MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI RÉTEGEK

A reformáció sem új egyházak, sem új vallások alapítására nem törekedett, hanem a középkori egyházat akarta megújítani. A szakítás évtizedek múltán, a tridenti zsinatot követően vált véglegessé, de nem jelentette az egyetemes keresztyén hagyományok tagadását. Zwingli és Kálvin végletes purizmusa nem volt hosszú életű, a különböző nemzeti protestáns egyházakban megmaradtak azok a vallásos alapformák, amelyek az emberek tartós lélektani szükségleteinek megfelelően évszázadokon át működtek, és a hitelvekkel összeegyeztethetők voltak. Így a magyarországi protestáns egyházak hagyománya is bőven tartalmaz középkori eredetű, reformáció előtti vonásokat, hiszen a magyarság többek közt ezek felvételének köszönhette beilleszkedését az európai népek közösségébe. Alapvető eltérések azonban már kezdetben adódtak.

A tradicionális római katolikus és ortodox vallásos tudatban a néphit és a tételes hit nem vált el egymástól, sőt szervesen összefonódva élt. Abból, hogy a reformáció kiiktatta a mágikus-szakrális elemet, egyértelműen következett, hogy a hívek ilyen irányú szükségleteik kielégítését nem várhatták egyházuktól, hanem a tételes vallásgyakorlaton kívül kellett keresniük. Ha szükségesnek ítélték, mert bajaikra egyéb segítséget nem reméltek, meg is tették, hiába harcoltak a prédikátorok a kezdetektől a 20. századig a babona ellen. (Például Erdély vegyes vallású vidékeiről sok helyről ismert, hogy a reformátusok román pópákkal imádkoztattak gyógyulásért vagy rontás ellen.) Ez az általános emberi magatartás nevezhető katolikusnak, ha a közös forrásra, a középkori vallásosságra gondolunk, de folytonossága miatt nem tarthatjuk a katolicizmus protestantizmusra gyakorolt időközi hatásának. Bálint Sándor írja: „A tradíció szívós erejét mutatja, hogy a középkori liturgiának, liturgikus gyökerű szokásrendnek számos eleme éppenséggel a protestáns kegyességben őrződött meg. Ilyen az ormánsági gyónóbúza, székelyföldi határjárás húsvét éjszakáján református falvakban is, a torockói újkenyér kultusz és több más” (Bálint S. 1979: 90). A magyarázat nyilvánvaló. A belső katolikus reformok az idők {7-448.} folyamán egy sor avultnak-károsnak ítélt cselekményt eltöröltek, de nem hatoltak el a protestánsok körébe, ahol ezek tisztán néphitelemként éltek tovább. Végül, bár a papok és lelkészek kölcsönös szigorúsággal ügyeltek arra, hogy híveik más vallásos szokások követőivé ne váljanak, ismerünk közvetlenül megnyilvánuló katolikus és ortodox felekezetközi hatásokat is, mint például a gyertyagyújtás a sírokon halottak napján.

A reformáció gyors magyarországi terjedését számos tényező tette lehetővé. Fontossági sorrend nélkül: a hatalmi viszonyok, a középkori egyház erkölcsi gyengesége, az emberek hitbuzgalmi igénye, anyagi érdekek, az anyanyelvi művelődés fölkarolása, de Nyugat- és Észak-Európától eltérően a magyarországi reformáció János Zsigmond erdélyi fejedelemségét (1556–1571) kivéve nem élvezte az államhatalom támogatását. Sőt, később is csak az erdélyi református egyház közelítette meg az államegyház státusát, a 17. században.

A reformáció nyugat-európai központjait látogató diákok jóvoltából a 16. század második felében egy-egy új teológiai irányzat képviselői szinte azonnal megjelentek Magyarországon. Azonban sem a lutheri evangélikus, még kevésbé a kálvini genfi egyház tiszta formája nem valósult meg nálunk, hanem szervezeti, liturgiai, sőt dogmatikai felfogás tárgyában is azoktól többé-kevésbé eltérő egyházi alakulatok jöttek létre. A legnagyobb hatást a református svájci irány (helvét) német ága érte el, de az evangélikusok és a reformátusok a Dunántúlon csak a 16. század legvégén különültek el teljesen. A Szentháromság tanát elutasító unitáriusok (a 17. századtól nevezik őket így) egész Európában csak Magyarországon maradtak fenn folytonosan, bár ennek ára a reformátusokhoz való nagyfokú hasonulás volt.

