MAGYAR NÉPZENE | TARTALOM | A MAGYAR NÉPZENE STÍLUSAI, TÍPUSAI |
A magyar népzenekutatás, mint tudomány, 1905-ben indult Bartók és Kodály fellépésével. A gyűjtés azonban, a tudományos munka előfeltétele, többé-kevésbé használható módon már előttük megkezdődött, a 19. században. Sőt, a zenetörténeti kutatások nyomán feltáruló 18. századi forrásokban is egyre több népdalt vagy népi táncdallamot lehetett azonosítani. Így hát a kutatás számára felhasználható anyag valamiféle följegyzése már a 18. századdal megkezdődik. Elsőnek Szabolcsi Bence nézte át a különböző 18. századi kéziratos diák-melodiáriumokat, s nyomában Bartha Dénes (1935) adta ki a teljes dallamanyagot, dallampárhuzamokkal jelezve a felismerhető népi darabokat. A második ilyen jellegű gyűjtemény Pálóczi Horváth Ádámé volt, szintén Bartha Dénes gondozásában (Pálóczi Horváth 1953). Ezekben a dallam lejegyzése vázlatos (a hangnem bizonytalan, a ritmus elnagyolt), mindössze az ismert népdalokkal való azonosság megállapítására alkalmas, s egykori népszerűségét igazolja. Jobb kottaképet kapunk az újabban fölfedezett 18. századi táncdallamokról, egyrészt a Szlovákiában fölfedezett Apponyi-gyűjteményből (Bónis 1964), nagyobbrészt azonban a fáradhatatlan Domokos Pál Péter kutatószenvedélyének eredményeiből (Domokos P. P. 1978). Az itt nagy számban előkerülő, egységes stílusú táncdarabok már stílustörténeti következtetésekre is lehetőséget nyújtanak. Mindez azonban csak a „saját daltudás” rögzítése, a használt dallamok gyakorlati célú följegyzése volt, a népdal ebben csak öntudatlanul és megkülönböztetés nélkül szerepelt.
A 19. században azonban a herderi eszmék hatására nálunk is a népdalt akarják megörökíteni a kéziratos és nyomtatott gyűjtemények. Az Akadémia 1831-ben hirdetett népdalgyűjtő pályázatára nemcsak nagy mennyiségű dal gyűlt össze igen sok dallammal együtt, hanem még rendszerezési tervezet is készült (lásd Kodály 1943). Sajnos a dallamanyag elveszett. Az Erdélyi-kiadványban (18461848) közzétett szövegek alapján ítélve igazi népi dallamokat is tartalmazhatott, természetesen számos korabeli műdal közé keverve.
Érdekes viszont, hogy az időközben kinyomtatott népdalgyűjtemények (Mátrai 1852; Füredi 1851) és más jellegű publikációk (KubinyiVahot 18531854: IV.), valamint a korabeli kéziratok (Almási S. 1834) szinte elhanyagolható mennyiségben tartalmaznak valódi népdalokat. Az első „népdalgyűjtemény”, amelyre ez a meghatározás erős megszorításokkal már alkalmazható, Szinié 1865-ből, és 200 darabjából Bartók szerint 136-ról tehető fel, hogy a néphagyományból származik; a legrégebbi és legjellemzőbb népdalokhoz azonban ő még nem jutott el.
{6-8.} Bartalus hétkötetes gyűjteményében (18731896) már ezek is feltűnnek, többnyire fogyatékos ritmusban lejegyezve; különösen a parlando-rubato (szabad, beszédszerű) előadással nem tudott mit kezdeni. De ezek is, valamint a feltünedező új stílusú darabok is észrevétlenül maradtak a népdalként közölt műdalok tengerében. Bartók 443 darabot fogad el népdalnak a mintegy 800-ból. Tehát sem ez, sem a századfordulóig és azontúl megjelenő gyűjtemények (Limbay 18801888; Kiss D. 1844) nem fedezték fel a népdalt a maga teljes jelentőségében, s néhány átmeneti típus elterjesztésén kívül inkább csak tovább erősítették azt a közhiedelmet, hogy a „magyar nóta”, vagyis a népies műdal az igazi magyar népdal.
