"Ideál" és "reál"

Amiként némiképpen módosult Világos után Erdélyi felfogása a népiességről, változott az egyéni és az eszményi kérdésében is. A negyvenes években Erdélyi az egyéni érvényesülésének tört utat az eszményivel szemben; egyénin a reált, a nemzetit, a népiest, sőt a romantikát, eszményin pedig a klasszicizmust, illetve az "utánzást" értve. A kategóriák, melyekkel dolgozott, Erdélyit hozzásegítették ahhoz, hogy a maga korának legfőbb irányzatait, támogassa, de túlságosan elvontak voltak ahhoz, hogy segítségükkel a korszak bonyolult jelenségeit és folyamatait meg lehetett volna értenie. Erdélyi az ideál és a reál (illetve: az eszményi és az egyéni, az általános és a sajátos, az utánzó és a nemzeti stb.) kategóriáit egyszersmind történeti korszakokként igyekezett felfogni, s ezért olyan általánosításokra kényszerült, melyek részint önkényesen egyszerűsítették a kor jelenségeit, részint figyelmen kívül hagytak minden olyan tényt, mely az eleve megszabott keretbe nem illett bele. Erdélyit ez a deduktív módszer téves ítéletekre is vezette; a Vörösmarty előtti korszak egész irodalmát nem lehetett az ideál jegye alá fogni, s ebben a kategóriában Csokonait éppoly kevéssé lehetett megérteni, mint Katonát, Kölcseyt éppoly kevéssé, mint Berzsenyit. De az egyéni, a reál kategóriájában sem lehetett egységbe fogni olyan különnemű jelenségeket, mint a romantika (Vörösmarty) és a népiesség (Petőfi, Arany stb.). Ha pedig a múlt irodalmát nem lehetett megérteni e kategóriák segítségével, még kevésbé a jelent, s ha műveinek túlnyomó részében Erdélyi helyesen igazodott is el a Világos utáni irodalom jelenségei között, azt csak e kategóriákban való gondolkodása ellenére tehette. Merőben deduktív, spekulatív módon, Erdélyi úgy vélte, hogy az egyéninek uralomra jutása után ez irány szélsősége következik el, vagyis a "szellemnek", az eszmének hátat fordító reál, s ezért ismét az eszményhez kell, szerinte, ellensúlyért folyamodni.

Világos után tehát Erdélyi az eszményiség szószólója lesz, s a kigondolt folyamat legújabb állomásaként eszményi és egyéni egységét, az ideál-reál költészet megvalósulását várja. A magyar líra, 1859 című tanulmányában helyesen ismeri föl a népiesség bezárkózó hajlamát, az "egyetemes emberiről" való lemondását, de mindezt a reál irány terjedésével magyarázza. A nemzetiesség túltengését is helyesen ismeri fel, de ugyancsak elvontan a reál bűnének tekinti.

Erdélyi jól látja korának jelenségeit, magyarázatukat azonban nem a valóság elemzésével, hanem elvont kategóriák alkalmazásával közelíti meg. Joggal {661.} félti a nemzetiséget, a hazafiságot, de a reál ellen védekezendő, a "világ egyik legideálisabb, leglovagiasabb nemzetének" az ipari, az üzleti pályákra tódulása miatt aggódik. A helyzetet s a teendőket Vajda János Erdélyinél tisztábban, helyesebben ítélte meg. A magyar társadalom gyakorlatibb érdeklődését, a polgárosodáshoz való idomulását Erdélyi a "magasb eszméktől a húsos fazekakhoz" pártolásnak mondja, s ő, aki valamikor az eszményítés ellen lépett fel, most úgy látja, hogy "az idealizmus túlsága sohasem oly rontó és ijesztő, mint az a tudat, hogy az anyagiság elve az érzékiség rabszolgájává alacsonyít". A forradalom előtti és utáni kort tehát Erdélyi szélsőséges egyszerűsítéssel úgy fogja föl, mint eszmeiség, illetve anyagiság korát. Ha tehát az volt a helyes valamikor, hogy a költészet "szerencsés" módon, kissé távolodjék az eszményiségtől, most, az anyag "uralmának" idején, az a kívánatos, hogy az anyag "fogadja el" a szellemet, s ily módon "érzékivé alakuljon". Az érzéki tehát: az anyaginak tisztultabb, mert szellemtől áthatott formája.

