A lembergi csatavesztés és a német haderőnek majdnem egyidejüleg bekövetkezett marnei kudarca a monarchia seregeit válságos helyzetbe hozta. Arról volt szó, hogy vert seregnek kell azt a feladatot tovább is elvégezni, amelynek megoldása veretlen csapatokkal sem éppen szerencsésen sikerült. Ehhez jött még, hogy az orosz túlerő most már teljességében érvényesülhetett, míg a mi oldalunkon a vesztett csaták következtében elkerülhetetlen erkölcsi erőcsökkenés állt elő. Fenforgott tehát a veszély, hogy a mi seregeink az egyenlőtlen harcban teljesen elvéreznek, ha valahonnan rövidesen nem kapnak segítséget. Honnan jöhetett volna segítség? A szerb hadszintéren álló csapatok bizonyos részét erre a célra Galiciába felszállítani ekkor már nem lehetett, minthogy Potiorek még a lembergi csata idején megindította második támadó hadjáratát a szerbek ellen, ami minden erejének latbavetését követelte meg. A nyugati frontról sem lehetett német csapatokat áthozni, minthogy ott a francia üldözés megállítása volt az első teendő. Egyedül Hindenburg győzelmes serege segíthetett. Hindenburg szeptember közepén közölte is Conraddal, hogy most már megindíthatja a támadást Keletporoszország déli határáról a Narev folyón át, vagyis abban az irányban, amelyből Conrad a német közreműködést az első galiciai hadjárat alatt várta. De Conrad most már - seregeinek állapotára tekintettel - közvetlen segítséget kért, még pedig két hadtestet Galiciába, a Dunajec mentére.

Az osztrák-magyar seregek szeptember 12.-e óta Kelet-Galiciából visszavonulóban voltak. A főerők: Dankl, Auffenberg és Boroevic seregei megállás nélkül a Dunajec mögé mentek vissza, ahol szeptember második felében rendezkedhettek, minthogy az orosz megelégedett a San-menti hídfők elfoglalásával, de nagyobb erővel a San folyón túl nem üldözött, hanem előretolt csapataival a Wisloka mentén megállapodott. Körülzárta Przemysl várát, de egyébként meglehetősen nyugton maradt. Ő is sok vért vesztett a galiciai csatákban. Pihenésre volt szüksége. Így a mi seregeinknek idő jutott arra, hogy az első hadjárat igen jelentékeny anyagveszteségét pótolják. Bőhm-Ermolli serege az őt követő Bruszilov-féle orosz sereg elől egyidejüleg lassan a Kárpátok gerince mögé vonult és itt Dukla-Uzsok vonalában foglalt állást. Tovább keletre kisebb orosz haderők a Kárpátok gerincéig nyomultak elő és néhol a szembehelyezkedő népfölkelésünket visszaűzték. Ekkor történt, hogy egy merész kozákhadosztály Mármarosszigetre is betört s ott néhány napig garázdálkodott.

Még a hátrálás alatt közölte a német vezérkar új főnöke, Falkenhayn Conraddal, hogy közvetlen segítség helyett Hindenburg seregének kétharmad része Keletporoszországból mint új 9. sereg az osztrák-magyar haderő közvetett támogatása céljából annak balszárnyára, a Krakkótól északra fekvő területbe vonul és hogy innen önállóan fog bennünket az orosz ellen segíteni. Szeptember 18.-án aztán Conrad Ludendorffal tanácskozott az oroszok feltartóztatásának módjairól. Az oroszokról ekkor bizonytalan híreink voltak. Tudtuk, hogy a Wislokáig nyomultak elő, Przemysl várát körülzárolták és hogy bizonyos orosz haderők a Visztulán a San torkolata tájékán átkeltek. Ez arra látszott vallani, hogy Ivanov a mi seregeink ellen újabb támadást készít elő és hogy ennél a jövendő támadásnál az orosz seregek nem a Kárpátokon át, hanem Krakkó felé a Visztula mindkét partján fognak előremenni. Ezekre a meglehetősen bizonytalan adatokra épült fel Conrad és Hindenburg közös hadműveletének terve, amely az oroszok feltartóztatására az október elején megkezdendő ellentámadást írta elő. A közösen, de nem egységes fővezérlet alatt tervezett hadműveletben a főszerep Conradnak jutott, aki a főtámadást három sereggel (Dankl, Boroevic és az Auffenberg helyébe került József Ferdinánd főherceg seregével) a Dunajec felől a San folyón át, a melléktámadást pedig Bőhm-Ermolli seregével a Kárpátok (Dukla-Uzsok) felől átkaroló módon Lemberg irányában akarta intézni, míg Hindenburg a Visztula északi partján, a San torkolata felé előnyomulóban, a mi seregeink baloldalának fedezését vállalta magára. Sajnálatos, hogy ebben a hadműveletben a lökőerőt nem Hindenburgnak a keletporoszországi két nagy csatában győzelmes serege képviselte.

