{7-734.} A NÖVÉNYEK ÉS ÁLLATOK ISMERETE

Az embert körülvevő élővilág életét az ember pontosan megfigyeli, ismeri. Ám szubjektív szemlélete miatt az emberi világ képét, törvényszerűségeit erre is kiterjeszti. A növények lelkes lények, csodatevő erővel, emberi tulajdonságokkal rendelkezhetnek, szellemeket, tündéreket, embereket bonthat ki a képzelet a fából, nádszálból, virágból (Nagy O. 1974). Az állatvilág még inkább így jelenik meg. A totemisztikus állatősök az emberi és az állatvilág szoros kapcsolatát is jelzik. Az állatoknak beszélt nyelvük, emberi tulajdonságaik vannak (ravasz, gonosz, bátor, okos, buta), s bizony természetfeletti erővel rendelkező személyek állat (macska, ló, farkas, róka, bika) alakját tudják ölteni. Különösen a társulásban élő állatok (méhek, hangyák) keltik fel az ember érdeklődését, s ezek együttesére már nemcsak az egyes emberi tulajdonságokat, de a mindenkori társadalom képét is rávetítik. A két világ, csakúgy mint az ember és az élettelen természet, a csillagos égbolt, elválaszthatatlan egységet alkot. Az ismeretek alapja azonban a pontos megfigyelés. A természetben élő ember az őt körülvevő növényeket, állatokat, hogy felhasználhassa saját céljaira is, pontosan ismeri. Szaporodásuk, növekedésük, életfeltételeik minden mozzanatát megjegyzi, ismeri a számára hasznos vagy káros tulajdonságaikat, s ezeket az ismereteket nemzedékről nemzedékre hagyományozza. Az élővilág emberi tulajdonságokkal való felruházása a hiedelmek értelmezéseként, magyarázataként szolgál, s nem a tényleges tudást tükrözi. A megfigyelés pontosságára, a legapróbb részletek ismeretére, tudására lássunk egy példát Kenderesről az orvosi piócával kapcsolatban: „…kisebb állóvizekben találhatjuk. Folyókban, patakokban szinte egyáltalán nem él. Leginkább az iszapos, agyagos, málékony talajú, meleg, lágy és átfolyásos vízű tavakat kedvelik. Égerfák környékén nem találhatunk, mert ez különleges és egyben alkalmatlan ízt ad a víznek. A ragadozó halak és nagyobb békák pusztítják a piócát, a mocsári vízimadarak, mindenféle kacsafaj, nagyobb és kisebb vízityúkok, a szárazföldi és vízi patkányok, valamint a csigák és kagylók is irtják őket. Szeretik a nádast, egyes cserjéket és növényeket…” (Bakos 1982: 122). Már maga az ilyen leírás is mutatja, hogy az egy közösségben élő ismeretek megközelítik a múlt század közepi vagy korábbi rendszerező, leíró természettudományos szemléletet.

A gyűjtögető gazdálkodással foglalkozó leírások széles körű növényismeretről tanúskodnak (Gunda 1939, 1966a: 13–64; Szabó T. E. A.–Péntek 1976; Rab–Tankó P.–Tankó M. 1981). Ezt a tudást azonban nem az egyes ember, hanem egy egész közösség őrzi, bár vannak kivételes személyek, akik általában nagy tudásanyagot hordoznak. Gyimesbükkön 36 adatközlőtől gyűjtöttek a szerzők 251 növényre vonatkozó anyagot. Répáshután 21 adatközlő ismert 190 növényt, tudta felhasználási módját. Ezek között a szántóföldi és kerti termesztett növények, gyümölcsfák is ott vannak. Csépáról ugyanakkor 225 növényt ismertet 20 adatközlőtől Csetényi Mihályné kézirata, s ezek a növények csak ártéren lelhetők fel, köztük kultúrnövények is (Csetényi 1978).

