HADITERVEK

A KÖZPONTI hatalmak helyzete az 1917. év végén az egyes hadszintereken határozottan kedvezőnek látszott.

A nyugati front kivédte az ántánt-támadásokat; a délnyugati hadszintéren az olasz haderő a 12. Isonzo-csatában annyi vért vesztett, hogy legalább félévre támadó hadműveletekre képtelenné vált; a macedoniai fronton a bolgárok jól tartották magukat, illetve vártak a végleges német győzelemre; a keleti fronton az orosz forradalom hatása alatt az orosz és a román haderő kivált a háborút döntő tényezők sorából, ami lehetővé tette, hogy a központi hatalmaknak keleten és Törökországnak Kisázsiában az oroszokkal szemben állt és most felszabadult haderői más hadszinterekre szállíttassanak át.

Voltak azonban árnyoldalak is.

A tengeralattjáró háború nem hozta meg a várt eredményt, ami az egész germán világnak nagy csalódást okozott és egyben arra utalt, hogy a világháború eldöntését a szárazföldön kell keresni. De itt számítani kellett az amerikai haderőnek 1918 tavaszi hónapjaiban a nyugati fronton való megjelenésével. Ugyancsak számítani lehetett arra, hogy az ántánt mindaddig nyugton marad, míg Amerikából elegendő megerősítést nem kap. A háború újabb elhúzódásáról volt tehát szó. A központi hatalmak azonban már sokáig nem bírhatták el a hadiállapotot. Ez a körülmény azt parancsolta, hogy a háborút gyorsan kell befejezni. Ezt viszont megnehezítette az, hogy a francia haderő már teljesen kiheverte a Nivelle-féle támadásból eredő válságát, ahogyan ezt Pétain néhány eredményes vállalkozása bizonyította. Mindezeknél nagyobb aggodalomra adott okot a központi hatalmak erkölcsi és anyagi erejének feltarthatatlan hanyatlása. A lakosságot mindinkább erősödő békevágy töltötte el, ami elvégre négy hadiév után egészen természetes volt, de ennek a vágynak a sajtóban és a baloldali pártok magatartásában való megnyilatkozási formái megfertőzték a frontra küldött pótlások szellemét és ezzel együtt a haderő csapatainak hangulatát is. A haderő bomlása először a haditengerészetnél mutatkozott meg. A német flottánál már 1917 augusztusában kellett néhány hadihajó fűtőinek lázongását megfékezni. A monarchia flottájában 1918 februárjában tört ki lázadás. Ugyancsak lázadásszerü tüneteknek voltak minősíthetők a hadiipari gyárak munkásainak, tehát a mögöttes országrész katonáinak sztrájkjai is, amelyek úgy Németországban, mint a monarchiában ebben az időben előfordultak. Az élelmezési helyzet is aggasztóvá vált. A lakosság Németországban és Ausztriában éhezett. A monarchia ipara már alig tudta a fronton harcoló seregeket a legszükségesebb hadi, ruházati és egyéb anyaggal ellátni. Az emberanyag is fogytán volt, már a rendszeres fogyaték pótlására szükséges emberanyag kiállítása is nagy nehézségekbe ütközött. A monarchia hadvezetősége immár a fejletlen 18 éves ifjakat is a csatasorba akarta állítani.

Ez volt a helyzet, amelyben a központi hatalmaknak az 1918. év hadműveleteire nézve elhatározásra kellett jutniok.

Hindenburg a nyugati fronton való támadás mellett döntött. A német hadvezér nehéz, kockázatos, de elméletileg nem reménytelen vállalkozásra szánta el magát, mikor hadianyagban az ántántnál gyengébb seregeit rohamra rendelte. Nem kisebb feladatról volt szó, minthogy a német erő azt kisérelje meg, amit az ántánt 13 nagy csatában nem tudott elvégezni: az ellenség bástyavonalának frontális nekirohanással való áttörését. Mégis meg kellett kisérelni ezt a nehéz áttörést, mert másként nem lehetett megtörni az ántántnak a háború folytatására irányuló akaratát. Erre elérkezett az utolsó határidő, Oroszország összeomlása pedig megadta hozzá a lehetőséget is. A német fegyverbecsület megóvása is megkövetelte a harc folytatását. A német haderő még képes volt 1918-ban egy nagy, döntő hadjárat végigküzdésére, de 1919-ben már csak az önvédelemre szorítkozhatott. 1918-ban szövetségesei még jól-rosszul kitarthattak, de ezen túl a belső összeroppanást már nem kerülhették el. Ezzel szemben az ántánt két leggazdagabb és legnépesebb tagjának, Angliának és az Egyesült Államoknak katonai erőfeszítése a maximumot 1918 elején még nem érte el. A "tízezer tankos és tízezer repülőgépes" ántánthaderő a csatatereken csak 1919-ben jelenhetett meg, amikor Németországban a szervezett koplalás már szervezetlen éhinséggé fajult, a német hadiipar a teljesítőképesség csúcspontján túlhaladva, már sorvadásnak indult volna.

