| 8. PROTESTÁNS HITVITÁZÓ-TEOLÓGIAI IRODALOM | TARTALOM | Alvinci Péter |
Az ellenreformációval karöltve jelentkező Habsburg-terjeszkedés ellen a protestáns polémia nagyerejű kezdete Magyari István (†1605 k.) lutheránus prédikátor nevéhez fűződik. Nádasdy Ferenc (a fekete bég) udvari prédikátora volt Sárváron (számára egy ájtatos könyvecskét is lefordított), s ura társaságában részt vett a tizenöt éves háború több ütközetében. Jelen volt Esztergom 1594. évi ostrománál, s átélte, közvetlenül tapasztalta a háború során végbemenő ama változásokat, amelyek a kor főurainak nagy részét visszavonulásba, sztoikus elmélkedésbe kényszerítették. Az országot és egyházát fenyegető válságból Magyari a bajok kimutatásával és pozitív program adásával keresett kiutat Az országokban való sok romlásoknak okairól (Sárvár 1602) című vitairatában.
Nagyhatású könyvére már a következő évben nem kisebb ember, mint Pázmány Péter válaszolt, melyre Magyari újabb vitairattal felelt, de Nádasdy halála miatt (1604), miként azt a róla mondott emlékbeszédben panaszolja, nem volt már módja azt kinyomtatni. Rövidesen ő maga is meghalt, a Bocskay-szabadságharc sikerét már nem élte meg.
Magyari vitairata a protestáns egyházi irodalom fejlődésében az átmenetnek, a fordulatnak a megnyilvánulása. Mondanivalóját tekintélyes részben még a 16. századi protestáns irodalom hagyományainak a szellemében, stílusában és érvelésmódjával fejtette ki, értékesítve a reformáció korai szakaszának számos haladó, radikális gondolatát, melyekkel ekkor már teljesen egyedül állt. Másrészt az ellenreformáció és a Habsburg-terjeszkedés veszélyére felfigyelve, elsőnek adott hangot olyan új gondolatoknak, melyek a protestáns hitvitázó irodalomnak s a Habsburg-ellenes nemzeti publicisztikának egyaránt vezér-motívumai lesznek a 17. század folyamán.
Könyvét a Nádasdy Ferencnek címzett terjedelmes ajánlólevél, egyúttal annak leggyöngébb s Pázmány számára kitűnő célpontul szolgáló része, vezeti be. Ebben a katolikusok ama vélekedésével száll szembe, mely szerint az ország romlása a protestánsok rovására írandó. De amennyire igaz Magyari álláspontja, annyira elhibázott az az érvelése, hogy a lutheri vallás azért nem lehet a romlások okozója, mert az nem "új tudomány", hanem azonos az ősi, eredeti keresztény hittel s éppen a pápisták azok, akiknek a vallása új, emberi találmány. Ez a szerencsétlen teológiai kiindulópont nagyban gyengíti Magyarinak a könyv érdemi részében kifejtett kitűnő elemzését.
Könyvében először a romlások négy okát számlálja elő: a bálványozást, vagyis a katolikus vallást; a protestánsoknak katolikusok által való üldözését, vagyis az erőszakos ellenreformációt; a "sok gonoszság"-ot, azaz a feudális uralkodó osztálynak a reformátoroktól annyit ostorozott bűneit; végül a hadakozásban elkövetett hibákat, a végvári katonaság szétzüllesztését. Ezeknek az okoknak részletezése és dokumentálása során Magyari szinte teljes egészében a korai mezővárosi reformáció propaganda-érveire, a Farkas András– Károlyi Gáspár-féle bibliás történetszemléletre, valamint – a romlások negyedik okaira vonatkozóan – a históriás énekeknek, elsősorban a Tinódi-féle tudósító énekeknek a magyar végvári katonaság sanyarú állapotát felpanaszoló gondolataira támaszkodik. Könyve második és harmadik részében mondanivalójának történeti megalapozását kísérli meg.
{61.} Ennek érdekében "régi históriákból" elősorolja azokat a jeleket, melyek arra mutatnak, hogy ha nem térünk meg vétkeinkből, még nagyobb nyomorúság szakad a fejünkre. Érvelését részint jóslásokra, bizonytalan prófétálásokra és olyan természeti katasztrófákra építi, melyek mind előjelei voltak a nagyobb romlásnak; részint pedig történelmi analógiákra alapozza, kimutatva, hogy egyes korabeli történeti jelenségekhez hasonló események régen nagy katasztrófákhoz vezettek. A harmadik részben ezután a zsidó, a római s "egyéb keresztény s pogány fejedelmek" példáit vizsgálja meg, túlnyomórészt a hadakozásra figyelve. Elmondja, hogy a rómaiak háború idején nem tartottak sok "tiszttartó"-t, a szegények adóját leszállították, a gonosz tisztviselőket megbüntették, a polgárokat megvédelmezték. Részletesen tárgyalja a rómaiak hadtudományát: előrelátásukat, gyorsaságukat, fegyelmüket. Saját korára ismételten céloz: a török gyors, a "mi fekete tyukászó hadunk" hozzá közel se jár. Említi, hogy sok példát hozhatna még fel Julius császárnak, Nagy Sándornak, Attilának, Hunyadinak és Mátyás királynak hadairól.
