KÖZÉPKORI ERETNEKMOZGALMAK

A kereszténység történetét az ősegyháztól napjainkig végig kíséri a skizmák és herezisek – vagyis a szervezeti egyházszakadások és a tanításbeli elhajlások – sora. E folyamat tipológiai vizsgálata a keresztyén tradíció alakulásának törvényszerűségeiről győz meg. A keresztyén közösségek is születnek, kibontakoznak, elöregednek, meghalnak vagy újjászületnek – éppúgy, mint a többi társadalmi intézményrendszer (Szigeti 1981a: 235–251).

A magyar középkori egyházat is elérték a nagy eretnekmozgalmak hatásai. Ezek közül a gnosztikus jellegű tanítást valló bogumileket lehet első helyen említeni, valamint a patarénusok mozgalmát, akiknek hatása Dél-Magyarországon volt jelentős (Gieysztor 1966; Szegfű 1968). A valdens mozgalom képviselőit középkori városainkban találjuk. A 15. század elején érte el ez a mozgalom hazánkat, mely szálláscsinálója lett a sokkal erősebb és közelebbi hatást felmutató huszitizmusnak. A huszitizmus elsősorban a Délvidéken és Erdélyben terjedt el, és a társadalmi rend gyökeres és teljes átalakítására törekedett. A mozgalom letörésére 1436-ban IV. Jenő pápa Marchiai Jakab obszerváns ferencest rendelte. Kemény üldözéssel, inkvizícióval sikerült a mozgalmat letörnie. A huszita eszméket valló papok közül többen Moldvába menekültek, és ott terjesztették a huszita tanokat (Kardos T. 1955b: 249–252; Székely Gy. 1956: 359–362). A husziták – Pécsi Tamás és Ujlaki Bálint szerémségi papok – készítették az első magyar nyelvű Biblia-fordítást (Kardos T. 1952; Földes É. 1973: 80). Mozgalmuknak kulturális, kegyességi hatása maradandó nyomokat hagyott a magyar művelődéstörténetben.

{7-484.} A REFORMÁCIÓ SZÁZADÁNAK ERETNEKMOZGALMAI

A reformáció korának eretnekmozgalmait a szakirodalom újabban mint a reformáció – a lutheri és a kálvini irányzatától megkülönböztetendő – harmadik irányát vagy mint radikális reformációt mutatja be, amely sokoldalú, különböző eszmei és szociális hatást tükröző mozgalmak sora (Ferencz 1971; Kiss E. 1983).

Az anabaptista mozgalom hatása Schrőter Kristóf és Fischer András révén már az 1520-as évek második felében jelentkezik hazánkban (Zoványi [1922] 90–92, 103, 128–135, 336–341). A nálunk habánoknak ismert anabaptisták 1547-ben telepedtek le Szobotisten és Nyitra, Pozsony, Trencsén megyékben. Vagyonuk közös volt, együtt dolgoztak, étkeztek, és szigorú erkölcsi rend szerint éltek. A prédikátor és a főgazda állt egy-egy gyülekezet élén. Az 1550-es évektől a nyugat-magyarországi Nádasdy-, Zrínyi- és Batthyány-birtokokon is találunk habán telepeket, melyek a 17. század során néptelenedtek el. Ácsok, pintérek, ónosok, malomépítők és főként fazekasok ezek a habán kézművesek. Később orvosok, kulcsárok, íródeákok és kasznárok, szerződésben foglalt jogokkal. 1621-ben Erdélyben telepedtek le, Bethlen Gábor kiváltságokat biztosított részükre. A 18. században a meg-megújuló ellenreformációs zaklatások elől Moldovába, Oroszországba, majd végül Amerikába költöztek (Katona I. 1974: 18–62; Kirner 1935; Szebeni 1980).

A magyar reformáció történetének jeles fejezete az antitrinitárius mozgalom. Erdély a nemzetközi antitrinitárius teológia központjának számított az 1570-es években (Pirnát 1961; Dán 1970). Ebből nőtt ki az unitárius egyház, melynek története, kegyességtörténeti vizsgálata nem vizsgálatunk tárgya (Kanyaró 1891). Témánkat jobban érinti Karácsony György „szent hada” (Révész I. 1936; Kathona 1958), amely kiliasztikus szándékú mozgalom volt 1569-ben Debrecen környékén.

Az erdélyi szombatos mozgalom (Kohn 1889) a radikális unitarianizmus egyik mellékhatása, mely az 1580-as években bontakozott ki Eössi András baráti körében, főként a székelyek között, majd Marosvásárhelyt, Torcián és Kolozsvárott. Virágkorát a 17. század első évtizedeiben élte. Ekkor húszezerre becsülhetjük számukat. Jelentőségüket az is emelte, hogy soraikban jelentős számmal voltak főnemesek, külföldön tanult értelmiségiek. Legjelesebb közülük Péchi Simon volt, Bethlen Gábor kancellárja (Dán 1987). Politikai befolyásukat megtörte I. Rákóczi György az ún. dési complanatio során (1638. júl. 1–7.), de búvópatakként tovább éltek a szombatos szigetek. Formálisan beolvadtak a környező vallásokba, de tovább őrizték a régi szombatos hagyományokat (Dán 1974; Szigeti 1981a: 123–129). Szombatista, szombatos lett a hetedik napot, szombatot ünneplő adventisták neve is a népi szóhasználatban.

A magyar protestáns népi kegyesség nagy történelmi sorsfordulója a puritanizmus hatására következett be. A puritanizmus honosította meg azokat a kegyességi formákat, amelyek máig hatnak a protestáns kisegyházak népi vallásosságában.

Sajnos, még mindig keveset tudunk a Biblia olvasásáról és annak életformáló hatásáról. „Az eddig előkerült adatok … arra is rávilágítanak, hogy sohasem volt elég Biblia, hiszen ha lett volna, nem sürgetik annyira újabb, meg újabb kiadását, s egy beregi nemes nem ad szép darab földet egy váradi Bibliáért, s nem hadakozik Teleki Mihály anyjával az apja Bibliájáért. A nép a gyülekezeti istentiszteleteken hosszabb részeket is felolvasott belőle. A szatmári egyházmegyében a 18. század folyamán többször előfordult, hogy a prédikátort azért nem marasztották, mert nem olvasott reggelenként a Bibliából. Az ige, {7-485.} különösen ennek epikus részei és jövendölései mélyen megragadták a hallgatóság figyelmét, hogy milyen mélyen, arra Veres Miklós írástudatlan királydaróci kisnemes esete a példa: a Mózes II. könyve 23. fejezetéből, amelyben előfordul ez a jövendölés is: »Darazsat is bocsájtok el előtted és kiűzi előled a Khivveust, Kananeust és Khitteust…« színes és vakmerő népi váradalmat formált” (Esze 1957: 178).