Mindenesetre merész elhatározás volt Conradtól, hogy seregeit ilyen aránylag rövid pihenés után támadásra rendelte. De nem akarta a hadműveletek ütemének szabályozását az orosznak átengedni. Ezenfelül a támadással Magyarország közvetett fedezését is kivánta elérni.

Egyébként a terv igen jó lett volna, ha az oroszok valóban úgy és olyan hamar jönnek ellenünk, ahogyan azt a mi vezéreink elképzelték. Ebben az esetben esetleg sikerülhetett volna a San-Visztula innenső partjára átjött orosz hadak ellen, jobbról Bőhm-Ermolli, balról pedig Hindenburg seregével bekerítő hadműveletet is végezni, mialatt a közép három serege az oroszt erőteljesen megragadja. De az orosz nem ment a csapdába. Az itt vezénylő Ivanov valóban tervezte a támadás folytatását, de csak október közepén és ekkor is a főerővel nem a San felől Krakkó felé, hanem Boroszló felé a Közép-Visztula mentéről, ahová öt seregéből hármat (a 4., 9. és 5.) szeptember végétől kezdve lassan - részben gyalog, részben vasúton - eltolt. Az orosz fővezér, Miklós nagyherceg terve szerint ehhez a támadáshoz csatlakozott volna Varsó felől még két sereg a keletporoszországi arcvonalról. Ez volt az "orosz gőzhenger" alapgondolata. Az orosz fővezérlet a mi seregeinket a lembergi csatával elintézettnek vélte. Ezért Galiciában csak két sereg maradt, még pedig a 3. (Radko Dimitrijew), mely Przemyslt zárta körül és a 8. (Bruszilov), mely a duklai horpadással szemben fedezte az orosz arcvonal déli szárnyát. Ezenfelül kisebb haderő az uzsoki hágótól Romániáig terjedő vonalban a kárpáti hágók felé küldetett ki azok megszállása céljából, amellyel szembe Conrad csak népfölkelést állíthatott.

De ha Conrad az orosz szándékait nem is ismerte fel, mégis a mi seregeink támadásának a San mentén sikerülni kellett volna, ha támadó lendületük bizonyos hányada az előző nagy csatákban veszendőbe nem megy. Az erőviszonyok az említett orosz eltolódás következtében nekünk kedveztek. A San felé, ahol csak egy orosz sereg állt, Conrad túlerőt irányíthatott.

A szóbanforgó támadóhadjárat még meg sem indult, mikor Hindenburg kételkedni kezdett abban, hogy a választott irányban talál-e a Visztulán innen ellenséget? Hátha az orosz a Visztula mögött arra vár, hogy a német sereg nekimenjen a megáradt folyamnak és aztán Ivangorod vagy Varsó felől az oldalába tör? Conradhoz fordult tehát azzal a javaslattal, hogy ez a balszárnyán levő Dankl-féle sereget a Visztula északi partjára tolja át. Ez némi huza-vona után annyiban történt meg, hogy Dankl seregének fele az északi partra átment és Hindenburg jobbszárnyán törekedett a San torkolata felé.

Hindenburg sejtelme helyes volt. A Visztulán innen, a San torkolata közelében csak egy kisebb orosz hadcsoportot sikerült elcsípni és megverni, de ez azért még a folyó túlsó partjára átvergődhetett. Egyéb megfogható ellenség az innenső parton nem volt. Dankl félserege ezután vissza is ment a déli partra. Hindenburg repülői ekkor jelentették, hogy a San mentéről Ivangorod felé, a Visztula jobb partján két orosz sereg elvonulása van folyamatban. Minthogy az átkelést a széles Visztulán, a túlsó parton megállapított orosz tömegek közelében kockáztatni nem lehetett, nem volt mást mit tenni, mint az inneső parton az oroszok után iramodni azzal a szándékkal, hogy amennyiben a német sereg Ivangorodot az orosznál hamarabb eléri, ott átkeljen, vagy pedig ha az oroszok térbeli előnyét már behozni nem lehetne, azok átkelését megakadályozza s az átkelt részeket a Visztulába szorítsa.

A megindult versenyfutás a célt nem egészen érte el, mert az orosz térelőnye túlságosan nagy volt. Ivangorodnál az orosz megkezdte az átkelést. Hindenburg közben arról értesült, hogy Varsóban szibériai csapatok jelentek meg. Most már arról volt szó, hogy az orosz tömegek átözönlése a San torkolattól egészen Varsóig akadályoztassék meg, vagy pedig legalább addig késleltessék, míg Conrad a San mentén győzelmesen megvívja a csatát. Ezért Hindenburg serege kénytelen volt a San torkolatától egészen Varsó erődítései alá széjjelhuzódni. Egyelőre sikerült neki úgy Varsó, mint Ivangorod előtt az oroszokat feltartóztatni. Tehermentesítésére Dankl - fokozatosan egész seregével - visszatért a Visztula balpartjára, hogy az Ivangorodig terjedő vonalban a német csapatokat felváltsa.

