörik, ott a mesterséges rubin még ellenállónak bizonyul.

Különösen gyakran használják a mesterséges korundokat, az eddig használt természetes korundok és gránátok helyett, órákba, áram-, vízmérőkészülékekbe, iránytűkbe, precíziós mérlegekbe csapágyakul. Mind e téren, mind a dróthúzókészülékekben Európában már teljesen kiszorította a mesterséges korund, különösen a rubin, a természetes köveket. Észak-Amerika egészen a legutóbbi évekig hűségesen kitartott a Montana zafírok mellett, azonban a mesterséges korundok erős versenye miatt legújabban ezek termelésével is felhagytak.

A mesterséges korundoknak az is nagy előnyük a természetesekkel szemben, hogy rendkívül olcsó voltuk mellett aránylag nagy, egységes kristályokként viselkedő darabokban állíthatók elő. Ez a körülmény különösen a tömegfeldolgozás szempontjából jelentős. A jövőben a mesterséges korundokat minden valószínűség szerint általánosabban fogják használni a vágó-, fúrógépekben, úgyszintén a kővéséshez is.

A mesterséges spinelleket technikai célokra csak igen kis mennyiségben használják; jelentőségük e téren egészen eltörpül a mesterséges korundoké mellett.

A szemlátomást minden tekintetben kifogástalan köveket műszerek segítségével gondosan átvizsgálják szín, tisztaság, nagyság, minőség tekintetében s csak az e vizsgálaton átment, hibátlan kövek kerülnek feldolgozás alá. Mint említettem, a korundcseppek (körték), mikor őket az alapról letörik, hosszukban, aránylag sima lappal, rendesen két félre válnak szét. Ezeket a félkörtéket a kívánt formára ugyanúgy dolgozzák fel, fűrészelik, csiszolják, mint a természetes köveket. A csiszolók szerint a mesterséges kövek a természeteseknél ridegebbek, belsejükben a csiszolás folyamán gyakran lépnek fel repedések, melyek a követ, mint ékkövet, használhatatlanná teszik. Különösen nehéz kifogástalanul fényes felülethez jutni lapocskáikon, mert fényesítés közben rendkívül apró szilánkocskák pattannak le a kő felületéről, vagy egészen parányi, csak mikroszkóp alatt látható repedések keletkeznek a fényezett lapokon. Legellenállóbbnak a mesterséges rubin bizonyult, miért is ez fényesíthető a mesterséges korundok között legjobban.

A mesterséges ékkövek csiszolási formája tág határok között változhat. Leggyakrabban alkalmazzák a különböző brilliánsformákat és a tábláskövet, a fehér zafírt úgyszólván csak brilliáns-formára köszörülik. A sötétkék és zöld zafíroknak néha domború alakot is adnak. Ritkább a tojásdad és a marquise-, valamint a függőkbe alkalmazott briolett-forma. A rózsát alig használják.

A csiszolási költségek, viszonyítva a nyersanyag árakhoz, igen nagyok, ezért csak teljesen hibátlan, kifogástalan nyers példányokat érdemes ékkőül feldolgozni. A költségek a nyers kő nagyobbodásával csökkennek, ezért aránylag mindig drágábbak a kicsi, egy karátnál nem súlyosabb, csiszolt kövek. Az első időkben a nyers rubin ára karátonként 10-15 arany fillérbe került, ugyanakkor a csiszolt példányok karátjáért 7-10 koronát kértek.

A színes korundváltozatokon, mint általában minden optikailag egytengelyű ásványon, a szín csak akkor érvényesül tisztán, ha a csiszolt kő nagy táblalapja merőleges a kristálytani főtengelyre. Ellenkező esetben többé-kevésbbé zavaró mellékszínek lépnek fel. A természetes nemes korundot éppen ezért, hacsak nem jár túlságos anyagveszteséggel, rendesen úgy köszörülik, hogy a kristály véglapja szolgál a csiszolt kő táblájául. A mesterséges kövek, mikor az alapról leszabadítják őket, hosszukban kettétörnek és így, felezett körte alakjában, kerülnek csiszolás alá. Hosszú ideig a hasadás szolgáltatta lappal párhuzamosan csiszolták a kő legnagyobb sík lapját, a táblát.

Fentebb szóltunk róla, hogy a mesterséges korundokban az optikai tengely nem párhuzamos a körte főtengelyével, hanem ezzel körülbelül 40°-os szöget zár be. Ez a körülmény a csiszolt kő színében kifejezésre jut. Gyakorlott szemű ékszerészek, kőkereskedők észrevették, hogy a csiszolt mesterséges rubinok színe nem tiszta vörös, hanem gyengébb-erősebb sárgásvörös árnyalatú, míg a zafíroknál gyenge zöldes-kék árnyalat lép fel az uralkodó búzavirágkék mellett. Hogy ezeket a zavaró és a kövek szépségét rontó mellékszíneket elkerüljék, minden csiszolás alá kerülő darabon megállapítják az optikai főtengely irányát és ehhez szabják a csiszolandó alakot.

A csiszolt köveket mindennemű ékszerekbe, gyűrűkbe, függőkbe, nyakékekbe, melltűkbe stb. használják, díszítenek velük kisebb-nagyobb műtárgyakat is. Rengeteget szállítanak belőlük Indiába, hol a mondottakon kívül kisebb használati tárgyakat, sőt fegyvereket és lószerszámot is díszítenek mesterséges ékkövekkel. A rubinon kívül különösen szeretik a sárga, kék és fehér zafírokat, míg a spinellek közül az akvamarinkéket keresik leginkább.

Az első időkben termelt mesterséges rubinok, a kő színe és szépsége szerint, karátonként 4-10 márka árban kerültek forgalomba. Nagyobb kövek, tekintve a kisebb csiszolási költségeket, aránylag olcsóbbak voltak, mint a kisebbek. Fehér zafírok ugyanebben az árban, míg a kék zafírok karátonként 10-15 márkával kerültek eladásra. A PARIS L. eljárása szerint készült "zafírok", melyek, mint láttuk, spinelleknek bizonyultak, 1908-ban még 27 frankba kerültek karátonként.

A nagy verseny és a termelt nyersanyag rohamosan növekvő mennyisége azonban hamarosan árlemorzsolódáshoz vezetett. Az utolsó békeévben, 1913-ban a nyers körték nagyban 10-12 aranyfillérbe kerültek karátonként, míg elsőrangú csiszolt kövekért a következő árakat fizették:

Németországban gyártott és csiszolt anyag:

Franciaországban gyártott és Bécsben csiszolt kövek:

A világháború után hirtelen fellendült gyártás túltermeléséhez vezetett, hiszen egyes gyárak havi ötmillió karát mesterséges korundot is állítottak elő s ez a tömegtermelés az árak erős süllyedését vonta maga után. Az 1926. esztendőben a csiszolt mesterséges kövek ára nagyban a következő volt:

Bár a kereslet egyre nőtt, az egyes gyárak versenye annyira lenyomta az árakat, hogy 1931-ben az összes mesterséges ékköveket előállító gyárak egy érdekcsoportba egyesültek Biel (Svájc) székhellyel és együttesen állapították meg az ezentúl érvényes árakat. A nyers köveknek 1931-ben megállapított karátonkénti ára, nagyban, a gyártól véve a következő volt:

Ezek az árak 1-6000 karátig érvényesek, ezen felül 50.000 karátig az árak karátonként egy fél, 50.000 karáton felül egy centimmel olcsóbbak.

A mesterséges ékkövek ára, mint látható, az utolsó évtized alatt erősen esett. De még ezek az árak sem tartották magukat sokáig, ugyanis 1933-ban a kartell felbomlott s ez részben ismét kisebb árlemorzsolódáshoz vezetett.

Budapesten a mesterséges ékkövek forgalma aránylag kicsiny. Áruk kicsinyben, csiszolva, karátonként 2-10 pengő között változik. Legolcsóbbak a rubinok, legdrágábban a szép, telt, egyéb színű korundokat, valamint a spinelleket adják. A budapesti ékszerészek szükségletük túlnyomó részét Németországban szerzik be.

VERNEUIL mesterséges rubinjait a sajtó, a közönség, a technika újabb vívmányként üdvözölte. Különösen nagy örömmel fogadta a köveket, mint újabb francia tudományos sikert, a francia társadalom; Párizsban a mesterséges rubin keresett divatkő volt az első időkben. A közönség törte magát utána, vásárolta, mert francia, mert tetszetős és mert olcsó volt. A sajtó egyre hangosabban verte a dobot, a napilapok, majd a népszerűsítő folyóiratok cikkei egymást érték. A napilapok cikkei fölött vastagbetűs címek: "Immár mindenki által megszerezhetők a drágakövek", "Hatalmas áresés a drágakőpiacon", "Valódi drágakövek fillérekért"...

A nagyközönség, melyet eddig senki sem tájékoztatott a mesterséges rubinok vegyi összetétele, fizikai tulajdonságai felől, megtudta e cikkekből, hogy e műtermékek teljesen azonos sajátságúak, mint a természetes rubinok, őket egymástól semmiféle vizsgálattal megkülönböztetni nem lehet. Hirdették e lapok azt is, hogy a természetes rubinok most már értéküket teljesen el fogják veszíteni s hogy nincs messze az idő, mikor az ember az összes drágaköveket laboratóriumában fogja előállítani.

Az ilyen cikkek természetesen nagy nyugtalanságot keltettek az ékszerészek, drágakőkereskedők és tulajdonosok körében. Fokozta az idegességet a hatóságoknak az az intézkedése is, hogy a zálogházak ezentúl rubint vagy rubinnal díszített ékszereket nem fogadhatnak el. Ráadásul lelkiismeretlen kufárok Indiába csempésztek ki nyers rubinokat, ott csiszoltatták s mint valódi indiai köveket hozták vissza és adták el. Néhány ilyen eset kiderült és éppen nem járult hozzá a kedélyek lecsillapításához. A közönség, úgyszintén az ékszerészek egy ideig tartózkodtak a természetes rubinok vásárlásától.

Közben az ismert mineralógusok közül többen foglalkoztak a mesterséges rubinok vizsgálatával s közülük egyik legismertebb francia búvár, LACROIX, úgy nyilatkozott, hogy a teljesen hibátlan, gázhólyagoktól mentes mesterséges rubint lehetetlen a természetestől megkülönböztetni és nincs az a tapasztalt ékszerész, ki ilyen esetben teljesen bizonyos ítéletet mondhatna. Ilyen nyilatkozat, az ásványtan francia vezető egyénisége részéről, még nagyobb ijedelmet keltett az ékszerészek és egyéb érdekeltek körében. Elkeseredett kifakadások hangzottak el gyűléseiken a vegyészek és a vegyi nagyipar ellen, mely egy találmánnyal hatalmas tőkéket tesz úgyszólván értéktelenné.

A világvárosok drágakőkereskedői és ékszerész cégei főleg az ellen keltek ki, hogy a gyárak és elárusítók a mesterséges ékköveket, mint "mesterségesen előállított valódi rubinokat, zafírokat" hozták forgalomba. A "valódi" jelzővel azt akarták kifejezésre juttatni, hogy a kínált kövek nem üvegutánzatok, hanem a természetes korundokkal minden sajátságban megegyező műtermékek. Az ékszerészek szerint ezek a reklámok megtévesztik a közönséget, a "valódi" megnevezés csak a természetes köveket illeti meg. A gyárilag előállítottakat csak mint "műköveket", műrubin, műzafír stb. szabadna forgalomba hozni. E feltétel ellen viszont megint a gyárak tiltakoztak. Szerintük a közönség a műtermékek irányában elfogult, tudva azt, hogy a műselyem, a műbőr, a művirág nem jelentenek a természetessel azonos selymet, bőrt, virágot, hanem jóval kisebb értékű pótanyagot. Készséggel vállalták azonban, hogy termékeiket "szintetikus zafír" stb. névvel fogják forgalomba hozni.

A német ékszerészek 1910-ben tartott nagygyűlésén egyesek ismét élénken támadták a "kapzsi kémiai ipart", mely a "felfedezésre sóvár" tudománnyal karöltve becsületes munkával szerzett vagyonokat tesz tönkre. Követelték, hogy törvényileg mondassék ki, hogy a rubin, zafír, gyémánt, smaragd stb. név csak természetes drágaköveket illet meg, a mesterségesen gyártottakat, melyek különben sem kristályok, hanem csak kristályos olvadékok, csak "mietheit", "rubinoid", "zafíroid" stb. névvel legyen szabad nevezni. Ezt a követelést viszont, magától értetődőleg, az érdekelt gyárak utasították vissza s ismételten felajánlották a gyártmányaik előtt használandó szintetikus jelzőt.

Az ékszerészek most azzal érveltek, hogy a szintetikus szó értelme csak a tanult nagyközönség előtt világos, a nagy tömegeknek e szó jelentését ismét és ismét, úgyszólván egyenként kell majd megmagyarázni. Senki sem biztosíthatja, mondták, hogy ez a magyarázat mindig helyes lesz-e s nem vezet vajon gyakran tévedésekre?

Végre 1914-ben a berlini kereskedelmi kamara ülésén létrejött az érdekeltek között a megegyezés, mikor is kimondották, hogy a gyárilag előállított ékkövek elé mindig oda kell tenni a "mesterséges" jelzőt, ezután zárójelbe foglalva oda lehet tenni a "szintetikus" szót. Tehát "mesterséges (szintetikus) rubin". A napjainkig eltelt idők azt mutatják, hogy a közönség a szintetikus szó értelmével már megismerkedett s így ma a mesterséges szó, mint felesleges, elmarad. Német- és Franciaországban, a mesterséges ékkövek fő termelő helyein és fogyasztó piacain ma már csak "szintetikus rubin", "szintetikus zafír" stb. névvel kerülnek a kövek forgalomba.

Nálunk e kérdést még nem szabályozták. Az ékszerészek kirakataiban "rekonstruált rubin" "rekonstruált zafír", "valódi akvamarin", "fehér zafír" névvel láthatjuk a mesterséges ékköveket. Rekonstruált rubinok, zafírok, mint említettük, egészen más úton készültek s ma már egyáltalában nincsenek forgalomban. A mesterséges köveknek "valódi akvamarin", "fehér zafír" néven való árusítása pedig egyenesen megtévesztése a közönségnek. A vásárló abban a hiszemben veszi meg a követ, illetőleg a vele díszített ékszert, hogy természetes drágakövet vett, holott mesterséges követ kapott, az akvamarin esetében még csak nem is akvamarint, hanem spinellt. Kötelezni kellene az ékszerészeket, hogy mesterséges ékköveiket "mesterséges" jelzővel ellátva tartsák kirakataikban s a vásárló közönséget e kövek eredetéről világosítsák fel. Így a közönség tisztában volna, hogy köve, mely a természetes rubinnal egyébként minden sajátságában megegyezik, gyári termék, hogy a pompás tengerkék kő nem akvamarin, hanem mesterséges spinell.

Az elnevezésre vonatkozó intézkedést külföldön sem tartják be következetesen. A gyárak egy-egy új színváltozatot előállítva, szívesen nevezik el arról a drágakőről, melyhez színben legjobban hasonlít vagy valamely új nevet adnak neki. Így a bitterfeldi gyár által előállított világoszöld korundot "amarill"-nak nevezték el, az aranyberillhez hasonlóan meleg aranysárga színű korundot viszont "heliodor" névvel hozták forgalomba. Láthatunk hirdetve szintetikus topázt, turmalint, akvamarint, kunzitot, holott ezeket az ásványokat eddig mesterségesen előállítani nem sikerült. Ezek a nevek alkalmasak arra, hogy a közönséget félrevezessék, mert az ezen nevek alatt árult ékkövek egytől-egyig korund- vagy spinellváltozatok.

Azokat a forgalomban lévő mesterséges ékköveket, melyeknek megnevezése tévedésre adhat alkalmat, helyes megnevezésükkel együtt az alábbiakban adom:

Ma, immár több, mint egynegyed század távlatából megállapíthatjuk, hogy az a két mesterséges ékkő, amely körül a legtöbb harc folyt, a rubin és a zafír, a természetes rubin és zafírnak sem az árát nem rontotta, sem az irántuk megnyilvánuló keresletet nem csökkentette. Az a hiedelem, hogy ezek a nagyértékű drágakövek elveszítik kiváltságos helyzetüket és becsüket, nem válott valóra. Nem válott valóra, mert a természetes és mesterséges köveket gondos vizsgálattal egymástól teljes biztonsággal meg lehet különböztetni. Hogy csalással megpróbálkoztak és meg fognak próbálkozni, az, sajnos, kétségtelen; éppen ezért nagyobb értékű drágakövet, főleg rubint és zafírt csak feltétlen megbízható cégtől vásároljunk, vagy a vásárlandó követ vétel előtt szakértővel vizsgáltassuk meg.

Első időkben számos visszaélés történt az Indiába kiszállított és onnan jellegzetes indiai csiszolással elkészítve Európába visszahozott, vagy Indiát járt idegeneknek eladott kövekkel. Ma, az indiai drágakőpiac jó hírnevének megőrzése céljából, a kormány oly nagy vámmal terheli meg a nyersen beszállított mesterséges ékköveket, hogy a visszaélések kevésbbé gazdaságosak.

A természetes rubinok és zafírok iránti kereslet s e kövek ára ma, a rossz gazdasági viszonyok ellenére is, nagyobb, mint a háború előtti években volt. A felsőbb tízezrek világa, kik azelőtt gyémánttal, rubinnal, zafírral és smaragddal díszített ékszereket viseltek, nem fognak most sem pompás gyémántjaik és smaragdjaik mellett gyárilag készült, mindenki által hozzáférhető mesterséges köveket hordani, mikor megvan a lehetőség a természetes és mesterséges rubinok és zafírok biztos megkülönböztetésére. A nemes korund-változatok szép színű, hibátlan példányai nemcsak hogy megtartották régi helyüket a legértékesebb drágakövek sorában, hanem forgalmi értékük határozottan növekedett is. Hozzájárult áremelkedésükhöz részben az is, hogy a legutóbbi kerekasztalkonferenciára Londonba gyűlt indiai fejedelmek minden, az európai piacon kapható szép rubint összevásároltak, részben pedig az, hogy GYÖRGY angol királyi herceg menyasszonyának, eljegyzési ajándékul, egy pompás ceylon-zafírral díszített gyűrűt ajándékozott s ezzel a zafír a keresett divatkövek sorába lépett. Természetes, aki ma egy drága rubint vagy zafírt vásárol, feltétlen jótállást követel köve valódi volta felől s ezt a jótállást a kőnek szakember-végezte vizsgálata után, meg is kaphatja.

Rosszabbul jártak a kevésbbé szép színű vagy hibás természetes korundok s részben az olcsóbb színes drága- és féldrágakövek. Azok a társadalmi osztályok, melyeknek eddig olcsóbb, tehát kevésbbé szép drága- vagy féldrágakövekkel kellett beérniök, szívesen vásárolják ma a szép színű, mutatós és tartós mesterséges ékköveket arany- és ezüstékszerekbe foglalva. Különösen az akvamarin, a gránátok, a nemes kvarcok érzik erősen a mesterséges ékkövek versenyét. Ezek a természetes kövek, bár sokszor szépség dolgában mögötte maradnak a sokkal mutatósabb mesterséges rubinok-, zafírok- és spinelleknek, ezeknél, különösen nagyobb darabokban, jelentősen drágábbak s így a nagyközönség nem igen vásárolja őket. Az áru legyen szép és olcsó, ez a két lényeges feltétel ma a vásárlók részéről s a mesterséges ékkövek mind a két feltételnek százszázalékban megfelelnek.

