A HÁZASSÁGKÖTÉS ELŐKÉSZÍTÉSE

Az élet úgy volt megszervezve, hogy azt családban, illetve párosan lehetett leélni. A család és a helyi közösség egyaránt hozzásegített ehhez: a házasság felé terelte az ifjúságot, szinte már a gyermekeket is. Erre ösztönözte őket a felnőttek példája: a felnőtt emberek általában házasságban éltek. A falusi gyermek többet látott az életből, mint városi társai, nem hoztak létre számára művi gyermekvilágot, így a felnőttek, a család, a társadalom életét megfigyelhette, tapasztalatokat gyűjthetett. Azt tanulta meg, hogy a felnőtt és házasember szinte ugyanazt jelenti, s hogy a teljes jogú felnőtt mind házasságban él. A gyerekek játékaiban sűrűn bukkant elő a lakodalomjáték, gyakran játszottak családot, házaspárt is. Már az iskolás gyermekeknek lehetett választott kis szeretője.

A serdülők és fiatalok között egyengették a két nem kapcsolatát. Erre egész életrendjükben megvolt az alkalom. A fiatalság munkái közül többet egyenesen úgy szerveztek, hogy vagy legények-lányok együtt dolgozhattak, vagy pedig a lányokat munka közben felkeresték a legények. Vegyünk néhány példát. A családi munkamegosztás szerint a nagylány feladata volt a vízhozás. Ez már magában rejtett némi magamutogatást, hiszen a lány naponta, esetleg többször is megtette az utat a falu szeme előtt korsójával a kútig, s onnan vissza. Aki tehát találkozni akart vele, ilyenkor kileshette. Még jobb alkalom {7-39.} volt azonban a lányok csoportos munkavégzése. A télen át tartó fonók munkabeosztását alaposan befolyásolta, hogy a legények odajártak és a munkát félbeszakítva magukra vonták a lányok figyelmét. Teljes értékű munkaidőnek csak az számított, amikor maguk voltak a lányok. A legények megjelenésével kezdetét vette a játék és a szórakozás.

A fonóházak szervezett alkalomként szolgáltak egy unalmas, monoton, egész télen át tartó munkára, kedvezően hatottak a munkakedvre és a munka termelékenységére is. A társas élet, a szórakozás élményét nyújtották a fonó lányoknak, asszonyoknak akkor is, ha csak egymás között voltak. A fonó savát-borsát mégis az adta, hogy keretet adott a leányok és legények csoportos találkozásának, nemhiába üldözte annyi rendelkezés még a 18. században is a fonókat. A fonóházban az elhelyezkedés kényelmesebb volt, mint más, közösen végzett munkáknál, s ami nagyon fontos: több hónapon át rendszeresen tartott. A fonást órák hosszat végezték, s az egyhangú munka meg is kívánt egy-egy kikapcsolódást, épp a figyelem ébrentartása érdekében. A lányok délután gyülekeztek és már fontak, mikor a legények megérkeztek. Ez felélénkülést hozott estefelé a fonóban. Orsó- vagy guzsalyszüretelés szakította meg a munkát: a legények egyszerre kapták el egy-egy lány orsóját vagy guzsalyfejét. A lányok csókkal válthatták ki. Aki vonakodott a feltétel teljesítésétől, nemcsak a legény bosszúját vonta magára – válogatott leleményességgel tette tönkre a lány megfont fonalát vagy orsóját is –, hanem még a lányok is megbüntették: csepűt rágattak vele. Egy-egy legény külön is elkaphatta az orsót, összebeszélés nélkül, ilyenkor is csók volt az ára. Máskor játék szakította félbe a munkát, a verses-énekes párosító játékok célja párok összehozása, vagy már az összetartozó párok esetében a színvallatás volt. Ezzel segítették is a párokat az összekerülésben s az elismertetésben. E játékokhoz ún. párosítódalokat énekeltek, amelyekben a két fiatal nevét is kiénekelték. Az ügyességi játékokban egymás tulajdonságait ismerhették ki. Ha a lány és legény már bizalmasabb viszonyba kerültek, a lány megkérte a legényt, hogy a fonás két embert kívánó munkafázisaiban segítsen. A fonóból haza is kísérhették a legények a nekik kedves lányt. Valóban – nem túloztak a fonóházak tiltását szorgalmazó erkölcscsőszök – a fonók elősegítették a fiatalok ismerkedését, kapcsolatkötését, hozzájárultak a párok kialakulásához, s teret adtak a kapcsolatok fenntartásának, ápolásának, az annak keretén belül való tevékenységnek (Lajos 1965). A fonó e társadalomszervező funkciója hozzájárult ahhoz, hogy a kenderfonás elmúlása után – még a második világháború után is – bizonyos ideig fennmaradjon helyenként. Az eredeti teendőt pótolhatta hímzés, a társas életi megnyilvánulások pedig a korábbihoz hasonlóak lehettek.