Közben Conrad többi seregei is elértek az ellenség elé, hogy a nagy csatát megvívják. Szerencsétlenségünkre az oroszok nem voltak hajlandók a San folyón innen velünk szembeszállni. Boroevic és a főherceg seregeinek támadása elől utóvéd-harcok között a megáradt San mögé tértek ki és félbehagyták Przemysl ostromát is. Bőhm-Ermolli serege elől is ügyesen huzódtak vissza, úgy hogy az itt tervezett átkarolásból arctámadás lett.

Így aztán Conrad seregei nehéz viszonyok között indultak a döntő támadásra, amelyből a San-menti és a chyrowi csata fejlődött ki. Hosszú heteken át dúlt a harc Przemysltől északra és délre, anélkül, hogy kielégítő eredményt hozott volna. Csapataink csak igen nagy áldozatok árán tudták néhány helyen át a Sanon való átkelést kierőszakolni. De a további térnyerés nem sikerült, sőt mikor a támadás nyilvánvaló kudarca miatt Conrad itt a védelmet rendelte el, az orosz ment át ellentámadásba s helyenként a San innenső partjára is átjutott. Itt történt, hogy a 36. cseh ezred az oroszoknak megadta magát. San-menti balsikerünk annál feltünőbb volt, mert itt Conrad az orosz ellen elegendő túlerőt tudott latba vetni.

Több szerencsével harcolt Bőhm-Ermolli javarészben magyar csapatokból álló serege, melyet Boroevic is hatásosan támogatott. Ez a sereg hosszantartó és előre-hátra hullámzó küzdelmek között a Chyrow környékén szembehelyezkedő Bruszilov-féle sereget november elejéig Samborig dobta vissza és így kedvező irányban tért nyert. De ezt a győzelmet nem lehetett kiaknázni, egyrészt, mert seregünk ereje fogytán volt, másrészt, mert a csatafront ellenkező szárnyán Dankl serege oly súlyos vereséget szenvedett, hogy Conrad kénytelen volt az egész vállalkozást félbeszakítani.

A balszárnyon ugyanis az történt, hogy az orosznak sikerült Varsónál és Ivangorodnál a balpartra átjutni. Hindenburg kénytelen volt serege zömét Varsó elé állítani, míg Ivangorodnál Conrad az oroszok nagyobb tömegeit szándékosan engedte át, hogy azokat Dankl ellentámadásaival tönkreverhesse. A gondolat jó volt, de megvalósításához hiányzott a szükséges erőteljes lendület. Ezért ez a kísérlet balul ütött ki. Dankl serege kezdeti sikerek után nehéz veszteséggel volt kénytelen október 27.-én Ivangorod elől meghátrálni. Mikor aztán egy hátrább fekvő vonalban sem tudta az átözönlött két orosz sereg (4. és 9.) túlerős támadását kivédeni, Conrad november 2.-án belenyugodott abba, hogy Dankl Krakkóra menjen vissza. Dankl serege elvesztette állományának felét és 15.000 foglyot hagyott az oroszok kezén. Ezzel végződött a közös hadjárat.

Az ivangorodi csatavesztés maga után vonta Hindenburg seregének gyors visszavonulását is. Ez a sereg Varsó előtt már amúgyis igen nehezen tartotta magát, minthogy a balszárnyát az oroszok megkerülték.

Conrad november 2.-án visszarendelte közép és jobbszárny seregeit is, mégpedig József Ferdinánd főherceg seregét Krakkó felé, Boroevic és Bőhm-Ermolli seregét a Kárpátok mögé. Az orosz újra körülzárta Przemysl várát.

Említést érdemel, hogy Hindenburg egy Varsó előtt elesett orosz tisztnél talált intézkedésből tudta meg az orosz fővezérlet tervét: az orosz gőzhenger alakítását, amelynek 5 sereggel a Közép-Visztula mentéről Boroszló irányában kellett előregördülni. Az oroszok viszont egy Keletporoszország határán elesett német tiszt leveléből értesültek arról, hogy Hindenburg serege szeptemberben vasúton déli irányban - Krakkó felé - szállíttatott el. Ennek alapján vonta el az orosz fővezérlet előbb a 2., majd az 1. sereget Keletporoszország határairól a Visztula mentére és rendelte el az ugyancsak ide eltolt 4., 5. és 9. sereggel együtt végzendő támadást október 10.-ére, amely támadás a fent vázolt módon Hindenburg és Dankl seregeire ütközött, illetve azokat visszaszorította.

Ha most a kivívott eredményt tekintjük, azt látjuk, hogy Dankl és Hindenburg az orosz tömegtámadás előhaladását mintegy két héttel késleltették, de ebben a munkában Dankl serege a pusztulás szélére jutott el. Többi seregünk támadása nem érte el a célt. Bizonyos azonban, hogy amennyiben ezek a seregek a Sanon túl, Lemberg környékére juthatnak el, akkor a déli oldalában veszélyeztetett "orosz gőzhenger" nem indul meg. A hiba abban rejlett, hogy seregeink megakadtak a San folyón, ami azért következett be, mert tüzérségi erejük az ilyen nehéz arctámadás elvégzésére nem volt elegendő és mert seregeink minősége az első galiciai hadjárat túlerőltetése következtében tagadhatatlanul megromlott.