Az ellenreformáció mintegy száz év alatt úgy változtatta meg az ország vallási képét, hogy míg a 16. század végén a lakosságnak körülbelül 70–80%-a volt protestáns, a 18. század elején a római katolikusok száma már meghaladta az összes protestánsokét. A vallási összetűzések és üldözések Magyarországon sosem voltak olyan véresek és hevesek, mint Nyugat-Európában, de az ellenreformáció – 1781-ig, a Türelmi Rendelet kiadásáig – jelentékeny veszteségeket okozott a protestánsoknak nemcsak a rekatolizációval, hanem a vallási élet súlyos korlátozásaival is. Egyidejűleg szinte görcsösségig fokozta a protestáns identitás kialakításának igényét. Más okból a középkori hagyományoktól való eltávolodást ösztönözték az időközben megmerevedett, ortodox evangélikus és református egyházzal szemben föllépő – egyébként közös gyökerű –, a személyes vallásosság fontosságát hangoztató kegyességi mozgalmak, a puritanizmus és a pietizmus. A puritanizmust az 1630-as évektől az Angliát és Hollandiát járt prédikátorok, a pietizmust a század végétől főleg a Halléban diákoskodók terjesztették el. A kemény konzervatív ellenzések dacára – Nyugat-Európától eltérően – Magyarországon egyik irányzat sem lépett ki a fennálló egyházak szervezetéből, de nem fejlődtek olyan átfogó újító mozgalmakká sem, mint a német pietizmus különböző ágazatai, Angliában a metodizmus, vagy akár a finn „parasztpróféták” működése.

A protestáns egyházakban a következő jelentős változást a felvilágosodás német–angol, vallási hátterű ágának megjelenése hozta a teológiai racionalizmus elterjesztésével. A 18. század második felétől lassan érvényesülő racionalista befolyást az 1840-es évektől a liberális teológia túlsúlyra jutása, rendszerszerűségre és gyakorlati megvalósításra való törekvése mélyítette el. Kritikai alapon kétségbe vonta a bibliai csodákat, vagy azokhoz természettudományos magyarázatokat fűzött. A hitvallásokat és a dogmákat, mint a fejlődés akadályozóit és a felekezetiség bázisait, háttérbe szorította. Korszerűtlennek {7-449.} minősítette a bensőséges vallási szokásokat, érzelmességellenessége különösen a reformátusok körében eresztett mély gyökereket. Miközben a katolikus restauráció minden erővel és sikeresen igyekezett megszüntetni a felvilágosodás utóhatásait (jozefinizmus), a protestánsoknál éppen ellenkező előjelű folyamat bontakozott ki. A nyugat-európai egyetemek látogatásának – a hivatalos korlátozás miatt – 18. századi visszaesése után ismét nagy számmal tanultak Németországban protestáns lelkészjelöltek, és a kor szellemi érdeklődésének megfelelően ők is a filozófia felé fordultak, a század derekától elsősorban a romantikus morálteológiának hódoltak. A református dogmatikai hatás alól végleg kiszabaduló unitáriusok, szélsőséges liberális teológiai nézeteket magukévá téve, ekkor alakították ki egyházuk máig jellemző szellemi arculatát. A romantika hatására föllépő historizálás egyfelől a szabadelvűség ősforrásának a reformációt tekintette, másfelől a hazai rendi-függetlenségi-vallási küzdelmekre alapozva a protestantizmust tette meg a „magyar állameszme” megteremtőjének és a politikai liberalizmus zászlóvivőjének. A reformátusok ebben a korban vállalták el az addig lekezelő értelmű kálvinista jelzőt, és azonosították a korábban csupán etnikai tényt jelölő, ezután ideológiai töltést nyert magyar vallással.

A bensőséges vallásosság elhalványulása következtében időközben szembe kellett nézni azzal, hogy nem nagy számmal ugyan, de a legbuzgóbb egyháztagok közül többen vallásos szekták híveiül szegődtek. (Közülük először a baptisták szerveződtek önálló egyházzá 1905-ben.) Az egyházi élet érzelmi kiüresedését akarták megszüntetni a mindkét nagy protestáns egyházban a század utolsó negyedében angol, skót, német, svájci mintákra támaszkodó, egyidejűleg modern polgári vallásos formákat propagáló, megújulási mozgalmak („ébredés”, „belmisszió”). Ugyanekkor ugyanezért a célért aktivizálódtak a hagyományos kegyesség képviselői is.

A 20. század első felében a protestáns egyházak szellemi élete a korábbihoz képest még változatosabb és rétegezettebb lett. Tovább élt a hanyatló liberális irány és az erősödő, polarizálódó belmisszió, mindkettőjük ellen fellépett a reformátusok körében a holland mintájú történelmi kálvinizmus, mely Kálvin eredeti teológiai nézeteit kívánta népszerűsíteni és kultuszát a hívek között ápolni.

Mindkét nagy protestáns egyház minden irányzata fokozottan lépett föl az általánosan terjedő szekularizáció és a vallástalanodás ellen. Ennek érdekében a modern polgári társadalom sok eszközét igénybe vették, erősítették társadalmi jelenlétüket, és gyakorivá tették a templomhoz nem kötődő vallási alkalmakat, igyekeztek a különböző korosztályok és társadalmi rétegek eddig figyelembe nem vett sajátos igényeihez alkalmazkodni.

Merőben új helyzetet teremtett 1945 után az állam és az egyház szétválasztása, az új társadalmi rend és maga az ateista állam, mely a protestáns vallásosságot is nagyobb részben a magánélet szférájába utalta.