| Prózai művei | TARTALOM | Kiadások |
Zrínyi levelezését még csak töredékesen ismerjük, habár az eddig kiadottak száma is megközelíti már a négyszázat. Elveszett azonban a titkárához, Vitnyédyhez írt feltehetőleg több száz levele; az öccséhez, feleségeihez s általában rokonaihoz írottak közül egyet sem ismerünk; s jelentős részben ismeretlenek még a különböző bécsi kormányszervekhez sűrűn küldött hivatalos levelei, jelentései, felterjesztései. Fennmaradt levelezésének tekintélyes részét a barátjához, Batthyány Ádámhoz írottak alkotják, ezekből a mindennapi élet eseményei közben terveit szövögető katona és politikus megnyerő vonásai tárulnak elénk. Legmegrendítőbb személyes vallomását azonban egy ismeretlen erdélyi barátjához intézte 1663 tavaszán, a végső romlást várva, a tragikus eposzi hős szerepére készülve.
A magánjellegű levelek mellett egyre szaporodnak, utolsó éveiben pedig túlsúlyra jutnak a közérdekű, gyakran a nyilvánosságnak szánt levelek. Kiemelkednek ezek közül széles politikai látókörükkel s a nemzeti királyság közelgő megvalósulásába vetett hittel a II. Rákóczi Györgyhöz írt magyar nyelvű levelek, valamint a török elleni felkészülést sürgető, a tétlenséget, nemtörődömséget ostorozó, az alvó lelkiismeretet felébreszteni akaró, többnyire latin nyelvű folyamodványok a királyhoz, a haditanácshoz, különböző külföldi hatóságokhoz. A közvéleményre gyakorolt hatás érdekében leveleit gyakran nemcsak a címzettnek küldte el, hanem másolatokban is terjesztette; a Bécsben időző külföldi követek is igyekeztek ezek szövegéhez mint fontos dokumentumokhoz hozzájutni; 1663–1664-ben pedig egyesek bekerültek az európai sajtóba is. Jól jellemzi Zrínyi propagandisztikus levélstílusát az a Vitnyédy Istvánhoz írt, heroikus hangnemben fogalmazott latin levél (1662), melyben tizenkét katonája páratlan hőstettét beszéli el: portyázás közben ezer török lepte meg őket, a maroknyi vitéz egész napon át védte magát a túlerővel szemben. "Bizony sok nemzedék nem látott ilyen virtust – írja –, nem kételkedem abban, hogy a római hősök bármelyikével össze lehet hasonlítani őket. Azért magam akartam írni róluk Kegyelmednek, hogy maga is tudtára adhassa magyar barátainak és bárcsak követésre lelkesítené őket ilyen nagy dicsőség! Én bizony méltóaknak ítélem őket arra, hogy belekerüljenek ennek a nemzedéknek történelmébe és krónikáiba."
A publicisztikai igényű levelek közül három különösen kiemelkedik emlékirat-, illetve röpirat-jellege és nagyobb terjedelme révén. A magyar nyelvű ún. Nádori emlékiratban (1653) egy "főember szolgájának" nevében beszélve nádorjelöltségének támogatását kéri az erdélyi fejedelemtől. Éles pillantása az egész európai politikai élet színpadát áttekinti, mesterien jellemzi a számba jöhető jelölteket, rendkívüli ügyességgel csoportosítja érveit saját maga törekvései mellett, rámutatva önzetlen áldozatvállalására és a siker esetén várható eredményekre.
A Montecuccoli tábornagyhoz írt latin nyelvű nyílt levél (1661) esetében a felháborodás és a méltatlankodás adja Zrínyi kezébe a tollat. Montecuccolitól személyes ellentét választotta el, s a tábornagy magamentő iratát, amelyben egyébként Zrínyit és a magyarokat vádolta Kemény János bukásáért, részesítette megsemmisítő kritikában. A levél a szellemes gúny remeke. Visszájukra fordítja Montecuccoli dicsekvéseit, s kimutatja, hogy a német segítség a {182.} megsegítettek elpusztítását jelentette. Zrínyi klasszikus latin műveltsége, finom irodalmi érzéke és ragyogó latin stílusa szellemének egyik legjobb megnyilatkozásává teszi ezt a röpiratot.
Harmadik híres publicisztikai műve (1664), egyben utolsó ránk maradt írása, Lipót királyhoz szól s a kanizsai, illetve Zrínyi-újvári eseményekről kíván tájékoztatást adni. A tények felsorolása, a történtek szándékosan részletező rajza idegen vezértársai rosszindulatú nemtörődömségét és gyávaságát leplezi le. A császári csapatok által elszenvedett saját kárait is a hadijelentések stílusában óhajtja előadni, de alig leplezett személyes indulata minduntalan átfűti a tárgyilagosnak szánt megállapításokat. Az emlékirat roppant hatást váltott ki. Bécsben azonnal kinyomatták, s a külföldi követek sietve küldték meg kormányuknak.