A hadihelyzet válsága a leírt szerencsétlen hadjárattal tetőpontját érte el. Eddig az orosz tömegtámadás lehetősége Berlin felé csak a számvetésekben szerepelt, de most már ez a támadás valósággá vált. Öt orosz hadsereg megjelent a Visztula balpartján. Gyors hátrálásra kényszerítette az eddig veretlen német sereget és elseperte Dankl seregét. Ezenfelül orosz túlerő állt Keletporoszország határán. A helyzetet súlyosbította az, hogy a Galiciában levő orosz hadakkal a mi seregeink megbírkózni nem tudtak. Mindezek alapján úgy Hindenburg, mint Conrad azzal a javaslattal fordultak Falkenhaynhoz, hogy a nyugati fronton küzdő német seregektől adjon segítséget. Conrad 30 hadosztályt kért. Ennyit tartott az oroszok végleges leveretéséhez szükségesnek. Ennek a kérelemnek a teljesítése a franciákkal és angolokkal szemben a védekezésre való átmenetet jelentette volna. De Falkenhayn erre nem volt hajlandó. Küldött ugyan Hindenburgnak 3 lovas hadosztályt, mert lovasságot a nyugati hadszintéren már nem használhatott, de gyalogságot nem adott.

KRAKKÓ ÉS LODZ KÖRÜL

A november elején kialakult, végsőkig kiélezett helyzetben, mikor a mindent letiprással fenyegető orosz tömegek kezdték Nyugat-Lengyelországot egész szélességben elözönleni, maguk előtt szorítva Hindenburg és Dankl hadait, érlelődött meg Hindenburgban a világháború legvakmerőbb elhatározása. Arra szánta el magát, hogy mihelyt a visszavonulásban Szilézia határait eléri, elválik Conrad seregeitől és a maga seregét az oroszok arcvonala előtt vasúton és erőltetett gyalogmenetekben észak felé, Thorn környékére tolja el, hogy innen Lodz felé az orosz tömegek északi oldalába, s ha lehet hátába rontson. Remélte, hogy ez a lökés az orosz arcvonalt megállásra kényszeríti.

Hindenburgnak tehát alapjában véve az volt a szándéka, hogy egy seregével ferde csatarend alkalmazása mellett négy-öt orosz sereget tartóztat fel. Bízott abban, hogy a győzelmek révén vezéreivel összeforrt német sereg erős harci szelleme és rendkívüli mozgékonysága kiegyenlíti az oroszok óriási számbeli fölényét és hogy a német hadi manőver a lomha orosz tömegeket megzavarja. Mindamellett a terv vakmerő volt, mert fennforgott az a veszély, hogy a választott támadási irány a német sereget olyan területbe vezeti, ahonnan baj esetén nehezen tud visszatérni.

Conrad eleinte hallani sem akart a német seregtől való elválásról. Erre volt oka. Dankl serege ugyanis az ivangorodi csatában és az ezt követő hátrálásban annyira megrendült, hogy csak akkor érezte magát biztonságban, ha balról a németekre támaszkodik. A szomszédságnak ebből a kérdéséből Conrad és Hindenburg között igen éles nézeteltérés keletkezett. Végül is Falkenhayn vetette magát közbe, hogy a surlódásokat elsimítsa, ami azonban csak látszólag sikerült. A dolog úgy oldódott meg, hogy Hindenburg egy népfölkelő hadtestet (Woyrsch) Dankl balszárnyán hagyott, de többi csapatával észak felé elvonult, míg Conrad a szélső jobbszárnyról, a Kárpátokból Bőhm-Ermolli seregének zömét - a budapesti és az erdélyi hadtestet - vasúton Porosz-Szilézia határára tolta el, hogy innen az orosz tömegek elé vesse magát. Hindenburgnak ez kedve ellenére volt, mert attól tartott, hogy Bőhm-Ermolli hadtestei nem tudják az oroszt feltartóztatni, meghátrálnak, és maguk után vonják az oroszt Porosz-Sziléziába. Ezért azt ajánlta Conradnak, hogy menjen minden seregével a Kárpátok mögé. De Conrad nem engedett. Kijelentette, hogy Németországot a német vezér akarata ellen is megvédi. Helyesen vélte, hogy Hindenburg merészen megtervezett oldaltámadása csak akkor sikerülhet, ha az orosz tömegek arcban és déli oldalukban is megragadtatnak. Ezt a feladatot Conrad önként vállalta. A siker érdekében valóban mindent megtett. József Ferdinánd főhercegnek a San mentéről visszavett seregét Krakkónál a Visztula északi partjára, Dankl serege mellé rendelte, hogy innen az oroszok déli oldalába támadást intézhessen. Ilyenformán a monarchia északi hadainak zöme - négy seregből három és ezeken belül az északi hadszintéren levő öt magyar hadtestből négy - Németország védelmére sietett. A monarchia területének védelmére maradt: Nyugatgaliciában, Radko Dimitrijew serege ellen egy osztrák hadtest, készen arra, hogy az orosz nyomás elől Krakkóra hátráljon, a duklai horpadásban Boroevic serege és ettől keletre, az Erdős-Kárpátok hágóinak védelmére, Pflanzer-Baltin magyar népfölkelő hadcsoportja. Utóbbi Erdély védelmére októberben öreg népfölkelőkből, úgynevezett hadtápzászlóaljakból alakult meg; mikor az orosz a Kárpátok gerincéhez közeledett és azon helyenként át is tört, ide szállították, az oroszt visszaűzte és ettől kezdve a szélső jobbszárnyon az Erdős-Kárpátokat védte.