Igen érzékeny csapást mért a mesterséges ékkövek megjelente a finomabb üvegutánzatokra. Ezek ugyanis nem sokkal olcsóbbak azoknál, sőt akadnak közöttük, melyek árban fölötte vannak a tényleg igen olcsón előállítható mesterséges ékköveknek. Nem ártottak a mesterséges ékkövek az erősen fénytörő üvegfajtákból készült gyémántutánzatoknak. A mesterséges fehér zafírnak ugyanis jóval kisebb a fénytörése és ezért kevésbbé mutatja a gyémánt gyönyörű színszórását. Kivételek a smaragdutánzatok, úgyszintén az egészen silány üvegutánzatok is, utóbbiakat azonban valamire való ékszerekbe nem használják. Az idők jele, hogy már a mesterséges ékkövek körül is történnek csalások. Jól sikerült üvegutánzatokat csempésznek közéjük s megkísérlik őket, mint mesterséges köveket, eladni.

Végeredményben a mesterséges kövek piacot teremtettek maguknak anélkül, hogy ennek a tényleg értékes természetes kövek kárát vallották volna. Sőt, megjelentük hasznosnak mondható abból a szempontból, hogy újabb tömegeket kapcsoltak be a fogyasztásba, a közönségnek azt a rétegét, mely eddig, ha vásárolhatott, üvegutánzatra volt utalva. Az a nézet, hogy nem érdemes valódi rubint, zafírt vásárolni, mert a mesterségesek éppen olyan szépek, nem áll. A valódi rubin, zafír minden egyes darabja, különösen nagyobb darabjaik, természeti ritkaság. Két vagy több, színre, nagyságra, tűzre pontosan megegyező darabot csak nehezen, vagy egyáltalában nem találunk közöttük. Ezzel szemben a mesterséges kövek gyári tömegcikkek, melyekből száz vagy ezer pontosan egyforma nagyságú, színű példányt rendelhetek, melyeket, mint az egy gyárból kikerült írótollakat, nem lehet egymástól megkülönböztetni. A természetes kövek, ha hasonlítanak is nagyságra, színre, mégis megkülönböztethetők egymástól. Ennek oka a természetes drágakövek belső ásványtársulásában keresendő. Minden természetes kő belseje egy kis világ, mely az illető követ, mint egyént jellemzi. A bennük előforduló mikroszkopikus ásványi és folyadékzárványok e kövek színét enyhébbé, melegebbé varázsolják és tömeges felléptük kellemes, a mesterséges köveken soha nem észlelhető selymes fényt hoz létre. Különösen áll ez a nagyobb példányokra. Ezzel szemben a mesterséges kövek belseje üres, bennük legfeljebb gázbuborékokat vagy a kiindulási anyag porszemeit látjuk. Főként ez a különbség adja a kezünkbe a drágakövek és mesterséges ékkövek megkülönböztetésének kulcsát.

A topáz-, berill-, turmalin-, kunzit- és alexandritnak nevezett mesterséges ékkövek megkülönböztetése azon ásványoktól, melyeknek neve alatt forgalomba hozták őket, nem nagy feladat. Más a fajsúlyuk, fénytörésük, pleochroizmusuk, mint amilyent a nevük alapján várnánk, úgyhogy ezen értékek meghatározása alapján biztosan megállapíthatjuk korund vagy spinell voltukat. Hogy mesterséges kövekkel van dolgunk, ennek bebizonyítása már kissé nehezebb. A kérdést polarizációs mikroszkóppal való gondos vizsgálattal dönthetjük el. A vizsgálandó követ erősen fénytörő folyadékba (rendesen monobrómnaftalinba) helyezzük s hogy a részleteket jobban megfigyelhessük, a mikroszkóp blendéjét szűkítjük. A köveket két-három helyzetben, de legalább is lapjukra és élükre fektetve, vizsgáljuk át.

Nézzük először azokat a köveket, melyek fajsúlyuk és fénytörésük alapján spinelleknek bizonyultak s vizsgáljuk őket keresztezett nikolok között. A természetes spinell, mint optikailag izotróp ásvány, keresztezett nikolok között mindig és minden állásban sötét marad. A mesterséges spinellek ezzel szemben rendellenesen, hullámosan oltanak ki. Segítségünkre van az a tény is, hogy a mesterséges spinellek egészen más színűek, mint amilyenben a drágakőül használt természetes spinellek szoktak előfordulni. A zárványok vizsgálatában a korundoknál tárgyalt módszert alkalmazzuk.

A korundok, tekintve, hogy a természetesek és mesterségesek színe egymással teljesen megegyezik s a kövek optikailag egyformán viselkednek, már több munkát adnak. Az egyetlen biztos mód a mesterséges és természetes korundok megkülönböztetésére a kövek belsejének gondos és alapos átvizsgálása mikroszkóp segélyével.

A természetes korundok túlhevített gőzök és gázok jelenlétében keletkeznek a mesterségeseknél jóval alacsonyabb hőmérsékleten, egy kialakulófélben lévő ásványtársulás közepette. Ezen ásványtársulás idősebb (a korund előtt keletkezett) tagjainak mikroszkópi tűcskéit, lemezkéit, kristálykáit tartalmazzák a korund kristályok szilárd zárványokként, míg folyadékzárványaik víz- és folyékony széndioxid-cseppecskékből állanak.

A természetes rubinok leggyakoribb ásványi zárványai a rutilnak apró, rendkívül finom tűcskéi, illetve tűrendszerei. A vékony, hosszú tűcskék egymással párhuzamosan és egy másik hasonló rendszert 60°-nyi szög alatt metszve helyezkednek el a rubinkristályok belsejében. Az egymást metsző tűk rendszere szabályos rácsot, úgynevezett szagenit-rácsot alkot a rutilzárványos rubinok belsejében. Mikroszkópos rutilrács-rendszerek okozzák egyes lelőhelyek rubinjainak és zafírjainak kellemes, gyengén selymes fényjátékát. A rácsoknál jóval ritkábbak a rutilnak apró, egyenként fellépő, zömök kristálykái. A rutilnál gyérebben találkozunk a korundok zárványai között a csillámnak, valamint a vascsillámnak (hematit) kicsiny, igen vékony lemezkéivel. Annál sűrűbben tartalmaznak a természetes korundok folyadékzárványokat. A kőnél mindig gyengébb fénytörésű folyadékcseppecske mellett rendszerint ott látunk egy kisebb-nagyobb gázhólyagot (libellát). A folyadék rendesen víz, ritkábban széndioxid; utóbbi, ha a követ 30 C° fölé hevítjük, eltűnik. A folyadékzárványok felléphetnek egyenként is, de rendesen számos, végtelen apró cseppecske alkot egy-egy felhőszerű foltot vagy zárványrendszert a kőben. Egy kristály vagy csiszolt példány belsejében két, sőt több zárványrendszert fedezhetünk fel egymás mellett vagy alatt s ezeken kívül néha egy-két nagyobb, magában álló szilárd vagy folyadékzárványt is. (XXI. tábla.)

Az egyes kövek különböző pontján vagy pontjain egyenként fellépő nagyobb vagy rendszerekké egyesült kisebb zárványok adják meg minden egyes természetes kőnek a maga egyéniségét. Ezt a zárványok adta egyéniséget a mesterséges kövekben soha meg nem találjuk.

Szemben a természetes korundokkal, a mesterségesek sem ásványi, sem folyadékzárványt nem tartalmaznak. Láthatunk azonban belsejükben kör, csepp alakú vagy megnyúlt gázhólyagokat. Az első időkben gyártott rubinok némelyikének belsejében már szabad szemmel vagy nagyítóval nézve feltűnnek egyes apró, fekete pontok, melyek mikroszkóp alatt élesen határolt, feketének látszó gázhólyagoknak bizonyulnak. A nagyobbak közül némelyiknek belsejében világos magot láthatunk. A gyártási eljárások tökéletesedésével e gázhólyagoknak száma mind kevesebb, térfogata mind kisebb lett, az újabban gyártott kövekben csak alapos mikroszkópi vizsgálat után fedezhetünk fel egyet-egyet. A mikroszkópos vizsgálat folyamán vigyáznunk kell, hogy meg ne tévesszenek az esetleg a kő felületére tapadt levegőbuborékok. A mikroszkóp csövét pontosan beállítjuk, hogy a gázhólyag helyzetét biztosan megállapíthassuk, majd a követ megforgatva, más oldalról is megvizsgáljuk.

Ásványi és folyadékzárványok hiánya, viszont gázhólyagok jelenléte döntő bizonyíték a vizsgált kő mesterséges volta mellett. Gázhólyagok mellett némely mesterséges kőben a kiindulási anyagnak, az alumíniumoxidnak rendkívül finom szemecskéit találjuk. A porszerű szemecskék a körte körvonalait követve helyezkednek el, a csiszolt köveken gyengén görbült vonal vagy vonalak alakjában húzódnak át.

Fontos és sok esetben jól használható adatot nyújt a kövek természetes vagy mesterséges voltának megítéléséhez a növekedési vonalak pontos megfigyelése. Ehhez a vizsgálathoz a "blendét" teljesen leszűkítjük. Idegen színű ásványokban a festőanyag eloszlása nem mindig egyenletes, annak jeléül, hogy a festőanyag nem keveredett tökéletesen az alapvegyülettel. Sötétebben-világosabban színezett rétegeket látunk a kövek növekedési lapjaival párhuzamosan elhelyezkedve. Ezek a különböző erősen színezett rétegek a természetes korundokban a hatszöges oszlop lapjaival párhuzamosan futnak. A mesterséges korundokban e növekedési rétegvonalak a körte felületének görbületeit követik. Minél kisebb a körte, annál erősebb a rétegvonalak görbülete és megfordítva. Különösen szembetűnt a rétegvonalak futása az első időkben gyártott rubinokban, melyekben részben az aránylag gyors adagolás, részben a megolvadt anyag hirtelen hűlése következtében a festőanyagnak nem volt ideje az aluminiumoxid tömegében tökéletesen elkeveredni és összegyűlt a legtovább olvadt állapotban maradt legfelsőbb szintekben. Ezekben a kövekben a sávozottság már nagyítóval észrevehető, mikroszkóp alatt meg éppen erősen szembetűnő. A napjainkban készült sötétebb színű kövekben a rétegezettség alig vehető észre, világosabb színűekben pedig egyáltalában nem látszik. Rubinokban a rétegvonalak általában vékonyabbak és sűrűbben következnek egymásra, mint a zafírokban.

Ha a kövek természetes vagy mesterséges voltát egyedül e növekedési rétegvonalak alapján kell eldöntenünk, igen óvatosan kell eljárnunk és feltétlen biztos jelnek e vonalaknak kimondottan görbe lefutását vehetjük. Párhuzamosan futó, görbe növekedési vonal-rendszer mesterséges kövekre jellemző.

Mesterséges korundokon csak egészen elvétve észleltek eddig ikerösszenövést. Ha tehát a vizsgált kő ikernek bizonyul, úgy ez inkább természetes kőre utal.

A csiszolt mesterséges ékkövek lapocskáinak felületén, erősebb nagyítás mellett, gyakran észlelhetők apró repedések, melyek néha a kő belsejébe is behatolnak. Ezek a repedések a kövek belső feszültsége következtében keletkeznek a csiszolás folyamán s a kő lapjainak tükrözését zavarják. Gyakorlott szemű drágakőkereskedők és ékszerészek a mesterséges köveknek ezt a hibáját gyakran már nagyítóval észreveszik.

Különösen azelőtt gyakran fordult elő, hogy a csiszolt mesterséges korundok színe nem volt tiszta, hanem zavaró árnyalatokat árult el. E zavaró mellékszínek akkor mutatkoztak, ha a csiszolásnál nem vették tekintetbe az optikai főtengely helyzetét és a kő táblalapja az optikai főtengellyel hegyes szöget zárt be. Tekintettel arra, hogy az értékes, szép, természetes köveknél mindig igen vigyáznak arra, hogy a szín a lehető legtisztábban érvényesüljön, a zavaró, kellemetlenül ható mellékszíneknek megjelenése úgyszólván kizárólag mesterséges köveken észlelhető. Újabban a mesterséges köveket is csak az optikai követelményeknek megfelelőleg csiszolják, úgyhogy a most említett hiba egyre gyérebben jelentkezik, illetőleg csak régebben gyártott példányokon tapasztalható.

Röntgen-, katód- és ultraibolyasugarak behatására előálló fényjelenségekről, valamint az esetleges utánvilágításokról már az egyes kövek tárgyalásánál szólottunk. A meghatározásnak ez a módja azonban nem egészen megbízható, mert az egyes gyárak mindent elkövetnek, hogy gyártmányaiknak a természetes kövektől e téren eltérő sajátságait megváltoztassák.

A mesterséges korundok és spinellek gazdag színskálája lehetővé teszi, hogy velük az összes színes drágaköveket, topázt, akvamarint, ametisztet, turmalint stb. helyettesíthessük, az egyetlen smaragd kivételével. Ennek jellegzetes, pompás zöld színét nem sikerült eddig mesterséges ékköveken előállítani. A színtelen korund és spinell fénytörése és színszórása messze a gyémánté mögött marad, ezek a mesterséges színtelen ékkövek fakók, élettelenek a ragyogó gyémánt mellett.

A smaragd és gyémánt az a két drágakő, melyeknek mesterséges előállítása mind tudományos, mind gyakorlati szempontból érdemes feladat. Míg e feladat megoldva nincsen, a hamisítványok és utánzatok egyik főcélja, hogy e két drágakövet pótolja a nagyközönség számára megszerezhető olcsóbb ékszerekben.

Hamisítványok. Hamisak azok a drágakövek, melyeknek természetes színét mesterséges beavatkozással tetszetősebbé változtatják, melyeknek hibáit valamely úton-módon eltüntetik és végül, melyeket más drágakövekkel, esetleg üveggel kombinálva, valamely értékesebb drágakő neve alatt hoznak forgalomba.

A drágakőhamisítás, mint a történeti részben láttuk, jelentős múltra tekinthet vissza. Mindig akadtak vállalkozók, kik véletlen vagy rövidebb-hosszabb próbálgatás révén eljárásokra bukkantak, melyek segítségével kevésbbé értékes kövekből jóval értékesebbnek látszó hamisítványokat készítettek. Felfedezéseiket, sajnos, igen gyakran állította szolgálatába a nyereségvágy, sokszorosan megkárosítva a nagyközönséget.

Hamisítványokat, mint ilyeneket forgalomba hozni, főleg azon célból, hogy a vékonyabb pénzűek is szebb, látszólag értékesebb kövekhez jussanak, semmi törvénybe nem ütközik. Azonban hamisítványt, mint valódi drágakövet eladni, csalás.

A hamisítás mérve rendkívül széles skálájú. Kezdődik az egyes átlátszó kövek színének hevítéssel vagy besugárzásokkal való megváltoztatásával, folytatódik az olcsóbb kövek festésével, majd a kövek hibáinak különböző úton való eltüntetésével, hogy a két vagy három darabból összeállított kettős vagy hármas kövekben (doublettek és triplettek) érje el a csúcs pontot.

Az enyhébb beavatkozásokat, melyek végeredményben csak tetszetősebb színűvé varázsolnak egyes köveket, nem is nevezzük tulajdonképpen hamisításnak, csak szépítésnek. Egyes kövek színének melegítéssel, vagy Röntgen- és rádiumsugárzással való megváltoztatását, valamint a féldrágaköveknek, különösen a kvarcváltozatoknak festését már tárgyaltuk, úgyhogy most csak a köveknek foglalás útján való szépítését és a kettős- és hármasköveket fogjuk tárgyalni.

A foglalással kapcsolatban űzött szépítési eljárások különösen abban az időben virágoztak, mikor a rendesen rózsának vagy táblának csiszolt drágaköveket szekrénykésen foglalták. A drágakövek alá, a szekrényke fenekére ragyogóra fényezett fémlapot helyeztek, hogy a kő tüzét fokozzák. Ezt a műveletet bélelésnek nevezték. A lapocska a színes kövek alatt arany, a gyémánt alatt ezüst volt s ez utóbbit, ha a gyémántnak színe sárgásba játszott, gyengén kék festékkel vonták be. Halványabb színes kövek esetében a kívánt sötétebb színű festéknek vizahólyaggal elkevert oldatával vonták be a fémlapocskát, hogy a kő teltebbnek lássék. Ha a kő értékét belsejében lévő egy vagy több sötét foltocska (zárvány) rontotta, akkor a szekrényke belsejét pörkölt elefántcsont és mastix keverékével, úgynevezett moorral festették be, kivéve azokat a helyeket, melyek a kő foltjai alá estek. Így a foltok eltűntek, vagy legalább is nehezebben voltak észrevehetők. Szokás volt régebben, különösen a gyémántrózsák foglalásánál, a bélelő fémlapocskán tussal vékonyan kirajzolni az élek irányát.

Színes köveknél különösen azokban az esetekben használták a színes bélelést, midőn ugyanazon drágakő több példányát foglalták egy ékszerbe (karkötő, diadém, nyakék) s az egyes kövek színe árnyalatokban eltért egymástól. Ilyenkor megfelelőleg színezett béléslapocskák segítségével igyekeztek lehetőleg egy árnyalatra hozni az összes köveket. A drágakövek bélelése igen régen űzött eljárás, benne főleg a keletiek voltak nagy mesterek. Az Indiában vásárolt ékszerek szekrénykésen foglalt kövei úgyszólván kivétel nélkül bélelve vannak.

A bélelésnél már ártalmasabb az az Indiában szokásos eljárás, hogy a színes követ, rendesen rubint, tüzének fokozása miatt alsó részén megfúrják s a mélyedést fényesen ragyogó arannyal töltik ki. Ma, amikor az átlátszó köveket úgyszólván kivétel nélkül karimásan, ritkábban kapcsokkal foglalják, a bélelés lehetősége egészen kicsiny. Karimás foglalásnál ugyanis csak a karima belsejét lehet színes festékkel vagy színes puderrel bevonni.

Sárgás árnyalatú gyémántoknak alsó, a karima alá eső facettáit szokták kék festékkel gyengén bevonni. Színes köveknél viszont közvetlen a karima alatt festik a követ a kívánt sötétebb színnel.

Kettős köveknek (doubletteknek) azokat a hamisítványokat nevezzük, melyek két, egy alsó és egy felső rész összeragasztása útján készülnek. Ha az alsó és felső rész közé egy, rendesen vékony, középrészt illesztenek, úgy hármas kövekről (triplettekről) beszélünk. A hamisításnak ez a módja szintén tekintélyes múltra néz vissza. A rómaiak már nagyszerűen értettek a kettős kövek előállításához és különösen szívesen alkalmazták, midőn gemmák készítéséhez vagy pecsétgyűrűbe nagyobb, egyenletesen rétegzett onix-, szardonix-példányra volt szükségük.