A széles körű növényismeret mellett a felhasználás módjai egyszerűbbek. Gyimesbükkön a 251 feljegyzett növény legnagyobb részét a népi gyógyászatban használták: 131 fajt 53-féle módon. 99 fajt 14-féle módon a táplálkozásban, csemegének, 15 fajt egyféleképpen állati eledelként, s nagy még a dísznövényfajok (62) s a hiedelmekben, szokásokban szereplő növények (21) száma. Festőnövényként (gyapjú- és tojásfestés) 7, mosáshoz 2 növényfajt soroltak a szerzők. „Különfélék” címszó alatt 26 faj 11-féle felhasználási módja szerepel. Végül 13 fajt a népi ipar hasznosított. Vadon termő növényeink másutt {7-735.} is ezt az arányt mutatják. Leginkább a gyógyításban, az emberi és állati táplálkozásban hasznosítják őket, egyéb területen alkalmazásuk ugyan intenzív, de kevés fajra, fajtára terjed ki. E szerteágazó ismeretanyagból a továbbiakban csupán három területet tárgyalunk.

Bizonyos illóolaj tartalmú növényeket a házi férgek elűzésére régóta és széles körben használnak. Ezeket a kalendáriumok, gazdasszonyoknak szóló hasznos tudnivalókat tartalmazó könyvek s a csíziók is egyaránt népszerűsítették. Mindenütt kötődött azonban a helyileg fellelhető növényekhez (Nagyváthy 1820; Viga 1987). A gyapjúruhákat károsító moly ellen a gyakori szellőztetésen, átkefélésen kívül ajánlják s használják a szekrénybe rakott, ruhák közé tett leveles dohányt, a szürkés levelű és kék virágú, illatos levendulát, a rozmaringot vagy az erős illatú, piros vagy rózsaszín virágú kakukkfüvet (Tiszafüred). Gyimesbükkön a még „éretlen, puha héjú diót”, illetve levelét. Átlyuggalt zacskókba tett, összetört levendulavirágot, -levelet is sokan használnak molyirtóként. A bolhákat is illóolaj tartalmú növényekkel lehet távol tartani: a vadfodormenta, a zöldüröm és a fehérüröm Gyimesbükkön, a szalmazsákba helyezett diólevél Matolcson, Répáshután használatos. Nagyváthy János hasznos tanácsként ugyane célra ürmöt, földibodzát, izsópot, zsályát és muskátlit ajánl, illetve azt, hogy harmatos és ragadós égerfalevelet hintsenek a szoba földjére este, s ez megragasztja a bolhákat, egyszerűen ki lehet őket seperni (Nagyváthy 1820: 216–217). Ugyanő a poloska ellen ajánlja a dohány, a kaskarilla, a földibodza, üröm, zsálya, levendula együttesét, vagy főzetét zsírral keverve.

Az alföldi szőlőskertek élő sövényére mézvirágot futtattak. Ez a fehér fürtű, lágyszárú futónövény erős illatú, s az érő szőlőben a darazsakat magához vonzza, nem dézsmálják meg a bogyókat. A Kiskunságban a jószág enyhelyéül szolgáló, árnyékvető akácfák közé lehetőleg mindig ültetnek néhány erős, kellemetlen szagú ecetfát, mert ez elriasztja a legyet az enyhelyre kötött nyári jászoltól. A gyümölcsösbe ültetett néhány móra-bóra szilvafa sem csak csemege. Ez is a darazsakat vonzza magához, s védi a kártevéstől a körtét, almát. Elterjedt gyakorlat, hogy gyökeres zöldséget (petrezselyem, sárgarépa) nem szabad ültetni orgonabokor vagy fa közelébe, mert drótférges lesz. A népi gyakorlat tehát alkalmazni tudott olyan, a növények tulajdonságaira, érési idejére alapozott eljárásokat, amelyek természetes védelmet nyújtottak, illetve kihasználták az élő vagy holt növények jól ismert tulajdonságait. A növénytermesztésben, kertészetben aztán ez még nagyobb jelentőséget kaphatott a köztesek termesztésében, a föld intenzív kihasználásában (kukorica és tök, zöldség és köztesként vetett gyors érésű mák, két- vagy háromszintes művelésű szőlők az alföldi homoki szőlővidékeken: köztesként bab, zöldség, szőlő, gyümölcsfa). A vadon termő növényeknél a növénytársulások ismerete a ritka fajok fellelésére, gombászóhelyek gyors megtalálására s általában a gyűjtögetés egészére vezethették rá az embert.