Igaza van Erdélyinek akkor is, midőn a Világos utáni költészetben a nyelv és a műgond hanyatlását észleli, de ebből a fölismerésből is doktrinér tanulságot von le: az ideál költészet jogosultságát, mivel a műgondot csak az ideál költészet, a formátlanságot pedig csak a reál tartozékának tekinti. "Ha az úgynevezett ideál költészet semmi egyebet nem hagyott volna is reánk örökül, mint épen a nyelv, az előadás gondos kezelését, mégis nagy kincset birnánk utána; és ellenkezőleg, ha semmit sem vétett volna is mást a reál fordulat mint a nyelv és előadás ellen: máris nagy rovása lehetne az itészet előtt." Erdélyi azt is helyesen látta, amit rajta kívül csak Vajda hangsúlyozott: a nemzeti eszme elfedte az emberiség eszméjét; ennek esztétikai következményét Erdélyi úgy fogalmazta meg, hogy a szép eszméjéből elveszvén az emberi, a hazainak s a nemzetinek is meg kellett romlania: "Most már a napi és népi állanak szemközt az örökkel és istenivel." Erdélyi tehát korlátokat akar állítani a népiességnek, hogy a reál terjedésének határt szabjon. Hegeliánus koncepciója értelmében ideál és reál szintézisét óhajtja, de egyszersmind (a tézis-antitézis természetéből kifolyólag) törvényszerűnek tekinti a reál bizonyos ideig tartó uralmát. Úgy véli, lehetetlen megakadályozni a reál érvényesülését, de mielőbb a szintézisre kell törekedni, vagyis arra, hogy az ellentétek "vonatkozzanak egymásra szünes szüntelen, hassák, nemesítsék egymást". A nemzeti költészetnek el kell jutnia önnön végletébe, vagyis "meg kell futnia, jól, rosszul, az anyagiság körét s áthozni belőle a testit, oly mértékben, amint a költészet eszméje megbírja; s viszont az anyagnak elfogadni a szellemet, hogy érzékivé alakuljon". Ideál és reál egymást váltásának, majd szintézisének ez a koncepciója figyelmen kívül hagyja a valóságot, az irodalom természetes szükségleteit, a polgárosodás igényeinek és folyamatának konkrétumait, melyeket a negyvenes években Erdélyi oly szerencsésen ismert föl. A reál elutasítása Erdélyinél végső soron a materializmus elutasításából ered.

Erdélyi koncepciója nem szolgálja a Világos utáni korszak irodalmi jelenségeinek megértését, sőt, félreértésekhez vezet, mint Lisznyai reállá minősítésének esetében. Az ideál-reál szintézisére való törekvés, az eszményítéshez való menekülés azt eredményezte, hogy a realizmus nagy, európai virágzásának magyar kortársai tévesen jelölték meg a követendő célokat, bizonytalanokká váltak a helyesnek és a tévesnek kijelölésében, nem ismerték fel a korukbeli {662.} világirodalom fő jelenségeit, célkitűzéseit, eltévedtek köztük, s akarva akaratlan a romantika továbbélését segítették elő, holott le akartak számolni a romantikával. A magyar realizmus fejlődésének elakadása, a magyar nemzeti irodalom beszűkülése nagyrészt az ideál-reál elmélet s méginkább az eszményítő-válogató elv átmeneti diadalának következménye.

A tartalom és a forma összefüggéséről alkotott véleményét Erdélyi az Én, a forma és a próza című cikksorozatában (1857–1858) fejtette ki, Gyulai Pállal vitatkozva, aki a formát pusztán nyelvi, stiláris kategóriának fogta fel. Erdélyi, a hegeli esztétika szellemében a tartalom és a forma elválaszthatatlan egységét bizonyítja. A szép forma nemcsak a költői nyelv eredménye, mert például "Eötvös vagy Széchenyi és Wesselényi prózáikban a lélek teljessége, a tartalom feszül ki hosszú formává, pneumatikus körmondattá". Erdélyi szerint nincs tartalom forma nélkül, "mert a tartalom nem vajudik magában, hogy formát szüljön, vagy más valakitől kapjon, hanem születnek együtt". "A forma sem több sem kevesebb – írja továbbá –, mint a tartalom teljessége."

Figyelmet érdemel Erdélyi tanulmányai közt Az ember tragédiájáról írt kritikája (1862), amelyben a falanszter-jelenetet bírálva védelmébe veszi az utópista szocializmus eszméit. Erdélyi éles szemmel figyel fel Lucifer középponti szerepére, ezért nevezi a drámát az "ördög komédiájának". Madách művének egyik ellentmondását abban látja, hogy hőse a folytonos alakváltás miatt az egyetemességből, tehát az elvontságból csak félig tud kilépni. Érdekes az a megjegyzése, hogy Madách művéből hiányzik az emberiségnek temérdek szenvedést okozó háborúk bemutatása. A szocializmus tanait, amelyeket Erdélyi főként Considérant Destinée sociale című munkájából ismert, azzal védi, hogy a falanszter-jelenetben nem lehet mást látni, "mint azon eszmék paródiáját, melyeket a civilizáció romlottsága, a társadalmi élet fenéje, a köznyomor kiáltó szava sürgetett elő az emberi elméből". Tiltakozik az ellen, hogy a "szociális tudomány" uniformizál; szerinte éppen ellenkezőleg: "Az egyéniség megmentése annak egyik fő ágazata s már-már egyik dicsősége." A bírálatban egyébként akad néhány félreértés, és Az ember tragédiája értékei nem kapnak kellő hangsúlyt. Élete utolsó éveiben Erdélyi egy világirodalomtörténeti mű (magyar nyelven az első) elkészítésén dolgozott, de csak az ókori részt fejezhette be (Egyetemes irodalomtörténet, 1868). Bevezetője irodalomelméleti nézeteinek végső összegezése.