A két fél, az alsó és felső rész összeragasztásához a legkülönbözőbb ragasztószereket, főképp a kanada balzsamot és a vízüveget használják. A két felet pontosan egymáshoz illően csiszolják s a ragasztás rendesen a kő karimájának magasságában történik, úgyhogy a ragasztás helyét a foglalásnál a fémkarika teljesen elfödi. A kettős kövek különösen a múlt században, főként ennek második felében terjedtek el, de rengeteg volt belőlük forgalomban a háborút megelőző időkben is. Ma az olcsó és szép mesterséges drágakövek erősen háttérbe szorították ezeket a hamisítványokat s közülük csak egyeseknek (Tecla smaragdok) van nagyobb kelendőségük. A kettős kövek ősi hazája India, hol a pompásan sikerült hamisítványokkal főleg a valódi keleti drágakövekre vágyó pénzes amerikaiakat és angolokat tévesztik gyakorta meg. Európában a kettős kövek gyáriparának Párizs a központja, de sok kerül ki a Francia Jura vidékéről, valamint a csehországi Turnov modernül berendezett gyáraiból is.

Megkülönböztetünk valódi, félhamis és hamis kettős köveket. Valódiaknak azokat a kettős köveket nevezzük, melyeknek mind alsó, mind felső része ugyanazon valódi drágakőből készült. Ez esetekben a két felet csak azért ragasztják egybe, mert a nagyobb kövek jóval értékesebbek, mint a kisebbek. A valódi kettős kövek gyártásához rendesen lapos, vékony gyémánt, rubin, zafír, smaragdpéldányokat használnak. Megcsinálják a brilliáns vagy tábláskő felső részét s a pontosan hozzácsiszolt alsó résszel egy darabbá ragasztják össze. Színes köveknél az is gyakori eset, hogy a valódi kettős kövek ugyanazon drágakő különböző példányaiból készülnek. Teltebb, sötétebb színűből a felső rész, haloványabból az alsó. Valódi kettős köveket általában csak értékesebb drágakövekből készítenek, mert ezeknél van jelentősebb árkülönbség a kisebb és nagyobb súlyú példányok között.

A félhamis kettős kövek esetében a felső rész valódi drágakő (gyémánt, rubin, zafír, smaragd), az alsó rész kevésbbé értékes kő (berill, kvarc), vagy éppen üveg. Különösen gyakoriak voltak a múlt században a gyémánt-kvarc, gyémánt-fehér zirkon, gyémánt-fehér zafírból, úgyszintén a felül halványabb színű smaragdból, alul zöld üvegből készült kettős kövek.

A hamis kettős köveknek mind felső, mind alsó része készülhet egészen olcsó természetes kövekből (kvarc, berill, gránát), az alsó rész üvegből is. Előbbi esetben igen vékony, a kívánt színűre festett üveglemezkét iktatnak a két fél közé. Így készülnek korunk legelterjedtebb és legsikerültebb kettős kövei, az úgynevezett Tecla-smaragdok is. A színtelen berill-, vagy halványkék akvamarinból pontosan egybevágóan csiszolt alsó és felső részt egy vékony, sötétzöld színű, olvadásig hevített üveglemezkével forrasztják egybe. Kihűlés után a karimát gondosan lecsiszolják. Régebben a két felet kanadabalzsammal ragasztották össze s a színt vékony anilin-festékréteg adta. Az ilymódon színezett hamis smaragdok azonban aránylag rövid idő alatt elhalványodtak. Az üreges kettős kövek alsó felének belsejébe kis üreget mélyesztenek, ezt a kívánt színű folyadékkal töltik meg s így ragasztják össze a két felet. (23. ábra.)

A csehországi Turnovban a század elején nagy mennyiségben gyártották a gránátból és üvegből álló kettős köveket. Indiai almandinból vagy cseh gránátból (piropból) köszörülik a felső részt, ennek sima alsó lapját vörös, zöld vagy kék színű üvegdarabnak szintén simára csiszolt felületéhez illesztik s muffel-kemencében az üveg olvadáspontjáig hevítik, mikor is a két fél elválaszthatatlanul összeolvad. A kihűlt példányon azután az alsó üvegrészt a felső résznek megfelelőleg csiszolják. Különösen szépek a felül almandinból, alul kék üvegből összeállított, ibolyáskék "zafírok". Gránát- és meggyvörös üvegből állnak a "doublett rubin" névvel forgalomba hozott hamisítványok. A foglalt doubletteket felismerni igen nehéz, csak pontos mikroszkópi vizsgálattal boldogulunk.

Megtévesztés helytelen elnevezésekkel. A drágakövek helytelen megnevezése azon időkre vezethető vissza, midőn az egyes ásványfajokat sem fizikai, sem kémiai szempontokból nem ismerték pontosan s az ásványokat legszembetűnőbb külső sajátságaik alapján (fény, szín, alak) nevezték el. A ragyogó, színtelen kövek gyémántok, a vörösek rubinok, karbunkulusok, a kékek zafírok, a zöldek smaragdok voltak. Bár azóta megismerkedtünk az ásványország tagjainak fentemlített sajátságaival, ezek az egykor a tudatlanság adta nevek még ma sem tűntek el. A mindig uralkodott sajátosan emberi tulajdonság, a hiúság tartja őket fenn. Az a nő, ki egy pompás zöld követ visszautasítana, ha a kereskedő zöld gránát néven kínálná, megveszi, ha az urali smaragd nevet hallja. A spinell név irányában bizalmatlansággal viseltetne, de büszkén hordja a követ mint balais rubint. A mult század végén Amerikában felfedezett szép, világoszöld hiddenitet az ékszerészek kénytelenek voltak lithium-smaragdnak elkeresztelni s a közönség, mely a hiddenitre reá sem nézett, e név alatt szívesen vásárolta. A nagyközönség a drágakövek közül csak a legértékesebbeknek nevét ismeri s ha csekély pénzén ékszert vesz, ezeket a köveket keresi, hiszen gyermekkora meséi óta ezek képviselik szemében a kincset, az értéket. Ismeretlen nevű kővel szemben, legyen az bármely szép is, bizalmatlan. És az ékszerész nem kínál neki spinellt, zirkont, citrint, kordieritet, hanem szolgál balais-rubinnal, matura-gyémánttal, arany-topázzal, hiúz-zafírral. Ha az értékesebb kövek neve alatt eladott gyakoribb ásványokért az ékszerész az ezeknek megfelelő árat kéri, úgy senki nem károsult, a vevő elégedett, mert aránylag olcsó árért olyan drágakövet kapott, melynek nevét talán már gyermekkora óta ismeri és az eladó sem csinált rossz üzletet. Csalás azonban az eladó részéről, ha ezen kevéssé értékes kövekért azoknak a drágaköveknek árát kéri, melyeknek neve alatt eladta őket. A leggyakrabban használt megtévesztő nevek a következők:

Üvegutánzatok. A Krisztus előtti XIV. században élt Tuth-Ankh-Amen sírjának kincsei mindennél jobban igazolják, milyen kiválóan értettek az egyiptomiak már abban az időben, több mint három évezreddel ezelőtt, a drágakőutánzatok készítéséhez. A király sírjában talált ékszerekben és dísztárgyakban fehér, vörös, kék, zöld, sárga, fekete üvegutánzatokat, tehát hat színt találtak, közülük egyeseket, például a kéket több árnyalatban (lazúrkék, világoskék, zöldeskék). Üvegutánzataik rendesen át nem látszóak, illetőleg áttetszőek; megfelelő formára vágott darabjaikat rekesz-művű ékszereikhez használták, vagy kisebb amuletteket (szkarabeuszokat) öntöttek belőlük. Üvegeik alkatrészei a ma gyártott közönséges üvegéivel megegyeznek, de mivel a nyersanyagot nem tudták kellőképpen tisztítani, nem tudtak tiszta, átlátszó üveget készíteni. A különböző színeket, éppen úgy, mint ma, fémoxidok segítségével érték el.

Hogy a rómaiak már mesterileg értettek az üvegutánzatok készítéséhez, ezt PLINIUS írásaiból tudjuk, ki ma is használt módokat ajánl az üvegutánzatoknak a valódi drágakövektől való megkülönböztetésére. Különösen jó sikerrel utánozták a vésett köveket, a gemmákat; fennmaradt utánzataik között nem egy mesteri munkát találunk. A császárság korából származó papyrus Holmiensis smaragdutánzatok készítésének leírását adja; SENECA viszont megemlíti, hogy drágakőutánzatok ólomüvegből (plumbum vitreum) készülnek. A középkorban Kelet szállított a valódi drágakövek mellett jól sikerült üvegutánzatokat. Ezek az utánzatok jórészt Indiából származtak, hol szintén messze multra tekint vissza a drágakőutánzatok készítése. A középkori Európában Velence városában virágzott fel, az ottani üvegiparral kapcsolatban, a drágakőutánzatnak használható színes üvegek gyártása. A piacot hosszú ideig uraló Velence Csehországban kapott az újkor elején veszedelmes versenytársat. Utóbbi vezetőhelyét a mai napig megtartotta, mellette Bécsnek és Franciaországnak, főleg Párizsnak van jelentős drágakőutánzat-ipara.

Az üvegipar ezen ágát erősen fellendítette a magas ólomtartalmú, nagy fénytörésű üvegfajták előállítása. Ezeket az ólomüvegeket felfedezőjük, a bécsi STRASSER JÓZSEF ékszerész után "strass"-nak nevezzük. Előállításukhoz kvarcot, ólomoxidot és káliumkarbonátot használnak. A nyersanyag tisztasága rendkívül fontos. Az igen finomra porított keveréket egy napig tartják az olvadáspontot csak kevéssel meghaladó hőmérsékleten s lassan hűtik ki. Összetétele: SiO₂ 38.2 %, PbO 53 %, Al₂O₃ 1 %, K₂O 7.8 %, bór- és arzénsav nyomokban. Ha az ólomtartalmat csökkentjük, úgy csökken az üveg fénytörése is. Emelkedik a fénytörés, ha a káliumot thalliummal helyettesítjük. A thalliumüveg színszórása is igen nagy, megközelíti a gyémántét:

A káliumólomüveg átlagos fajsúlyával, 3.6-3.8-el szemben a thalliumólomüveg fajsúlya igen magas, 4.2-5.4. Az ólomüveg keménysége kicsiny, öt körül jár.

Kristályosodási folyamatok következtében idővel a strass gyakran elveszti átlátszóságát, megzavarosodik, homályossá válik. A színtelen strassból csiszolt brilliánsokat, melyek nagy fénytörésük és erős színszórásuk miatt a gyémántnak legjobb utánzatai, "simili gyémántok"-nak nevezik. Igen gondosan tisztított nyersanyagból gyártott nátrium- vagy kálium-kalciumüvegből készülnek az olcsóbb gyémántutánzatok, ezeknek alsó lapocskáit azonban be szokták ezüstözni, hogy fényük élénkebb legyen. A színes köveket utánzó üvegeket fémoxidok segítségével festik. Rézoxidul- és szeléntartalmú kadmiumszulfid vörös színűre festi az üveget. A gyönyörű rubinvörös színt rendkívül finoman eloszlott arany adja. A nyersanyagul használt, igen gondosan tisztított homokot aranykloriddal keverik össze, százezer rész homokra 6-12 rész aranyat számítva. Az olvadt tömeget gyorsan hűtik ki, mikor színtelen-gyengén zöldes színű lesz, majd óvatos hevítésre előtűnik az immár állandó, szép rubinvörös szín. A szín, melyet a rendkívül finoman eloszlott aranyszemecskék okoznak, lehet kékesbe játszó is, árnyalata és teltsége az aranyszemecskék nagyságától és eloszlásának mikéntjétől függ.

Mangánoxid borvörös-ibolyásvörös színt ad, kobaltoxid sötétkéket; ha e keverékhez kevés barnakövet adnak, úgy az olvadék ibolyás árnyalatot nyer. A borostyánkő-sárga üveget vas- és titánoxiddal festik. Kálium-kalciumüveget szép aranysárgára fest egy kevés barnakő, szalmasárga színt viszont kismennyiségű szén ad. Ólomüveget e két anyaggal festeni nem lehet, ezt az üvegfajtát ezüstoxid, vagy krómezüst, esetleg antimonoxid és antimonszulfid keverékével festik sárgaszínűre. Ha sárgára festett üveghez kobaltoxidot adnak, a sárga és kék keverék színe, a zöld áll elő. Zöld üveget ad ezenkívül a krómoxid és a rézoxid. Ha a nyersanyaghoz kevés kobaltoxidot adnak, a nyert üveg zöld színe kissé kékesbe, ha antimont adnak hozzá, akkor inkább sárgásba fog játszani. Szép smaragdzöld színű üveget 1000 rész strass, 8 rész rézoxid és 0.2 rész krómoxid keverékéből állítanak elő.

Még a legvékonyabb rétegben is átlátszatlan fekete üveg káliumüvegből készül olymódon, hogy az üveget nagyobb mennyiségű ónoxiddal olvasztják össze. Az áttetsző, tejfehér, úgynevezett opálüveg szintén közönséges üveg, melyhez kevés kalciumfluoridot és ónoxidot adtak.

Fehér, átlátszatlan, zománcszerű üveget kapnak, ha káliumüveg nyersanyagához csonthamut vagy kevés ónoxidot adnak. Ezt a fehér üveget fémoxidok éppen úgy színezik, mint az átlátszó üvegfajtákat; türkisz, lazurkő utánzatokat állítanak elő belőle. A türkiszutánzat világoskék színét rendesen rézoxiddal, a lazurkő sötétkék színét kobaltoxiddal adják.

A többi mesterséges korundváltozathoz képest aránylag későn előállított zafír pótlására egy különleges üvegutánzatot hoztak forgalomba századunk elején, "saphir scientifique" néven. A pompás kékszínű utánzatnak keménysége lényegesen nagyobb az összes többi üvegfajtákénál, lévén ezek keménysége 5-6, míg e kék üvegé 6.75. Fajsúlya 2.63, fénytörési együtthatója 1.565. Tekintve a mesterséges zafíroknak még ma is aránylag nagy árát, ebből az utánzatból még most is meglehetős mennyiség kerül forgalomba.

Újabban megolvasztott hegyikristályból előállított, úgynevezett kovaüveget is használnak drágakőutánzatok készítésére. Mint a közönséges üveg, úgy ez is minden színűre festhető fémoxidok segítségével. Keménysége 6 körül van, tehát keményebb a strassnál, valamint a közönséges káliüvegnél. Fajsúlya 2.2, izotrop, fénytörési együtthatója 1.44.

Nagyon fontos feladat a mesterséges ékköveknek színskálájából hiányzó smaragdzöld szín pótlása. Jobbnál jobb üvegutánzatok kerülnek forgalomba, közöttük olyanok is, melyek a valódi smaragdokra annyira jellemző zárványokat is sikerrel utánozzák.

Francia gyártmány az összetételére nézve a valódi smaragdhoz közel álló, úgynevezett "elemzésálló" smaragdzöld berilliumüveg, melyet a nagy bécsi Armany-cég "smaragdolin" név alatt hoz forgalomba. Csiszolatlan állapotban rendszerint kis rudacskák, lemezkék alakjában kerül piacra, a gyárból újabban mesterséges korundokhoz hasonló kis körtécskékben is szállítják. A kereskedelemben nem egyszer "rekonstruált" vagy "mesterséges smaragd" néven emlegetik, holott sem a rekonstruált, sem a mesterséges ékkövek sorába nem tartozik, lévén anyaga különleges üvegfajta. Mikroszkóp alatt belsejében számos légbuborékot és kisebb, sötét foltocskát vehetünk észre, utóbbiak valószínűleg a színező anyag egyenlőtlen felhalmozódása miatt jöttek létre. Egyes körtealakban forgalomba hozott példányok szabadszemmel vagy gyenge nagyítással nézve hosszúkás, a valódi smaragdok folyadékzárványaira rendkívül emlékeztető gázzárványokat tartalmaznak. Ha e zárványok igen kicsinyek, úgy zavaros foltocskákat, zászlókat alkotnak az utánzat belsejében. A hosszúkás gázzárványok a megolvadt anyag kihúzásával is keletkezhetnek. A smaragdolin fajsúlya 3.3-3.45, fénytörési együtthatója 1.62, mindkét érték nagyobb, mint amelyeket a természetes smaragd esetében nyerünk; a keménység azonban jóval csekélyebb, valamivel nagyobb ötnél.

Színben kitűnően sikerült smaragdutánzatokat hoz forgalomba 1926 óta a barcelonai José Ferrer-cég; gyártmányainak fizikai sajátságai igen közel állanak az előbb tárgyalt utánzatokéihoz. Az említetteken kívül számos, jobban-kevésbbé jobban sikerült smaragdutánzat kerül állandóan forgalomba, jelezve, hogy ez a pompás zöldszínű drágakő keresett kedvence a közönségnek.

Szépségben a természetes avanturint messze felülmúlja az avanturin-üveg. A Velence melletti Murano híres üveggyáraiban állították elő már századokkal ezelőtt s előállításának titkát féltékenyen őrizték. A titok idővel feledésbe ment s csak a múlt század elején fedezte fel újra BIBAGLIA muranói üveggyáros. A meglehetősen bonyolult gyártási eljárás, PETTENKOFFER M. szerint, a következő: A kiindulási anyag könnyen olvadó, alkáliákban gazdag ólomkalciumüveg, melyet rézoxiddal, vasoxiduloxiddal és kevés magnéziumoxiddal olvasztanak össze. A lassan kihűtött üveg barnaszínű, de mégegyszeri felmelegítés után szép vörösesbarnaszínű lesz. E másodszori felmelegítés alkalmával több óra hosszat tartják a tömeget az olvadáspontot megközelítő hőmérsékleten. Ezt, az immár vörösesszínű kiindulási anyagot "hematinon"-nak vagy "purpurin"-nak nevezik. A hematinonhoz vasreszeléket adnak s az anyagot ismét megolvasztják. Az olvadt tömegben a fémvas a rézoxidot fémrézzé redukálja s ez apró, ragyogó lapú oktaéderek alakjában válik ki. A kihűlt avanturin üveg vöröses-barnás alapszínéből élénk fénnyel ragyognak elő a réznek legkülönbözőbb helyzetekben beágyazott apró oktaéderjei. Gyártási helye ma is Murano. Kisebb-nagyobb dísztárgyak készítésére használják; csiszolnak belőle gyűrűköveket is. Ára az alapszín világosabb-sötétebb árnyalata szerint 1-5 arany márka között változik kilónként. A feketesávos, úgynevezett szurkos kövek, valamint a rosszul sikerült, likacsos darabok ennél is olcsóbbak. A valódi avanturintól egyszerű kézi nagyító segítségével megkülönböztethetjük, mert a rézkristálykák oktaéderes alakja rögtön szembetűnik.

Mivel kizárt dolog, hogy minden ékszerész vagy legalább is minden nagyobb cég teljesen felszerelt dolgozó-helyiséggel és megfelelően kiképzett szakemberrel rendelkezzék, a drágakőkereskedelem központjaiban, nagyobb forgalmú világvárosokban egyes világcégek, egyesületek vagy maga az állam tartanak fenn egy-egy drágakővizsgáló-intézetet, mely a nagyközönségnek is rendelkezésére áll.

