Ecsedi Báthory István

Az elmélkedő prózának a vallásos lírához leginkább közelálló, legszubjektívebb típusát művelte igen magas művészi színvonalon a századforduló egyik leghatalmasabb református nagybirtokosa, Ecsedi Báthory István (1555– 1605) országbíró. A rendkívül gazdag és igen nagy politikai befolyással rendelkező főúr ecsedi udvara évtizedeken keresztül a keleti országrészek egyik legfontosabb irodalmi központja volt. Személyes kapcsolatban volt Balassi Bálinttal is, fiatalabb kortársai közül pedig a tizenötéves háború korának sztoikus beállítottságú irodalomkedvelő főnemeseivel. Egy ideig Rimay János is az ő szolgálatában állt. A református egyházi irodalomnak egész életén keresztül bőkezű mecénása volt, jelentős érdemei vannak a vizsolyi biblia megjelentetésével kapcsolatban is.

Aktív irodalmi tevékenységének számos emléke van: egy közelebbről nem datálható szép vallásos verse a Balassi-kódexben olvasható; nagyszámú levele kitűnő stíluskészségről tanúskodik; fennmaradt egy műkedvelő teológiai traktátusa a szentháromságról; s tekintélyes elmélkedő részei folytán irodalmi alkotásnak tekinthetjük végrendeletét is. Jelentős íróvá főműve: személyes hangú imáinak és vallásos elmélkedéseinek gyűjteménye (MTAK) avatja.

A töredékes voltában is elég terjedelmes elmélkedésgyűjteményt 1603 és 1605 között szerkesztette, korábbi fogalmazványai felhasználásával. Imáiban {46.} és elmélkedéseiben megrázó erővel jutnak kifejezésre komor érzelmei. "Semmit, Uram, érdememért nem kérek – kezdi egyik fohászkodását –, mert az én érdemem sulyok fejemre, akasztófa nyakamban, pokol lelkemben." Bűnei büntetésének érzi betegségét, gyermektelenségét, rideg családi életét s belejátszanak szorongó érzelemvilágába a Bocskay-felkelést megelőző évek katonai és politikai eseményeiből táplálkozó válságélmények is. Testi és lelki szenvedései között egyedüli vigaszként isten irgalmát dicsőíti. Fohászait a főnemesi vallásos lírával rokon szubjektív tartalom mellett emelkedett költői nyelv jellemzi, melynek képeiben, frazeológiájában igen gyakoriak a zsoltárokból származó motívumok: "Az egekből prédikáltatsz, Uram, csodáiddal; jegyekkel ez világon hirdettetsz, kiknek mi nem hiszönk; megkeményítvén nyakonkat, az térésre semmi gondonk nincsen; kinn az talponk alatt való föld sír, és magát tőlünk megvonta. – Zsírtalanná tötted, Úristen, az egeket fejönk felett, és az földet sovánnyá és keservessé, hogy az a föld méltatlan hordozzon, azonképpen az ég ok nélkül harmatozzon. – Szíveinket keserőségessé, testeinket fájdalmassá, erőnket bátortalanná és félelmessé az járásra. – Elménkkel nem bíronk, az álnokságos gondolatokban torkig úszonk, ó enn lépésemnek díszessége! – Innen vagyon, Uram, Uram, hogy kiáltonk és meg nem hallgatsz, kérönk és el nem vesszük; az mi cselekedetink ganéá és pókhálóvá löttenek: pókháló módjára levegnek ez földön."

A szakaszokba osztott, s azon belül akusztikailag tagolt prózai szöveg egy helyütt fokozatosan átmegy szabályos verses formába, s bár mint verselő Báthory nem tartozik a legigényesebbek közé, a vers és próza egymásbamosása a manierizmushoz közel álló esztétikai hatást kelt.

A szubjektív tartalmú prózai imádság műfajának valószínűleg nem Báthory István volt ekkor az egyedüli művelője, hanem a hasonló funkciójú vallásos költészet mellett mások is írtak ilyen műveket. Míg azonban a verseknek énekelhető voltuk valamivel nagyobb publicitást biztosított, az ima és elmélkedés formájában megjelenő prózai vallomások még ennyire sem kerültek nyilvánosság elé, s így még könnyebben elkallódtak. Jóllehet végrendelete tanúsága szerint Báthory István megpróbált gondoskodni arról, hogy vallásos műveit halála után az ecsedi református egyház megőrizze, egyetlen nagyobb kéziratának fennmaradása csak szerencsés véletlennek köszönhető.