FORRÁSOK

A házasságot – mint ma is – bizonyos formaságok betartásával kötötték meg az előttünk élt nemzedékek. Sőt, ők jóval számosabb követelménynek tettek ilyen alkalommal eleget. Olyanoknak is, amelyek szükségességét a mai ember számára magyarázni, indokolni kell. Igazából csak az ő szemszögükbe helyezkedve válik számos, e körbe tartozó cselekedet érthetővé számunkra. Az egyes társadalmi csoportok, falvak, kisvárosok népe elődeinek eljárásmódjait részben utánozva, részben korszerűsítve alakította ki a maga szokásait.

Ezek megalkotásához figyelembe kellett vennie az érvényes jogi, egyházjogi előírásokat. Egy-egy házasság hosszabb idő: hónapok, de olykor évek folyamán jött létre. Az ezért tett szokáscselekmények egész sort, láncolatot, a házasságkötés szokáskörét alkotják. Ez a jövendőbeli keresésével, kiválasztásával kezdődik. A házasság megkötésével és annak elfogadtatásával folytatódik, éspedig illő formák között. Hogy mit nevezünk illő formának? Ebben az érdekelt családok, a kisebb és nagyobb társadalmi csoportok, közösségek, amelyekhez ők tartoztak, állami és egyházi hatóságok befolyása, valamint a felettük álló társadalmi rétegek példája érvényesült.

A házasságkötés szokáskörébe tartozik tehát mindaz az emberi cselekmény, ami a házasságkötés, illetve annak megünneplése, a lakodalom érdekében történik. E cselekmények számosak és sokfélék. Legfontosabb részük magának a kapcsolatnak a létrehozása. E téren jogi előírásoknak kellett eleget tenni. Az egyházak szentesítették híveik házassági kapcsolatát. 1894 óta a magyar állampolgároknak az anyakönyvvezető előtt kellett házassági szándékukat kifejezniük. A házasságkötés gyakorlati lépései a két család tárgyalásai és cselekményei voltak. Házasságkötéskor újra rendezték a két házasulandó családi, korosztályi, faluközösségen belüli kapcsolatait, vagyoni viszonyait, megélhetési alapját, lakóhelyét. Mindezt ki is fejezték, köztudomásúvá tették mindazon emberek előtt, akiket ez az új kapcsolat valamilyen formában érinthetett. A kifejezésnek a kultúrában egyezményes, közismert módjai vannak: szavak, gesztusok, cselekmények, tárgyak. Az utóbbi háromnak nagyobb fontosságot tulajdonítottak az elsővel szemben, hiszen ezek szemléltettek, láttattak, mélyebben az emlékezetbe vésték a történteket. E gesztusok, cselekmények, tárgyak gyakran jelképesek voltak. Tömören, olykor áttételesen idéztek fel olyan történéseket, amelyek a múltban megtörténtek, vagy várhatóan a jövőben következnek majd be. A tudtul adás alkalmát kellemessé kívánták tenni a tudomásul vevőknek. Ezért ünnepet szerveztek számukra, amelyen jóltartották őket étellel, itallal, részük volt esztétikai élvezetekben (vers, zene, tánc, szép látvány), a társas {7-33.} élet, a kellemes körülmények közti együttlét, sőt az ajándékozás örömében, mindez azonban nem volt öncélú. Mindaz, ami a lakodalmat szépítette, fényét emelte, a házasságkötés tényének és az abban részes családoknak a hírét, emlékezetét növelte. Ez a lakodalom, a múlt századi falusiak legfőbb mulatási alkalma. A szokáskör még néhány eseménye nyert ünnepélyes formát, ezeknek arányai azonban kisebbek a lakodaloménál. A következőkben megkísérlünk képet adni a házasságkötés szokásköréről, előre bocsátva, hogy annak sokrétűsége és a korlátozott terjedelem súlypontozásra, rangsorolásra, válogatásra kényszerít.