Párizsban a Chaumet-, New-Yorkban a Tiffany-cég fejlesztette ki eleinte csak szerényen berendezett laboratóriumát teljesen modern felszerelésű intézetté; Bécsben az állam állított fel 1912-ben drágakővizsgáló intézetet, melyet a drágakőismeret egyik legkiválóbb szaktekintélye, MICHEL H. vezet. A bécsi példát csakhamar Berlin követte, hol a német ékszerészek és ötvösök egyesülete tartja fenn a HOUDELET A. vezetése alatt álló, kitűnően felszerelt intézetet. A német drága-, féldrága- és mesterséges ékkő-csiszolás központjában, Idarban, a WILD G. O. alapította intézet működik. Szerényebb berendezésű, a legfontosabb vizsgálatok elvégzését megengedő laboratóriumokat egyre nagyobb számban rendeznek be a nagyobb külföldi drágakőkereskedő- és ékszerészcégek.

Az említett nagyobb intézetek szakemberei a kérdéses követ átvizsgálják, a vizsgálat eredményéről írásbeli, az intézet pecsétjével ellátott igazolványt adnak. Az igazolvány tartalmazza a kő teljes leírását, így pontos méreteit, csiszolási alakját, facettái számát, súlyát tized milligrammig, színét, összes optikai tulajdonságait, valamint a mikroszkóp alatt észlelt belső paragenezist. Az apró részletekig menő pontos leírás lehetetlenné teszi, hogy a bizonyítvány segítségével esetleg egy másik kő kerüljön forgalomba, lévén annyira pontos, hogy a zárványoknak a csiszolási forma egyes facettáihoz való helyzetét is pontosan megadja. A felcserélés lehetősége tehát teljesen kizárt. Értékesebb kövek esetében a kő egyes nagyobb zárványairól vagy kisebb zárványok alkotta felhők- és zászlókról mikrofotográfiákat is készítenek és ezeket a kis füzetalakú bizonyítványba erősítik. E mikrofotográfiák segélyével a kő mikroszkóp alatt rögtön azonosítható.

A vizsgálatokért és a bizonyítvány kiállításáért bizonyos megszabott, igen méltányos díj fizetendő. Igazán értékes drágakövet, főleg rubint, zafírt, smaragdot ma Európa és Amerika világvárosaiban sem cégek, sem magánosok nem vásárolnak a drágakővizsgáló-intézetek jótállása nélkül. Mindezek az intézetek gyöngyvizsgálatra is be vannak rendezve.

Az intézetek erkölcsi hatása igen nagy. A közönség nyugodtan fektethet be nagyobb összeget drágakövekbe, a kitűnő szakemberek vezette intézet tekintélye biztosítja afelől, hogy feltétlenül megbízhat a vásárolt drágakő valódi voltában. A csalók működését a drágakővizsgáló-intézetek igen megnehezítik, mert míg a legnagyobb gyakorlatú ékszerészek is tévedhetnek, a tapasztalatlan közönséget meg éppen könnyű tévútra vezetni, az intézetek jól képzett szakemberek kezelte műszerei csalhatatlanok. Aki tehát nagyértékű drágakövet vásárol, jól teszi, ha teljes megnyugvása érdekében azt egy drágakővizsgáló intézetben bemutatja. Csak sajnálhatjuk, hogy nekünk hivatalosan felállított drágakővizsgáló intézetünk még nincsen.

Mióta a francia forradalom nagy áldozata, LAVOISIER kimutatta, hogy a gyémánt elégetésekor széndioxid keletkezik, tehát a gyémánt anyagának túlnyomórészt szénből kell állania és DALTON felismerte, hogy e fejedelmi drágakő a szénnek egy kristályosodott változata, azóta számos kutató kísérletezett az érdekes feladattal, miként lehetne az alaktalan szenet ragyogó drágakővé átváltoztatni.

Nem egy elemet ismerünk, mely két, sőt három - kristálytani és fizikai szempontból különböző - módosulatban fordul elő földünkön (allotrop-elemek) s ezen elemek különböző módosulatait elő is tudjuk állítani. Feladatunk a legtöbb esetben könnyű, mert ismerjük azokat a feltételeket, melyek mellett az egyik vagy másik módosulat keletkezik s tudjuk azt is, mely viszonyok között állandó az egyik vagy másik változat. Ezenkívül a több módosulatban előforduló, úgynevezett allotrop-elemet tetszés szerint vihetjük át cseppfolyós vagy gázalakú halmazállapotba s ismerjük egy vagy több oldószerét is.

A szén esetében jóval nehezebb a feladat. A szén két kristályos módosulatának (grafit, gyémánt) stabilitási körülményeit távolról sem ismerjük még teljes pontossággal, a szenet nem tudjuk sem cseppfolyósítani, sem gázalakú halmazállapotba átvinni s csak igen korlátolt mennyiségben oldható a szén egyes fémekben. Az az egy bizonyos, hogy a gyémánt, mint a szénnek legtömöttebb atomszerkezetű változata, rendkívül nagy nyomás alatt és - oldószerére való tekintettel - tetemes hőmérsékleten keletkezett.

Előállítását számosan kísérelték meg az utolsó száz esztendő alatt (SILLIMANN, HANNAY, MARSDEN, ROUSSEAU, MOISSAN), de a kísérleteik eredményéül nyert rendkívül apró kristálykák, a legújabb vizsgálatok szerint, nem bizonyultak gyémántoknak. Napjainkban a sajtóban olyan hírek kerültek napvilágra, hogy a gyémántgyártás kérdését megoldották és pedig Londonban és Bécsben majdnem egyidőben. A londoni "gyémántok", az ottani kereskedelmi kamara hivatalos vizsgálata alapján, spinelleknek bizonyultak, a bécsi gyémántok azonban komolyabb érdeklődésre tarthatnak számot.

A német birodalmi szabadalmat 1934-ben nyerte el (589.144. sz.) az eljárás, melyet röviden a következőkben ismertethetünk: A kiindulási anyag 60-90 % vasreszelék, 5-25 % kohósalak, 5-15 % amorf szén. A finoman porított és elkevert anyagot egy különleges, igen nagy hőt és nyomást elbíró ötvözetből készült masszív fémtömb üregébe helyezik. Közvetlenül az eljárás megindulta előtt jelentősebb mennyiségű szilárd széndioxidot vagy folyékony szénmonoxidot juttatnak az anyaghoz. Az üreget tömítő szelencével ellátott, nemes acélból készült dugattyú zárja, ennek mozgatásával idézik elő a kívánt nyomást. Az üregbe gázvezeték szolgál, a reakció alatt széndioxid- vagy szénmonoxidgázt vezetnek roppant nyomással a reakciótérbe. Az üreget lezárják, a dugattyú segélyével 5000 atmoszférára emelik a nyomást, majd elektromos fűtéssel az egész készüléket 900-1000 C° hőmérsékletre hevítik. Mikor a kívánt hőfokot elérték, a nyomást 90 sec. alatt 15.000 atmoszférára emelik fel, majd 10-30 sec. mulva ismét lecsökkentik, és pedig 60 sec. alatt 5000 atmoszférára s a fűtést is kikapcsolják. Ezen eljárásnak többszöri ismétlésével sikerült, a feltalálók leírása szerint, többé-kevésbbé torzult oktaéderes külsejű, homályos lapu, 1-5 mm átmérőjű gyémántkristályokat előállítani. A kísérletek roppant veszélyesek és költségesek, a készülékek egymásután robbantak fel a roppant nyomás alatt.

A mesterséges gyémántkristályokat a bécsi állami drágakővizsgálóintézetben a következő eredménnyel vizsgálták: A gyémántkristályok oktaéderesek, színük kissé sárgás, feltűnően hasonlítanak a Dél-Afrikából származó, úgynevezett kapgyémántokhoz. Közülük a legnagyobb 5 mm átmérőjű és negyed karát súlyú. Fajsúlyuk, keménységük, fénytörésük tökéletesen megegyezik a természetes gyémántokéval, elégetésükkor semmi hamu vissza nem marad, anyaguk tehát tiszta szén. Röntgen-sugárral vizsgálva, ugyanazt a belső szerkezetet mutatják, mint a természetes gyémántok.

Ezen hivatalos hírek szerint tehát megvolna a mesterséges gyémánt, egyelőre azonban csak mint tudományos siker. Előállítása ugyanis jóval többe kerül, mint amennyi az előállított kövek értéke. Hogy sikerülni fog-e a közel jövőben az előállítási költségeket annyira leszorítani, hogy a gyémánt előállítása éppen oly jó üzletté váljék, mint a mesterséges korundoké s hogy az esetleg majd nagyban előállítandó mesterséges gyémántokat meg tudjuk-e valamely vizsgálattal a természetesektől különböztetni, azt persze most még nem tudhatjuk.

Ezeknek a drágaköveknek a mesterséges előállítása is sikerült már, de az eredmények tisztára tudományos értékűek, mivel az előállított kristálykák rendkívül kicsinyek, gyakorlati felhasználásuk éppen ezért még lehetetlen.

A természetessel kémiailag teljesen azonos mesterséges türkisz nincsen. Igen közel áll azonban hozzá mind kémiai összetételben, mind fizikai sajátságaiban az a műtermék, melyet egy félrész malachit, hat rész alumíniumhidroxid és két rész tömény foszforsav keverékéből állítanak elő. A finom porrá őrölt alkatrészek gondosan elkevert elegyét valamivel 100 C° fölé hevítik, majd nagy erővel összesajtolják. A csiszolt és fényezett tömeg a kívánt nagyságú darabokra vágva, "bécsi türkisz" névvel kerül forgalomba s tulajdonképpen az eredetihez fajsúlyban, keménységben, kémiai összetételben közel álló hamisítvány. A valódi türkisztől megkülönböztetni igen nehéz.

Mint a legértékesebb drágaköveknek, úgy a gyöngynek sem Európa a hazája. India és Kína népe, azután a perzsák, már ősidőktől ismerik s aranynál, sőt a legtöbb drágakőnél is többre becsülik. A legrégibb reánk maradt gyöngyöt a Louvre őrzi egy, Krisztus előtt 520 körül élt, perzsa hercegnő ékszerének töredékében.

Hogy az ókor népei a gyöngy keletkezésének kérdését kutatták volna, arról nincs tudomásunk, maradt reánk azonban néhány kedves meséjük, melyek a gyöngy születésével foglalkoznak. Minden esztendőben egyszer, Nisan hó 16. napján, mesélik az indusok, mikor halvány rózsásan kezd derengeni a hajnal, a gyöngykagylók százezrei emelkednek a tenger felszínére, hogy héjukat kitárva, egy-egy csepp harmatot felfogjanak. Néhány perc és a rengeteg kagyló egyszerre zárja teknőjét, majd vissza sűlyed a mélybe. A felfogott ragyogó harmatcseppek pedig szelíd fényű gyöngyökké változnak át. Mit mond e bájos mesével szemben a tudomány?

A gyöngyöt tengeri és édesvízi kagylók több faja, valamint egyes tengeri csigák termelik. Csak azokban a kagyló- és csigafajokban találhatunk gyöngyöt, melyek gyöngyházat termelnek, mert a gyöngy nem egyéb, mint a rendestől eltérő körülmények között keletkezett gyöngyház. Az összes gyöngytermő lágytestűek közül messze kimagaslik jelentőségében a tengeri gyöngykagyló (Meleagrina margaritifera). Rajta s néhány változatán kívül a Pinna-, Ostrea-, Mytilus-nembe tartozó néhány tengeri kagyló szolgáltat még gyöngyöket A gyöngytermő folyami kagylók közül az európai, középázsiai és északamerikai folyókban honos az Unio-nemhez tartozó folyami gyöngykagyló (Unio margaritana), valamint a keletázsiai Anodonták termelnek különösen gyöngyöket. Egyes tengeri csigákban, így a Strombus gigas-ban, úgyszintén a fülcsigában (Haliotis) is találnak néha igen szép gyöngyöket.

A kagylók lágy testét két félből álló, szorosan záródó, kemény mészhéj veszi körül. A kagyló testét a héjtól egy, a hátoldalon eredő lágy bőrlemez, a köpeny választja el és teljesen körülveszi. A köpenynek a héj felé eső oldalát burkoló, egymáshoz szorosan csatlakozó hámsejtek választják ki a héj anyagát s ezek termelik az igazgyöngyöt is. A gyöngykagylóknak csak igen kis, nem is egészen 1 %-a tartalmaz gyöngyöt, a gyöngy tehát nem szükségképpeni tartozéka a gyöngykagylónak.

A héj három, különböző kagylóknál különböző vastagságú, rétegből áll. A legkülső sötétbarnás vagy sötétzöldes réteget szerves anyag, a konhin alkotja. Ezen belül következik a héjnak legvastagabb rétege, az oszlopréteg. A héj szilárdságát adó oszlopréteget a héj felületére merőlegesen álló, szorosan egymás mellé illeszkedő hatszöges oszlopok építik fel; anyaguk szénsavas mész. A legbelsőbb réteg a szintén szénsavas mész alkotta gyöngyházréteg, melyet rendkívül vékony (0.005-0.0022 mm), az oszlopréteg hatszögeire lapjukkal vízszintesen elhelyezkedő, pikkelykék építenek fel. Ezek a szintén szénsavas mészből álló pikkelyek, egymást cserépzsindelyszerűleg fedik, miért is a gyöngyházréteg erős nagyítás alatt, szabálytalanul kanyargó rajzokat mutat. A rendkívül vékony, egymást részben fedő lemezkék interferenciája hozza létre a gyöngyházréteg jellegzetesen szelíd színjátékát, míg az úgynevezett gyöngyházfényt a finom réteges szerkezet okozza. A gyöngyházréteg pikkelykéit, éppen úgy, mint az oszlopréteg hatszögeit, kötőanyagként konhin tartja össze. Az egyes kagylófajok gyöngyházrétegének vastagsága különböző. Néhol ki sem fejlődik, másoké, így a tengeri gyöngykagylóké, tekintélyes méreteket ér el. A vastag gyöngyházrétegű kagylókat gyöngyházukért halásszák.

A héj védi az állat lágy testét számos állati ellensége, a fenék finom iszapja ellen, szerepe tehát fontos az állat életében. A köpenynek a kemény héj anyagát kiválasztó, a héjat felépítő hámsejtjei a héj kisebb nagyobb sérüléseit is állandóan befoltozzák, kijavítják. Mivel a köpeny és a héj közé véletlenül bekerült testecskék (homokszem, élősdiek) a hámsejteket izgatják, ezek egy részét rendkívül fontos munkájukban akadályozzák, az állat beboltozza őket, gyöngyházburkot építve köréjük. Ha a gyöngyházburok a héjhoz tapad, azon félgömb vagy veséded kiemelkedést hozva létre, álgyöngy-ről beszélünk. Igazgyöngy akkor keletkezik, ha az idegen anyagot körülvevő gyöngyházburok minden irányban szabadon, gömbalakban fejlődhetik ki az állat testében. (XXII. tábla.) Ilyenkor a betolakodott idegen testecskét körülölelő hámsejtek bemélyednek a köpeny húsos belsejébe s lefűződve a köpeny felületéről, körül burkolják a testet, körülötte zárt hólyagot, úgynevezett "gyöngyzsákot" alkotva. Ezek a köpeny húsába vándorolt és itt gyöngyzsákot alkotó hámsejtek kiválasztó működésüket itt is folytatják és az idegen testecske köré héjanyagot választanak ki. Mivel a kiválasztás és a növekedés rendszerint minden irányban szabad, a keletkező test, a gyöngy, általában gömbölyű. A gyöngyöt tehát ugyanazok a hámsejtek választják ki, melyek a héjat is felépítették, ezért a gyöngy anyaga azonos a héj anyagával, felépítése azonban körkörösen réteges. (24. ábra.) Rétegei a héj rétegeinek felelnek meg, megtaláljuk a konhin, az oszlop és a gyöngyházréteget. A gyöngyházréteg pikkelykéinek vastagsága az igazgyöngyökön 0.0005-0.002 mm. A gyöngyházpikkelykék ragasztó anyagául szereplő konhinréteg igen vékony, vastagságát NEUMANN P. és SCHMIDT W. J. 0.00009-0.00013 mm-re becsülik. Az igazgyöngy szelíd fényét a réteges-pikkelyes felépítés okozza, enyhe színjátéka pedig interferencia-jelenség. A fény és szín áttetszőséggel párosulva, hozzák létre az igazgyöngy szelíd szépségét, melyet már évezredek óta csodál az ember.

A gyöngy színe főképpen attól függ, hogy a felülethez közel eső rétegei tartalmaznak-e konhint. A felső rétegeikben konhintól mentes gyöngyök színe világos gyöngyszürke, kékesszürke. Ezeket a gyöngyöket, úgyszintén a kissé sárgás árnyalatú tejfehéreket "érett gyöngyök"-nek nevezik a gyöngykereskedők, szemben azokkal a gyöngyökkel, melyek szürkés vagy barnás foltosak, jeléül annak, hogy az illető pontokon a felülethez közel konhin rakódott le. Minél kiterjedtebbek a konhinfoltok s mentől közelebb esnek a felülethez, annál sötétebb színű a gyöngy. A vékony konhinrétegek sárgás, a vastagabbak barnás, sőt fekete színt kölcsönöznek, vékony konhinlemezkék okozzák a zöldesbe játszó, úgynevezett olajos foltokat. Vastagabb vagy a felülethez közel eső oszlopos réteg kékesre színezi a gyöngyöt. Hogy egyes gyöngyök annyira kedvelt rózsás színét mi okozza, nem tudjuk.

Minden szép színekben játszó gyöngy legfelsőbb rétegeiben bizonyos mértékben átlátszó. Minél mélyebbre hatolhat be a fény a gyöngy belsejébe, annál varázslatosabban érvényesül a felületi rétegek interferenciája, annál erőteljesebb a gyöngy színjátéka. Ez a, csakis a legkülsőbb gyöngyházrétegekre szorítkozó, átlátszóság hozzátartozik a gyöngy szépségéhez, első minőségű vagy mint a kereskedelemben nevezik, első vizű gyöngyök, enélkül el sem képzelhetők. Gyöngyök, melyeknek színjátéka átlátszatlanság miatt nem érvényesül, az úgynevezett "éretlen gyöngyök".

A különböző termelőhelyekről származó gyöngyök színben, színjátékban többé-kevésbbé eltérnek egymástól, úgyhogy a nagyobb gyakorlatú gyöngykereskedők, alapos megtekintés után, legtöbbször meg tudják állapítani a gyöngy származási helyét. Hogy a gyöngy színjátéka másképpen érvényesül természetes és mesterséges fényben, sőt erősebb és gyengébb napfénynél is, az természetes. Különösen szépen érvényesítik színjátékukat a gyöngyök kék alapon. A fekete gyöngyök a Déli-tengerben, világoszöldek Kelet-Indiában, fényes zöldek Japán partjain fordulnak inkább elő. Világoskék gyöngyöket termel néha a Mytilus edulis, zöldeket és gyengén rózsásakat egy Spondilus-faj, ibolyásakat az Arca noe.