A növények mérgező hatóanyagát a halászatban hasznosítják. A mérgező növények rostjait, termésüket összetörik, hogy a víz könnyebben kioldhassa a hatóanyagot, a vizet többnyire felduzzasztják, folyását meglassítják, hogy egy bizonyos szakasz telítődhessen a mérgező anyaggal. Az elbódult halat ezután már kézzel meg lehet fogni. Kenderáztatókban, felduzzasztott kis patakokban, elrekesztett folyórészeken a bomló kender bódító mérge miatt a halak „megkergülnek”, forognak, vagy fel is vetődnek a víz színére majdnem döglötten. Ilyenkor országszerte szokás a halfogás. A mérgező halászat legjobb összefoglalását Gunda Béla adta, s bár Erdély nyugati hegyvidékét vizsgálta, párhuzamaiban {7-736.} egyes mérgező növények magyarországi elterjedését is felvonultatta (Gunda 1966a: 65–135). A halászatban legáltalánosabban használt mérgező növényünk a kutyatejfélék (Euphorbia-félék) s az ökörfarkkórók (Verbascum-félék) változatos, fajtákban gazdag s népi nevekben szétágazó családja. Erdélyben a magyarok, románok, az Ipoly mentiek, ormánságiak, alföldi magyarok egyaránt használták. A bürök (Conium maculatum) használata az Erdélyi-érchegységre, Gyalui-havasokra korlátozható inkább, máshonnan adatok nincsenek. A beléndek (Hyoscyamus niger) Erdélyben s az Alföldön, a maszlag (Datura stramonium) országszerte használt halmérgező növény. A szerző a nadragulya (Atropa belladona), az összetört légyölő galóca (Amanita muscaria) lokális, erdélyi használatát derítette fel. Adat van az éretlen zöld dió s a diólevél vízbe szórásáról, halméregként való alkalmazásáról is. Ecsedi István szerint a pákászok az Alföldön nemcsak a kenderáztatáskor vették igénybe a kender hatóanyagát, hanem a vadkender (Cannabis sativa) összetört szárával és levelével is mérgezték a halat (Ecsedi 1934: 113). A mérgező anyagú növényektől, főként a kutyatejtől tiltották a gyermekeket. Tudták, hogy a növény nedvétől – mert az gyulladást okoz – arcuk feldagad. Az állat kerülte, nem legelte le, de széna közé keveredve bajt hozhatott, ezért a rétet megtisztították a mérgező növényektől.

