| Weöres Sándor | TARTALOM | Vas István |
1913-ban született Budapesten. Középiskolai tanulmányait Gödöllőn végezte, a budapesti egyetemen magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett. 1937–47 közt a Révai könyvkiadó lektora, 1943-ban az Ezüstkor folyóirat egyik alapítója. Írásai legsűrűbben a Nyugatban, a Magyar Csillagban, Vigiliában, Ezüstkorban, majd a Magyarokban, Kortársban, Élet és Irodalomban és a Nagyvilágban jelentek meg. A magyar katolikus irodalom európai szemhatárú, haladó képviselője. Évekig a Vigilia szerkesztőségi tagja, ma is állandó irodalomkritikusa.
Első kötetei (A tulipánok elhervadtak, 1931; A híd, 1932) még csak hangpróbák. Gazdag magyar nyelvi kultúrával felvértezve, modern francia lírikusok tolmácsolásán csiszolva stílusát, Rónay az értelem fényénél, sőt magában az intellektuális életben találja meg később a maga költői világát. Nem mintha híján lenne szenvedélynek és érzésnek, hiszen még egyik-másik korai versében szabad utat enged az elégikus hangoknak és sajátos gondolati líráján is át-áttűz a lefojtott szenvedély, felhangzik belőle a versmondat tiszta muzsikájú zengése, de kortársainak csalódását átélve nem hisz a közvetlen érzékelhető, életből merített élményben, s igazságot, szépséget csak az értelem körében, a megismerés drámájában fedez föl:
| Én egy világot építek magamban, |
| hagyjátok meg nekem. |
| A magányosságba belenyugodtam. |
| Őriz az értelem. |
| Fönt lakom a szigeten a toronyban, |
| hűs kristályokat faragok. |
| Csúcsukon az Igazság tüze lobban |
| és a Szépség ragyog. |
| (Alfa és Omega) |
Katolicizmusa nem hittételek megverselésében mutatkozik meg, hanem közvetve, egy állandóan jelen levő szellemi-művészi erkölcsiség követelményeként áll versei mögött. Összefoglaló kötetének (Te mondj el engem, 1942) ars poeticáján nyilvánvalóan látszik annak a Paul Valérynek példája, akit egyébként méltóképpen, nagyszerűen fordított, de Rónay – francia mintaképével ellentétben – a bölcselő költészetet nem tekinti kizárólagos szellemi fegyvergyakorlatnak. Intellektuális lírája a gondolati összefüggések érzékletes megelevenítésén túl a racionalizmus eszközeivel a félig tudatos belső élményeket, földerengő tudatfolyamatokat és a lét baudelaire-i "korrespondenciái"-t, egyszóval a képzeletesben sűrített sorshelyzeteket tárja fel:
Intellektuális költészetében a fel-feltörő realitásérzék élesen körvonalazható, de félálomszerűen villódzó látomásokat vetít elénk: a külvilágnak egy-egy, a fiatal Rónaynál egyébként ritka képe viszont hamar jelképpé sűrűsödik (Szárcsák). Ha néha mégis lazít egy ideig szellemének éberségén, a személyes vallomás rezignáltan tiszta, dalszerű hangján szólal meg (Bizony). Gondolati villágossága, nyelvének, ritmikájának harmóniája alapján nemzedékének legklasszikusabb ízlésű költője. Még költői technikája is – pl. tiszta rímei – Arany János hagyományának folytatására vallanak.
