Prózafordításai

A református egyházi igények szempontjából, főként saját korában, kétségkívül 1615 után készült prózai fordításai voltak a legfontosabbak. Irodalomtörténeti tekintetben azonban ez munkásságának szürkébb, konzervatívabb része, amely magán viseli a korabeli református ortodoxia negatív vonásait is.

Legkorábbi fordításában, a Postilla Sculleticában (Oppenheim 1617) a heidelbergi udvari papnak, Abraham Scultetusnak (1566–1624) a naptári ünnepek szerint rendezett prédikációgyűjteményét tolmácsolta, hogy magyar hitsorsosait a protestáns egyházi szónoklat mintapéldányaival megismertesse. Scultetus beszédeiben ugyanaz a fárasztó pedantéria és skolasztikus módszer uralkodik, mint a kor egész református egyházi irodalmában, s nem kivétel ez alól a reformáció száz éves emlékünnepére írt és Heidelbergben ünnepélyesen elmondott beszéde sem, melyet Molnár szintén lefordított és közrebocsátott (Secularis concio evangelica, azaz Jubilaeus esztendei prédikáció, Oppenheim 1618). Molnár és olvasói azonban a prédikációkat nem az irodalom, hanem az ige-magyarázat világossága szempontjából ítélték meg, ezért írhatja előszavában, hogy húsz esztendőn keresztül gyakorta örömest hallgatta és olvasta Scultetus prédikációit, melyeknél "szebb methodussal, renddel és világosabb értelemmel" írott egyházi beszédeket nem ismer. Ugyanilyen normák szerint értékeli az általa ismert magyar postilla-kiadványokat is, s így természetes, hogy Bornemisza Péterrel szemben Kulcsár Györgynek juttatja az elsőbbséget. Jobbára hasonló teológiai kötöttségek érvényesülnek a magyar kálvinisták számára írt másik hézagpótló fordításában, az Imádságos könyvecskében (Heidelberg 1621), melyet a német reformátusok közkedvelt Bullinger– Frisius-féle imakönyvéből magyarított.

{76.} Molnár e munkák fordítását igen lelkiismeretesen végezte, de hiába volt kora legjobb nyelvi-stilisztikai felkészültségű fordítója, ha a német protestáns egyházi irodalom nehézkes termékei, amelyeknek tolmácsolására vállalkozott, bár egyelőre kielégítették a társadalom középrétegeinek igényeit, hamarosan avultaknak bizonyultak mind a puritánus kegyességi irodalommal, mind pedig a korszerű barokk művészi formákat szabadon alkalmazó katolikus vallásos művekkel szemben.

Legnagyobb arányú tudományos vállalkozása Kálvin teológiai főművének, az Institutiónak a fordítása volt Az keresztyén religióra és az igaz hitre való tanítás (Hanau 1624) címen. A mű nemzetközi ideológiatörténeti jelentőségéhez viszonyítva magyar fordításának hatása elég korlátozott. Aki a megértéséhez szükséges teológiai képzettséggel rendelkezett, latin nyelvű kiadásaihoz is hozzájutott, mások számára pedig magyarul is túlságosan nehéz olvasmánynak bizonyult. A fordítás legfőbb érdeme, hogy a 16. századi magyar nyelvű teológiai irodalomnak minden erényét és érdemes hagyományát felhasználva és magába olvasztva, mind elméleti-fogalmi, mind pedig stilisztikai vonatkozásban a legmagasabb színvonalú magyar nyelvű teológus-prózát képviseli.

A Szenci Molnár Albert által lefordított prózai művek közül a Discursus de summo bono, Az legfőbb jóról (Lőcse 1630) című erkölcsfilozófiai elmélkedés a legolvasmányosabb. Amikor a lőcsei nyomdász javaslatára és Darholcz Ferenc anyagi támogatásával e munka lefordítására vállalkozott, a könyv már régóta nem tartozott az irodalmi újdonságok közé. Német szövege, amely Georg Ziegler 16. századi latin nyelvű munkája alapján készült átdolgozás, már évtizedek óta forgalomban volt; ismeretes annak egy magyarországi kiadása (Lőcse 1618) is.

A könyv arra a kérdésre kíván feleletet adni, mi a summum bonum, a legfőbb jó, az emberi élet méltó célja és értelme. E célból számba veszi a test javait jelentő fizikai élvezeteket (jó alkalom az epikureusok szidalmazására!), a szerencse adományait, mint amilyen a gazdagság, dicsőség, szépség, rang, hatalom, és az ember szellemi képességeit. Az eredmény természetesen az, hogy a világi értékek egyike sem méltó arra, hogy a summum bonumnak tekintsük. A legfőbb jó egyedül az isten. A felhasznált történelmi példák legnagyobb csoportja a nagyurak, fejedelmek és fejedelmi kegyencek bűneit és tragikus sorsát tárja az olvasó elé. E részletekben gyakran felismerhető a feudális hatalmasok életének polgári szempontú bírálata, amely azonban, a mű korlátolt teológiai szemléletének alárendelve, csak a vallási kötöttségektől elszakadó reneszánsz életformának és a világi ideológia minden változatának cáfolatához, elutasításához szolgáltat hatásos érveket.

A magyar fordítás stílusából – az eredeti mű szellemének is megfelelően – a divatos manierista retorika dekoratív motívumai jórészt hiányoznak. Írója mindenekelőtt tanulságos olvasmányt kívánt nyújtani s ennek érdekében lehetőleg egyszerű és megszokott eszközökkel igyekezett tolmácsolni mondanivalóját. Az esztétikailag gyengébb, terjengős részleteket, az ismeretlennek érzett fogalmak mellé betoldott magyarázatokat, körülírásokat többnyire a közérthetőségre való törekvés indokolja. Így Molnár magyar prózastílusa, mely itt, élete utolsó művében a legérettebb, kortársai közüí a legkövetkezetesebben kapcsolódik a 16. századi reneszánsz műpróza polgári hagyományai-{77.}hoz. A Discursus gazdag exemplum-anyaga módot ad a fordítónak arra, hogy megmutassa, mennyire alkalmas e kiegyensúlyozott prózastílus a fordulatos, eleven, novellisztikus jellegű mondanivaló közlésére is.

Mint kora minden prózaművésze, természetesen ő is körmondatokban fogalmaz. Ezeknek szerkezete azonban világos, könnyen áttekinthető. A lassúbb folyású elmélkedő részletekben gazdagon használt szinonimák, jelzőbokrok, paralel fordulatok a gondolat pontosabb körülírását vagy nyomatékosabbá tételét, a fogalmak plasztikus, többoldalú meghatározását szolgálják. Ahol azonban a mondanivaló úgy kívánja, a körmondat a stiláris tömörítés eszközévé válik. Az elbeszélő részletekben a periódus minden egyes szakasza egy-egy tényt, a cselekmény egy-egy újabb fordulatát közli. Az elbeszélt esemény tempóját és hirtelen fordulatait az egymáshoz sokszor kötőszó nélkül kapcsolódó paralel és ellentétes mondatszakaszok sorozatával, váltakozásának ritmusával érzékelteti.