A növényismeret külön területe a növény különböző részeinek festőanyagként való használata, ami már komolyabb vegyi ismereteket is feltételez. Egyrészt bármilyen szín tartóssá tételéhez valamilyen savas adalékot kell keverni, azzal együtt főzni a festésre szánt fonalat, ruhát, tojást, másrészt ismerni kell a színek keverését is (pl. zöld színt kék és sárga vegyítésével lehet kapni). Hazai festőnövényeinkkel először Györffy István foglalkozott, de nem tért ki a bőr, szeszes italok, szalma, fa s egyéb, nem textil anyagok festésére. Külön leírta viszont a tintakészítést és a tojásfestékeket (Györffy I. 1921). Festőnövényeinkkel szórványosan foglalkoztak mások is, sok adatot közöltek a textíliákkal, viselettel, szűcsmunkákkal foglalkozó tanulmányok, de összefoglalóan csak két erdélyi közlés áll rendelkezésünkre, mindkettő Csíkból (Vámszer 1932; Miklóssy 1978). A festőnövények egy részét levéllel, ággal, virággal együtt használják, de csak a virág, a lágy szár, a gyökér vagy gyöktörzs is lehet színező. Adalékként utóbb timsót, ecetet, rézgálicot, olykor lugot, illetve a korpacibere levét, savót, húgyot, vörösboros hordók oldalára rakódott, színerősítő vakarékot adnak a főzethez leginkább. Már Györffy István is megjegyezte, hogy a zöld színt nehéz kikeverni, mert nincs hazánkban elegendő kék festőanyag, a közvetlenül való zöld festés pedig nem tartós, könnyen elbomlik. Csíkban a megbarnult levelek festésre használása rendkívül gyakori, különböző színárnyalatokat érnek el vele, s mivel itt a zöld már elemeire bomlott (narancssárga színű karotinra és aranysárga színű xantofilra), a festés igen tartós marad (Miklóssy 1978: 92). Györffy István az anyagát nem mindig lokalizálja, s általában azokat gyűjtötte össze, amelyek szélesebb körben használatosak. A sárga szín festéséhez a rekettye leveles, virágos ágát vagy virágát (Genista tinctoria), a sárga gyopár virágát (Helichrysum arenarium), a mezei mustár (Sinapis arvensis) virágját, a szömörce (Rhus cotinus) virágzás előtti szárított leveleit, fiatal hajtásait, az égerfa (Alnus glutinosa) kérgét (ez téglavörös színt ad) vasgáliccal keverve (így válik sárgává) használják fel – fonal, textil esetében. Kéket leginkább a csülleng (Isatis tinctoria) ad, s ritkábban a timsóval kevert ibolya (Viola odorata), a kígyóhagyma (Muscari comosum Mill. M. botryoides) s a kikerics (Colchicum autumnale) virága. A zöldet Györffy István szerint nem közvetlenül, hanem kéket és sárgát keverve állítják elő. A vörös leggyakoribb festőnövénye a buzér (Rubia {7-737.} tinctorum), illetve a báránypirosító (Alkanna Tinctoria) gyökere. Fekete és barna egyaránt elérhető – csak az oldat töménysége, főzési ideje más – az égerfa (Alnus glutinosa) leveleivel és fiatal hajtásaival, a dió nyers vagy szárított kopáncsfőzetével (Juglans nigra) s a tüdőfűvel (Pulmonaria officinalis). Györffy István még egész sor, sárga, vörös, kék, zöld, fekete színt adó tojásfestő növényt is felsorol. Itt nem fontos tartós színt elérni, maga a tárgy mulandó. Miklóssy V. Vilmos a Csíki-medencében 68 növényt nevez meg festőnövény gyanánt. Ő nemcsak a textíliák, hanem a tojás, fa, szalma, szeszes ital, padló festésére szolgáló növényeket is elősorolja. Közülük nem egy több szín elérésére is szolgál, illetve keverékük színeket, színárnyalatokat is jelent. Anyagtól függetlenül gyűjtésében sárga szín 17, barna 17, zöld 14, piros 10, kék 4, fekete 4, lila 1 növénnyel érhető el. A növényi festőanyagok tartósak, nem fakulnak, színük élénksége megmarad, szemben a vegyileg előállított festékekkel. Legutóbb Timárné Balázsy Ágnes restaurátor diplomamunkájában régi textíliák festőanyagának elemzésére dolgozott ki módszert, s Szent István koronázási palástjától középkori miseruhán, nemesi viseleten és szőnyegeken át elemezte a használatos festőanyagokat (Timárné 1986). Megvizsgálta a Néprajzi Múzeum kunsági szőrhímzéseit is. Vizsgálatai során megállapította, hogy a nagykunsági és dél-alföldi szőrhímzésekhez kizárólag természetes festőanyagokat használtak. A kék színt indigóval, a pirosat buzérral vagy kosenillel érték el. Ezt feltehetőleg kereskedők árulták. A sárga, fekete és barna színekhez inkább a ház körül található növényeket használták. Sárga fonalakon festőrezedát, barnán borsos keserűfüvet, feketén bodzafa gyökerét azonosította. Mivel tájanként más-más és sokféle színezőanyagot használhattak, valamennyit nem határozhatták meg. Karcagon a feketéhez kékfa, Orosházán tannin a használatos, sárgát még kamillával és sáfrányos szeklicével is elérhettek. Az erdélyi festékek vizsgálata igen változatos és gazdag eredményt hozott. A szerző a vadalma héját, levelét, hagyma levelét, zöld dióhéjat, égerfa héját, cserfa héját, sáfrányt, száraz hagyma héját, bürköt, gubacsot, berzsenyforgácsot mutatott ki, azokat, amelyek festőnövényként szerepelnek Vámszer Géza és Miklóssy V. Vilmos említett tanulmányaiban is.