Rónay, akinek művészete maga az erkölcsi felelősség, a háború, a nemzeti katasztrófa, az embertelenség láttán kilép a szellem zárt világából, a korélményre téma- és hangváltozással válaszol. Főként a gyász szavát hallatja, de stílusa: kozmikus méretű víziója, tragikus pátosza és expresszivitása spirituális fogantatású humánum, nemegyszer pedig félreérthetetlen antifasizmus tanúbizonysága (Faragó Györgyhöz). Poézise ekkor a legirreálisabb, ez az irreális látás azonban a szörnyűségeiben rendkívüli pillanat hiteles, monumentális kifejezése:
| Habzó lángok közt vajúdott a jövő s romokat szült. |
| Fordult rendjén forrt a világ: madarak lezuhantak |
| kővé fagyva s a házak, a rét levegőbe repültek; |
| sírba lapultak az élők és vonakodtak a holtak |
| sírjuk mély üregébe leszállni; |
| (Az irgalmas angyal) |
Az átélt és tragikus élménnyé vált szenvedés költészetének szemléleti alapját változtatja meg. Fejlődésének 1957-ig tartó szakaszában – ahogy ez Nyár című kötetéből kiderül – esztétikájának alapelve, hogy az álmot immár meddőnek érzi és megelégeli, hogy "felhőkön lakjon" – "megművelned azt kell, ami itt van" –, mondja (Tavasz elé) és a hétköznapok gondjaiban-örömében kívánja költészetét megtalálni. Mintegy leszámol korábbi verseinek "mágikus titkai"-val, a "mindenség szép mértaná"-nak kergetésével, és a tevékeny szeretet diktálja sorait békéről és építésről (Romok helyett palotát). Klasszikusan összegező ízlését jellemzi azonban, hogy nem a tágas realista ábrázolás, hanem a stilizálóbb impresszionizmus felé fordul. Az én-líra közvetlen alapjaihoz, a bensőséges vallomáshoz tér vissza, de a beteljesült férfikor nyugodt bölcsességével keresi és meg is leli a harmóniát a világ apró részleteiben éppúgy, mint az idő múlásának értelmében.
| {572.} Az élet lassan egyre mélyebb, |
| a vágy is lassan partot ér, |
| s ura csak úgy vagy, ha a lét egy |
| szöllőszembe is belefér |
| (Elégia a Hangli hársfáiról) |
Leginkább az idill hangnemében fejezi ki a megtalált harmóniát, és stílusa tudatosan egyszerűbb lesz: "mennél mélyebb, annál egyszerűbb" (Tücsökdal). A valóság festéséhez közeledve még költői képei is a békesség, az élet jó ízének érzetét sugallják: "Mint nagy tányér, emel a Csacsirét ...", "Habzik a völgy és benne az ének, mint a pohár borban a buborék, fölfelé száll" (Remete-kertváros). A közvetlen élménnyel együtt az élet teljességét visszaadó impresszionizmusán analógiás képek cikáznak át meg át (Nyár), az értelmes lét derűjét és varázsát hirdető bölcsességének sorait a nemzeti klasszicizmus nyelvén elliptikus szépségekkel ötvözi intelemmé. Verseit most oldott, diskurzív mondatokkal építi fel, viszont a ritkább szinonimákban gazdag, kisugárzó, de semmiképpen sem szimbolista szókincse erős költői nyomatékot hordoz. Tematikai változatosságát hajlékony és sokszínű ritmikája teszi elevenné, világos rajzú benyomásait szakadatlanul lüktető meditáció hevíti.
Újabb fejlődése ismét azt igazolja, hogy művészetének elsődlegesen erkölcsi alapja van. Humanizmusa arra készteti, hogy fölemelje szavát az új világháború fenyegetése ellen (Levél a Candide írójához), és az antifasiszta ellenállás légkörét idéző szabadságverset ír (Étienne Durand kivégzése 1618-ban). "Ozeás könyvéből" című ciklusának 1944-es élményből fakadó biblikus látomásai naturálisan borzongató figyelmeztetést jelentenek a háborús gyújtogatók ellen.
Ahogy világképébe a nyugtalanság, úgy tör be szemléletébe a látomás. De amikor megint visszatér idilljéhez, ismét egyszerűbb, leíró stílusra vált át, és a klasszikus eszményhez híven, a lírai meglepetés egyszeri szépségeit csak váratlan nyelvi asszociációk erejéig engedi költészetébe. Egyedül muzsikus-portréiban – a téma természetének megfelelően – jelenik meg újra ifjúkori lírájának zománcos ragyogása, egyedül ott szólal meg kristályos zengésű hangja (Mozart, Bach, stb.). Humanizmusa realisztikus látásmóddal egyesülve a költészet szociális témáihoz is elér (Egy kiállítás képei, Három arckép). Legújabb gyűjteményének (A város és a délibáb, 1964) már szerkezete, a ciklus-beosztás is egy teljes világkép kialakításának szándékát fejezi ki.