Egyedül a gyermekjátékdalok műfajában sikerült a 19. századnak a népdal- és balladaszöveg-gyűjtéshez méltó zenei anyagot produkálni. Kiss Áron (1891) kiadványa világviszonylatban is az elsők közé tartozik tudomásom szerint csak egy amerikai kiadvány előzte meg (Newell 1883), s a nagy angol kiadványnál (Gomme 18941898) is korábbi. Az egyszerű dallamok lejegyzése itt nem okozott nehézséget, így ez a gyűjtemény az egyetlen, amely a mai követelményeknek is megfelelő anyagot szolgáltat.
Ezen a helyzeten még az sem változtatott, hogy a század utolsó éveiben megkezdődött Vikár Béla nagy jelentőségű munkája (1894-tól), aki a Kalevala fordításához akart népnyelvi anyagot gyűjteni. Érdeme nemcsak az, hogy fonográffal dolgozott (Európában elsőként s a világon is másodiknak), hanem az is, hogy először ő jutott el közvetlenül a paraszti és pásztortársadalom legmélyebb hagyományaihoz. Az így megörökített zenei anyag már valóban alkalmas volt a tudományos megismerésre; de minthogy Vikár nem volt zenész, anyaga mindaddig holt tőke maradt, amíg elsőrangú zenész és tudós egyéniségek nem használták föl saját gyűjtésük mellett egyfelől tudományos, másfelől pedig művészeti céljaikra. Vikár fonogramjait is Bartók jegyezte le az általuk kialakított követelmények szerint (Kereszty karnagy előzetes vázlatai után; ezek megtalálhatók az MNGy VI. kötetében).
Vikárt követően, még Bartók és Kodály előtt gyűjtött és publikált Seprődi János. Gyűjtése jobb Bartalusénál, lejegyzései is átmenetet jelentenek Bartalus, illetve Bartók és Kodály első, vázlatos közlései közt: ő is érezteti már a parlandót, de még messze van a későbbi, fonográflejegyzés hitelességétől. Gyakran írja le oktávtörésben a dallamot, ahogy az énekestől hallotta. Anyaga felerészben műdal vagy más, nem magyar népi stílusú dallam. Viszont sokkal több és jobb valódi, régi és új népdal szerepel gyűjteményében használható lejegyzésben, mint Bartalusnál.
Mindenképpen Bartók Béla és Kodály Zoltán fellépésével (1905) indul meg a magyar népzene tudományos kutatása. Mindketten fiatalkori emlékek alapján indultak el a közismert magyar nótáknál értékesebb népdalok után Kodály galántai és nagyszombati diákéveinek emlékei alapján, Bartók pedig székely cselédlányuk dalaival fülében. Első útjaik érdekességeit az Ethnographiában közölték (Kodály 1905, 1907, 1909; Bartók 1908, 1909). Ezekben a közlés még vázlatos, de már érezteti a parlandót. E korai lejegyzéseket később átírták, illetve újra lehallgatva tökéletesítették. Mégis ezekkel a közleményekkel veszi kezdetét a tudományos népzenekutatás.
Gyűjtőútjaikkal egy időben Vikár hengereivel is megismerkedtek a Néprajzi Múzeumban, s akárcsak Vikár, ők is az egész nyelvterület felkutatását tűzték ki célul maguk elé. Kodály a Nyitra megyei Zobor-vidéken kezdte meg gyűjtését azzal a céllal, hogy végigmegy a nyelvhatáron, ahol a legrégiesebb hagyományokat sejtette. Bartók különböző dunántúli és alföldi gyűjtések után 1910-ben Csík megyéből hozott nagyszámú ötfokú {6-9.} dallamot, ami a magyar népzenében annyira fontos pentatónia fölfedezését jelentette. Kodály is követte őt Csíkba, majd Bukovinába, és 1917-ben megjelent tanulmánya a magyar népzene ötfokúságáról (Kodály 1917; 1929).