A fiatalság szervezte, vagy fő résztvevője volt több, naptári ünnepekhez kapcsolódó közösségi szokásnak, megmozdulásnak. A legtöbb egyházi ünnep templomi és családi ünneplésén kívül a fiatalság saját körében is ünnepelt. Természetes, hogy az ő ünnepük kapcsolódott a másik nem társaságát, illetve párt kereső érdeklődésükhöz. Az ünnepek szokásait e kötetben részletesen megtalálhatjuk. Csupán emlékeztetünk a regösének párosító soraira, a farsangi felvonulásra és bálra, a kiszehajtásra, a húsvéthétfői locsolásra és bálra, a májusfa-állításra és májusi kosárvivésre, a pünkösdi ladikázásra, s különösen a Szent Iván-napi tűzugrásra a nyári napforduló ünnepén. Az aratóünnep és a szüreti mulatság a munkában részt vevő minden korosztály, így a fiatalok számára is lehetőséget adott a mulatásra. Az őszi–tél eleji ünnepek közül a lucázás, betlehemezés, lányok megéneklése, kántálás, aprószenteki korbácsolás jelentett még eseményt a fiatalok kapcsolatában. Az ünnepi találkozások az ismerkedésre, egymás megfigyelésére és jobb {7-40.} megismerésére szolgáltak alkalmul. Másrészt az ünnepek egy folytatásos játék egy-egy láncszemét is alkották. Az ünnepek alkalmul szolgáltak egy-egy megkülönböztető gesztus megtételére, amit azután hasonló értékűvel lehetett viszonozni. Ilyen volt a lányok részéről a bokréta-, illetve zsebkendőadás, a zsebkendő rendszeres kimosása. Ez volt a viszonzás, amiért a legény meghívta a lányt az ünnepi táncmulatságokra. Ha az egyik láncszem kimaradt, akkor megszakadt az egész láncolat:

Nem táncoltattál farsangba,

Nem önthetsz meg húsvétra.

A legények ajándékai között szerepeltek díszes munkaeszközök: guzsaly, orsó, mosósulyok, kapatisztító – lehetőleg a legény saját munkája. Ezeket az eszközöket közös munkánál használták, az ezekkel végzett munka nyílt színvallás volt a legény iránti rokonszenvről, az ajándék komolyan vételéről. Az ajándékok elsősorban a megajándékozott számára fejezték ki az ajándékozó érzelmeit, de a paraszti közösségek minden tagja számára is jelzésként szolgáltak (K. Csilléry 1976).

A tánc ideje a vasárnap délután volt. Az egyszerűbb táncos összejövetelre hívatlanul jöttek lányok és legények, s a sorba állt lányok közül a legény szemjátékkal intette, vagy szólította ki azt, akivel táncolni akart. A visszautasítás kimuzsikálást vont maga után: a tánc helyszínéről kivezetett lánynak távoznia kellett. A polgárosultabb falusi, mezővárosi közösségekben rendezett bálokra a lányok meghívással mentek, a legények kérték el őket szüleiktől. A bálra hívás, bálra kísérés is a kapcsolat szorosabbra fűzésének fontos jele volt.

A lány–legény kapcsolatok legszemélyesebb formája a lányos házhoz járó udvarlás volt.

Őrhalomban és Martoson a múlt század végén a legény a konyhába mehetett éjjelre, s úgy ültek a kémény alatt a tűzpadon, hogy a legény csuhájába takarta a lányt. A 20. század első évtizedeiben ugyane helységekben már a szobába mehettek be a legények, először csoportosan – és több csoport is járhatott különböző napokon, vagy egymás után. E csoportok egy-egy tagja tett kísérletet arra, hogy a többinél tovább maradjon, s amennyiben a lány ezt elfogadta, a csoport többi tagja elmaradt. A félig vagy teljesen alvó szülőkkel egy szobában a felöltözött legény és lány együtt töltötte az éjszakát. A már teljesen biztosan megállapodott párok aludtak együtt, megkezdték a nemi életet a házasságkötés előtt (Fél 1944).