A város és a délibáb tartalmaz impresszionista rajzot, expresszív látomást, realisztikus életképet, mítoszt, szatírát. A nagy vers megrendítő hatását azonban mindig akkor éri el, amikor a lírai vallomás hangján szólal meg. Néha helyzet-dalszerűen, egy-egy művész-portréja foglalja sallangmentes, mégis drámai szavakba ezt a közvetett vallomást:
| Mint kedves madarát, ajkáról etetett engem. |
| Megízleltette velem szívét egy almagerezdben. |
| Azóta másra se vágyom, mint a szívére: |
| hogy ételem szíve húsa legyen, italom szíve vére. |
{573.} Néhol viszont a közvetlen líra tör föl belőle és álarc nélkül, parlando természetességgel gyöngyöznek sorai (Mikor a gyümölcsök megérnek, Kis szárszói dal). A vallomás közvetlenségének gyökerénél ott a végső megrendülés, a számadás sürgetése: "Éveim lőtt szárnnyal suhannak" (Editnek, aki öregszik). Ebben a dolgokon-túli fénytörésben jelennek meg előtte a lét általános érvényű kérdései, mint Stendhalról szóló, nagy lélegzetű poémájában (Haydn gyászmiséje) vagy a Babits betegágyon lélektani meglátásokban gazdag sorainak puritán tragikumában.
Rónayban az alkotó mellett él az értékelő is. Már a két világháború között a költői stílusteremtés menetét feltáró portrékat, ismertetéseket tett közzé a Nyugat nagyjairól, például Babitsról, és nemzedéktársairól, sőt vizsgálatát az irodalomtudományra és regényekre is kiterjesztette. A magyar irodalomból különösen az élő költészet és a hozzá vezető utak érdeklik, de érzékenységét, hozzáértését megmutatta korábbi témák – Ráday, Baróti Szabó stb. – tárgyalásában is. Petőfi és Ady között (1958) című, a századvég irodalmáról szóló könyvében nem egyszerűen írói képmásokat sorakoztat fel, hanem az irodalmi élet jelenségeit és az egymás után napvilágot látó művek érzelmi és ihlettípusait – a perdita-kultuszt, a világszínház motívumát, az élet álom – tétel kibontakozását – kíséri nyomon. Könyvének érdeme, hogy felderítette a "modernségnek" azokat a jelentkezési formáit, melyeken át a magyar irodalom s főként a költészet a Világost követő évektől Ady ars poeticájáig szervesen fejlődött. Rónay világirodalmi szemhatárunkat mindenekelőtt 20. századi és reneszánsz francia költők bemutatásával tágította. Új francia költők (1947) című antológiáját kísérő tanulmányában és portréiban tovább gazdagította a Nyugatban kialakult köztudatot: kitűnően tájékozott, intuitív, de elfogulatlan életrajzát adta a modern francia lírának, – a szürrealizmusnak és az azt követő vállalkozásoknak s az Apollinaire és Claudel utáni tehetségeknek. A szerkezetre hasonló A francia reneszánsz költészetében (1956) nemcsak a téma és irodalma szakértőjének, hanem megelevenítő korrajzában az építő- és képzőművészeti jelenségek s a költői teremtés közti párhuzamokat felderítő, önálló tudományos gondolkodónak ismertük meg.
Mint prózaíró a modern regény több válfajában is elmondta tapasztalatait az emberről, társadalomról. Fiatalkori regényei között akad naturalisztikus falusi társadalom-kép, mint a Keresztút (1937) vagy családtörténeti – a kor divatos szavával élve – atmoszféra-regény (Fák és gyümölcsök, 1941). Újabb szépprózai műveiben erősebb a kritikai realista szándék, mint például a gyermekkor lelkivilágát festő A nábob halálában (1959) és folytatásában, a Képek és képzelgésekben (1960).
Műfordítóként az európai líra fontos területeit tárta fel a magyar olvasónak Michelangelótól, a francia klasszikus költőktől Rimbaud-ig, a német romantikusokig, és kivételesen jelentős munkát végzett a modern franciák ismertetésével.
| Weöres Sándor | TARTALOM | Vas István |