A gyűjtés eredményei hamarosan meghozták a lejegyzés, rendszerezés, tipológia, sőt az összehasonlítás eredményeit is. (A magyar gyűjtéssel párhuzamosan azonnal megkezdődött a szomszédos népek zenéjének gyűjtése is.) Az eredmények már 1921-ben annyira kiérlelődtek, hogy két jelentős munka is elkészült: Kodály 150 erdélyi dallamot állított össze saját zenei rendszerében, a kadenciák szerint, már a közös g-re transzponálva (BartókKodály 1923 Bartók a nevét adta hozzá, hogy az akkor politikai nyomás alatt álló Kodály gyűjteménye megjelenhessék). Ugyanakkor elkészült Bartók nagy könyve (1924 valójában 1925-ben jelent meg), amely teljes leírást ad a magyar népdalról 320 dallampéldával, amit szótagszám- és strófaszerkezet szerint, azon belül kadenciák szerint rendezett szintén g-re transzponálva. (Mindkét kiadvány előszava 1921-es dátummal zárul, tehát lényegében már akkor készen álltak bár egyes adatokkal később is kiegészítették. Bartók idézi BartókKodály 1923-at, Kodály pedig Bartók 1923-at.) Bartók könyve már minden fontos eredményt összefoglal a magyar népdalról: leírja az ötfokú régi stílust és a 19. század végi új stílust, a legfontosabb típusokat a kettőn kívül, és jegyzeteiben bőven adja az összehasonlító, sőt itt-ott történeti eredményeket is.
Bartók nagyon korán meginduló szomszéd népi és távolabbi gyűjtései ugyanis érdekes módon még előbb láttak napvilágot, mint a magyar népdal összefoglalása. (Bihari gyűjteménye 1913-ban, a máramarosi 1923-ban, sőt szlovák gyűjtése rendezett anyagát már 1910-ben átadta a Priatelia Slovenských Spevovnak, és már a biszkrai arab gyűjtéséről szóló közleményét is idézi 1920-ból.) E kutatások összefoglalását a magyar népzene szempontjából nemsokára közzétette (1934). Ebben nemcsak azok az eredmények jelentek meg, amelyek az egyes szomszéd népekkel való kapcsolatra, illetve különbségekre vonatkoznak, hanem már utalás történik a cseremisz kapcsolatokra is. (Lásd Bartók 1924: Appendix és XXI. l., 1. j.; 1934: Függelék.)
1937-ben jelent meg Kodály összefoglalása, A magyar népzene. Fő újdonsága Bartók könyvéhez képest, hogy történeti áttekintést ad Bartók leíró áttekintéséhez, s ebben már dallampárhuzamokkal igazolja a magyarcseremiszcsuvas (és más) keleti egyezéseket, zenetörténeti párhuzamokkal különböző századok zenéjéből mutat ki egyezéseket, továbbá a Bartók által nem tárgyalt rítusdallamokat is bemutatja. Könyve 1942. évi 2. kiadását újabb keleti párhuzamokkal egészíti ki, sőt még idegen nyelvű kiadásaiban is ad hozzá párhuzamokat. 1952-ben jelent meg a 495 dallamot tartalmazó Példatárral kiegészült változata, amely azóta számos kiadást ért meg.
Kettőjük munkásságát egészítették ki Szabolcsi Bence összehasonlító és zenetörténeti kutatásai. Neki köszönhetjük a finnugor diatónia és a török-tatár pentatónia elterjedésének elhatárolását (Szabolcsi 1934; 1936; 1940), valamint sok, stílusban egyező keleti változatot régi népdalainkhoz, zenetörténeti emlékeink kapcsolatait a néphagyománnyal, s mint legfontosabbat, siratóink obi-ugor kapcsolatainak felismerését (Szabolcsi 1933 és főleg 1937). Ezt a felismerést további eredményekkel egészítette ki Vargyas Lajos, amikor a strofikus népdalokat is bevonta az összehasonlításba, s kimutatta a siratóból kifejlődött népdalok rétegét (Vargyas 1950a; 1953).
Kodály A magyar népzene (1937) bevezetésében szögezte le azokat a feladatokat, amelyeket egy falu zenei életének teljes leírásában kell megoldani. A feladatra először Vargyas vállalkozott (1941), utána Járdányi Pál (1943), majd Halmos István (1959).