A gyors döntést parancsolta a német emberanyagtartalék kimerülése is. A német haderő létszáma minden hónapban, nagyobb csaták nélkül is 80.000 fővel apadt. Ezt 1918-ban már nem lehetett teljesen pótolni. Az egész évi német ujonckontingens legjobb esetben 3 hó veszteségét pótolhatta. Ezzel szemben az amerikaiak az ántánt haderejét havonta 200.000 katonával növelték. Bizonyítják ezt például a következő számadatok is: 1918 május-júliusban a német hadsereg 300.000 emberrel fogyott és ezalatt az oceánon át a francia földön 740.000 amerikai katona szállt partra.

A német haderő a nyugati fronton, 1918 március 21.-én, a támadó hadművelet megkezdésekor az orosz-román hadszintérről átvont 40 hadosztálynyi erősítéssel és Belownak az olasz frontról visszaszállított seregével együtt elérte a 192 hadosztályra tagozott 3 és fél millió főnyi létszámot (a hadtápterületet beleértve). Ekkor lett a német haderő az ántánténál (180 hadosztály) első ízben - 200.000 fővel - erősebb. Ezt az előnyt gyorsan kellett kihasználni. A nyár elején elkövetkezett a kiegyenlítődés, majd utóbb az ántánt lett erősebb, annak dacára, hogy a támadó hadművelet folyamán az orosz frontról még további 15 német hadosztály jött át.

Még azt a kérdést kell tisztáznunk, hogy Hindenburg miért nem használta fel a tervezett támadáshoz az osztrák-magyar haderő részeit is, holott ez lehetséges lett volna. Az osztrák-magyar haderő az oroszokkal való fegyverszünet alatt és után átszerveződött: 60 gyalog- és 12 lovas-hadosztályra osztatott fel. A zöme, 48 és fél gyalog hadosztály és a gyalogosított lovasság legnagyobb része az olasz hadszintérre került, a fennmaradó rész elvégezte Ukraina déli részének megszállását, ami az ott levő élelmezési készletek megszerzésén kívül azért is szükségessé vált, hogy Oroszország, amely ugyan fegyverszünetet kötött, de békekötésre nem volt hajlandó, erre kényszeríttessék és Románia teljesen elszigeteltessék. Ugyanebből az okból német csapatok megszállták Kiewet és a Polesietől északra egészen Szentpétervár közelébe hatoltak. Az említett 48 és fél gyalog-hadosztály a védelemre az olaszok ellen túlsok volt és ezért legalább 10-15 hadosztályt a nyugati frontra lehetett volna küldeni. E kérdés felől a két hadvezetőség között tárgyalások is folytak. Arz hajlandónak mutatkozott a segítségadásra és e célból egész hadsereget kivánt a német arcvonal valamelyik nyugodt szakaszára állítani. A németek azonban nem gyalogságot, hanem katonai munkaerőket kivántak, mert nem bíztak az osztrák-magyar haderő harci képességeiben az angolok és a franciák ellen. Minthogy presztizs-okok a mi haderőnknek ilyen harmadrangu szolgálatra való alkalmazását nem engedték meg és mert a király is - a németek tudta nélkül tett titkos békeajánlata (Sixtus-ügy) folytán - idegenkedett a mi hadosztályainknak a francia földön való bevetésétől, a közvetlen segítségadás elmaradt. Csupán 50 ütegnyi tüzérségi erőt küldtünk a németek rendelkezésére.

Közvetett segítséget azonban mégis adtunk. Hindenburg ugyanis március közepén, a német támadás megkezdése előtt, felkérte Arzot, hogy az olasz hadszintéren mielőbb támadást intézzen, nehogy az ott levő francia és angol hadosztályok a nyugati frontra visszaszállíttassanak.

Így alakult ki a központi hatalmak haditerve: a németek döntő támadása a nyugati fronton és a németek közvetett támogatására szánt osztrák-magyar támadás a délnyugati fronton.

Bizonyára jobb lett volna, ha utóbbi támadás elmarad és ehelyett osztrák-magyar haderők a németeket a franciaországi hadszintéren segítik.

Az ántánt számára az 1917. év a hadszintereken meglehetősen vigasztalanul fejeződött be. De reményt meríthetett a jövőre nézve a központi hatalmak országainak nehéz helyzetéből. Az ántánt vezetői tudták, hogy a mi erőink fogytán vannak, és hogy a politikai élet baloldali pártjai a háború ellen sikeresen uszítanak. Egyébként az ántánt biztosra vette, hogy a németek az orosz-román hadszintéren felszabadult hadosztályaikkal 1918 tavaszán a nyugati fronton támadásba mennek át. Ezért az ántánt-hadvezérek egyetértettek abban, hogy egyelőre védekezni kell és hogy nagyobb arányu támadó hadműveletről csak akkor lehet szó, ha majd elegendő és jól kiképzett amerikai haderő áll rendelkezésre. Úgy vélték, hogy döntő támadásukra csak 1919-ben kerülhet sor.

Ami az amerikai segítséget illeti, tudnunk kell, hogy 1918 elején francia földön már 7 erős amerikai hadosztály állt (300.000 főnyi élelmezési létszámmal), de ezek közül csak egy volt harcra teljesen alkalmas, míg 3 nyugodt frontrészeken, 3 pedig kiképző táborokban tanulta a harci mesterséget.

A jelszó tehát a "védekezés" volt. Csupán az angolok kivánták a palesztinai hadjáratot Damaskus irányában folytatni.