NÖVÉNYEK ÉS ÁLLATOK AZ IDŐJÓSLÁSBAN

A természetben élő, gazdálkodó ember nemcsak a légköri jelenségekből, égitestekből kíséreli meg a hosszabb és rövidebb távú, számára oly fontos időjárást kideríteni, hanem az élővilágot is segítségül hívja. A vadon termő és termesztett növények tulajdonságait igen jól ismeri, s hasonlóan az állatokét is. Másként sem befogni, sem tenyészteni nem tudná őket. Az állatok viselkedésének jobb megismeréséhez hozzájárult az is, hogy a Balaton, Fertő-tó, Sárrét, Ecsedi-láp, Szigetköz vagy Tisza-vidék népe a vadmadarakat (daru, vadkacsa, vadliba, megsérült gólya) befogta, s szárnyát elvágva tartotta, tenyésztette. Vadban gazdag erdővidéken nagyobb állatot is hazavittek (őz, borz, ideig-óráig vaddisznó). Az elvágott szárnyú állatok fejlődését figyelemmel kísérték, összehasonlították a szelíd jószágéval (pl. a vágott szárnyú vadkacsák a szelídektől elkülönülten, egy csapatban maradtak; hívásra nem mentek oda enni, de később elverték az ennivalótól a szelídeket; ha felettük vadkacsacsapat húzott el, nyugtalanok lettek, éles hanggal válaszoltak nekik). Ugyanígy a költöző madarak (gólya, fecske) háznál való megtelepedése is a költözők kiismerését szolgálta. Úgyszólván egész életüket figyelemmel kísérték. Tudták, a nap melyik szakában szállnak el, mikor térnek meg, mikor költenek, hogyan, {7-738.} mivel táplálják kicsinyeiket, s költözési időpontjukat is pontosan ismerték. Szinte családtagként beszéltek róluk. A háziállatok viselkedését természetesen jobban ismerték. Nem egy disznóöléskor tapasztaltuk, hogy megszúrás előtt – szinte „halottbúcsúztatóként” – a család felemlegette a disznó tulajdonságait: jól evett, mozgékony volt egészen eddig; ettől kezdve nem evett; leginkább ezt szerette; hívásra kijött; az ólajtót orrával kinyitotta. Mikor levágták, belső szerveit egyenként átvizsgálták, megállapították, hogy tüdeje, mája tiszta-e? Van-e benne víz? Ha nem evett, rossz hízó volt, belső szerveiből próbálták megállapítani az okokat, szinte szóbeli boncolási jegyzőkönyvet készítettek. A gazdasszony az aprójószágot ugyanígy vizsgálgatta levágás után. Érthető, hogy az állatok viselkedése, olykor bizonyos bajokra való következtetés igen reális alapokon állt. Azokról az állatokról, amelyek átaludták a telet, föld alatt tartózkodtak, nem volt ilyen pontos ismeretük, bár egy-egy földmunka során a vakond, vízipatkány, ürge vagy hörcsög járatait hosszan tanulmányozták. Viselkedésüket, életüket a téli időszakban homály fedte, ezért sok képzelt, hiedelemszerű magyarázat vette körül őket.

A falusi parasztság körében az erdő- és rétjáró emberek, pákászok, pásztorok állatokról, növényekről való tudásáról ma is legendák keringenek. S hogy ennek komoly alapja van, arról Zentai János ad bizonyságot, aki egy kólészó (rétes ember) tudományát gyűjtötte össze (Zentai J. 1966).

