Politikai tevékenysége és költészete a 40-es évek elején

A negyvenes évek mozgalmasabb politikai életéből Vörösmarty mint tevékeny közéleti szereplő vette ki részét. Deák Ferenccel még mint a Perczel fiúk nevelője ismerkedett meg. Sűrűn leveleztek; a nagy távolság ellenére (Deák Kehidán, Zalában élt) többször meglátogatták egymást, és barátságukat komasággal pecsételték meg: Deák lett a költő első gyermekének keresztapja. Vele együtt utazott Vörösmarty 1845-ben másik nagy barátjához, a már vak Wesselényi Miklóshoz; a zsibói kastélyban megtörtént hármas találkozó, melyről a sajtóban számos tudósítás látott napvilágot, politikai esemény számba ment. Kossuth, akivel az Athenaeum szerkesztése közben ismer {462.} kedett meg közelebbről, ugyancsak nagyra becsülte Vörösmartyt. Bevonta a költőt a Védegylet elnökségébe, s amikor az iparegyesületi választmány határozatából Kossuth 1845-ben közigazgatási hetilapot akart indítani, mások mellett Vörösmartynak is szerepet szánt a vállalkozásban.

Vörösmarty politikai tevékenységének legfőbb fóruma a reformkor egyik legfontosabb egyesülete, a Nemzeti (később Ellenzéki) Kör volt. A Kör eleinte a Széchenyi Kaszinójából kinézett vékonypénzű művészeknek, íróknak, színészeknek polgári és iparos rétegeket is vonzó, irodalompártoló asztaltársasága volt, a negyvenes évek közepére azonban a fővárosi kulturális, majd az országos politikai élet egyik legjelentősebb tényezője, Kossuth politikájának szervezett bázisa lett. E körnek – Gyulai szavával – "Vörösmarty volt központja, egyszersmind első elnöke, majd több ízben alelnöke s mindvégig legbefolyásosabb tagja". Vörösmarty politikai tevékenysége magában véve is figyelemre méltó; jelentőségét fokozza, hogy közvetlenül kötötte a költőt korához, és költészetének ihletadó forrása lett.

Vörösmarty nemigen vett részt a negyvenes évek irodalmi, esztétikai harcaiban, annál többet tett a fellépő fiatal írók érdekében. Igényes kritikát, egyszersmind önzetlen baráti szót, művészi tanácsokat, erkölcsi útmutatást, hivatásra való bátorítást elsősorban tőle kaptak a pályakezdők, akik természetesen lelkesedtek érte. Tisztelettel nézett föl rá, és mint diák verseit szavalta a fiatal Petőfi is, aki Borozójával az Athenaeumban mutatkozott be, s akit Vörösmarty a költői érvényesülésben, megélhetési gondjai csökkentésében, első verseskötetének megjelentetésében hatékonyan támogatott.

Erre az időszakra esik Vörösmarty házassága. A negyvenkét éves költő egy alig tizennyolc éves egyszerű vidéki lány, Csajághy Laura iránt gyulladt szerelemre, akivel Bajzáéknál ismerkedett meg. "Maga Bajza megcsóválta fejét – írja Vachottné – midőn régi barátja, ki nála néhány évvel idősebb volt, nejének ennél sokkal ifjabb nővérét óhajtotta nőül megnyerni. Fáy András aggodalmakat fejezett ki a nagy korkülönbség miatt ..." Két esztendő szerelmes verseinek ostroma végül is megszerezte a tartózkodó Laura beleegyezését. Az esküvőt 1843. május 9-én tartották meg. Két év alatt két fiúgyermekük született, mindkettőjüket Czuczor keresztelte meg. Később még két leányuk született, de csak az egyik fiú, Béla, és Ilonka maradt életben. András fiának elhúnytára Garay epigrammái, Petőfi pedig a Kisfiu halálára címmel írt verset 1848 májusában.