Mialatt a mi seregeink Conrad vázolt nagyvonalu terve szerint eltolódásban voltak, Hindenburg még Keletporoszországból is magához vont két hadtestet és így Thorn és Posen között pár nap alatt 5 gyalog és 2 lovas hadtest erejü sereget gyűjtött össze, melynek vezérletét Mackensenre bízta. Szerencse volt, hogy az orosz tömegek közben, Nyugatlengyelország közepének elérésekor megálltak, hogy pihenjenek, utánpótlásukat, az elrombolt utakat stb. rendbehozhassák. November közepén akarták az előnyomulást Boroszló felé folytatni és pedig a Visztulától északra négy (2., 5., 9. és 4.), délre egy (3.) sereggel, miközben ennek a hatalmas arcvonalnak északi szárnyát a Keletporoszország felől Varsón át irányított Rennenkampf-féle (1.) sereg, déli szárnyát a duklai horpadással szemben álló Bruszilov-féle (8.) sereg fedezte volna.

Mackensen serege azonban már november 11.-én megindult Lodz felé. Ennek a seregnek szép sikerei voltak. Miután áttörte a meglepett Rennenkampf-féle sereg laza arcvonalát, a következő (2.) orosz seregre rontott és azt Lodznál három oldalról bekerítette. Egy hadcsoportja (1 és fél gyalog és 1 lovas hadtest) pedig Lodzot kelet felől kerülte meg, hogy az orosz sereg körülzárását, Tannenberg mintájára, teljessé tegye. Ekkor azonban a hadiszerencse megfordult. A Lodznál védekező orosz sereg kétségbeesett helyzete dacára is keményen tartotta magát, délről csatlakozó szomszédja (Plehwe serege) pedig késedelem nélkül északnak fordult és együttesen a Varsó felől segítségre siető új orosz haderőkkel, a német megkerülő hadcsoportot Lodztól délkeletre bekerítette. Ez a hadcsoport ugyan kalandos harcok között, minden várakozás ellenére átvágta magát, de a német előnyomulás Lodz előtt megakadt. Igaz, hogy Mackensen támadása az orosz gőzhenger északi részét - 3 orosz sereget - Lodz körül megállította.

Ugyanekkor az orosz arcvonal közepét (a 4. sereget) Bőhm-Ermolli fokozatosan beérkező magyar csapatai a Woyrsch-féle német népfölkelő hadtesttel együtt tartóztatták fel.

A lodzi csatával egyidejüleg Conrad az orosz arcvonal déli szárnya ellen is végrehajtotta az ellentámadást. November 17.-én indult meg József Ferdinánd főherceg és két nappal később Dankl seregének előtörése Krakkó felől, a Visztula északi partján. A támadás az orosz gőzhenger déli seregét (9.) találta. Az orosz meghátrált és segítséget kért déli szomszédjától, a 3. seregtől. Ez erőket tolt át az északi partra és egyben tehermentesítésül a déli parton erélyes támadást intézett itt álló hadtestünk ellen, amely kénytelen volt Krakkó felé hátrálni.

Ugyanekkor Bruszilov serege a kárpáti hágók megszállása céljából benyomult a duklai horpadásba, magyar területre szorította Boroevic hadait és elfoglalta a kárpáti hágókat Duklától Uzsokig, sőt egyik hadoszlopa merész lendülettel november 23.-án Boroevic jobbszárnyát Homonnáig dobta vissza. Az orosz tehát itt az Erdős-Kárpátokon majdnem egészen áthaladt. Még egy ugrás és eléri a Magyar Alföldet. Úgy látszott, hogy Boroevic elgyengült serege képtelen az oroszt feltartóztatni.

Az ekkor beállt helyzet így jellemezhető: Conrad és Hindenburg együttes támadásának sikerült az orosz gőzhenger északi szárnyát és közepét erőteljesen megragadni és kissé visszagördíteni. Az orosz terv egyelőre megbukott. De ennek nagy ára volt: a déli szárnyon, a Kárpátok védelmére nem jutott elég osztrák-magyar haderő, ezért az orosz betört Magyarországba. Ugyancsak aggályos volt az orosz tértnyerés a Visztula déli partján, Krakkó irányában, mert ez Nyugatlengyelországban hadakozó seregeinket a monarchia területétől elvághatta. Seregeink megmentették Porosz-Sziléziát, de saját hazájuk veszedelembe került. Ezért Conrad kénytelen volt a támadást Danklnál és a főhercegnél november 25.-én beszüntetni. Új veszélyeket kellett elháritani.