A gyöngy fajsúlya az aragonit fajsúlya (2.937) alá esik, mivel felépítésében mindig részt vesz szerves anyag is és emellett a gyöngy vizet is tartalmaz. Fajsúlya 2.65-2.9 között mozog; úgy az ezen értékeken felüli, mint az ezeken aluliak kivételek. Az ausztráliai gyöngyök fajsúlya általában felette áll a keletről (Perzsa-öböl, India, Ceylon) származó gyöngyökének. Keménységük 3.5-4.5 közé esik, tehát valamivel nagyobb, mint az aragonité és a kalcité. A rendkívül apró pikkelykékből finom rétegesen felépült gyöngy szerkezete magyarázza meg a nagyobb keménységet s e szerkezettel áll kapcsolatban a gyöngyöknek aránylag nagy kohéziója is. A gyöngyök rugalmassága közepes, átlagosan kisebb, mint az utánzatoké. Ha egy üveglapra 70 cm magasból igazgyöngyöt ejtünk alá, ez 35-40 cm magasra ugrik vissza az ütközés után, az utánzatok ellenben jóval magasabbra.

A gyöngyök összetétele megfelel a gyöngyöket szolgáltató kagylók átlagos héjösszetételének. Számos tengeri igazgyöngy elemzésének adatai szolgáltatták az alábbi középértéket:

Az édesvízi gyöngyök rendesen tartalmaznak mangán-nyomokat is.

Savakkal szemben a gyöngy igen érzékeny, teljesen azonban nem oldódik fel bennük, mert a szerves rész visszamarad. Alkáliák viszont a szerves vázat oldják, miért is ezek hatására a gyöngy felcserepesedik. Az az ismert történelmi anekdota KLEOPATRA királynő gyöngyéről, hogy tudniillik a királynő ANTONIUS tiszteletére rendezett lakomáján hatalmas értékű gyöngyét ecetbe dobta s mielőtt megakadályozhatták volna, a feloldott gyöngyöt megitta, nem lehet való, mert olyan híg ecetben, melyet veszély nélkül lehet inni, a gyöngy csak lassan oldódik.

A gyöngyök növekedése nagyon lassú. RIEDEL szerint a folyami gyöngykagylókban a gyöngyházréteg évente 0.048-0.052 mm-el növekszik. A japán nevelt gyöngyök évi növekedése átlagban 0.089 mm. Azonban az oszlopos-, valamint a konhinrétegeknek gyorsabban kell növekedniök, mert a fenti adatok szerint egy idős, mondjuk 13 éves kagyló, legfeljebb 2.57 mm átmérőjű gyöngyöt tartalmazhatna, már pedig ennél jóval nagyobbakat is ismerünk.

Ha a gyöngyházat kiválasztó hámsejtek mind egyenlően működnek és a gyöngyöt növekedésében egy irányból sem gátolja semmi, úgy a keletkezett gyöngy gömbölyű lesz. Egy külföldi szakember meghatározása szerint a gyöngy nem más, mint gömb alakban kifejlődött héj. A definíció nem egészen helyes, mert a gyöngyök közt nem túl gyakoriak a kifogástalan gömbalakúak, nagyobb részük többé-kevésbbé torzult: lapos, csepp-, körte- vagy egyéb, különös, bizarr alak. Az erősen torzult, különös alakú gyöngyöket "barokk gyöngyök"-nek nevezik. Ha a gyöngy növekedés közben kiszabadul a köpeny húsából és a héjhoz tapad, keletkezik a "benőtt gyöngy", míg a héjon keletkezett fél- vagy háromnegyed-gömbalakú, esetleg alaktalan kinövéseket "álgyöngyök"-nek nevezzük.

Minden gyöngynek van magja, a mag rendesen homokszemecske, néha élősdi vagy ennek petéje. A mag nem helyezkedik mindig pontosan a gyöngy közepén el.

A tengeri gyöngykagyló előfordulása. A gyöngykagyló-fajok melegvizű tengereknek sekélyebb partvidékein, öbleiben élnek, ott, ahol a fenék nem túl iszapos és megtelepedésre alkalmas sziklák bővében akadnak. Elterjedési körük az egyenlítőtől északra a 35°-, délre a 23°-ig terjed. Ezen az övön belül szórványosan minden kontinens és sziget partjain megtaláljuk a gyöngykagyló egyik-másik faját, halászásra alkalmas nagyobb telepekben azonban csak néhány helyről, Ázsia, Ausztrália, Közép-Amerika egyes pontjáról, ismerjük. Afrika partvidékeiről jelentős gyöngykagylótelepeket nem ismerünk.

Földünk egyik legrégebben ismert és gyöngytermelésben ma is vezető szerepet játszó vidéke a Perzsa öböl nyugati része, az arab partok mente, különösen a Bahrein-szigetek vidéke. Innen húzódnak körülbelül 70 mértföldre dél felé a kagylópadok. A fenéken, 6-13 méteres mélységben, száz és százezer számra élnek itt a gyöngykagylók odatapadva a fenék korallmészkövéhez. A kifejlett kagylók kétszeres tenyérnagyságot és négy centiméter vastagságot is elérnek.

Az esztendőnek kagyló-halászásra alkalmas négy hónapjában 3000-3500 bárka nyüzsög a partvidék vizén, bárkánként átlag tíz emberrel. A partvidék népessége a gyöngyhalászat idejére 50.000 főre is felszaporodik. A halászok bennszülött arab búvárok, kik 1-1.5 percig is kibírják a víz alatt, összeszedve ez idő alatt - a magukkal vitt kosárba - a kezük ügyébe eső kagylókat. Rövid pihenés után újra leszállanak és ez a rettenetes, a szervezetet erősen igénybe vevő munka négy hónapon keresztül megszakítás nélkül folyik. A fedélzetre kerülő kagylókat éles, keménypengéjű késsel nyitja fel két-három ember s az előkerült gyöngyöket a vezető veszi őrizetbe.

Az itteni gyöngyök, míg ki nem száradtak, kissé zöldes árnyalatúak, kiszáradás után fehérek vagy gyengén sárgásak. Minőségük általában a legkiválóbb az összes igazgyöngyök között. A gyöngyöket a parton nagyobb cégek veszik át s az évad termelését ezek dolgozzák fel: szárítják, csiszolják, fúrják, majd sorokká állítják össze. A kagylók héját gyöngyházfeldolgozó üzemek vásárolják össze. A háború előtti időben indiai kereskedő házak megbízottai vették meg a gyöngyöket s Bombayba, Madrasba szállították. Tőlük kerültek a perzsa gyöngyök Európába. Ma India egyre jobban kikapcsolódik a forgalomból, a gyöngyöket arab kereskedők vásárolják össze s az ő közvetítésükkel kerülnek az európai, amerikai piacokra.

Az egyes esztendők zsákmánya meglehetős eltérő. A háború előtt egy-egy év gyöngyhalászatának eredménye 1-5 millió dollár érték közt ingadozott, a háború alatt a termelés erősen csökkent. A háború után emelkedő termelés maximumát az 1928-29. esztendőkben érte el, mikor is két, illetőleg három millió angol font értékű gyöngyöt halásztak. Ez a hatalmas gyöngymennyiség az árak lemorzsolódásához vezetett.

Már a Krisztus előtti VI. században halászták Ceylon gazdag gyöngykagylótelepeit. A telepek a sziget északnyugati csúcsán vannak, a Mannar felé vezető útvonal mentén. A legfontosabb padok az északi szélesség 8° 30' és 9°-a, közt húzódnak, szemben Maruchukkaddival, a ceyloni gyöngykereskedelem gócpontjával. A két angol mérföld hosszúságot és kétötöd mérföld szélességet elérő padok egymás mellett és mögött sorakozva, Negumbótól Mannarig húzódnak a szárazulattól messze bent a tengerben. A tengerfenéket itt korall-mész összecementálta durvaszemű gránit, homok és kagylótörmelék alkotja s hogy a fiatal kagylóknak minél kedvezőbb megtelepedési lehetőségeket teremtsenek, az érdekeltek hatalmas mészkőtömböket süllyesztenek a fenékre. A kagylók a legalkalmasabb életfeltételeket 11-24 méter közötti mélységekben találják meg. A telepeket az államhatalom védi a rablógazdálkodás ellen, a halászat minden esztendőben csak bizonyos, kijelölt övekben van megengedve s csak tenyérnyi nagyságú és ujjnyi széles, vagy ennél nagyobb kagylókat szabad felszínre hozni. A halászati idő március-április hónapokra esik, midőn e vidéken aránylag legnyugodtabb a tenger.

Körülbelül 300 bárka halászik itt minden évben, átlag tíz-tíz búvárral s minden bárka naponta 15-20.000 kagylót hoz felszínre. A partra vitt kagylókat rothasztják, a rothadó tömeget erős vízsugárral átmossák s az előkerült gyöngyöket összegyüjtik, majd tisztítva rostaszerkezettel, nagyság szerint osztályozzák. Bár a gyöngyök minősége jó, nagy átlagban mégis alatta marad a Perzsa-öbölből származóknak.

A ceyloni gyöngypadok évi termelése erősen ingadozó. Több jó esztendőt egészen rossz évek követnek, majd egy idő mulva ugrásszerűleg emelkedik a termelés, hogy azután ismét hirtelen csökkenjen. A mult században például csak 36 évben volt eredményes a halászat, a többi esztendő közel meddő maradt. Az 1905. év kiváló eredménnyel zárult, jók voltak a következő évek is, ezek után azonban egészen 1925-ig igen rossz esztendők következtek.

Sok kárt okoznak a telep állományában, a rablóhalakon és a tengeri csillagokon kívül, a kedvezőtlen irányú áramlatok, melyek iszapot, moszattömegeket hordanak a telepekre vagy a kagylóivadékot roppant mennyiségben sodorják el olyan helyekre, hol a fiatal állatok elpusztulnak. Az Ipantivusban állomásozó biológiai kutatóintézet vezetőjének, DUBOIS-nak tanácsára újabban a kagylókat Röntgen-sugarakkal világítják át, megállapítandó, vajon tartalmaznak-e gyöngyöket. A képen a gyöngyszemek halvány foltocskák alakjában jelentkeznek. A gyöngyöt nem tartalmazó kagylókat visszabocsátják a tengerbe, hogy az állományt hiába ne csökkentsék.

Ausztrália telepei a kontinens északi- és északnyugati partvidékén húzódnak Kap-Yorktól Shark Bayig. Gazdagok Queensland északkeleti partjainak telepei is. A rendszeresen csak 1868-ban kezdődött halászat a fehéresszínű, ezüstösfényű, főleg Európában kedvelt gyöngyök mellett inkább a gyöngyházért folyik. A kereskedelembe kerülő gyöngyház túlnyomó mennyiségét Ausztrália gyöngykagylótelepei szolgáltatják. A nem éppen gyakori gyöngyök között akadnak egészen kivételes nagyságúak is, így innen származik a legnagyobb ismert gyöngy, a Hovpe-gyöngy, úgyszintén a pompás Déli kereszt is. A gyöngyök értéke általában a perzsa gyöngyöké alatt marad. Ausztrália évi átlagos gyöngytermelését 75.000 font értékűre becsülik.

Az ausztráliai szigetvilág számos jelentős telepe (Tuamotu Társaság, Fidzsi-szigetek, Tongareva, Új-Kaledonia partjai) főleg gyöngyházat szolgáltat, gyöngytermelésük nem számottevő. Gazdagok a Tahiti-szigetek gyöngypadjai, évi gyöngytermelésük 15-20.000 font értékűre becsülhető; az itt talált gyöngyök nagysága eléri a 60 graint is.

Az ausztráliai telepeknek mintegy folytatása a Celebes, Borneo, majd Japán egyes partvidékéről ismert gyöngykagylópadok, közülük azonban jelentőségre egy sem éri el az eddig tárgyaltakat. Celebesről, Borneóról nagyritkán kerül egy-egy csodálatosan szép gyöngy az indiai uralkodók kincsesházába, európai piacokon az itteni gyöngyök szerepet nem játszanak. Japán évszázadok óta halászott gyöngykagylópadjai újabban a tenyésztett gyöngyök révén jutottak különös jelentőséghez.

Közép-Amerikának mind a Csendes mind az Atlanti-óceán felé eső partvidékein vannak gyöngykagylópadok, melyeket az őslakók már jóval Amerika felfedezése előtt halásztak. A hódítók által Spanyolországba szállított mesés gyöngykincsek századok során gyűltek össze az őslakók fejedelmi kincstáraiban, templomaiban. A leggazdagabb telepek, az első hódítók "Gyöngyszigetei", a Panama-öbölben feküsznek. Ezek a telepek fehéresszínű, kifogástalan fényű, néha tekintélyes nagyságot elérő gyöngyöket szolgáltatnak, azonban napjainkban már kimerülőben vannak, ugyanígy a Mexikói- és Kaliforniai-öböl egykor oly gazdag telepei is. Dél felé Nicaragua és Costarica partvidékének egyes pontjai szolgáltatnak gyöngyöket; utóbbi híres fekete gyöngyeiről. A Venezuela melletti Margarita-sziget telepén találták állítólag 1560-ban II. Fülöp spanyol király 134 grain súlyú híres gyöngyét, melyet annak idején 100.000 dollárnak megfelelő értékre becsültek. A venezuelai gyöngyöknek általában csak 5 %-a éri el a perzsa gyöngyök szépségét; az amerikai, úgynevezett occidentális gyöngyök közül azonban ezek a legszebbek. Venezuela gyöngytermelése jelentős; átlag 100.000 dollár értékűt szolgáltat évente, úgyhogy a világtermelésben is szerepet játszik.

Folyami gyöngyök. A folyami gyöngykagylónak rendesen kissé fakószürkés színű gyöngye ritkán éri el a tengeri gyöngykagylók I. osztályú gyöngyeinek szépségét. Mivel a folyami gyöngykagylók a tiszta vizű, gyors folyású patakokat, folyókat kedvelik, héjuk vastagabb, erősebb, mint a tengeri kagylóké általában. Megközelítőleg minden századik kagylóban akad gyöngy s száz gyöngy között egy elsőosztályú akad; szóval tízezer kagyló szolgáltat egy kiválóbb gyöngyöt. Ez az alacsony arányszám magyarázza, miért van a legtöbb folyami gyöngykagylótelep ma már kimerülő félben.

A leggazdagabb telepeket Észak-Amerikából ismerjük. Európában főleg Bajorország és Felső-Ausztria mészkővidékeinek tiszta folyó-, illetőleg patakvizeiből kerül ki gyöngykagyló. Valaha erősen űzték halászatukat, 1814-57 között a Bajorerdő vidékén 160.000 gyöngyöt találtak, közülük azonban csak 200 volt igazán kifogástalanul szép. A drezdai Grünes Gewölbé-ben ERŐS ÁGOST ideje óta őriznek egy négysoros gyöngykolliert, melyet vogtlandi gyöngyökből állítottak össze; a gyöngyök szépsége napjainkig erősen csökkent. Anglia, Skócia, Oroszország egyes folyóvizeiből szintén ismerjük a folyami gyöngykagylót s a kiadósabb telepeket a multban halászták is.

Észak-Amerika leggazdagabb gyöngyvidéke a Mississippi vízrendszere, honnan évente átlagosan 500.000 dollár értékű gyöngyöt halásznak. Különösen szépek a Wisconsin állam területén a Mississippiből halászott gyöngyök, melyek a halvány szürkés szín mellett zöldes, acélkék, bíbor, rózsaszín, vöröses, vörösbarna és tombakbarna színben is előfordulnak. Innen származik a legszebb ismert folyami gyöngy, az a 93 grain súlyú pompás példány, mely a Tiffany világcégtől EUGÉNIA francia császárnő kincsei közé került. Igen érdekesek és a Mississippi-vidékre jellemzőek az összenőtt kisebb gyöngyszemek alkotta szőlőfürtszerű halmazok.

Ősrégi Kína Ho-Pu tartományának folyami gyöngykagylóhalászata. A Kínában forgalomban lévő gyöngyök túlnyomó százaléka hazai termésű édesvízi gyöngy. A kagylókban gazdag folyamok parti lakossága a gyöngy- és gyöngyházhalászaton kívül élelmes fogással kamatoztatja, immár hosszú évszázadok óta, természetadta kincsét. Kifogják a fiatal kagylókat, héjuk és köpenyük közé gyöngyházból faragott vagy ónból öntött félgömböket és apró, lapos Buddha-szobrokat dugdosnak be, több sorban egymás mögé, vékony bambuszpálcika segítségével. Az így kezelt állatokat visszateszik a vízbe. Egytől három évig hagyják általában életben a kezelt kagylókat, ez idő elteltével kihalásszák őket, héjukról a keletkezett, félgömb-, Buddha-alakú gyöngyházréteget óvatosan lefűrészelik, belsejükből az ónmagot eltávolítják s az üreget viasszal töltve ki, gyöngyházlapocskával fedik s így hozzák forgalomba. Száz- és százezer számban kerülnek Kínában ezek a kínai gyöngyök és amulettek forgalomba, olcsó áruk mellett is biztos megélhetést biztosítva ezen iparág űzőinek. A kínai évkönyvek adatai szerint az álgyöngyöknek ezt a mesterséges előidézését már a XI. század óta űzik Kínában. Ezt a sok évszázados multra visszatekintő ipart mondhatjuk a napjainkban teljes sikerre vitt japán gyöngytenyésztés ősének.

A gyöngy a kereskedelemben, a gyöngy mint ékesség. A frissen halászott gyöngyök víztartalmuk egy részét lassan leadják, száradnak. A természetes száradás két, sőt két és félévig is eltarthat, ennyi idő szükséges ahhoz, hogy az igazgyöngy víztartalma állandósuljon. Az eleinte zöldesszínű gyöngyök a száradás befejeztével sárgásak, fehérek vagy halványrózsásakká válnak. Mivel a természetes száradás idejét kissé hosszadalmas lenne bevárni, a mosás és osztályozás után szétválogatott gyöngyöket meleg levegő vagy alkohol segítségével mesterségesen szárítják.

Egy kagylóban általában csak egy gyöngy szokott keletkezni, találtak azonban már két, három, sőt több gyöngyöt is egy állatban. A legtöbb gyöngyöt, 87 darabot, egy indiai, 67 darabot egy ceyloni gyöngykagylóban találták. Ezek a tömegesen fellépő gyöngyök természetesen csenevészek, kicsinyek.

A gyöngyszemek nagysága a mikroszkópitól a mogyoró-, sőt ritkán ezen felüli nagyságig is változhat. Súlyukat a kereskedelemben grain-nel mérik; egy grain egyenlő egynegyed karáttal, tehát egy huszad grammal. A legapróbb, úgynevezett homok vagy por gyöngyöket ékességül nem használják, súlyra kimérve adják el. Vevői főleg gazdag keletiek, kiknél a fényűzés egy neme, hogy ezekből a gyöngyökből égetett meszet használják az ott annyira kedvelt bétel elkészítéshez. A négy graint el nem érő súlyú gyöngyöket, ha csak nem kiváló szépségűek, tételekben adják el, míg a 4 grainnyi és súlyosabbakat egyenként értékesítik. Az 5-6 grain súlyú gyöngyök nem tartoznak a ritkaságok közé, ezek az úgynevezett "szemes gyöngyök". A kisebb cseresznyenagyságúak a "cseresznye-gyöngyök", az igen ritka, ezeknél is nagyobb példányokat "paragon-gyöngyök"-nek mondják. Átlag 10.000 szemes gyöngy között akad egy negyven grain súlyt elérő paragon gyöngy.