Érthető, hogy az állatok viselkedését jól ismerő ember a viselkedés megváltozásából vagy betegségre, vagy időjárás-változásra következtetett. Általánosan ismert nézet, hogy az ember is megérzi – főként, ha beteg testrésze is van – az időváltozást. Az állatokat s növényeket az ember még érzékenyebbeknek tartja, s viselkedésük bizonyos változásából mint jelekből következtet az esőre, lehűlésre, felmelegedésre, viharra. Ez bizonyos állatfajoknál, főleg egyes rovaroknál természettudományos módon is igazolható. Ám mégsem lehet valamennyi jóslást elfogadni. Nemcsak a közvetlen tapasztalatból, megfigyelésből vagy ezen alapuló öröklődő hagyományról van ugyanis szó, amikor időjósló növényekről és állatokról beszélünk, hanem olyan tudásról is, amelyre a már írásos korszakban a tudomány (tudományosság) bélyegét ütötték rá a csíziók, kalendáriumok, népkönyvek, antik hagyományokat is őrző középkori tudományos időtálló munkák, s az ezekből kijegyzett, továbbadott kéziratok. Igen gyakori volt, hogy antik tekintélyekre, középkori nagyságokra hivatkoztak (Arisztotelész, Plinius, Regiomontanus), s így adtak súlyt a tudományosságnak. A népkönyvekben összegyűjtött ismeretek nem voltak megbízhatók, bár természetesen voltak helytálló megfigyelések is. A csíziók jó részét a különböző csillagjegyekben születettek vélt tulajdonságai, fantasztikus állatokról szóló híradások, a gazdasági év regulái, időjóslások, orvosi tanácsok tették ki. E megfigyelések eredeti keletkezési helyeiken még tartalmazhattak valóságmagot, de más éghajlati viszonyok között már semmiféle realitásuk nem lehetett. A helyi megfigyelések a néphagyomány természete miatt könnyen keveredtek a tudományosnak ítélt nézetekkel, s napjainkban ezeket aligha lehet szétválasztani. A természettudomány mérlegére téve azonban bizonyos kérdéseket, a valós vagy valószínű következtetés s a puszta hiedelem szétválasztható.

A növények és állatok állapotából, viselkedéséből a nép távprognózisokat és rövid távú időjóslást egyaránt kialakíthat. A növények között e szempontból jelentős szerepe van az ökörfarkkórónak. Különböző alfajainak virágzását figyelik, belőle egész esztendőre következtetéseket vonnak le. Legáltalánosabb vélekedés, hogy ha végig virág borítja, azaz bundát ölt, megszakítatlan tél lesz. Szakaszos virágzása az év téli időszakának {7-739.} időváltozásait jelzi, de a Tiszazugban ködöt, dért is jósolnak mellékhajtásaiból. A természettudományos megfigyelések sem ezt, sem a pásztortáska tavaszi burjánzását, sem a káka belének tapadós voltát, sem bizonyos növények (málna, alma) másodtermését (vagy másodvirágzását) mint előrejelzést nem tudták hitelesíteni (Herczeg–Vojnits 1981: 156–163). Megállapítható, hogy a növények még rövid távon is bizonytalan jósok, hiszen épp az időváltozás (eső, erős napsütés, köd) hagy nyomot rajtuk. Az előrejelzés csak hiedelem.

Az állatvilágban, főként a költöző madaraknál már biztosabb fogódzók vannak, de egész esztendőre előre itt sem következtethetünk. Ugyanakkor sok az egymásnak is ellentmondó, egymást éppen cáfoló vélemény. Bár a költöző madarak költözésének időpontja nem állandó, a helyi viszonyok befolyásolják inkább, mégis északról való tömeges megjelenésük hazánkban az északi időváltozásról ad hírt, amely hatással lehet a Kárpát-medence időjárására is. Ugyanígy a hó és a hideg vándorlásra készteti a hazai túzokokat. Ha tömegesen kelnek útra (ez csak ritkán esik meg), nagy valószínűséggel erős hóesés és tartós hideg várható. Egyes szerzők szkeptikusok azokkal a széles körben elterjedt jóslatokkal szemben, amelyek a bogáncslepke eltűnéséből, a hosszú szálat eresztő pókból (ökörnyál) tartós őszre következtetnek. Egy korábbi szerző ugyanakkor sokkal több hiedelemnek ad menlevelet (Fehér J. 1943).