LIMANOVÁNÁL ÉS A DUKLAI HORPADÁSBAN

Conrad első gondja az volt, hogy Krakkótól délre teremtsen rendet. Boroevicen egyelőre még nem segíthetett. Őt kénytelen volt magára hagyni. Az volt a terve, hogy József Ferdinánd főherceg seregét visszatolja a Visztula déli partjára és ennek ellentámadásával veri vissza az itt nagyon kellemetlenné vált oroszt. Majd aztán segíthet a duklai horpadásban is. Conrad ennek a tervnek megvalósításában jeles hadvezérnek bizonyult. A december folyamán a Kárpátokban keletkezett hadjárat döntötte el véglegesen az orosz támadás sorsát.

Boroevic magyar csapatokkal hamarosan, meglepő eredménnyel segített magán. Szélső jobbszárnyán, Homonnánál a Hazai honvédelmi minisztertől az ország belsejében szervezett és vasúton gyorsan a Kárpátokba szállított kombinált honvéd hadosztályt (Kornhaber tábornok) déli irányból és a Szurmay vezérlete alatt álló erdélyi honvéd hadosztályt Uzsok felől, keleti irányból rendelte ellentámadásra. Ez az igen szépen tervezett és erélyesen végzett hadművelet teljes sikerrel járt. Az orosz súlyos veszteségek között november vége felé menekülésszerü hátrálásra kényszerült. A jobbszárny tehát rendbejött.

De ezalatt az orosz Boroevic balszárnyán Dukla és Zboró között tört előre, december elején elfoglalta a cseh csapatokra bízott Bártfát és ettől keletre, Sztropkóig hatolt. Boroevic erre a jobbszárnyán győzelmes és most északi irányba üldöző honvédeket megállította, hogy őket vasúton Bártfa felé, ellentámadás céljából szállíthassa el. De ez időbe került. Még mielőtt a honvédek ideérhettek volna, az orosz nyomás fokozódott. A hadihelyzet oly bizonytalanná vált, hogy Boroevic a Kassa környékére való visszavonulás előkészületeit rendelte el, sőt már a Budapest felé szándékolt hátrálás gondolatával is foglalkozott.

Ebben a válságos helyzetben váratlan dolog történt. Bruszilov serege a duklai horpadásban, Boroevic nagy megkönnyebülésére megállt. Nem folytatta a támadást. Ennek az volt az oka, hogy Ivanov, az orosz délnyugati arcvonal vezére, nem Kassa, hanem Krakkó felé akarta reánk a döntő csapást mérni és ebből a célból Bruszilov seregét meggyengítette.

Említettük, hogy Dimitrijew Radko serege (a 3.) a Visztulától délre, Krakkóra vetette vissza a vele szembenálló hadtestünket. Ez az orosz vezér folytatta a támadást abban a reményben, hogy Krakkótól délre a mi arcvonalunkat áttöri és megnyitja a Bécs felé vezető utat. Kezdeti sikerei arra késztették Ivanovot, hogy minden máshol nélkülözhetőnek látszó haderejét ebben az irányban vesse latba. Ezért utasította Bruszilovot, hogy elégedjék meg a kárpáti hágók birtokával és megvédésével, vonjon ki azonnal két hadtestet arcvonalából és ezeket a Kárpátok északi lejtője mentén, Neu-Sandecen át, nyugat felé tolja el. Ezért szüntette be Bruszilov a támadást. A parancs szerint kivont arcvonalából két hadtestet és ezeket nyugati irányban, december első napjaiban elindította.

Ivanov nem számított rosszul. Boroevic örült ugyan, hogy az orosz nyomás alábbhagyott, de nem ismerte fel az orosz hadi manőver célját. Ekkor Conrad igen erélyesen beavatkozott Boroevic hadvezetésébe. Elrendelte a támadást északi irányban.

Conrad egyébként még november utolsó napjaiban kiadta a Dimitrijew Radko előtörésének feltartóztatását célzó intézkedéseit. Áttolta József Ferdinánd főherceg seregét Krakkónál a déli partra, a sereg déli szárnyán, a hegységben erős ellentámadó csoportot (három osztrák és egy segítségül kapott német hadosztályt) gyűjtött össze és ennek azt a parancsot adta, hogy Limanován át az orosz sereg déli oldalába rontson. Ebből keletkezett Krakkótól délre, a Visztula és a Kárpátok között az a csata, amelyet "limanovai" jelző alatt ismerünk.