{6-10.} A háborúig tartó gyűjtőmunka legnagyobb jelentőségű ténye volt Domokos Pál Péter moldvai magyarok közt végzett gyűjtése, ami ennek az archaikus peremterületnek a fölfedezését jelentette (Domokos P. P. 1941), valamint Lajtha széki felvételei, ami a közép-erdélyi magyar népzene-dialektusok megismerésével járt.
A háború utáni korszak legnagyobb teljesítménye A Magyar Népzene Tára megindítása (IVII. 19511987). Bartók és Kodály 1913-ban benyújtott összkiadás-tervezete, majd Bartók 1941-ben lezárt kiadástervezete után új elképzeléssel és lényegesen bővült anyaggal valósult meg az összkiadás. Újdonság benne, hogy a szokásdallamokat is magába foglalja, s bizonyos mértékben előnye is, hogy ezekkel az alig közölt műfajokkal kezdte a sorozatot (gyermekjáték-, regösdalok, más ünnepi szokások dalai és különösen a sirató). Hibája, hogy olyan szokások dallamait is elkülöníti, amelyeknek nincs önálló zenei stílusuk (IIIIV. kötet, a II. kötetben néhány ünnep). Különösen nagy előnye, hogy a tulajdonképpeni (strofikus) népdalok közlése aránylag későn kezdődött meg, amikor az új gyűjtéseket főleg Erdélyből és Moldvából már bedolgozták az anyagba.
Az MNT-vel párhuzamosan jelentek meg Lajtha László kiadványai (1954a; 1954b; 1955; 1956). Különösen a két, zenekari partitúrát közlő (széki és kőrispataki) gyűjtemény volt nagy hatással a néptáncmozgalomra és a zeneirodalomra. Tudományos jelentőségük legalább olyan nagy a népi hangszerjáték és harmóniai gondolkodás megismerése terén. S a virrasztóének-gyűjtemény egy addig figyelmen kívül hagyott népi műfajra irányította a figyelmet, amely különösen sok zenetörténeti emléket tartott fenn a szájhagyományban.
Az ötvenes években kezdődött meg a néptánc és a hozzá tartozó tánczene nagyarányú gyűjtése és feldolgozása, aminek egyrészt bizonyos vidékek népzenéjének nagyarányú feltárását köszönhetjük (Somogy, Szatmár és Szabolcs m.), másrészt népi ritmikánk sok fontos jelenségének megismerését, mint a proporciós gyakorlat és annak különböző maradványai (ugyanannak a dallamnak páros és páratlan ütemű előadása), aszimmetrikus kíséretritmusok, sok daltípusunk igazi funkciója hagyományos alkalmazása és tempója, vagy a Bartók által megsejtett kanásztáncverbunkcsárdás fejlődés jelentkezése dalaink ritmusának kiszélesítésében.
Változás állott be a népi hangszerek megítélése tekintetében is. Bartók korábbi dolgozatai csak néhány „klasszikus” népi hangszert tárgyaltak (1911a; 1912a; 1917). Sárosi Bálint (1967) a teljes néprajzi irodalom és saját gyűjtése alapján nagy anyagot gyűjtött össze a magyar nép hangszerhasználatáról primitív kéregsípoktól és zúgattyúktól kezdve a hárfáig és a pásztorok csengőharang-harmóniáiig, s ma már gazdagabbnak látjuk a magyarság hangszerkészletét és hangszerhasználatát, mint elődeink.
A zenei rendezés terén Járdányi Pál nevéhez fűződik több újítás. Ő találta meg (Kerényi György kísérlete után) a gyermekjátékok rendezésének megfelelő alapját a fő motívum hangkészletében, ő rendezte a siratókat földrajzi alapon, ami többnyire zenei sajátságokat is jelentett, és ő dolgozta ki a strofikus népdalok új rendszerét a sorok egymáshoz való magasságviszonya alapján (Járdányi 1961, továbbá MNT VI. Bevezető), ami a magyarban jól alkalmazható elv a dallamstílusok és típusok ésszerű sorrendjére. Ugyanakkor nem egyes dallamokat rendez egymás mellé, hanem variánscsoportokat, a bennük kidomborodó legáltalánosabb tulajdonságok szerint. Ez tovább tökéletesíti mind a Bartók, mind a Kodály által kidolgozott és használt rendszert.