Az önkényuralom némi enyhülése, Kossuth fellépte, általában a politikai élet kibontakozása a negyvenes évek elején, a bizakodás és a tettekre mozgósító pátosz hangját szólaltatta meg a költő hazafias lírájában. Most is epigrammák tanúskodnak először világnézetének a politikai fejlődéssel együttjáró változásáról. Az ekét énekli meg mint a haza-őrzés szimbólumaival egyenrangú jelképét a munkának, sőt a kardnál is többre tartja, mert az a hatalmaskodás eszközévé válhat, a paraszti szerszám ellenben "csak használni tud" (Vashámor). Máshol a származásból eredő kiváltságok helyett a tettek előkelőségének polgári nemességét hirdeti (Ősök). Epigrammában sejlik fel a később tragikussá erősödő motívum is: a nyugati fejlett társadalmak példájának feltételes elfogadása (Miss Pardoe emlékkönyvébe, 1840); úgyszintén a természettudományi alapú humanista optimizmus (Hahnemann, Priesznitz, Vizgyógy), s epigrammai indításból magasodik ódai szárnyalású alko-{463.}tássá A Guttenberg-albumba című költeménye is. (1840) E verse rokon az emberiség sorsát mérlegre tevő későbbi nagy lírai műveivel, s bár benne foglaltatnak már mindazok a kérdések, amelyek később a kétely és a szkepszis okai lesznek, itt még nincs jelen a dilemma és a rettegés. Az elégedetlenség nem a töprengés gondolati lírájának rapszodikus hullámlökéseiben bontakozik ki, mint a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek című versekben. Amazok vívódó jellegével szemben A Guttenberg-albumba még kifelé forduló, retorikus, egyetlen ívű, hatalmas mondat, amely a maga tiszta, harmonikus szerkezetével, epigrammatikus ökonomiájával formailag is kifejezi a felsorolt nehézségekkel szembenéző magabiztos érzést, az emberi összefogásba vetett – némileg utópisztikus – hitet.

1841–42-ben keletkeztek Vörösmarty legnagyobb ódái. Mindegyikben megtaláljuk az emelkedettséget, a lírai hevület magas fokát, a kollektív téma és mozgósító költői szándék jellemző jegyeit. Kossuth harckezdésének lelkes légköre Vörösmartyt, noha tudatában volt a nehézségeknek, hittel töltötte el a megoldás lehetősége iránt, éltette benne a feladatvállalás eltökéltségét és a bizakodást, mely e nagylélegzetű versek pátoszát sugallta. Fiatalkori hazafias lírájában gyakran fordult a klasszikus ódához, de a harmincas években ez az ódatípus már csak alkalmi versül szolgált (Berzsenyi emléke, Kisfaludy Károly emlékezete, V. Ferdinánd királyhoz). A Szózatban már fellazultak az óda külső és belső formái, most pedig a Liszt Ferenchez, Az úri hölgyhöz, Az élő szobor című versekben a pátosz, mely személyhez szól, vagy személyt szólaltat meg, még oldottabb, rapszodikusabb formát nyer. A Liszt Ferenchez (1841) a Szózat nagyvilághoz forduló kiáltásának folytatása. Liszt személyében az európai magyar ideálja valósult meg, pályafutásában a magyar nemzeti egyenrangúsodás beteljesedett példáját ünnepelte a reformkori közvélemény. A vers első fele a népet is magába foglaló reformkori honszerelem vallomásává hevült megszólítás, másik fele a kérés és egyszersmind Vörösmarty ars poeticaja.

És ha honszerelmet költenél fel,

Melly ölelve tartja a jelent,

Melly a hűség szép emlékzetével

Csügg a múlton és jövőt teremt,

Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,

Hogy szivekbe menjen által a dal;

S a felébredt tiszta szenvedélyen

Nagy fiakban tettek érjenek,

És a gyenge és erős serényen

Tenni tűrni egyesűljenek;

És a nemzet, mint egy férfi álljon

Érc karokkal győzni a viszályon.

Mintha a költő önnön művének indításait és hatásait kérné vissza a zenétől, a dalkérés saját lírai hevűletének, lelkes vízióinak tár utat, ragyogóan {464.} mutatva, hogy e széles gesztusú, szuggesztív retorikájú líra mennyire a tettre ébresztés s az érdekegyesítés politikai ihletén alapult.