Conrad még a csata előtt lehallgatott orosz rádiósürgönyökből tudomást szerzett arról, hogy Bruszilov seregétől rövidesen két hadtest fog Limanova felé eltolódni. Ennek alapján utasította Boroevicet, hogy a Kassa felé való hátrálás helyett Bruszilov átcsoportosuló serege ellen támadásba menjen át, mégpedig azonnal. Különös feladatává tette, hogy balszárnyával Neu-Sandec irányába nyomuljon elő és Bruszilov elvonuló hadtesteit ragadja meg, nehogy azok Krakkótól délre valahol megjelenhessenek és ott a tervezett küzdelmet a mi hátrányunkra dönthessék el. Ez a balszárny: a Szurmay vezérlete alá került és Bártfa felé eltolásban levő honvéd hadtest kapta tehát a feladatot, hogy Bruszilov hadtesteit utolérje. Versenyfutás volt így keletkezőben Szurmay és az oroszok között. A térelőny Bruszilov hadtesteinek oldalán volt, de a verseny mégis a magyarok javára dőlt el. Ám még mielőtt a verseny megkezdődött volna, Limanovánál megindult a küzdelem.

Az emlékezetes limanovai csatát december 4.-én a tiroli hadtestnek és egy német hadosztálynak az orosz sereg oldalába intézett támadása vezette be, amit jobbról Neu-Sandec felé két magyar lovashadosztály fedezett. A támadás kezdetben tért nyert, de aztán igen meglassult. Az oroszok az első lökést kivédték. Conrad számított minden eshetőségre és ezért a csata első napjától kezdve állandóan csapatokat vont ki a Krakkótól északra eső arcvonalból és azokat Limanova felé tolta el. Erre nagy szükség volt, mert az orosz is erősítéseket hozott, hogy a mi támadó csoportunkat kelet felől átkarolja. Ez a törekvése nem volt sikertelen. Így a hosszu, egy teljes hétig tartó csata során az egyik válság a másikat érte. A tiroli hadtest nehéz veszteségeket szenvedett. Önfeláldozóan verekedett a lóról szállt magyar lovasság, szurony nélküli karabéllyal a kezében, hogy a jobbszárnyunk felé törekvő erősítéseink felvonulását fedezze. Különösen kitünt ennél a Nádasdy-huszárezred. Az itt ontott vér a célt elérte. A csatafront jobbszárnyára került erősítések közül az utolsó: a kassai honvéd hadosztály (Hadffy tábornok) december 12.-én az orosz arcvonalt túlszárnyalta és ennek oldalában kedvező csoportosítással támadásra fejlődött. De az oroszok a honvédek döntő rohamát már nem várták be. Hátukat féltvén, az egész vonalon meghátráltak.

Dimitrijew Radko seregének hátát Boroevic újból előnyomult seregének balszárnya, élén a Szurmay vezette hadtesttel, hozta veszedelembe. Az említett hadtest december 7.-én indult el Boroevic balszárnyáról, a Poprád völgyéből és rossz utakon, behavazott hegyeken át, Neu-Sandecnek vett irányt. Egyidejüleg Boroevic egész serege megindult a duklai horpadáson át. A honvédhadtest december 10.-én Neu-Sandec előtt rábukkant Bruszilov nyugat felé vonuló hadoszlopának zömére és azt erélyes támadással magára vonta. Ezzel megakadályozta, hogy a limanovai csatatéren megjelenjék. Bár Szurmay honvédjei Neu-Sandec felé áttörni nem tudtak, támadásuk, valamint tőlük jobbra Boroevic többi hadtestének előnyomulása Duklán és Mezőlaborcon át, amellett, hogy visszaszerezte Uzsok kivételével valamennyi kárpáti hágót, kelet felől bekerítéssel fenyegette a Limanova körül küzdő orosz sereget, amely ebből a veszedelmes helyzetből gyors visszavonulással iparkodott kimenekülni. Ez 30.000 fogoly hátrahagyásával sikerült is. Dimitrijew Radko a Dunajec mögé, Bruszilov pedig Tarnow-Lisko vonalába hátrált. A mi csapataink hosszu idő után abba a helyzetbe jutottak, hogy nagyobb távolságra üldözhettek.

A limanovai csatatér döntő helyén magyar csapatok harcoltak. Ez teszi nekünk a csatát különösen emlékezetessé. De nevezetes volt a hadászati hatás is. Az orosz fővezérlet a Visztula északi partján Dankl serege elől is visszavette arcvonalát a Nida folyó mögé. A nagy arcvonal északi szárnyán az oroszok az időközben a nyugati frontról 6 hadosztállyal megerősített Mackensen támadása elől is hátráltak és feladták Lodz városát. Ugyancsak támadásba ment át Bőhm-Ermolli serege s az oroszokat a Pilica folyó mögé szorította vissza. Az orosz gőzhenger az egész vonalon lassan visszagördült, majd aztán a Bzura-Pilica-Nida folyók vonalában megállt. Megkezdődött az állásharc.

A Kárpátokban azonban még tovább dúlt a mozgó háború.