A magyar népzene története szempontjából felbecsülhetetlen jelentőségű, hogy Vikár Lászlónak és nyelvész társának, Bereczki Gábornak sikerült több gyűjtőutat végezni a {6-11.} Volga-könyök népei közt. Gyűjteményeik (VikárBereczki 1971; 1979) és Vikár helyszíni tapasztalatai (19641969) jelentősen módosították elképzeléseinket a kvintváltó ötfokú stílus eredetéről és kapcsolatairól. Ennek alapján Vikár tagadja a magyar és a keleti stílus összefüggését, Vargyas pedig történetileg és a zenei fejlődés szempontjából finomítja a korábbi magyarázatot. (Erről a későbbiekben részletesen fogunk szólani.)
Nagy jelentőségű a népzenekutatás számára is a magyar zenetörténeti kutatás és forráskiadás lendületes fejlődése a háború után. 1947-ben jelent meg Szabolcsi Bence magyar zenetörténeti összefoglalása, majd anyagközlései (1954); utána sorban az összefoglaló kiadványok: Arany János népdalgyűjteménye (1952), a középkori himnuszok és sequentiák (Rajeczky 1956), Pálóczi Horváth gyűjteménye (1953), a Régi Magyar Dallamok Tára 16. és 17. századi kötete (Csomasz Tóth 1958; Papp G. 1970), amelyek zenei mutatókkal teszik anyagukat könnyen áttekinthetővé.
A népzenekutatók megszervezik az Európai Népzenei Katalógust hangkészlet és hangterjedelem alapján, ami elsősorban a szűk hangkészletű és hiányos hangsorú dallamok kimutatására alkalmas; megszervezik az egyházi népénekek rendezett gyűjteményét. Mindez a történeti és összehasonlító kutatások számára teremt nagyobb lehetőségeket. S a Népzenekutató Csoport stúdiójában lehetővé válik a dallamok fizikoakusztikai vizsgálata is, sőt a zenei rendezés és keresés számítógépes módszerének kidolgozása is megkezdődött.
Mindezen új kísérletek és eredmények mellett tovább folyt a gyűjtés munkája, amit a magnetofon rendkívüli módon megkönnyített és tökéletesített. Igen nagy segítséget jelentett, hogy a szomszédos államokban élő magyarság leggazdagabb hagyományait is nagy lendülettel gyűjtötték és publikálták. Kolozsvárott megalakult a Folklór Intézet, amelynek hatalmas anyagából megjelent egy moldvai gyűjtemény (FaragóJagamas 1954), majd az egész romániai magyarság válogatott dallamai (JagamasFaragó 1974). Még jobban kiszélesítette ismereteinket Kallós Zoltán gyűjtőmunkája, amelyből két kötet jelent meg (Kallós 1970; 1973), de kiadatlan hatalmas anyaga is rendelkezésre áll: ezekből ismertük meg Gyimes és Mezőség majdnem feltáratlan zenéjét, számos ismeretlen, igen archaikus dallamtípusát és zenélési stílusát. Almási István (1979) a szintén alig ismert Szilágyságról jelentetett meg fontos gyűjteményt. Szlovákiában Ág Tibor kiadványai (1974; 1979) és részben a hazai gyűjtők gyűjtései, a jugoszláviai magyarság körében Kiss Lajos és más helyi gyűjtők tártak fel értékes anyagot különösen a szlavóniai nyelvszigeten Kiss Lajos (1961; 1966). De a határokon belül működő, egy-egy területre specializálódó gyűjtők is értékes anyaggal tették teljesebbé ismereteinket (Békefi 1976, 1977; Együd 1975; Dancs Lajos egyelőre kéziratos gyűjtése Szatmár-Szabolcsból). Az időnként rendezett népzenei találkozók, Pávakörök is sok értékes anyagot hoztak felszínre még a legújabb időkben is. Mindez szükségessé tette, hogy elkészítsük a magyar népzenekutatás új összefoglalását (Vargyas 1981), amely minden problémát részletesebben és nagyobb példaanyaggal tárgyal, mint a jelen tanulmány.
MAGYAR NÉPZENE | TARTALOM | A MAGYAR NÉPZENE STÍLUSAI, TÍPUSAI |