A gyöngyöket nagyság szerint sziták segítségével osztályozzák. A finom fémsziták egymásba illenek, legfelül a legtágabb, legalul a legszűkebb szemű szita áll. Az osztályozandó készletet, mely sokezer állat terméke, a legfelsőbb szitába öntik s a különböző, egyre kisebbedő szemnagyságú szitákon elkülönülnek az eltérő nagyságú gyöngyszemek, legalulra az egész apró, homok-, porgyöngyök hullanak.

A gyöngyöket érzékeny, finom ékszerészmérlegen mérik. Kevéssé pontos mérésre vagy foglalt, felfűzött gyöngyök súlyának megállapítására használják a gyöngymérőket. Ezek nikkellemezek, melyeken különböző nagyságú körök követik egymást, minden kör egy félgrainnel nagyobb gyöngynek átmérője, mint az előtte álló. Pontosabb értéket szolgáltat a következő SCHAFFENBERG E. drezdai ékszerész által kidolgozott és ajánlott számítás, melynek segélyével a gömbalakú gyöngyöknél elkerülhető a pepecselő súlymérés. Lemérjük pontosan a gyöngy átmérőjét, az értéket köbre emeljük és az eredményt 0.02796-tal szorozzuk. Tehát

súly grainben = d^{3 ×} 0.02796
(d = átmérő milliméterekben).

Néhány ez alapon számított és a mérlegen mérttel pontosan egyező értéket a következőkben adunk:

(XXIII. tábla.)

Körte-, cseppalakú, vagy éppen szabálytalan barokk gyöngyökre ezt a számítást nem lehet alkalmazni.

A gyöngyök értéke az alaktól, színtől, fénytől és főként a nagyságtól függ. Alakra legértékesebbek a kifogástalan gömbölyű, majd a szabályos körte- és a cseppalakú gyöngyök. Utóbbiak azonos minőség és súly mellett is legfeljebb egy harmadát, esetleg felét érik el a gömbölyű gyöngyök értékének. A csepp-, körtealakú gyöngyök értékét azonban nagyban emeli, ha két, színben, alakban, nagyságban teljesen megegyező példányt találnak s ezekből egy minden tekintetben összeillő párt sikerül összeállítani. Szín tekintetében eltérő az ízlés: míg keleten a kissé sárgásszínű gyöngyöket kedvelik, addig Európában a fehér, de még inkább a kissé rózsásszínűeket fizetik meg legjobban, ugyanígy Amerikában is. A fekete gyöngyöket gyászékességül hordják, mindenütt kedvelik és a szép példányokat rendkívül nagy áron fizetik. Hogy a nagyobb, kifogástalan fekete gyöngyök milyen értéket képviselnek, ezt BATTHYÁNY LAJOS gyöngyének esete példázza. A vértanú miniszterelnöknek egy remek fekete gyöngye volt, melyet kivégzése előtt hűséges inasának adott. Az inas örököse el akarta a gyöngyöt adni s ekkor derült ki, hogy e gyöngy az a példány, melyet a XVIII. század elején az angol koronából kiloptak. Az angol kormány ezt az egyetlen gyöngyszemet 2500 fontért vásárolta vissza.

A gyöngyök árát nagyságuk és szépségük szabja meg. Súlyukat lemérik vagy kiszámítják, a nyert grain-súlyt önmagával szorozzák, így nyerik az alapárat. Ezt most az alak, szín, fény együttes becsértéke adta számmal, mely 0.5-30-ig változhat, megszorozva kapják a kereskedelmi árat. A becsérték adta szám barokk gyöngyöknél 0.5-4, cseppalakúaknál 4-10, szabályos körte- és gömbalakú gyöngyöknél, a szín és fény szerint 10-30 között változik.

Egy 5 grain súlyú, hibátlan gömbalakú, kifogástalan szépségű gyöngy ára ez alapon a következő lesz:

5 × 5 = 25, 25 × 30 = 750 márka.

Egy ugyanilyen súlyú gyenge barokk gyöngyé ezzel szemben:

5 × 5 = 25, 25 × 0.5 = 12.5 márka.

Nagyobb gyöngyök értékét azonban nem lehet ezen az alapon kiszámítani, mert megfizethetetlenek lennének. Például egy 100 graines kifogástalan gyöngynek csak az alapára 100 × 100 = 10.000 márka lenne, ezt harminccal szorozva, 300.000 márka jönne ki. Itt az árakat a súlyszorzat felében, negyedében állapítják meg. A szabályhoz különben soha nem kötik magukat az eladók szigorúan, inkább csak tájékoztatóul használják s az árakat a mindenkori keresletnek és kínálatnak megfelelőleg szabják meg. Általában a közepes nagyságú, kifogástalan alakú és fényű gyöngyöket fizetik meg legjobban, a kisebb és nagyobb példányok aránylag jóval olcsóbbak. Egészen különlegesen szép gyöngyök árát tetszőlegesen szabják meg, természetesen szintén a kereslet szerint. Az évi gyöngytermelésnek legfeljebb 2-3 %-a tartozik a legkitűnőbb minőségű gyöngyök sorába.

Egyenlő nagyságú gyöngyökből fűzött gyöngysor egyes szemeinek átlagos értékét számítják ki s ezt megszorozzák a gyöngyök számával. A ma hordott, két vége felé kisebbedő, értékesebb gyöngysorok gyöngyszemeinek értékét egyenkint becsülik meg. Mind az előbbi, mind az utóbbi esetben nyert értékhez még bizonyos felárat számítanak, tekintve a gyöngysort alkotó gyöngyszemek összeválogatásának nehézségeit s a szebb gyöngysorok nehezen eladható volta okozta kamatveszteséget.

Földünkön évente átlag 20 millió márka értékű igazgyöngy kerül forgalomba, mely értékben 6 %-a az évi drágakőtermelés egész mennyiségének. A gyöngykereskedelem központja Párizs, mellette London, Hamburg, New-York, újabban Idar a jelentősebb központok.

A gyöngyök túlnyomó része kifúrva, gyöngysornak fűzve kerül forgalomba. A fúrás nagy gyakorlatot és ügyességet követel. Különösen vigyázni kell, hogy a fúrólyuk körül a finom pikkelykék le ne pattogozzanak és hogy a magot alkotó esetleg keményebb (homok) szemecske a fúrás folyamán bajt ne okozzon. A fúrás helyét mindég úgy választják meg, hogy ez a felület legkevésbbé szép, esetleg hibás pontjára essék. Ha két ilyen pont akad s ezek nem feküsznek pontosan szemben egymással, a fúrt lyuk kissé el is hajolhat. A fúrandó lyuk helyének kiválasztását külön ebben gyakorlott szakemberek végzik, kik a kiszemelt pontokat gyémántheggyel gyengén megjelölik s így adják át a gyöngyöt a fúrómunkásoknak. A gyöngyöt parafával és finom bőrrel bélelt kétkarú fémfogóba szorítják, a lyukat kézzel vagy géppel hajtott éles, fogas ezüst vagy acélfúróval fúrják. Hogy a felmelegedést elkerüljék, a fúrót állandóan vízzel hűtik. A nemzetközi ékszerészkongresszus határozata értelmében a fúrt lyuknak legalább 0.3 mm szélesnek kell lennie, ha a nyílás szűkebb, úgy a vevőnek jogában áll a gyöngy súlyából 2.5 %-ot levonni az újabb furatás költségeinek és az anyagveszteségnek fedezésére.

A nem felfűzésre szánt gyöngyöt valamivel a középponton túl fúrják és gyöngyragasztóval rögzítik a foglalatból kiálló fémtűre. Ragasztás előtt a gyöngyöt óvatosan felmelegítik. Rendszerint nagyobb, szebb gömbölyű gyöngyöket fúrnak félig s velük diadémot, karperecet, gyűrűt, függőt díszítenek, a kisebb szemeket nyakkendőtűkbe illesztik be. Az ékszerbe foglalt nagyobb gyöngyszemeket rendszerint brilliánsnak vagy rózsának csiszolt gyémántokkal körítik. Színes köveket e célra nem szoktak használni, mert ezek erős színe üti a gyöngy szelíd színjátékát. Fülbevalókba igen kedvelik a szabályos körtealakú gyöngyöket. A félig fúrt, ékszerbe foglalt gyöngyök száma azonban elenyésző a gyöngysornak fűzötteké mellett.

Míg régebben az egyenlő vagy közel egyenlő szemekből összeállított egy vagy többsoros gyöngysorokat hordták, ma a középtől kétoldalt egyenletesen kisebbedő szemekből fűzötteket kedvelik. Átlagos hosszuk negyven centiméter. A jobbról-balról egymáshoz nagyságban, színben, alakban jól illő szemek összeválogatása, különösen értékesebb gyöngysorok esetében, nagy készletet és jelentős gyakorlatot igénylő művelet s bizony, sokszor évek kellenek hozzá, míg a nagyobb cégek is egy különösen szép gyöngysorhoz elegendő s mindenben megfelelő anyagot össze tudnak szedni.

A ma divatos gyöngysorokban a középen helyet foglaló 4-6 gyöngyszem értéke megközelíti, sőt néha meg is haladja a sor valamennyi többi gyöngyeinek értékét; az egyenlő szemekből álló sorokban a gyöngyök körülbelül egyforma értékűek.

A kevésbbé szép színű gyöngyöket festeni is szokták. Ha a gyöngy fúratlan, a felületét vonják be vékonyan a kívánt színű festőanyaggal. Mikroszkópi vizsgálatkor a festés nyomai a pikkelykék szélein, ott, ahol a festőanyag felhalmozódott, rögtön szembetűnnek és langyos víz vagy alkohol segítségével a festék el is távolítható. Már nehezebb az eset, mikor fúrt gyöngyöt festenek. Ekkor ugyanis a festéket a fúrt lyukon keresztül juttatják a gyöngy belsejébe, ahol felszívódik a konhinba, valamint az egyes rétegek közé. Az a veszély mindig megvan, hogy a gyöngy egyes pontjain eltérően fogja a festéket felvenni és így egyenetlen színű lesz, azonban máskor kitűnően sikerül a festés és ennek reményében mindig akadnak, akik szívesen vállalják a kockázatot. A festék nyomát a gyöngyön áthaladó lyuk falán gondos mikroszkópi vizsgálattal mindig felfedezhetjük. A fekete színt pokolkő-oldattal, egyéb színeket anilinfestékkel érnek el.

A festék mindig rombolólag hat a gyöngy anyagára, mert a pikkelykéket összetartó konhint többé-kevésbbé elroncsolja. Újabban fotókémiai úton festik a gyöngyöket, fényérzékeny anyaggal itatják őket át a fúrt lyukon keresztül, majd az így kikészített példányokat fény hatásának teszik ki s mikor a kívánt színt elérték, ezt rögzítik.

A kevéssé fényes gyöngyöket, hogy fényüket emeljék, rendkívül vékony lakkréteggel vonják be. Ez a réteg alkohollal vagy éterrel könnyen eltávolítható. Túl sötét gyöngyöket úgy halványítanak, hogy hidrogénszuperoxid vagy más oxidáló anyag segítségével elroncsolják a konhin pigmentjét. Ez az eljárás a konhint is tönkre teheti. Általában a tárgyalt szépítési módok a gyöngynek erősen ártalmára vannak és ha átmenetileg emelik is szépségét, élettartamát erősen megrövidítik.

A frissen halászott, de nem elég fényes, vagy a használatban megkopott gyöngyöket csiszolni is szokták. A köszörűkövet gyengén megnedvesítik nagyon híg kénsavval, csiszoló anyagul alabástrom-, korall- és gyöngyháznak rendkívül finomra tört s gondosan összekevert porát használják. A gyöngyöt pálcikára ragasztva tartja a nagy gyakorlattal rendelkező munkás a köszörűkőhöz és állandóan gondos figyelemmel kísérve a csiszolás menetét, a gyöngy helyzetét a szükséghez képest változtatja. Csiszolás után a gyöngyöt alkohollal lemossák, majd megszárítják.

A gyöngy lágysága, kémiai összetétele és felépítése folytán a legérzékenyebb ékesség. Ütés, keményebb tárgyakkal való huzamosabb érintkezés ártalmára van, karcolásokat, ütődéseket szenved s ezek szépségét csökkentik. Nagyon kell reá vigyázni viselés és megőrzés közben is. Természetes, hogy savaktól, alkáliáktól óvni kell, vigyázni kell, hogy ne kerüljön gyakorta érintkezésbe, éppen alkálikus hatásuk miatt, szappanos vízzel, testápoló krémekkel, kenőcsökkel. Hirtelen felmelegedés vagy lehűlés szintén árt a gyöngynek; repedések keletkezhetnek rajta, vagy pikkelyei felcserepesednek. Különösen gyakori a felcserepesedés a fúrólyuk körül, itt sérül meg a gyöngy mindig a legkönnyebben, részben a felfűzésre használt selyemszáltól, részben a melléje felfűzött szemek állandó dörzsölésétől.

A gyöngyöt sem túlszáraz, sem túlnedves helyen nem szabad őrizni, mert mind a két környezet ártalmára van a konhinnak. Óvni kell a kénes gőzöktől, mert ezek a pikkelyek anyagát támadják meg. Ha száraz bőrű egyének hordják, ez nem árt a gyöngynek, de ha sokat kerül nedves, izzadt bőrrel érintkezésbe, homályossá válik, fényét elveszti. Olyan egyének bőre, kiknek izzadtsága erősen zsírsavas, ártalmas a gyöngyre, különösen azokon a helyeken, hol a gyöngyszemek a bőrrel érintkeznek. A szárazbőrűek által huzamosabban viselt gyöngyök, valószínűleg az emberi test behatására, állandóan csökkenő víztartalom következtében, megszépülnek. A víztartalom előidézte zöldes szín eltűnik, a gyöngy ragyogóbbá, világosabbá válik. Az arab gyöngykereskedők rég észlelték ezt, sőt hasznosították is, amennyiben gyöngyeiket eladás előtt feleségeikkel hordatják, hogy ekként lassan kiszáradva, szebbekké váljanak.

Keleten a fénytelen gyöngyöket tyúkokkal szokták elnyeletni, hogy a begyben a gyomorsav hatására a legkülső fénytelen rétegek leoldódjanak s a gyöngyök így fényesebbek legyenek. A rövid idő múlva megölt szárnyas begyéből kikerült gyöngy egyes esetekben tényleg fényesebbnek bizonyult, mint elnyeletés előtt volt.

Érzékenysége dacára a gyöngy kellő vigyázat mellett évszázadokig változatlanul őrzi meg szépségét. A párisi Nemzeti Könyvtárban őriznek egy gyöngyökkel díszített, a Kr. u. IV. századból származó könyvtáblát, melynek gyöngyei teljesen hibátlanok. Nem észlelhető változás Szent Koronánk immár 900 esztendős gyöngyein sem, úgyszintén fejedelmi, főúri kincstárak középkori gyöngyékszerein sem. Ezzel szemben a sokat hordott gyöngyök élettartamát száz esztendőre becsülik.

A gyöngy az emberiség történetében. Európa népei jóval később ismerték meg a gyöngyöt, mint a keletiek, mert a Földközi-tenger vízében a gyöngykagyló nem él. HOMEROS még nem említi, elsőül TREOPHRASTOS-nál találkozunk véle. Valószínű, hogy a görögök az igazgyöngyöt NAGY SÁNDOR hadjáratai kapcsán ismerték meg, mikor a Perzsa-birodalommal összeköttetésbe kerültek. A rómaiak már pazar fényt űztek a gyönggyel, különösen midőn POMPEIUS hadjáratai, majd Alexandria meghódítása után, gyakori áru lett a kelet gyöngye a római ékszerpiacon. A császárság idején tehetős patricius nők nemcsak két-, háromsoros, több millió sestercius értékű gyöngysorokat viseltek, de ruháikat, cipőiket is gazdagon hímeztették ki szebbnél szebb gyöngyökkel. Midőn Rómában a Szent Péter bazilika alapjának ásásakor, 1544-ben, reábukkantak a híres hadvezér, STILICHO, Kr. u. 397-ben elhalt leányának sírjára, a koporsóban 53 pompás szemből álló gyöngysort találtak. A gyöngyök, bár sértetlennek látszottak, érintésre porrá estek szét.

A középkorban a gyöngy mindvégig megtartotta kivételes helyét a legtöbbre becsült ékességek sorában. Egyházi és világi hatalom jelvényeit, szentségtartókat, kelyheket, koronákat a drágakövek mellett mindig több-kevesebb gyöngy is díszítette. A Magyar Szent Koronán 24 borsónyi és 204 kisebb gyöngy van; a bizánci részt sűrűn egymáshoz illesztett gyöngyök szegélyezik.

A X-XV. századokban aránylag még ritka s igen nagyra becsült gyöngyöknek minden példányát felhasználták; nem tartották fontosnak a kifogástalan alakot és minőséget. Azonban az Amerika meghódítását követő évtizedekben olyan tömegű gyöngy került Spanyolországba s innen szerte Európába, hogy értékesebb kegytárgyakba, fejedelmi ékszerekbe ezentúl már csak válogatott példányokat foglaltak. A toledói székesegyház e korból származó, díszes miseruháit mogyoró nagyságú gyöngyök díszítik. A XVII. század elején készített osztrák császári koronát számtalan, szebbnél-szebb, kifogástalan fényű és alakú, gömbölyű és nyolc nagy körtealakú gyöngy ékesíti.

Bár mindig a gömbalakú gyöngyök voltak a legértékesebbek, szívesen vették a valamire emlékeztető, bizarr formájú barokkgyöngyöket is. Különösen a XVI-XVII. századokban annyira divatos násfákat díszítették velük szívesen. A Magyar Nemzeti Múzeum történelmi osztálya nem egy ilyen barokkgyönggyel díszített násfát őriz a mondott századokból. Ugyanitt látható egy XVIII. századbeli kis házioltár, melynek közepébe az ölében fiát tartó Madonnára emlékeztető alakú gyöngy van foglalva. Az Iparművészeti Múzeumban őrzött Esterházy-kincstárban láthatjuk az aranygyapjas rend egy példányát, melyen a bárány testét egy barokk gyöngy alkotja, a feje és lábai aranyból készültek.

A bécsi világi kincstárban őrzik MÁRIA TERÉZIA keresztelő készletét; a takarót, a párnát, a fejkötőt, mind gazdag gyöngyhímzés borítja.

Szebbnél-szebb gyöngyökben hihetetlenül gazdagok az indiai uralkodók kincstárai. Az ott őrzött gyöngykincs legértékesebb példányának mondják a Baroda uralkodójának birtokában lévő, tíz és fél láb hosszú, hat láb széles, válogatott gyöngyökkel hímzett gyöngyszőnyegét.