A sorozat egy később megjelenő kötetében tárgyalásra kerül a házasságkötés társadalomnéprajzi és jogi szempontból. Ott több olyan kérdésre kap választ az olvasó, ami e fejezet olvasása közben merülhet fel benne. E helyen a házasságkötés szokásaival foglalkozunk. A házasságkötés biológiai, társadalmi, jogi és vagyonjogi probléma. Az érett ember igényét a más nemű társra, a család igényét a friss munkaerőre csak az ezeket szabályozó jogi és társadalmi követelmények teljesítése által volt szabad elérni. A házasságra lépőket a szokáskör cselekményei segítségével vezették ki a fiatalok csoportjából, szüleik családjában betöltött családtagi, gyermeki állapotból, a menyasszonyt a szülői házból, s vezették át – meghatározott szokások végrehajtása közben – a házasélet gyakorlásába, részben új otthonba, új családi helyzetbe, a házasságban élők csoportjába (van Gennep 1909; Fejős 1979; Niedermüller 1983). A közösség kollektív tudatában, illetve egyes szertartásmesterek gyakorlatában meglévő formák követése segíti át a fiatalokat a szokatlan helyzeteken. Segítségre szorulnak a házasságra lépők szülei is, akiknek – még ha élték is át már másik gyermekük házasságkötését, vagy akár elvesztését – ennek a gyermeküknek családi állapotváltozását s az ezzel járó valamennyi változást ekkor az egyszer kellett átélniük. Sőt, mindazok, akiket ez a házasságkötés közelről érintett, rászorultak a szokás továbbsegítő erejére. A szokás végrehajtásához a közösség tapasztalata és a szokásbeli feladatok, tisztségek specialista vagy hivatásos viselői segítőleg, a közvélemény – mint követelménytámasztó – serkentőleg járultak hozzá. A szokáskör jóval több, mint a törvényesség követelményének és a helyi társadalom igényének eleget tenni. A végrehajtást az adott kultúra valamennyi – paraszti szintű – vívmánya ékesítette, s tette feledhetetlenné. Az élet minőségének javulásával – mint ami például a jobbágyfelszabadulás után bekövetkezett – az ünnep, s így a lakodalom színvonala nagyobbat emelkedett, mint a hétköznapoké. A paraszti házasságkötési szokásoknak körültekintő, az anyagi és jogi kérdésekre, az egymással szembeni eljárás részleteinek pontos végrehajtására ügyelő formáját a 19. század első felében figyelhetjük meg, míg a század második felében, a századforduló idején volt az ünnepélyes parasztlakodalom virágkora. Tudjuk, hogy napjainkban is divat a nagy vendéglétszám, ételben-italban bővelkedő lakodalom vidéken. E lakodalmak az új párnak adott nászajándékok rendkívüli értékével tűnnek ki a múlt századi előzményekhez képest, de megmaradt a lakodalom fontos szerepe a társas életben, a fiatalok megismerkedésében és kapcsolatteremtésében, a vidéki közösségek ünnep iránti igényének kielégítésében (Sárkány 1983; Széman 1983).

Honnan származik ismeretanyagunk a parasztlakodalomról? Elsősorban a régi leírásokból. Már a 18. század végén is, de a 19. században, különösen a Tudományos Gyűjtemény beindulása után egyre több, vidéken élő értelmiségi vállalkozott arra, hogy leírja helysége népének életét, lakodalmi szokásait. Ilyen leírások kéziratban is maradtak ránk, közülük néhányat napjainkban publikáltak (Filep 1971: 124–125, 129–130; Hoffmann {7-34.} 1954). Mások azonban megjelentek a Tudományos Gyűjtemény és a Tudománytár hasábjain, s így ki is fejtették hatásukat a megírás idején. Balogh Sámuel gömöri lakodalomleírása (1828) nyitja meg ezt a sort, munkáját a szerkesztő példaképpen ajánlotta mások számára. Tizenegynéhány követője akadt e lapok hasábjain, de a megjelent írások közül egy sem vetekszik sem terjedelemben, sem sokoldalúságban az övével. Csak a később megjelentek között akad hasonló értékű munka.