Zrínyi magyar levelei prózastílusának ismert erényeit mutatják, de latinul talán még művészibben fogalmazott. A latin nyelv gazdag retorikája, fokozó képessége még jobban megfelelt a lobogó temperamentumú nagy katona mondanivalójának. "Éppen latin leveleinek sziporkázó gazdagsága, fordulatossága, tömörsége láttán azt kell mondanunk, hogy a régi magyaroknak ebben a második anyanyelvében, ennek a nyelvnek sokszázados és sokoldalú fejlettségében találta meg Zrínyi azt az eszközt, ami igazán alkalmas volt írásművészete számára" (Csapodi Csaba). Nem tudjuk bizonyosan eldönteni, hogy olasz leveleit maga fogalmazta-e, a valószínűség azonban mellette szól: ezen a nyelven is mestere a tollnak.
Levelei és publicisztikai írásai méltó módon egészítik ki Zrínyi írói életművét. Elődeit és kortársait e téren is magasan felülmúlja; a leveleiben elért eszmei és művészi szintet majd csak Rákóczi Ferenc publicisztikája fogja megközelíteni.
Irodalmi munkásságának egészét és értékét tekintve Zrínyi századának, sőt a régi magyar irodalomnak legnagyobb alkotója. Pázmány és Eszterházy mellől indult el; a magyar reneszánsz költészet hagyománya és az olasz barokk irodalom hatása nagy szerepet játszott pályája kezdetén. E kezdeti ösztönzésektől politikai koncepcióját és irodalmi munkásságát tekintve, egyaránt merészen új utakra tért. Élete és munkássága rendkívül sokirányú volta ellenére is zárt, homogén egységet alkot; a barokk kor igazi gyermeke, aki rendet, egységet teremt a végtelen sokféleségben, aki a körülményekhez alkalmazkodva mindig más és más közvetlen célt tűz maga elé, s más és más eszközökkel harcol értük, – mégis mindez egyetlen nagy végső elhatározásnak, célnak van alárendelve. Ez a nagy cél, a maga elé tűzött feladat: a magyar nemzet felemelése. Ő nyitja meg a magyar nemzet ébresztőinek sorát Önmagának címezi, de egész nemzetének szánja a prózai művei elé szánt Dedicatiójának azokat a sorait, melyekben felidézve a dicsőséges régi magyar vitézek "nagy lelkeinek umbrái"-t, ezt mondatja velük: "ne aludjál, ne keresd a gyönyörűséget. Látod-e romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verésekkel és untalan való fáradsággal nyertünk, oltalmaztunk, és sok száz esztendeig megtartottunk. Kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd fáradságodat, ne szánd véredet, ne szánd életedet!"
{183.} Ez már nem a barokk udvari irodalom hangja. Zrínyi, a katolikus rendi-politika megalapozói mellől elinduló arisztokrata költő, fokozatosan eltávolodva főúr-társaitól, a nemesség vezére lett, átmenetet alkotva a magyar barokk irodalom nemesi irányzatához. Maga is hatása alá került a protestáns nemesség ellenzéki indulatának, későbbi műveivel pedig ő maga lett a nemesi nacionalizmus eszméinek, frazeológiájának leghatározottabb kifejezője, a kuruc mozgalmak politikai és ideológiai előkészítője.
Politikai tanításai, költői és prózai munkái évszázadokon át a magyar történelem és irodalom progresszív erőinek a fegyverei lettek. A kurucok és Rákóczi Ferenc sok vonatkozásban Zrínyi eszméinek egyenes örökösei; a 18. század nemesi társadalma viszont sem gondolatait, sem művészetét nem értette, elfelejtette, meg is tagadta. A század végén Ráday Gedeon volt az első, aki felismerte Zrínyi nagyságát, az ő közreműködésével jelent meg az Áfium új kiadása (Marosvásárhely 1790), s ő irányította fiatalabb kortársai figyelmét a Szigeti veszedelem művészi értékeire. A felvilágosodás és a klasszicizmus nagy írói, Kazinczyval, Batsányival, Csokonaival az élen, már régebbi irodalmunk legnagyobbjának tekintették, az eposz új kiadása (Pest 1817) is Kazinczy érdeme. A reformkori nemzeti mozgalom legnagyobb írói, Kölcsey és Vörösmarty, majd pedig az 1848–1849-es szabadságharc vezető politikusai és költői, Kossuth és Petőfi ápolták tovább Zrínyi örökségét. Első igényes életrajzát is a forradalmár Vasvári Pál írta (1847); esztétikai elemzésének igazi elindítója pedig Arany János lett (1859).
| Prózai művei | TARTALOM | Kiadások |