Geleji Katona István

A református egyházi irodalom legmarkánsabb egyénisége Geleji Katona István (1589–1649) volt, aki heidelbergi tanulmányainak befejezése óta (1617) állandóan az erdélyi fejedelmek udvarában töltött be tisztséget mint gyulafehérvári rektor, ifj. Bethlen István nevelője, majd pedig mint udvari pap és emellett 1633-tól mint az erdélyi egyház püspöke is. Mint az erdélyi állam-egyház teljhatalmú vezetőjének komoly érdemei voltak nemcsak egyháza, hanem az egész református közművelődés anyagi és szervezeti megerősítésében. Igen sok ifjút taníttatott külföldön, gondoskodott a tehetséges prédikátorok megfelelő elhelyezéséről, elrendelte, hogy az egyházi férfiak saját könyvtárat gyűjtsenek, támogatta az iskolákat és fejlesztette a gyulafehérvári fejedelmi nyomdát, sőt ugyanitt román nyomdát is szervezett. Igaz, hogy román nyelvű könyvek kiadásában a hatalmi egyház-politikának, a református vallás terjesztésének érdeke vezette, a görögkeletiek áttérítését célzó kiadványok azonban így is fontos szerepet töltöttek be a román irodalmi nyelv kialakulásában. Egyház- és műveltségépítő munkájánál sokkal inkább jellemzi azonban ténykedését – főként I. Rákóczi György fejedelemsége idején – a legmerevebb ortodox gondolkodás és a felekezeti, teológiai türelmetlenség. Mint az unitáriusok, szombatosok, valamint a haladó református irányzatok, a puritanizmus esküdt ellensége és következetes üldözője, különösen retrográd szerepet töltött be.

Az ő nevéhez fűződik a református ortodoxia törekvéseit reprezentáló Öreg graduál (Gyulafehérvár 1636) megszerkesztése és kiadása. A református liturgikus éneklés ekkorra már sokat vesztett jelentőségéből; a 16. századi nyomtatott graduálok már rég elhasználódtak, s a reformáció első éveiből való szer-{66.}tartási énekszövegeket már csak kéziratos másolatok őrizték. A megerősödő erdélyi államegyház vezetői megkísérelték az ortodoxiának nagyon megfelelő szertartási éneklést feléleszteni, s másrészt kiküszöbölni az eltérő helyi szokásokat és megakadályozni a szövegek variálódását. Ebből a célból még Bethlen életének utolsó éveiben hozzákezdett Keserüi Dajka János akkori erdélyi püspök Geleji Katonával együtt egy hivatalos graduál összeállításához, amit azután az utóbbi fejezett be. Eljárásuk általában az volt, hogy a már csak különböző változatokban élő szertartási énekeknek igyekeztek meghatározni a teológiailag és énekelhetőség szempontjából optimális szövegét. A könyvet I. Rákóczi György rendkívül díszes formában adatta ki és példányait ajándékként szétküldette a nevezetesebb egyházaknak. Az Öreg graduálnak Geleji Katona István által írott előszava rendkívül jellemző a református ortodoxia sivár prakticista, rnűvészetellenes beállítottságára. Geleji Katona felfogása szerint a templomi éneknek tanulságosnak és érthetőnek kell lennie: ezért elítéli nemcsak a katolikusok latin nyelvű liturgiáját, de az evangélikusoknál szokásos többszólamú éneklést és az orgona használatát is az istentisztelet alatt, az egyházi zene igényesebb, művészibb formáit távol tartva így a templomoktól.

Hatalmas terjedelmű polemikus és dogmatikus művei, melyekben a református ortodoxiával szemben álló mindenfajta irányzatot, elsősorban persze az unitárius hitelveket, igyekezett megcáfolni, hosszú munka eredményeként csak az 1640-es években készültek el: Titkok titka (Gyulafehérvár 1645), Váltság titka I–III (Várad 1645–1649). Az előbbinek függelékeként jelent meg a magyar művelődés szempontjából egyetlen igazán jelentős írása, a Magyar grammatikácska. Nem rendszeres nyelvtan, mint Szenci Molnár harminc évvel korábbi munkája; csupán a nyelvhasználat, a helyesírás és a szóképzés egyes kiragadott, vitás kérdéseivel kapcsolatban fejti ki véleményét, egyéni nyelvhasználatának igazolására és az ifjúság tanulságára. A Magyar grammatikácska egyes szabályainak túlságosan merev megfogalmazása s írójának néhány, már kortársai által is kifogásolt nyelvi különcsége ellenére hasznos munkának bizonyult. Hozzájárult a protestánsok által használt helyesírás egységesebbé válásához, s termékeny ösztönzést adott a fiatalabb íróknak – közöttük például Apácai Csere Jánosnak – a magyar nyelv tisztaságának megőrzésére és szókincsének további gazdagítására.

A protestáns egyházi értekező irodalom, amely a reformáció kezdetétől fogva olyan fontos szerepet játszott a magyar nyelvű próza fejlődésében, a reneszánsz kor végén lényegében már kikerül az irodalom érdeklődési köréből. A formális logikai érvelésnek, a skolasztikusan rendszerező okfejtésnek s a hittételek racionális eszközökkel való bizonyításának az uralma ugyanis együttjárt a kompozíció sablonossá válásával, az emócionális és retorikus elemek mellőzésével, sőt többnyire az esztétikailag hatásos részletmegoldások alkalmazásának megakadályozásával is. A protestáns vallásos prózának ezután már csak a személyes, líraibb változatai, elsősorban a kegyességi írások, mutatnak fel irodalmi stiláris értéket – különösen a puritánus mozgalom keretében. A hitvitázó irodalom nemzeti-politikai mondanivalóját pedig a világi publicisztika viszi tovább.