Az 1840-es években vérbeli újságírók kapcsolódnak be a lakodalmi szokások leírásába. Nyilvánvalóan a magazinszerű lapok számának megnövekedése adott alkalmat arra, hogy az érdekességek között egy-egy vidék házasságkötési szokásainak néhány jellemző részletét leírják – e lapok jellegéhez illő társalgó modorban. Úgy tűnik, e téma akkor pikánsnak számított. A leírások színvonala azonban meg sem közelíti a korábbiakét. Nagyobb részükre a rövidség jellemző, nemegyszer a felületesség is. E leírások java a nehezen hozzáférhető folyóiratokon (Nefelejts, Honderű, Napkelet, Sürgöny, Vasárnapi újság) kívül egy kötetben összesítve is ránk maradt, Résö Ensel Sándor Magyarországi népszokások (1867) c. gyűjteményében. E gyűjteménybe azonban további értékesebb forrásból is lehetett válogatni. 1853–1854-ben jelent meg Kubinyi Ferenc és Vahot Imre Magyar- és Erdélyország képekben c., metszetekkel illusztrált munkája, amely szintén több vidék lakodalmainak leírását tartalmazza. Ebből s további hasonló értékű művekből szintén átvett Réső. Ő azonban szerkesztőként átstilizálta az eredeti leírásokat a nagyközönség ízlésének megfelelően, s így e könyvritkaság használata nem helyettesíti az eredeti források kézbevételét. Jelentős szerzők jelentős művekben foglalkoznak a továbbiakban lakodalmi szokások közlésével. Említsük első helyen Orbán Balázst, aki hatkötetes művében több erdélyi közösség lakodalmát megörökítette (Orbán 1868–1873). Az ezt követő évtizedekben több helységről, kisebb-nagyobb területről, megyéről készült sokoldalú monográfia, s ezekben a lakodalom is helyet kapott. Kiemelkedik ezek sorából az akkori Magyarország szinte teljes területét felölelő monográfiasorozat (Magyarország vármegyéi és városai, 1896–1914) és Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben (1887–1901) c. sorozat, ezek köteteiben is több leírást találunk. E kötetek megjelenése azonban már a néprajzi folyóiratok beindulásával esik egy időre. Különösen az Ethnographia (1889–), de a Néprajzi Értesítő (1900–) is gyakran közölt lakodalomleírásokat. Az Ethnographia első évtizedeiben volt a lakodalmi, házasságkötési szokás igen népszerű téma. Nem csoda, hiszen ez az évtized a polgári házasságkötés törvénybe iktatásának ideje. A vegyes tartalmú monográfiák mellett a múlt század utolsó éveiben írták meg az első néprajzi monográfiákat, amelyeket a századunkban készültek sem tudtak felülmúlni (Jankó 1882; 1893; 1902). A 20. századi irodalom mind több helyről nyújtja a lakodalom többé-kevésbé részletező leírását, a központi néprajzi folyóiratok mellé megyei kiadványok, majd megyei múzeumok évkönyvei zárkóztak fel, a közlemények közt állandóan szerepel lakodalomleírás. Az első összefoglalást A magyarság néprajzában olvashatjuk, kétféle megközelítésben. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos a IV. kötetben a szokáscselekményeket veszik számba, míg a III. kötetben Viski Károly a lakodalom dramatikus formáját elemzi (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943b; Viski 1943: 291–292). A két Szendrey – az összefoglaláson kívül – részlettanulmányok sorát jelentette meg a házasságkötés szokásairól (Szendrey Zs. 1927, 1933c, 1934, 1940b; Szendrey Á. 1931b, 1932a, 1932b, 1933, 1935b, 1937a, 1938a, 1938b, 1938c, 1939, 1941, 1942, 1958). Manga János leírásait és tanulmányait szükséges még megemlítenünk (Manga 1940; 1941; 1942a; 1943; 1946; 1970), valamint egy korában úttörő könyvet, {7-35.} amely elsősorban a szokáskör jelrendszerét vizsgálta (Putz 1943). A Magyar Népkutatás Kézikönyvében Dégh Linda elemezte a lakodalmat (Dégh 1947). 1955–1956-ban A Magyar Népzene Tára III/A–B köteteként kiadásra kerültek a dallamaikkal együtt megismert, illetve ez alkalomból összegyűjtött lakodalmi dalok. Ebben található a lakodalmi szokásleírások csaknem teljes, az ezer tételszámot meghaladó bibliográfiája. Ez idő tájt készítette el Bakó Ferenc az eddig leggazdagabbként számon tartott leírást egy község lakodalmi szokásairól (Bakó 1955). Néhány évvel később e sorok írója részletezőbb felépítéssel a problematika kiterjesztésével kísérlezetett (Györgyi 1962). Dömötör Tekla a népszokások költészetéről írott könyvében a lakodalmi szokásokkal, a szokásvilág egészében betöltött szerepükkel és különösen a lakodalom költészetével foglalkozik (Dömötör T. 1974a). 1982. május 7. és 9. között Nagykőrösön szimpoziont szenteltek a lakodalom-téma sokoldalú megvilágítására. A szokásokon kívül a házasságkötés jogi alapjai is kellő hangsúlyt nyertek itt, némi figyelmet kapott a határon túli szokásokkal való hasonlóság, az azoktól való különbözés kérdése, teret kapott a téma szemiotikai vizsgálata is (Novák L.–Ujváry 1983). A Magyar jogi népszokások c. monográfiában pedig jogász foglalta össze a paraszti házasságkötés tételes jogi és szokásjogi szabályrendjét (Tárkány Szücs 1981). A legutóbbi időszak eseménye Bakó Ferenc könyvének megjelenése, amely Észak-Magyarország házasságkötési szokásait foglalja össze (Bakó 1987). Ez a munka mind feldolgozott anyagát, mind pedig gazdag problémalátását tekintve túlnő egy területi összefoglalás keretein.