Az állatok rövid távú időjóslásainak, a viselkedésükben bekövetkezett változások alapján, se szeri, se száma. Esőt jelent, ha a hangyák nyüzsögnek, gyülekeznek, a méhek hazarepülnek, a bodobácsok tömegbe gyűlnek, ha a kakasok gyakran kukorékolnak, ha a levelibéka a levélen megszólal, vagy a békák hangosan kuruttyolnak, ha a fecskék alacsonyan cikáznak, ha a házbeli legyek nyüzsögnek, nagyon szemtelenek, ha bogároznak a legelő marhák, ha a macska mosakodik, ha erősen csípnek a bolhák, ha biciklizés közben sok muslica vágódik az ember arcának, ha porban fürdenek a verebek, ha esős szaga van a kutyának, ha a csókák, varjak kavarognak.

Jégesőt várhatni akkor, ha remeg a jószág. Figyelik, hogy melyik oldalára fekszik télen, mert ha balra, hideg és hűvös idő várható. Ha a jószág szanaszét fekszik, lustán pihen, meleg, állandó jó idő lesz, ha pedig összebújik, hideg, kemény idő várható.

Havazni kezd nemsokára, ha a varjak összegyűlnek és erősen kárognak. Ha a madarak hirtelen elcsendesednek, ha az erdőben megáll az élet, vihar tör ki nemsokára. Általában megérzik az állatok az időváltozást. Leginkább az esőt, de ha nagyon meleg van, s fordul az idő, hirtelen eső nélkül is lehűl, azt is.

A természettudósok sok jelenséget megvizsgáltak ezek közül, s némelyik igazolódott. A gyorsan bekövetkező időváltozást a rovarok érzik meg leginkább, mert a párával telítődött levegőben csak alacsonyabban repülhetnek. Őket követik a fecskék, ezért röptük a szokásosnál alacsonyabb. A páradús levegőben a kutya bundája nedvességgel telítődik, s így szaganyagok szabadulnak fel. Párás időben, eső előtt a macska is ezért mosakodik, azaz vakarózik, viszket a bőre; az élősködő rovarok (bolhák) a szagló testet is jobban meglelik. A levelibéka megszólalása, a békák hangos kuruttyolása, a varjak csapatos keringése ugyanakkor mással függ össze, s nincsen köze az időjelzéshez. Sok, közmondásossá vált jelet eddig senki sem vizsgált, s nem nyilatkozhatunk felőlük.

Annyi azonban bizonyos, hogy az állatok időváltozás (nemcsak eső) előtt nyugtalanabbak lesznek. Szervezetük előbb érzékeli például a várható vihart, mint az ember. Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy mindazok, akik az időjóslást tudományosan vizsgálták, egy-egy jelenséget önmagában értékeltek, kiszakítva a helyi, konkrét viszonyok {7-740.} közül. A természetben élő halász, pásztor, pákász vagy parasztember nem egyetlen jelből, hanem jelek sokaságából ítél, s tisztában van bizonyos uralkodó széljárással, helyi időjárási jellegzetességgel. Egy jászkiséri juhász pontosan meg tudta a közeledő vihart jósolni. De ezt mindig több jelből következtette ki: az állatok (juhai, kutyái s a madarak) viselkedését vette figyelembe; megtapogatta a birka bundáját, s tapintásáról megérezte, hogy nem teljesen száraz; ismerte a széljárást, s következtetett a felhők vonulásából s a korábbi időjárásból is. Azaz nem csupán egy jelet, hanem jelek sokaságát vette tekintetbe. Valószínű, hogy több reális tényező – még ha közéjük igazolhatatlan hiedelem is került esetleg – a következtetésre jobb és biztosabb alapot adott.