Bethlen történetírói

Bethlen történetírói az udvari humanista történetírás Erdélyben kialakult előzményeihez kapcsolódtak, de Baranyai Decsi János kezdeményezését folytatva már elsősorban magyarul írtak. Anyanyelvűségükkel, de nem {84.} kevésbé ideológiai álláspontjukkal – bár a nemességhez tartoztak – szorosan kapcsolódnak a kor kálvinista polgári irodalmához.

Az előző periódus deák-íróinál bemutatott, igénytelenebb naplófeljegyzések és krónikás adatgyűjtemények sorából emelkedik magasabb irodalmi rangra – tárgyilagos, fegyelmezett stílusával és világos, lényegre koncentráló kompozíciójával – Mikó Ferencnek (1585–1635), a Bethlen Gábor szolgálatában álló székely nemesnek az emlékirata. Mikó előadásának központjában személyes tapasztalatai, valamint patrónusának, Bethlen Gábornak tettei állanak, az elbeszélt események hátterét pedig az erdélyi történelemnek 1594-től 1613-ig terjedő, viszonylag zárt, tragikus eseményekben gazdag korszaka képezi. A tárgyilagos előadás közvetve, de igen világosan érzékelteti a szerző egyéniségének fejlődését is: mint szélesedik a fiatal köznemes kezdetben provinciális látóköre annyira, hogy patrónusa fejedelemmé választásakor már maga is országos ügyek áttekintésére érett politikus.

A Bethlen udvarában keletkezett történeti művek közül stílusának értékét tekintve a legkiemelkedőbb alkotás Háportoni Forró Pálnak (†1623 k.), Bethlen nemesi familiárisának Curtius Rufus-fordítása (Quintus Curtiusnak az Nagy Sándornak, macedonok királyának viselt dolgairól íratott históriája, Debrecen 1619). A Bethlen költségén megjelent munka a legjobb oldaláról mutatja be az erdélyi udvar humanista műveltségű tagjainak magas színvonalú, komoly, erkölcsös és tudós tanulságot kereső olvasmányigényét.

Curtius Rufus a császárkori római irodalomnak azt az irányzatát képviseli, amely szigorúan ragaszkodik Cicero és Livius klasszicisztikus hagyományaihoz. Ennek megfelelően az anticiceroniánus, manierista ízlés elleni világos állásfoglalásnak tekinthető Forrónak Curtius romlatlan nyelvéről mondott dicsérete. Nyelvtisztaság dolgában a fordítás sem marad el az eredeti mögött, bár az ékes és tiszta latinság hasonlóan ékes és tiszta magyarsággal való tolmácsolása az eredeti tömör mondatszerkezetek fellazítása árán volt csak lehetséges. A Curtius Rufus-fordítás így is a magyar nyelvű humanista műpróza legérettebb emlékei közé tartozik; tartalmi hűsége is hibátlan: ezt Bethlen – valószínűleg a szerző kérésére – kiadás előtt külön ellenőriztette.

Curtius Rufus munkája hősét erős erkölcsi kritikával szemléli, rámutat rendkívüli erényeire, de elítéli kivételes szerencséjéből táplálkozó elbizakodottságát, erkölcseinek meglazulását, zsarnoki tetteit. E kritikus szemlélet kizárja, hogy Forró Pál és kortársai közvetlen párhuzamra gondoltak volna Nagy Sándor és Bethlen Gábor között. Az általános erkölcsi tanulságokon túlmenő, közvetlen politikai tendencia csak az olvasóhoz és a fejedelemhez címzett ajánló levelekben található, melyeknek nagy részét Bethlen dicsérete foglalja el. Ennek során a szerző tanúságot tesz fejlett képzőművészeti ízléséről is: a helyreállított gyulafehérvári fejedelmi palota építészeti és festői díszeinek, reneszánsz pompájú berendezésének magasztaló leírása rendkívül szemléletes.

Forró ajánlólevele voltaképpen a fejedelem tetteit dicsőítő panegirisz. A politikai propagandának ezt a történetírással s másfelől a politikai erkölcsfilozófiai elmélkedéssel érintkező műfaját önállóan is művelték – latinul és magyarul egyaránt. Magyar nyelvű változatát képviseli Redmeci T. János tiszántúli prédikátornak Az felséges Bethlen Gábornak ... öt rendbeli, Isten anyaszentegyházával cselekedett jótéteményeiről (Kassa 1622) című munkája.

{85.} A Bethlen korában újjászerveződő erdélyi fejedelmi központ a hivatásos udvari történetírót sem nélkülözhette. Erre a tisztségre a fejedelem Kassa elfoglalását (1619) követően először Bocatius Jánost kérte fel, majd ennek halála (1621) után Forrónak adott megbízást. Ő is hamarosan elhalálozván 1623-tól kezdve e funkciót a Heidelbergben tanult Bojti Veres Gáspár (1595– 1640 után) látta el, aki a kipróbált humanista szabályok szerint latin nyelven, tizenkét könyvben (háromnegyed része elveszett) írta meg fejedelme uralkodásának történetét (De rebus gestis magni Gabrielis Bethlen (A nagy Bethlen Gábor viselt dolgai)). Művének sorsa a többi humanista udvari históriáéval egyezik: mire elkészül, az, akinek tetteit megörökíteni hivatott, már nem él, s kinyomtatásáról az utód nem gondoskodik.

A késő-humanista, protestáns irodalom világi jellegű alkotásai csaknem mind közvetlenül Bethlen fejedelemségéhez kapcsolódnak, jól szemléltetve, hogy a prédikátor, polgár vagy hivatalnok-nemes szerzők miként állították – sikeresen – a humanista hagyományokat őrző kálvinista tudományosság eredményeit a polgári fejlődést elősegítő fejedelmi politika szolgálatába. A Bethlen körül és szolgálatában kialakult írógárda ahhoz hasonlatos, amelyet majd később II. Rákóczi Ferenc fog kifejleszteni.