A forrásanyag, amelyből a paraszti házasságkötést megismerhetjük, csak részben jelent meg nyomtatásban. A Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában, megyei múzeumok adattáraiban százakra rúg a lakodalmi szokásokra vonatkozó kéziratos leírások, visszaemlékezések száma. Ezek nagyobbrészt saját emlékanyagból, élményből táplálkozva, igen életszerűen ismertetik a lakodalmat, s a nagy mennyiség miatt jórészt kiaknázatlanok a tudományos kutatás számára.

A leírások, amelyek alapján a néprajzi kutatás képet alkothat a házasságkötésről és lakodalomról, egy-egy kisebb vagy nagyobb közösség többé-kevésbé meghatározott időszakban gyakorolt szokásait tükrözik. Legtöbbször egy, olykor két-három hasonló kultúrájú községről szólnak. A leírások az általánosság szintjén foglalják össze mindazt, ami lakodalom alkalmával adott időszakban véghez vihető, sokkal ritkábban azt, hogy egy adott lakodalmon, egy meghatározott időpontban mi történt. Ezzel a körülménnyel leírásaink értelmezésénél számolnunk kell.

Mennyire valós az a kép, amelyet a leírások nyújtanak? A kérdés nagyon fontos, mert a leírások szerzőit különböző indítékok mozgatták. A szokásokat különböző mértékben ismerték. A lejegyzés kezdeteitől napjainkig élesen elválnak a valóság alapos ismeretén alapuló, a tényeket összefüggésrendjükben pontosan bemutató és a csupán kellemes olvasmánynak szánt írások. Utóbbiak nemegyszer az előbbiek másodközlései, legjellemzőbb példa erre Réső munkája. Egy-egy közösség szokásait leghívebben, a jelenségek összefüggéseit legreálisabban a vidéki értelmiségiek tudták leírni, a szokásanyagot helyszíni kutatással alaposan megismerő néprajzi kutatókon kívül.

Alaposabb leírásokból megtudjuk, hogy a házasságkötési szokásokat azok teljes formakincsével és ünnepélyességével csak a helyi társadalom egy részénél rendezték meg. Változó volt e réteg aránya az össztársadalmon belül. Különböző közösségek eltérő mértékben kényszerítettek arra nézve, hogy a legmódosabbak példáját a szegények erejükön felül kövessék. Nem készültek felmérések arról, hogy milyen arányban rendeztek {7-36.} nagy lakodalmat egy-egy közösségben. A gazdaságilag nehéz, különösen háborús években lehetetlen is volt a nagy lakodalmazás. Saját gyűjtési tapasztalat alapján feltételezzük, a lakodalmak számaránya akár a házasságkötések felére is korlátozódhatott, különösen olyan közösségekben, ahol a házasságkötés szokásköre alóli kibúvás lehetőségét is ismerték – ilyen az erdélyi leánylopással való házasodás (Györgyi–Földes 1967).

Mérhetetlenül gazdag a házasságkötési szokások magyar formakincse. A formai gazdagságból eddig talán a lakodalom népzenei feldolgozásának lakodalomleírása érzékeltet legtöbbet (MNT III/A. XVII–XLII). Mi e helyen arra törekszünk, hogy korai – általában a 19. század első feléből való, vagy 19. századi – szokásokat mutassunk be, amelyekben a jogi és társadalmi jelentőséggel bíró cselekményeket nagy körültekintéssel tették meg, s csak másodsorban törekedtek az ünnepélyességre. Ezekből a szokások lényege jobban kitűnik. E régi szokások kisebb táji eltéréseket mutatnak, mint a század végi, 20. század eleji, gazdagabban kifejlett formák. A sokféle változat bemutatása helyett a változások és különbségek fő irányaira mutatunk rá.

A parasztlakodalmat szépíróink is megörökítették, elegendő Móricz Zsigmond, Szabó Pál közismert műveire utalnunk.

További források a vőfély- és násznagykönyvek. E könyvecskék – a 18. századtól kezdve egészen századunkig – néhány lapnyi, majd növekvő terjedelemben fővárosi és vidéki nyomdákban jelentek meg. A szokáskör vázlatát nyújtották, s az egyes eseményekhez illő verses vagy prózai szöveget. Részben egyes vidékek hagyományain alapultak, és nagy hatást fejtettek ki a lakodalmak formai kereteinek kialakulására.

