| NÉPHIT – NÉPI TUDÁS | TARTALOM | ŐSVALLÁSKUTATÁS |
FEJEZETEK
A magyar néphitkutatás nem régi tudományág; a néprajz más területeihez hasonlóan csak a 19. század második fele óta beszélhetünk tudatos kutatásról.
Ennek ellenére a magyar néphit múltjáról némileg többet tudunk, mint a magyar nép szellemi kultúrájának más ágairól. Amíg ugyanis az írástudók nem tartották fontosnak, hogy a magyar köznép költői termékeiből akárcsak egy sort is feljegyezzenek – például a népdal, népmese a 18. század vége előtt nem nyert feljegyzést, a magyar nép díszítőművészetéről és egyéb szellemi termékeiről is csak közvetett forrásokból tájékozódhatunk –, addig a magyar néphitről valójában szinte a Kárpát-medencében való megtelepedés óta vannak – bár hézagos – adataink.
Ennek fő oka az, hogy a keresztény egyház, amely az írásbeliség fő hordozója is volt, nagyon gondosan figyelt mindazokra a jelenségekre, amelyek saját tanításával nem egyeztek, és ezeket írásban is rögzítette, ha másként nem, rendeletek vagy tilalmak formájában.
Ily módon a magyar néphitre vonatkozó régebbi adataink főként gyakorlati célúak, de mégis lehetőséget adnak arra, hogy valamiként tájékozódjunk annak történeti fejlődéséről.
A tudományos néphitkutatás kezdetekor ismét nem a néphit iránti tudományos érdeklődés volt a legfontosabb ösztönző. A magyar értelmiség elsősorban saját „ősi”, kereszténység előtti kultúrájára volt kíváncsi, és ezért kezdett az „ősvallással” foglalkozni. Azt ugyanis a különböző európai népek már a 18. század vége óta sejtették, hogy a néphit több archaikus elemet, „survival”-t tudott konzerválni, mint a népi kultúra más területei. Ilyen módon a néphit tudományos vizsgálata a 18–19. század fordulóján elsősorban mint a modern történelemtudomány egyik segédtudománya jelentkezett, s egybeesett a modern európai „nemzeti” államok kialakulásával.
Különösen azoknál az európai népeknél, illetőleg népcsoportoknál volt nagy jelentősége, amelyek az önálló nemzeti lét kialakítására törekedtek. A 18. század vége felé kezdte ugyanis az európai tudományosság gyanítani, hogy az egzotikusnak tűnő falusi babonák és varázscselekmények több archaikus elemet őriztek meg, mint a népi kultúra más területei. Így – minthogy igen sok európai nép etnogenezise, őstörténete homályos volt – a népi hiedelmeket tartották az egyik olyan lehetséges forrásnak, melyből a kereszténység előtti kultúrát rekonstruálni lehet, s azt remélték, hogy ezeknek az adatoknak a segítségével a nemzetté válás során törekvéseikhez történeti érveket nyerhetnek. Nem volt ez másként a magyarságnál sem, ahol a néphitkutatás kezdettől fogva összefonódott {7-502.} az őstörténet-kutatással, amely viszont a nemzeti önállósodás egyik fontos politikai-ideológiai eszköze volt.
A „néphit” fogalmat elsősorban az osztálytársadalmakban használják, hiszen a törzsi társadalmakban a vallás nem differenciálódik annyira, hogy külön „néphit”-ről lehetne beszélni. Nem lehet még találgatásokba sem bocsátkozni arra nézve, hogy a honfoglaló magyarság rétegenként miként differenciálódott; adataink e korszakból olyan hiányosak, hogy lehetetlen a nyilván már fennálló különbségeket rekonstruálni. Valójában csak a kereszténység felvétele és a rendi társadalom kialakulása után jogosult magyar „néphit”-ről beszélni.
A magyar néphitkutatás fő előzményei tehát: a) azok az egyházi források, amelyek a kereszténységtől eltérő „pogány” jelenségeket regisztrálják; b) a felvilágosodás kezdeti szakaszai óta olyan leírások, amelyek az egyszerű nép „ostoba babonáit” tartalmazzák, főleg azért, hogy küzdjenek ellenük; c) azok a művek, amelyek a magyar ősvallásról igyekeztek képet adni, főleg azért, hogy ezzel is közelebb jussanak a magyar nép etnogenezisének kérdéséhez.
Csak a 19. század utolsó évtizedében születtek az első olyan tanulmányok, amelyek a magyar néphitet önmagáért vizsgálták, tehát olyan szellemi terméknek tekintették, amely a magyar nép világképéről, kozmogóniájáról, morális és egyéb nézeteiről ad felvilágosítást.
| NÉPHIT – NÉPI TUDÁS | TARTALOM | ŐSVALLÁSKUTATÁS |