Híres gyöngyök. A legnagyobb ismert gyöngy HOPE bankár tulajdonában volt, ma a londoni South Kensington múzeum kincse. Körtealakú, 50 mm hosszú, kerülete alul 83 mm, felül 83 mm, súlya 1816 grain. Felülete háromnegyedrészben szép, fehér színt játszó, egynegyedrészben bronzszínű, értékét negyed millió aranykoronára becsülik. A perzsa sah kincstárában egy 35 mm hosszú és 25 mm széles, kifogástalan színű és fényű gyöngyöt őriznek.

A legszebb gyöngy a moszkvai Zozima-múzeum hibátlan gömbalakú, áttetsző, csodás fényű és színjátékú, 111.5 grain súlyú példánya, melyet egyesek azonosnak tartanak a francia koronakincsek elrablásakor eltűnt "Gyöngyök királynője" néven ismert gyönggyel.

A legérdekesebb gyöngy az úgynevezett "Déli Kereszt". Ez a csodás darab kilenc szép gyöngynek összenövése révén jött létre. Hét darab, egyenes vonalban összenőve, alkotja a kereszt szárát, egy-egy gyöngy felülről a másodikhoz hozzánőve, a kereszt két ágát. A Déli Keresztet 1883-ban találták Nyugat-Ausztrália partjain.

(Nevelt gyöngyök, Mikimoto-gyöngyök, Zuchtperlen, Perié cultivée.)

Tenyésztett gyöngyöknek nevezzük mindazokat a gyöngyöket, melyek kétségtelenül emberi beavatkozás következtében keletkeztek. A tenyésztett gyöngyök őseiül a kínai édesvízi gyöngykagylókban nevelt álgyöngyöket és gyöngyház-Buddhákat tekinthetjük. Európában LINNÉ az első, akiről tudjuk, hogy eljárást dolgozott ki édesvízi gyöngyök tenyésztésére. Tervét a dán kormány vásárolta meg, de gyakorlati kivitelére sor sohasem került. LINNÉ az édesvízi gyöngykagylók héját megfúrta, a lyukon keresztül dróton kis gyöngyház golyócskát juttatott a héj és a köpeny közé. Kísérletei eredményéül gyenge álgyöngyöket kapott. A mult század hatvanas éveiben Észak-Amerika gazdag édesvízi gyöngykagyló-telepein is megkísérelték a köpeny és a héj közé juttatott és a héjhoz ragasztott gyöngyházgolyócskák segítségével gyöngyöket tenyészteni, de szintén csak álgyöngyökhöz jutottak.

A gyöngytenyésztés problémájának megoldása japán kutató, elsősorban KOKICHI MIKIMOTO érdeme. MIKIMOTO ismert zoológus honfitársának, MITSUKURI-nak tanácsára tengeri gyöngykagylókkal kísérletezett az e célra igen alkalmas Ago-öbölben berendezett laboratóriumában. Eleinte ő is a köpeny és a héj közé óvatosan becsúsztatott s a héjon rögzített gyöngyház golyócskákkal kísérletezett. A 3-5 év multán kiemelt kagyló héján többé-kevésbbé tökéletes fél és háromnegyed gömbalakban keletkezett álgyöngyöt óvatosan leválasztották, alsó felét leköszörülték s így foglalták ékszerbe. A szebb példányokhoz pontosan hozzájuk illő gyöngyházfélgömböt ragasztottak s így kiegészítve használták őket fel. Az összeragasztás vonala mindig szembetűnő. Ezek a MIKIMOTO tenyésztette kiegészített félgyöngyök japán gyöngyök névvel kerültek forgalomba s a század elején meglehetősen elterjedtek, sőt ma is találkozunk még velük. Áruk soha nem volt nagy, az I. minőségű, hét mm átmérőjű japán gyöngyért 4.20, a nyolc mm-esért 7.20, a tíz mm-esekért 24 márkát kértek. Igen szép példányok kétszer, sőt háromszor ennyibe is belekerültek. II. minőségű japán gyöngyök ára 40 %-kal, az egészen silány példányoké néha 90 %-kal volt alatta az I. minőségűeknek.

MIKIMOTO félsikerét hosszú, nehéz munkával telt idő multán, teljes diadal követte. 1913-ban, ugyanabban az évben, mikor ALVARDEZ kísérleteinek érdekes eredményeit ismertette, szedte ki MIKIMOTO az első, maga tenyésztette gömbölyű gyöngyöt a tengeri gyöngykagylóból.

ALVARDEZ német kutató a köpenyről óvatosan lefejtett gyöngyház-kiválasztó hámsejteket fecskendezett be a köpeny húsába s hat hét mulva metszeteket készítve a köpeny megfelelő részéből, megtalálta ott a kialakuló gyöngyzsákot, benne a mikroszkópi nagyságú gyöngykezdeménnyel. Későbbi kísérletei során a hámsejtekkel együtt egy, a kagyló élősdije petéinek megfelelő nagyságú gyöngyházgolyócskát is befecskendezett a köpeny húsába és fél esztendő multán a kialakult gyöngyzsákban egy mm-es gyöngyöt talált. Sikerült tehát a gyöngyzsák keletkezését mesterséges úton előidézni.

MIKIMOTO más utat követett, ő kész gyöngyzsákot juttatott a köpeny húsába. Eljárásának lényege, hogy válogatott, különösen vastag gyöngyházréteget szolgáltató kagylóknak gyöngyházat termelő hámsejt rétegét óvatosan lefejtve, e hámsejtek alkotta szövetbe apró gyöngyházgolyócskákat csomagol s ezeket a mesterségesen előkészített gyöngyzsákokat idegen, szintén vastag gyöngyházréteggel rendelkező, gyöngykagylók köpenyhúsába ülteti be. Az operáció, mely magától értetődőleg roppant gyakorlatot és nem kis ügyességet követel, bambusznyelű, gyöngyházélű késekkel történik. A kagylókat, melyekbe gyöngyzsákokat ültettek, 5-7 évig tartják lehető kedvező körülmények között életben s ez idő elmultával halásszák ki és nyitják fel.

A keletkezett gyöngyök az emberi beavatkozás nélkül keletkezettektől külsőleg semmiben sem különböznek. A hét év alatt keletkezett gyöngyházréteg vastagsága átlag 0.63 mm. Az eljárást csak nagy vonalaiban ismerjük, a részletek MIKIMOTO és munkatársai titkai. Előállítanak ma már olyan gyöngyöket is, melyeknek magját egy kis igazgyöngy alkotja, sőt legújabban állítólag sikerült, ALVARDEZ kísérleteinek tökéletesítése révén, olyan gyöngyöket tenyészteni, melyek sem gyöngyház, sem igazgyöngymagot nem tartalmaznak.

MIKIMOTO gyöngyei 1921-ben jelentek meg az európai piacokon, legelsőnek Londonban. MIKIMOTO gyöngyfarmjait az Ago- és Gokasho-öbölben rendezte be. (XXIII. tábla.) Mindkettő kitűnő életlehetőségeket nyújt a gyöngykagylóknak. A veszélyes áramlatok útját gátakkal zárta el, az öbölnek vizébe hatalmas mészkő tömböket süllyesztett, hogy legyen hol megtelepedniük a fiatal kagylóknak. Az öblök vizének hőmérsékletét és a táplálékviszonyokat állandóan ellenőrzik. A tenyészethez szükséges fiatal kagylókat nyáron gyűjtik össze, közülük a jól fejlett, vastag gyöngyházrétegű példányokat tenyésztőketrecbe helyezik el és gondoskodnak arról, hogy 3-4 éves korukig zavartalanul és lehetőleg kedvező viszonyok között növekedhessenek. Ebben a korban kerül sor az operációra. Külön válogatják azokat a példányokat, melyeknek hámsejtrétegeit fejtik le s külön azokat, melyekbe gyöngyzsákokat ültetnek. A válogatott, ügyes személyzet egy része a hámsejtréteg lefejtését, más része a gyöngyzsákok elkészítését végzi, végül egy harmadik csoport beülteti az elkészített gyöngyzsákokat a kiszemelt kagylók köpenyhúsába. A kitűnően begyakorolt alkalmazottak e kényes munkát hihetetlen pontosan és gyorsan hajtják végre.

Az operált kagylókat acéldrótból font, több vízszintes rekesszel bíró, számozott tartókosarakban helyezik el, kosaranként 100-140-et. A tengervízbe süllyesztett kosarakat az öböl legkedvezőbb pontjain lehorgonyzott tutajokhoz erősítik. Egy tutaj hatvan kosarat tart; az átlag tizenkét tutajból álló csoport kosaraiban körülbelül 70.000 operált kagyló él. A kosarakat, illetőleg a kagylókat állandóan vizsgálják, tisztogatják. MIKIMOTO válogatott, külön e célra kiképzett búvárnőket, úgynevezett ama-kat tart, kik 2-3 percig is kibírják a víz alatt s akiket e roppant megerőltető munkáért a többi munkásnál jobban fizet.

A hőmérséklet és a táplálékviszonyok szerint a tutajcsoportokat kis motoros hajóval az öböl más-más pontjára vontatják, a kagylókkal telt kosarakat mélyebbre süllyesztik vagy magasabbra emelik a vízben. A telep tájáról a lehetőséghez képest távol tartják a kagylók állati ellenségeit, a polipokat, egyes halakat, tengeri csillagokat, de különösen vigyáznak az időnként tömegekben fellépő vörös moszatok, az úgynevezett vörös áramlás veszélyére. Ezek a roppant tömegekben élő moszatok az áramlástól hajtva, behatolnak az öböl vizébe és bomlástermékeik a kagylókat megmérgezik és elpusztítják. A vörös áramlás veszélye esetén a tutaj-flottillát az öböl legvédettebb helyére vontatják.

Az operált kagylók öt-hét esztendeig növekednek MIKIMOTO gyöngyfarmján, ezután következik az aratás. Magától értetődik, nem minden operált kagyló tartalmaz gyöngyöt, átlag csak negyedrészük, sőt van esztendő, mikor a kagylóknak csak egy huszada. Előfordul azonban az is, hogy a tenyésztett gyöngy mellett természetes eredetű gyöngyöt is találnak egyes kagylókban.

A tenyésztett gyöngyök nem mind egyformák; csak kis százalékuk elsőrendű. Az első évek termésében a legtöbb tenyésztett gyöngyön ott, ahol a gyöngyzsákokat annak idején összekötözték, kis dudor mutatkozott. Ez a szépséghiba, amellett, hogy a gyöngyök tenyésztett voltát rögtön elárulta, értékükből is sokat levont. Ma már e hibán segítettek, a napjainkban kikerült tenyésztett gyöngyökön e dudor már nem észlelhető.

A siker következtében MIKIMOTO régi, Ago- és Gokasho-i farmjai mellé még két új telepet rendezett be, egyet a Riu-Kiu-szigeteken, egyet Formozában. Napjainkban évente átlag három millió kagyló kerül operáció alá s ugyanennyi aratásra.

A tenyésztett gyöngyök nagysága eleinte 0.5-4 grain között változott, nagyobbak, 6 grainig már ritkák, az ezen felüliek, egészen 12 grainig meg éppen nagy ritkaság számba mentek. Újabban sikerült a Riu-Kiu-szigetek gyöngyfarmjain 10-12 grain közti súlyú gyöngyöket tenyészteni, sőt egy alkalommal egy 30 grain súlyút is találtak. A tenyésztett gyöngyök alakja, színe, fénye, áttetszősége ugyanaz, mint a természetes úton keletkezettekké, csak ha nagyon vékony a központi magot burkoló gyöngyházréteg, akkor üt át a barnászöldesen a konhin. Vékony gyögyházréteg esetében a gyöngy hasonlít a természetes "éretlen" gyöngyökhöz, színjátéka nincsen, fénye gyenge. A tenyésztett gyöngyök magjának súlya átlag egyharmad-egynegyed része a gyöngy súlyának.

A tenyésztett gyöngyök ára eleinte elérte a természetes gyöngyök árának 50-60 %-át, majd 1926-ban ezek árának 20 %-ára esett vissza. Ma a tenyésztett gyöngyöket a minőség mellett a magot burkoló, természetes úton keletkezett gyöngyházréteg vastagsága, illetőleg súlya alapján értékelik. Ezt levonják az összsúlyból s a mag súlyát elhanyagolva, csak ezt becsülik az igazgyöngyöknél ismertetett szabály szerint. A gyöngyházréteg vastagságának megmérésére s általában a tenyésztett gyöngyöknek a természetesektől való megkülönböztetésére a MICHEL-RIEDEL szerkesztette egyetemes gyöngymikroszkóp és a vele kombinált magmérő szerkezet szolgál. A gyöngy meghatározásánál részletesen szólunk róla.

Midőn a tenyésztett gyöngyök a piacon megjelentek, hasonló riadalom támadt, mint a mesterséges ékkövek feltűnésekor. Hamarosan kitűnt azonban, hogy a természetes és a tenyésztett gyöngyök egymástól bizonyos vizsgálatok útján feltétlen biztonsággal megkülönböztethetők. Az 1926-ban tartott ékszerész kongresszus elfogadta azt a javaslatot, hogy a tenyésztett gyöngyöket csak "tenyésztett-", "nevelt-" vagy "Mikimoto-gyöngy" néven szabad csak forgalomba hozni s minden államban csalóként büntetik, aki tenyésztett gyöngyöt természetes gyanánt ad el. A budapesti ékszerészek kirakataiban "perle cultiveé" vagy "cultivé gyöngy" név alatt találkozhatunk a tenyésztett gyöngyökkel.

A tenyésztett gyöngyök egészen különálló helyet foglalnak el a természetes gyöngyök és a hamisítványok között. Nem hamisítványok, valódi gyöngyök, de emberi beavatkozás folyományaként keletkeztek, nem a véletlen szülte őket. Nem hasonlíthatók össze a mesterséges ékkövekkel, mert utóbbiaknál a gyártás egész menete pontosan irányítható és az előírások betartása mellett az eredmény soha sem kétséges. A tenyésztett gyöngyöknél az ember csak indítást ad, a továbbiakra azonban semmi befolyása nincsen, az eredmény mindig kétséges. A tenyésztett gyöngy szintén természeti termék s jóval közelebb áll a természetes úton keletkezett gyöngyökhöz, mint a mesterséges ékkövek a drágakövekhez.

A gyöngyházmagú tenyésztett és a természetes úton keletkezett gyöngyök közötti különbséget kitűnően láthatjuk e gyöngyökből készült vékony metszetekben a mikroszkóp alatt. A természetes gyöngyök közönséges fényben körkörösen felépített, homogén test képét adják, a tenyésztett gyöngyökben igen jól megkülönböztethetjük a körkörösen felépített, vékony külső réteget és a vízszintesen sávozott, aragonitrétegekből álló sötétebb színű magot. (26. ábra.) Párhuzamos polározott fényben a természetes gyöngyök fekete keresztet adnak, tenyésztett gyöngyökben csak a kereszt szárának elmosódó végét látjuk, a mag az aragonitrétegek többé-kevésbbé vízszintes sávozását árulja el. Ez a megkülönböztetési mód azonban a gyakorlatban nem használható; erre a célra három különböző módszert dolgoztak ki újabban: a mágneses úton, a Röntgen-vizsgálat útján és az egyetemes gyöngymikroszkóp útján való gyöngymeghatározásokat.

A mágneses eljárás az argonitkristályok diamagnetikus voltán alapszik. Az aragonitkristály vagy az ebből a c tengely irányában vágott pálcika, ha könnyen elmozdíthatólag függesztjük fel, mágneses mezőben úgy fog elhelyezkedni, hogy hossztengelye, tehát c tengelyének iránya merőleges lesz a két mágneses sarkot összekötő egyenesre. Ha a mágneses vizsgálatokra szerkesztett, úgynevezett "gyöngykompasz" selyemszálára természetes gyöngyöt ragasztunk fel és a sarkok között mágneses áramot létesítünk, a gyöngy nem mozdul el helyéből. Természetes gyöngyökben ugyanis az aragonitpikkelykék elhelyezkedése körkörös, szerkezetük minden irányban egyforma. Ha gyöngyházmagú tenyésztett gyöngyöt függesztünk a fonálra és az áramot bekapcsoljuk, a gyöngy a két pólus között úgy fog elhelyezkedni, hogy a gyöngyházmagnak rétegei a pólusokat összekötő egyenessel párhuzamosan húzódjanak, mert ez esetben állanak merőlegesen a rétegeket alkotó aragonitoszlopocskák a mágneses erővonalra. Míg tehát a természetes gyöngy mozdulatlanul áll, a gyöngyházmagú tenyésztett gyöngy helyéből kimozdul s mozgását vízszintesen a fonálra erősített üvegpálcika láthatólag jelzi. Abban az esetben, ha a gyöngyöt véletlenül úgy ragasztottuk fel, hogy a mag gyöngyházrétegei éppen párhuzamosak a mágneses erővonalakkal, a gyöngy magától értetődőleg nem mozdul. Erre az eshetőségre való tekintettel minden gyöngyöt legalább három különböző helyzetben felragasztva vizsgálunk. A gyöngykompasz különösen a fúratlan gyöngyök vizsgálatánál tesz kitűnő szolgálatot.

A Röntgen-sugarakkal való vizsgálat céljaira Voss J. szerkesztett egy készüléket. A gyöngyszemeket lehet egyenként, de lehet sorrá fűzve is vizsgálni anélkül, hogy a füzért szét kellene szednünk. A gyöngyöt vagy gyöngysort a készülék felső asztalkájára helyezzük, az áramot bekapcsoljuk s más képet kapunk átvilágított természetes és mást tenyésztett gyöngyök esetén. E készülék még meglehetősen új, ára is igen nagy, úgyhogy csak mérsékelten elterjedt, aránylag keveset alkalmazzák.

A fúrt gyöngyök feltétlen biztos eredményt szolgáltató meghatározására a MICHEL-RIEDEL szerkesztette egyetemes gyöngyvizsgáló mikroszkóp (XXIV. tábla.) és a vele kombinált magmérő készülék szolgál. A mikroszkóp binokuláris, vele mindig csak mesterséges fénynél dolgozunk. Igen erős lámpái közül egy alul, egy oldalt van elhelyezve. Az elsőt akkor használjuk, ha a mikroszkópra nincsen a magmérő szerkezet felszerelve, utóbbit, ha ezzel dolgozunk; ekkor ugyanis csak oldalvilágítást használhatunk. A gyöngyöt először a magmérő szerkezettel fel nem szerelt mikroszkópra helyezzük. Az asztalka tetején forgatható, különböző környílásokkal ellátott korong van. A megfelelő nagyságúra reáhelyezzük a gyöngyszemet, bekapcsoljuk az alsó világítást s így vizsgáljuk az erős fénnyel átvilágított gyöngyöt, nem repedezett, javított, festett vagy éppen hamisított-e? A finom repedések, az idegen anyaggal véghezvitt javítások, a gyöngy különböző pontján különböző mennyiségben meggyűlt festőanyag mind erősen szembetűnnek a tejüveglámpához hasonlóan fénylő gyöngyszemen. A gyöngyszemet többször megforgatjuk, hogy minden oldalról alaposan átvizsgálhassuk. A forgatás, valamint a gyöngynek a készülékre való helyezése és levétele soha nem történhetik szabad kézzel, hanem tompa, csontból készült, végén két kis mélyedéssel ellátott csipesz segélyével.