Házasságkötésre vonatkozó adatokat egyéb kéziratos források is szolgáltatnak. Ilyenek a házassági anyakönyvek, a házassági szerződések, ún. móringlevelek, a hozomány-, illetve – ahogy Erdélyben nevezték – parafernumlevelek. A periratokban is találhatók házasságkötésre, kiházasításra vonatkozó adatok.

A házasságkötési szokások alakulásának megismerésében jogtörténeti munkákra is támaszkodtunk. Néhány jelentős munka tárgyalja a házasságkötési és eljegyzési formákat (Kováts Gy. 1883; 1885; Hanuy 1912).

A régi magyar házasságkötési szokások irodalma különböző társadalmi osztályokról és rétegekről rendelkezésre áll. A középkor folyamán királyaink házasságkötési ünnepélyeiről olvashatunk, amelyeket több esetben a koronázási ünnepséggel együtt ültek meg (Szamota 1891). A késő reneszánsz korától ismerjük főuraink menyegzői ünnepélyeit (Weichhart 1911; Radvánszky 1883). Külön figyelmet érdemel egy rendkívül értékes forrás, Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae (1736) c. műve (Apor 1972). Apor leírta a régi erdélyiek menyegzőit. Tőle tudjuk, milyen alapvető hasonlóság volt a különböző rangú nemesség házasságkötési szokásaiban, s hogy csupán az anyagi színvonal különböztette meg ezeket egymástól. Apor leírta a szokásokat általában, a 17. századi erdélyi nemességre vonatkoztatva. Lényegében ugyanazt a módszert alkalmazta, amit később mások a 19. századi paraszti szokásokra. Leírt azonban egy, 1702-ben történt nevezetes lakodalmat részletről részletre, amivel illusztrálta az általánosnak megismert szokások egy adott esetben való érvényesülését, sőt az új divat betörését a régi lakodalmi szokások közé. Ugyancsak a 17. századtól vannak ismereteink a polgárság rendeletekkel erősen korlátok közé szorított lakodalmairól. 19. századi paraszti szokásaink számos részlete nyilvánvalóan összefüggésbe hozható a korábbi, magasabb társadalmi osztályoknál dívott szokásokkal.

Parasztlakodalmunk nem áll egyedül Európában. A házasság alapsémája az egész {7-37.} emberiségnél hasonló: ismerkedés – kiválasztás – tágabb kapcsolat létesítése, ami tárgyalási alapként szolgál – tárgyalások – a kapcsolat létrejön. Európa keresztény vallású, feudális országaiban az egyházi jog támasztott követelményeket a házasság megkötésének formaságaival szemben. E követelményekhez a világi jog is fűzött továbbiakat. Az így kialakult vázat azonban az egyes népek, sőt azok kisebb, történetileg kialakult, helyi csoportjai a maguk kifejezőrendszerével tették teljessé. Hozzájárult mindezekhez társadalmi életük gyakorlata, érintkezési módjaik, és népművészetük, folklórjuk. Így a gazdasági és társadalmi fejlődés különböző fokaira feljutott népeknél az ugyanazt a vázat követő házasságkötési szokáskör sok vonatkozásban különbözővé vált. Európa legtöbb országában készült már összefoglalás a házasságkötési, lakodalmi szokásokról.

A magyar népi kultúra sajátos helyet foglal el Kelet és Nyugat között. Míg nyugati, északi területein – a török hódoltság idején ez a királyi Magyarország területe – polgárias elemek vegyülnek a parasztlakodalomba, az egykori török hódoltsági területeken, a dél-dunántúli, dél-alföldi lakodalomban a régi kelet-, délkelet-európai szokások maradványai éltek, különösen a házassági ajándékozásnál, az alma jegyajándékban, a vőlegénytől a menyasszony családja számára megkívánt számos házasságkötési ajándékban. A vendégek mosdatása, pénz ellenében megcsókolása délszláv szomszédaink szokására emlékeztet. Erdélyi lakodalmaink őrzik a 16–17. századi főúri lakodalom legtöbb maradványát. A legkeletibb magyar népcsoport, a moldvai csángók lakodalma kelet-európai kapcsolatokat mutat: itt látjuk a lánycsoport legegyöntetűbb kollektív fellépését a kelengye, a házasságkötés előkészítésében, a legnagyobb tisztelet kifejezését a szülők iránt.

Apróbb mozzanataikban – mint a népi kultúra más jelenségei is – sok helyi változatban jelennek meg a házasságkötési szokások. A kisebb-nagyobb területen élő formai változatok bemutatására a Magyar Néprajzi Atlasz IV. kötete vállalkozik. De bőségesen találunk példákat a palócföldi lakodalomról nemrég megjelent összefoglalásban is (Bakó 1987).