A házasság előtti szokásszerű nemi életet kevés helységből tudatják leíróink. Többet tudnánk erről mondani, ha a házasságon kívül, házasság előtt vagy a házasságkötés után rövid idővel történt születések számarányát ismernénk. Valószínűleg nem volt általános szokás. Másrészt, ha valamit, úgy ezt elhallgatták a leírók – mint nem a világ elé tárni való dolgot. Lehetséges, hogy e téren az egyházi követelmény és a paraszti gyakorlat különbözősége miatt, az utóbbiról csak mint az előbbin ejtett csorbáról szerzünk tudomást.

Országszerte szokásba jött azonban legalább a századfordulóra a háznál való udvarlás. Megvoltak a napjai, az ún. legényes, legényjáró esték, kettő-három egy héten, pénteken mindig kivétel volt. A legények először csapatostul jártak, majd a csapatból kivált egyetlen legény járogatott. A szobában a családtagokkal beszélgetett, a lánnyal pedig a kikíséréskor, aminek időtartama erre a célra sokszor meghosszabbodott. A házhoz {7-41.} járó udvarlók szobába való beengedése fontos lépés lehetett a párválasztás egyeztetésében a szülők és fiatalok közt.

A legények és lányok közti kapcsolatok mind azok lényegét, mind pedig kifejeződési lehetőségét tekintve, jelentős változáson mentek át az elmúlt száz év folyamán. Hozzá kell tennünk, hogy a múlt század elejéről sokkal kevesebb adatunk van, mint a század második feléről, nem is szólva századunkról. Valószínűleg a múlt század eleji lányok sokkal kevesebb időt tölthettek a legények társaságában. Egybehangzóan állítja több forrás azt, hogy esti harangszó után leány nem járhatott saját otthonán kívül, ez vonatkozott a fonókra, lakodalmakra, egyéb táncalkalmakra. A házhoz járva udvarlás közismert képe valószínűleg a század második felében alakult ki. Ez nem mond ellent annak, hogy olyan formában létezhetett a házhoz járás, ami a próbaházasság fogalmát kimeríti (Tárkány Szücs 1981), de nem jelentett egyszersmind látogatást a családnál. Valószínűleg nagy különbségek adódtak ezen a téren a nagy szabadságtól a teljes szigorúságig.

Az udvarlás formájában szembetűnő a változás. Több adatunk van arra, hogy a legények kifejezetten – a mi szemünkben – durvának tűnő módon adtak kifejezést tetszésüknek, rokonszenvüknek. Lehetett ez hátbavágás, úton elbuktatás, fonószerszám elkapása, parancsszerű táncba hívás. Az akkori lányok ezt a személyük iránti érdeklődésként értelmezték, s ennek megfelelően reagáltak rá. Az illő viselkedés a két nem jellegzetes magatartásán alapult. A lányokhoz illett az agresszív megnyilvánulások elfogadása, amit ők hasonlóval nem viszonozhattak.

A továbbiakban kialakult az illendő hangnem is, a lányok is, a szülők is mindinkább elfogadták a kapcsolatot.

A szerelem nem vezetett szükségszerűen házassághoz. A múlt század eleji leírások szerint természetes volt, hogy a fiatalok esetleges érzelmeit figyelmen kívül hagyva, a szülő a családi gazdaság érdekeire való tekintettel keressen gyermekének házastársat (Balogh S. 1827). Más leírások szerint engedik, hogy azt válassza a legény, akit szeret, de úgy tűnik, gyakran volt szükség a szülők házasságszervező tevékenységére, nem mindig azért, hogy a fiatalok törekvését keresztezzék. A házasuló korba érő fiatalnak sokszor nem is volt még választottja.

A fiatalkori kapcsolatok, az udvarlás révén azonban valóban kialakulhatott rokonszenv, ami lehetővé tette a fiataloknak, hogy a választáson alapuló kapcsolatot is megízlelhessék egy rövid időre. Ugyanis az udvarlás és az érzelmi kapcsolatok létrejötte nem befolyásolta igazán a házastársválasztások, házasságkötések nagy részét. A múlt század elején természetes volt, hogy a fiatalnak engednie kell apjával szemben. A század végén ezek a küzdelmek különbözőképpen dőltek el, olykor a fiatalok javára is. Az ellenszegülőknek szélsőséges magatartáshoz kellett folyamodniuk, sok emberi tragédia is történt ilyen feszültségek miatt.

A lányok választása: szüleik vagy a legény választásának elfogadása. Kivételes esetekben lehetett csak a lány választása meghatározó. Így érthető, hogy jóslásokhoz, varázsló cselekményekhez folyamodtak azért, hogy megsejtsék, hogyan fog alakulni jövőjük, ki mellett élik le életüket. Megpróbálták jövendő életüket varázsló cselekményekkel befolyásolni. Kitüntetett napja volt az ilyen cselekményeknek András napja, november 30-a.