Vizsgálat után a gyöngyöt levesszük, szarvasbőrre helyezzük, az alsó világítást kikapcsoljuk és a mikroszkópra felszereljük a magmérőkészüléket. A gyöngyöt úgy helyezzük a készülék közepén lévő kis mélyedésbe, hogy furata pontosan merőlegesen álljon, majd bekapcsoljuk az oldalvilágítást. A gyöngy furatán keresztül századmilliméterre beosztott mikrométercsavar segélyével egy, a készülék tengelyében merőlegesen mozgatható acéltűt vezetünk, melynek vége 45° szög alatt van levágva s ragyogóra polírozva. A tű úgy szerelendő a készülékbe, hogy a tükröző lap pontosan szembe essék a fényforrással. A gyöngy belsejébe hatoló fénysugarak a tükörről a szemünkbe jutnak, úgyhogy a tűt a mikrométercsavar segélyével átvezetve a furaton, a gyöngy egész belsejét végigvizsgálhatjuk. Kis gyakorlattal felismerhető a gyöngyházmagú tenyésztett és a természetes úton keletkezett gyöngyök közötti különbség, sőt a mikrométerbeosztás segélyével pontosan megmérhetjük a gyöngyházmagnak s az ezt körülvevő gyöngyházrétegnek vastagságát, ami a tenyésztett gyöngyök értékének megállapításánál igen fontos.

A mindenki által kedvelt, de csak kevesek számára megszerezhető gyöngyök első jobb utánzatai a XVII. század közepén kerültek forgalomba, Párisban. Vékonyfalú üveggömböcskék belső falát gyöngyfényű anyaggal, úgynevezett "Essence d'Orient"-tal vonták vékonyan be s a gömbök belsejét viasszal töltötték ki. Az essence d'Orient az európai édesvizekben élő fehér halak pikkelyeit bevonó ezüstös-gyöngyházas fényű guanin-kristálykákból készül. Különösen kitűnő anyagot szolgáltatnak a Balaton vizében élő szélhajtó küsznek pikkelyei. A pikkelyeket víz alatt összetörik, szétmorzsolják, mire a fénylő, mésztartalmú guanin-kristálykák leválva, lassan a fenékre ülepednek alá. Az összegyűlt anyagot alkohollal és szalicilsavval átmossák, víztelenítik, majd zselatinnal, illetőleg újabban cellulozéval, lakkal keverve használják fel. Egy fél kilogramm keleti esszencia készítéséhez 20.000 halnak pikkelye szükséges, ez az oka annak, hogy a tényleg szép gyöngyutánzatok aránylag elég drágák. Hogy olcsóbbakká tegyék őket, a gyengébb kivitelű utánzatoknál az esszenciát aluminiumbronzzal keverik. Az egészen finom utánzatok színe megtévesztésig hű, azonban üvegfényűek; hogy e fényt tompítsák, a felületet gyengén maratják.

Készítenek utánzatokat gyöngyházból, opálüvegből, cellulózéból; utóbbiak felületét a megfelelően színezett lakkal vonják be, a bevonat azonban aránylag hamar lekopik, tönkremegy. A szenzációt hajhászó ízléstelenség szülte a Balmain-festékkel bevont, a sötétben különböző színekben világító gyöngyutánzatokat.

Újabban rendkívül vékony, ritmikusan kicsapott, irizáló zselatin-réteggel vonják be az üveggyöngyöket, melyeknek felületi szerkezete így némileg hasonlít a gyöngyökéhez. Kitűnő utánzatok készülnek újabban cellitből. Jégecetben vagy kloroformban oldják, az oldathoz esszenciát adnak s finomra tört gyöngyházzal keverve, a kívánt nagyságú gyöngyökké sajtolják. Római gyöngy névvel az áttetsző, rostos gipszből vagy alabástromból faragott golyócskákat illetik, a fekete gyöngyutánzatokat viszont tömött, finom rostos hematitból állítják elő.

Az olcsóbb gyöngyutánzatokat fényük, színük, súlyuk alapján könnyen felismerhetjük, a finomabbaknak a felületét vizsgáljuk meg erősebb nagyítással. Az igazgyöngyökre jellemző felületi szerkezetet nem találjuk meg rajtuk.

A gyöngyutánzatok gyártásának központja Páris; újabban Genf és Pforzheim is egyre nagyobb piacot hódítanak gyártmányaiknak. Ma, az olcsó nyakékek, karperecek, női ruhadíszek nagy divatja idején, ez az iparág szépen virul.

Az arisztokrata gyöngy mellett egy másik, jóval olcsóbb ékességgel is szolgál a tenger állatvilága az emberiségnek: a nemes korallal.

Mint a gyöngy, úgy a korall is ősidők óta elterjedt ékesség. A Földközi-tenger mentén élő népek már a történelem előtti időkben viselték s mint a kereskedelem tárgya, már az ókorban eljutott a kontinens belsejébe is. La Taine-korból származó kelta sírokban nem egyszer akadtak erősen megfakult korallékességekre. Etruria, az Eoli-szigetek, Szirakuza, Erithrea voltak az ókor korall-halászatának központjai, Szmirna és Magnézia a korall-ipar ősi fészkei.

Kelet művésznépei, kikhez Európából került a nemes korall, korán felismerték e nyersanyag kitűnően faragható voltát s kiapadhatatlan fantáziájuk szebbnél szebb dísztárgyakat varázsolt az ágas-bogas korallból. Elterjedését mind Keleten, mind Nyugaton elősegítette az a babona, hogy nemes korall nyakban vagy karon viselve, megóv a szemmelverés ellen. Újszülötteknek ezért adtak és adnak ma is egyes vidékeken nemeskorall-karkötőcskét. De a néphit szerint a korall azt is jelzi, ha viselője beteg. Szép vörös színe ilyenkor elhalványul s csak gazdája, felépültével nyeri ismét vissza eredeti színét. E néphit alapját az a helyes megfigyelés alkotja, hogy lázas, izzadó beteg testén viselt korall felülete az izzadtság szerves savainak hatására elhalványodik. A vékony megtámadott réteg azonban hamar lekopik, az erős izzadás megszűnte után rövid idő múlva a korall is "meggyógyul".

A korall jobban ki volt téve a divat szeszélyeinek, mint a gyöngy. Voltak idők, mikor általánosan viselték, majd rövidebb-hosszabb időre a mellőzött ékességek sorába került. A XVI-XVIII. századokban dísztárgyakban, ruházati cikkeken is sűrűn találkozunk a korallal. Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében díszes korall kés- és villanyeleket láthatunk; ugyanitt őriznek egy pompás kis ezüst dísztálat, melyet egy alul 2.5 cm vastag, 12 cm magas nemes korall-ágra állított mestere, HANN SEBESTYÉN híres nagyszebeni ötvösmester. Ugyancsak HANN műve e gyűjteménynek egy aranyozott ezüst szarvasa, melynek szarva egy elágazó szép korallágból áll. Az Eszterházy-kincstárban őrzik a XVII. században élt ESZTERHÁZY ORSOLYA nehéz brokátból készült díszruháját, melynek gazdag selyemhímzését változó nagyságú vörös korallgyöngyök díszítik.

Kedvelt ékessége volt a nemes korall a rokoko-, majd a biedermeier-kornak. Nagyanyáink ékszeres dobozában ott találhatjuk a vörös "kaláris"-fűzért, az azidőben szintén nagyon hordott cseh gránáttal és türkisszel díszített ékszerek mellett. Századunkban egyre gyérebben találkozunk vele. Nem sokkal a háború előtt a vörös nemes korallnak erős versenytársa akadt, a rózsaszínű japáni korallban.

Bár mint láttuk, a korall régi ékessége az embernek, mibenlétével alig két százada vagyunk csak tisztában. Mikor kétszáz évvel ezelőtt PEYSSONNELL francia orvos a párisi akadémia halhatatlanjai előtt, a korallokon végzett kutatásainak eredményeül, kijelentette, hogy a tengerfenék ezen ágas-bogas remekei nem növények, mint eddig hitték, hanem állatok, a tudósok hitetlenül csóválták fejüket. A híres REAUMUR kíméletből kartársa iránt, azt indítványozta, hogy hallgassák el a felfedező nevét s ne tegyék őt köznevetség tárgyává. Az akkor kinevetett PEYSSONNELL-é ma a dicsőség, hogy elsőül ismerte fel a korallvázak állati eredetét.

Az ékességül használt nemes korall a Corallum-nemzetségbe tartozó korall-fajok szénsavas mészből álló váza. Az uralkodó szénsavas mész (kalcit) mellett, mely 83.43-86.97 %-al szerepel, változó mennyiségű magnéziumkarbonát, kalciumszulfát, kovasav, nátriumszulfát, magnéziumklorid található a korallvázak anyagában. A vörös színt részben vasoxid adja, mennyisége 0.9-4.3 % között változik; a víztartalom átlag 0.5 %. Tartalmaz a korallváz szerves anyagot is és pedig 0.2-1.35 % mennyiségben.

A vörös szín létrejöttében szerepük van szerves anyagoknak is erre vall az a tény, hogy elpusztult koralltörzsek színe a tenger fenekén sötét barna-feketévé válik. Keménysége 3-4; fajsúlya 2.67-2.7; törése kagylós. A nyers példányok felülete homályos, fényezve erősen zsírfényűek lesznek. Színe fehértől a sötétvörösig változik, a rózsás és vörös szín számos árnyalatán keresztül. Karca világos vöröses. Egyes nemes korallok egészen fehér színűek (bianco), mások halvány hússzínűek. Ez utóbbi változatot angyalbőr-színűnek (pelle d'angelo) nevezik s ma különösen becsülik. Rózsaszínűben van világosabb (rosa pallido) és sötétebb (rosa vivo), már vörös az úgynevezett másodszínű (secondo coloro), melyet a sötétvörös (rosso scuro) és kárbunkulusvörös (carbonetto) követnek. Elhalt törzsek színe sötétbarna vagy fekete. Igen érdekesek a tarkán színezett példányok: rózsás alapon sötétvörös foltokkal, fehér középvonal vörös széllel. Izzadó, nedves testen viselve, a korall színe kifakul, izzítva elszíntelenedik.

A nemes korall nem épít zátonyokat, mint világtengerekben élő rokonai, hanem alkalmas helyeken korall-padokat alkotva élnek ágas-bogas, faszerűleg elágazó telepei. Ezeken, a fenék szikláira épített vázakon helyezkednek el az egymással közös szervezetet alkotó, kis fehér virághoz hasonló állatok, a korall-polipok, beágyazva, a vázat bevonó vörös, húsos hártyába, a coenenhymába. A nemes korall legkedvezőbb életviszonyait az 50-200 méter közötti mélységekben találja meg, hol csekély a víz mozgása, kevés a fény, a hőmérséklet 12-16° közé esik és ahol a fenék megtelepedésre alkalmas sziklákban bővelkedik. Egyes helyeken 30-300 méterek között is megtaláljuk. Törzse rendesen 20-40 centiméter magasra nő meg, a főágak vastagsága a 4 cm-t is eléri. Ritkaságképpen előfordulnak azonban egy méter magas és 20 kilogramm súlyú törzsek is. A legnagyobb eddig ismert nemes korall-törzs, mely 37 kilogrammot nyomott, a st. louisi világkiállítás érdekes látnivalói közé tartozott. Értékét akkoriban 140.000 koronára becsülték.

A nemes korall a Földközi-tenger és a Kanári szigetek partjai mentén él. Az Adriában a Zára melletti Isola Grossa-tól egészen Capo Linguettá-ig található, sőt megél a mi kedves Quarneronkban, Cherso és Ulbo között, úgyszintén Raguza mellett is. A volt monarchia tengerpartjának telepei azonban gazdagság tekintetében számba sem jöhetnek az Olaszország, Franciaország, Algír és Tunisz partvidékein előfordulók mellett.

Olaszországban a Messzinai-szoros, a Lipari-szigetek, Szicilia nyugati és délnyugati partjai, a Nápolyi-öböl, Szardínia, Elba, Franciaországban Provance a Pyrenei-félszigeten Catalonia, Valencia, Granada partjai mellett találunk gazdag koralltelepeket. Tunisban Sfax táján kezdődnek a telepek s húzódnak egészen Taborcáig, hozzájuk az algíriak csatlakoznak La Calle, Bone és Oran körül. Cyprus és a Joni-szigetek partjain szintén vannak koralltelepek. Japán gazdag telepei, melyeket csak a mult század utolsó két tizedében kezdettek kiaknázni, a szigetország délnyugati partvidékén húzódnak, Shikoku-, Kiu-Shiu-, Goto- és Riu-Kiu szigetek mentén.

A nemes korallt, ahol a tenger nem túlmély, búvárok hozzák felszínre. A mélyebben fekvő telepek kiaknázására még ma is egy igen kezdetleges, ősi eszközt használnak. Az elv, amelyen ez az eszköz alapul, évszázadok óta mindenütt egyforma, csak a kivitel módosul helyenként: kővel terhelt nagyobb rúd, melyre kereszt alakban egy másik, kisebb rudat erősítenek; a kisebb rúdról hálódarabok, kóccsomók lógnak alá. Az eszközt fenékre bocsájtják s bárka után kötve lassan vontatják. A keresztben álló rúd letördeli a korallágakat s e letört ágak részben beléakadnak a hálódarabokba vagy kóccsomókba. Mondanunk sem kell, hogy a letördelt anyagból rengeteg megy veszendőbe. Aránylag milyen csekély az egy-egy vontatás után felszínre került zsákmány a fenék korall-állományában véghez vitt pusztításhoz képest! Az Adrián használt szerszámnak ingegno a neve.

A Földközi-tenger ősi korall-halászata erősen fellendült, midőn a XVI. században két francia kereskedő megszerezte az algiri partok egyes telepeinek kiaknázási jogát. Röviddel reá, a XVII. század elején egész Észak-Afrika korallhalászata francia kézbe került. A virágzó korallipar központjává Marseille lett, itt dolgozták fel az évi 15-35.000 kg koralltermelés legjavát ékességekké. A mult század hetvenes éveiben jelentkezett az erős olasz verseny, mikor a rendkívül gazdag szicíliai telepeket felfedezték. A Földközi-tenger koralltermelése néhány év alatt több mint tízszeresére emelkedett az olasz telepek roppant gazdagsága következtében. A leggazdagabb esztendő, melynek eredményét sem azelőtt, sem azóta nem érték el, az 1894-es volt, mikor Olaszország évi koralltermelése 643.700 kilogramm volt. Századunk elején a szicíliai telepek egy része tengeralatti földrengés következtében megsemmisült. Az olasz korallt Nápoly, Genova, Livorno és Torre del Greco-ban dolgozzák fel.

Az olasz korallpadok adta bőséges aratás az árakat erősen lenyomta s e versenyt a francia korall nem igen bírta el. Az olasz korall viszont a századunk elején már Európában is feltűnt japáni anyag versenyét érezte erősen. A japánok a háború kitöréséig nyers állapotban, a háború után azonban már feldolgozva szállították a tengerük adta korallt az európai piacra. Közülük a legnagyobb kelendőségnek a szép halvány rózsaszínű japáni korallok örvendenek.

A tengerből felszínre hozott korallágakat és törzseket szerves, lágy részeiktől megtisztítják s így tisztítva kerülnek feldolgozásra. A korallt fűrész, kés, véső és köszörűkő segélyével alakítják a kívánt formára. Csiszolóanyagul olajjal kevert smirgelt vagy finomszemű homokot használnak; a fényezést vörös vasoxiddal vagy égetett magnéziával végzik. A felfűzésre szánt darabokat acélfúróval fúrják át, közben állandóan hűtik a fúrót, hogy meggátolják a felmelegedés okozta esetleges repedést. Keleten a korall ma is kedvelt anyaga az iparművészetnek; korallból készült művészi faragványok keresett tárgyai az európai és amerikai gyűjtőknek.

A zsákmány túlnyomó részét azonban Európában, és Japánban is gyöngynek csiszolják, a vékonyabb ágakat hengeres darabokká vagdalják s ezeket átfúrva lánccá fűzik. Nagyobb, szebb korallpéldányokból dísztárgyakat készítenek, a különösen szép színűeket csiszolva melltűkbe, függőkbe, gyűrűkbe foglalják. A múlt század elején szívesen készítettek a korallból kegytárgyakat, kereszteket, olvasókat. Ma az egyre nagyobb verseny szülte alacsony árak mellett sem jár jó világ a korallra, egyre kevesebben hordják, a divat úgyszólván teljesen mellőzi. A mai, üvegből, fémből, masszákból készült nyakláncok tömegében alig akadunk egy-egy korall-nyakékre. A koralltermelésben ma a japánok és az olaszok vezetnek, az évi átlagosan négy millió márkányi termelésen e két nemzet korall-halászai osztoznak.

A korall ára minőség és kereslet szerint tág határok között változik. A háborút megelőző években a leggyengébb minőség ára kilogrammonként 56 márka volt. A vörös korall átlagára 400-500 márka között változott; ezt a színt inkább Keleten, Indiában, Kínában kedvelték. Az Európában hordott sötét rózsaszínű korallért 160-2000 márkát adtak kilogrammonként, míg a legkeresettebb, világos rózsaszínű, elsőrendű korall ára a 4000 márkát is elérte. Egyes különösen szép ágakat gyűjtők vásároltak amatőr-árakon.

Utánzatok. A nemes korallt számos olcsóbb anyaggal utánozzák. Vörösre színezett csont, szaru, közönséges korall voltak a régi, galalit, celluloid az újabb utánzatok anyaga. Kaucsuk és gipsz vörösre festett és erősen összesajtolt keveréke, az úgynevezett koralin, vörös porcellán, vörös zománc ugyancsak elterjedt pótanyagok. Mindezen utánzatoktól könnyen megkülönböztethetjük a nemes korallt részben sósavval szemben tanusított viselkedése, részben már nagyító alatt jól látható szerkezete alapján.

2. Igen szép Frémy-rubinokat láthatunk a M. Nemzeti Múzeum ásványtára VII. termének középszekrényében. Az alap zöld színű, üveges-salakos szilikát, ezen és részben a rajta fennőt szillimannit-tűkön ülnek a rubin élénk vörös csoportjai. ^[VISSZA]

3. A legnagyobb mesterséges ékkőgyárak Francia- és Németországban vannak, mellettük jelentősek a svájci és olasz gyárak is. Francia gyárak: Tecla Párizs, Rubis des Alpes Párizs, Neymann et Fils Saint Etienne, Baikowsky Frères et Fils Annecy, H. Djevahirdjian S. A. Monthey. Német gyárak: I. G. Farbenindustrie Bitterfeld, Synthetische Edelsteinvertrieb Ges. Pforzheim, Wiedes Carbid-werk Freyung Zwickau. Svájcban: Swiss Jewel Co. Locarno, Chimica S. A. Genf. Cristallo A. G. Biel-Bötzingen. ^[VISSZA]