Conrad ugyanis most Krakkó felől két hadtestet küldött Boroevic megerősítésére és neki azt a feladatot adta, hogy az oroszt a San folyó mögé kergesse vissza és az ostromolt Przemysl várát mentse fel. Ez a gondolat természetesnek mondható s összefüggésben volt a németek szándékával, akik Lodz felől egészen a Visztuláig akartak előnyomulni. Nekik nem sikerült, - nekünk sem. De nálunk a szándék megvalósítására irányuló törekvés balesetet is idézett elő. Mindenesetre túlnehéz feladatot kapott Boroevicnek sokat szenvedett hadserege.

Az orosz nem akart a San mögé hátrálni. Ivanov segítséget küldött Bruszilovnak azzal a paranccsal, hogy Przemysl ostromának fedezése céljából a duklai horpadást foglalja vissza.

Mielőtt Boroevic a két hadtestet megkapta volna, Bruszilov - december 21.-én - támadásra indult és e hónap 27.-ig tartó nehéz harcok között Boroevic seregét a Kárpátok gerince felé szorította vissza. Az oroszok ugyan nem üldöztek tovább, de Boroevic mégis jónak látta, hogy agyoncsigázott hadseregét a Kárpátok mögé visszavezesse. Ez a téli hadjárat különösen súlyos veszteségekkel járt.

Ezzel a hadászati szépséghibával végeztük északon az első hadiévet.

A TELJESSÉG KEDVÉÉRT meg kell említenünk a szeptember közepén vívott mazuri csata után Keletporoszországban lezajlott hadi eseményeket.

Tudjuk, hogy Hindenburg szeptember második felében haderőinek zömével Conrad balszárnyára vonult. Keletporoszországban a 8. német sereg (1 és fél hadtest és ezenfelül mintegy 3 hadtest erejü népfölkelés és várőrség) maradt vissza. Megerősítésül október közepén Falkenhayn az új tartalék-hadtestek közül egyet küldött ide.

Ez a kis haderő orosz földön, a Niemen folyó előtt tartotta magát, majd mikor Hindenburg a lodzi hadműveletekhez november elején ujra két hadtestet, utóbb aztán még egy hadosztályt vont el, a 8. sereg kénytelen volt a határ mögé, a mazuri tavak vonalába visszamenni. Ebben az erődített állásban aztán az oroszokat véglegesen feltartóztatta.

HA MOST összefoglaljuk az első hadiév északi harcait, a következő eredményre jutunk:

Conrad ebben az évben északon négy támadó hadjáratot tervezett és végzett, mégpedig

1. augusztus-szeptemberben az orosz főerő lekötése, sőt megverése céljából a keletgaliciai hadjáratot, melyet a lembergi csatavesztés fejezett be; vissza kellett vonulnunk a haderő zömével a Dunajecig és egy sereggel a Kárpátok mögé,

2. októberben, Hindenburggal együttesen a Visztula mindkét partján lezajlott hadjáratot, amely a szándékolt célt nem érte el, de leleplezte a Boroszló felé tervezett orosz nagy támadás szándékát; ez a hadjárat az ivangorodi csatavesztéssel zárult; vissza kellett vonulnunk részben Krakkóig, részben a Kárpátok mögé,

3. novemberben a krakkói hadjáratot, amelyben Conrad az orosz gőzhenger közepét és déli szárnyát állította meg, de egyidejüleg az orosz Magyarországba hatolt,

4. decemberben a kárpáti hadjáratot, amely Krakkótól délre a limanovai győzelmet és ezzel együtt az orosz támadás végleges visszaverését szerezte meg, de a duklai horpadás előtt még egy kudarcot is hozott.

Ez a négy nehéz hadjárat az osztrák-magyar seregeket túlerőltette. Hogy a bekövetkezett erőelhasználódás mennyiben volt indokolt, azt az események leírásánál megbíráltuk. Mindenesetre a haderő túlságos igénybevételét jelentette az első hadjárat. Az itt elszenvedett kudarcunk szerezte meg az alapot az oroszoknak a Boroszló felé megindított nagy támadásuk megtervezésére és ebből adódott kényszerítő erővel számunkra a másik három hadjárat szükségessége. Ebből következett a túlerőltetés megdöbbentő mértéke. Lássunk erre nézve néhány számszerü adatot.

Az oroszok ellen alkalmazott négy seregünk gyalogsága augusztusban 810.000 lőfegyvernyi létszámot jelentett. November végéig három részletben összesen 300.000 puskányi pótlást kapott. De ennek dacára december közepén már csak 274.000 lőfegyverünk állt az oroszokkal szemben. Ez a 800.000 főt meghaladó veszteség (halott, sebesült, fogoly, beteg) nem maradhatott hatás nélkül a hadsereg erkölcsi erejére sem, ami különösen az emberanyag kevésbbé harcias részénél, mint a csehnél, a galiciai ruténnél, a románnál stb., mutatkozott meg feltünően.

A nehéz helyzetet súlyosbította az, hogy a déli hadszintéren decemberben súlyos csapás ért bennünket.