Könyve negyedik részének célja megmutatni, mint viselkedjünk mi magyarok, hogy a "pogány törököknek kemény vas igájokat nyakunkról lerázhassuk". Eddigi történeti módszerének megfelelően itt is a múltból meríti a tanulságokat, s három pontban foglalja ezeket össze: a házasságról, a békességről és a vitézségről való okulások csoportjába. A házasságról szóló részletben a reformátorok támadásait újítja fel a papi nőtlenség ellen; biztat a jámbor házasságra, mert "így hadhatunk maradékokat utánunk, kik a pogányok ellen ótalmazzák országunkat s nemzetségünket". Az egész mű legköltőibb része a békességről szóló, melyben Erazmus nyomán, mély átérzéssel magasztalja a béke áldásait az emberiség, a civilizáció számára. A vitézségről szóló fejtegetéssel együtt ez a rész tartalmazza a könyv legfontosabb eszmei tanulságait: a békével szembeállítja a háború pusztításait és szenvedéseit, de rámutat arra, hogy "méltó és igaz okból" mégis szükséges hadakoznunk. Ezután részben saját tapasztalatai, részben olvasmányai nyomán részletesen kifejti, milyen az okos, célszerű hadakozás módja, majd művét lendületes befejezéssel zárja le, Szkhárosi Horvát Andráshoz hasonlóan Mózes átkával festve azt a rettentő sorsot, amely a magyarságra vár, ha nem tér meg bűneiből.
Magyari könyve a teológiai-vallási kérdésfeltevéstől a vallásos köntösben jelentkező társadalmiakon keresztül a merőben világi, katonai kérdésekig halad. Míg a régebbi reformátorok pusztán a magyarság megtérésétől, vagyis a reformáció diadalától várták az ország sorsának jobbrafordulását, addig Magyari már tekintélyes részben a magyar katonaság és hadviselés megjavításában látja annak lehetőségét. Könyve gazdagon telítve van humanista vonásokkal. A zsidó–magyar történeti analógia mellé felsorakoztatja az antik történettel való párhuzamokat; a katolikus egyházzal szemben nemcsak teológiai érveket használ, hanem idézi Janus Pannonius egyik antiklerikális epigrammáját is; gazdag történelmi példatárát és a katonai fejtegetések jó részét Aventinus 16. századi törökellenes német humanista röpiratából vette, amely sok tekintetben Machiavelli politikai és katonai megfontolásaira támaszkodott; Erazmusnak a békéről szóló fejtegetései révén pedig eszmeileg és stilárisan is a legigényesebb humanista szöveget tolmácsolta.
Magyari könyvének eszméi a különböző gondolatrendszerek vegyítése folytán azonban súlyos belső ellentmondásokat tartalmaznak. A teológiai szemlé-{62.}let, valamint a világi történeti, katonai és politikai megfontolások világos koncepcióban való egyesítése természetesen nem sikerülhetett. Magyari könyvében éppen az az érdekes, hogy benne indul meg az átváltás az ország problémáinak kizárólag bibliás, vallásos szemléletéből és interpretálásából annak közvetlen politikai meglátásához. Magyari könyvét ennek az átmenetnek a küzdelme, a vallásosból a politikai szemléletbe való átfejlődés erőfeszítései teszik oly feszültté, izgalmassá. Mivel nem tudja egységes nézőpontból áttekinteni a problémákat, a mű stílusán valami nyugtalanság, izgatottság érezhető. Szándéka szerint Magyari értekezni, vitatkozni akar, és amikor ez sikerül neki, akkor stílusa sokszor szürkévé és nehézkessé válik. Amikor azonban ezt az érvelő stílust áttöri az író líraisága, amely az "édes haza" iránti féltő aggodalomban, a "szép szabadság", "szép békesség" megindító hívogatásában, a "megromlott magyarság" ostorozásában nyilvánul meg, akkor kiemelkedik az egyházi próza szokott kereteiből és előkészítőjévé válik a 17. századi hazafias-politikai publicisztika stílusának. Ez utóbbinak a terminológiája, gondolatai is már mind rendre előkerülnek Magyari könyvében; érvelésmódjának, eszméinek és programjának pedig – az ellentmondások kiküszöbölésével – nem kisebb ember lesz a továbbfejlesztője, mint Zrínyi Miklós.
| 8. PROTESTÁNS HITVITÁZÓ-TEOLÓGIAI IRODALOM | TARTALOM | Alvinci Péter |