Az uri hölgyhöz (1841) a harmincas évek végén írt hasonló témájú versek más hangú folytatása. Azokat a megilletődés, a lovagias tisztelet, a reménykedő buzdítás jellemezte; az úri hölgyhöz Vörösmarty már a szenvedélyes kíméletlenség, a hazafiúi és osztály-felháborodás emelt hangján szól, elismerő hódolat helyett bírál és követel. Szöveg szerint monológ, fikcióját tekintve azonban párbeszéd, amelynek emelkedettségét az okozza, hogy szereplőinek viszonya ismét a legszélesebb közösségi érdekek és indulatok hordozója. Drámaisága abból fakad, hogy férfi és nő, hazafi és kozmopolita, köznemes és arisztokrata állnak egymással szemben; sugallata, hogy a természet rangja (a szépség) s a vagyon és származás társadalmi rangja mit sem ér, ha nem párosul a nemzet ügyének vállalásával. Az élő szobor (1841) közvetlen aktualitású mozgósító vers, az elnyomott lengyel nép fájdalmának ad hangot. Korábban Vörösmarty számára a zsarnoksággal való szembeszállás és a nemzethalál vízióját idézte föl; most a nemzeti ellenállás sikerekkel kecsegtető pillanatában a gondolat és az érzelem a harcot óhajtja. Az élettelen szenvedés szobrának szavai hatalmas kiáltássá elevenednek, "bútól, haragtól terhes és szilaj" "földrenditő éji vész" egyetemes idézésévé, forradalmi kihívássá a zsarnokság ellen, világébresztéssé, az "ember, világ, természet, nemzetek" lelkiismeretének grandiózus felrázásává.

Oldódjatok, ti megkövűlt tagok,

Szakadj fel dúlt keblemből, óh sohaj!

Légy mint a földrendítő éji vész

Bútól, haragtól terhes és szilaj.

S te elnyomott szó, hagyd el börtönöd;

Törj át a fásult nemzedék szivén,

Hogy megcsendűljön minden gyáva fül

Mennydörgésedtől a föld kerekén.

Kevés, de nagy, mit szólni akarok:

"Ember, világ, természet, nemzetek!

Ha van jog földön, égben irgalom,

Reám és kínaimra nézzetek!"

Az élő szobor retorikája az ódákkal rokon, de az első vers, amelyben az emberi-nemzeti közösséget ért felháborító igazságtalanságok személyes gyötrelemként jelennek meg, s amelyben a gondolatok zaklatottsága, a víziókba váltó monológ már a későbbi gondolati líra stílusjegyeit előlegezi.

A lelkes és lelkesítő hazafiúi optimizmus megnyilatkozása a Fóti dal (1842). A hazafias pátosz találkozik benne a tószt derűjével, vidámságával. A vers a bordalok hagyományos motívumaiból észrevétlen átmenettel bontakozik a reformkori hazafias gondolatok kaleidoszkópjává. Megszólal a nagyszájú semmittevést kipellengérező nemzeti öngúny, a nélkülözhetetlen és hagyományos királyéltetés, a nemzeti egységre buzdítás, a hon ellen támadó ellen-{465.}ség és árulók megbélyegzése, az utolsó öt versszak pedig a haza gyermekeit szólítja fel egységre, áldozatvállalásra.

A szabad gondolatváltás, az ihletnek szakaszról szakaszra megújuló lendülete, felfrissülő ereje, az egyes versszakok viszonylagos önállósága, s a nyolcszótagos sorokra ráütő, háromszótagnyi trocheusok ritmikus botladozása, a vers egészének mámorosan laza felépítése nem engedi feledni az ihlet alapvető könnyűségét, azt hogy a szavalónak telt pohár van a kezében, s a hazafiúi lelkesedés a bor tüzétől is hevül. A költemény méltán tett szert még a költő életében hallatlan népszerűségre.

1841-ben írta Vörösmarty Az unalomhoz című szatíráját. Ebben a parodizáló-karikírozó diák-költészet hagyománya és a népies alakteremtés gyakorlata kap az új nemzeti karakter átalakítását szolgáló igazi szatirikus feladatot. Holdvilágképű, kályhatermetű asszonyságként elevenedik meg a tunyaság, ez a Széchenyitől annyit kárhoztatott "nemzeti" tulajdonság, s gúnyos, megszégyenítő legorombításban részesül, miközben az idejétmúlt feudális nemesi életforma szatirikus társadalmi körképe rajzolódik elénk.