A HAGYOMÁNYOS NÉPKÖLTÉSZET ÁTALAKULÁSA

Az utóbbi nyolc évtizedben olyan lényegi változások történtek a hagyományos paraszti gazdálkodásban, életmódban és társadalomban, amelyek szükségszerűen megváltoztatták a falu szellemi életét, s mély nyomokat hagytak folklórjában is. A 19. századi gyűjtésekből ismert népköltési műfajok legtöbbje elveszítette korábbi népszerűségét, s értékcsökkenését mi sem jelzi pontosabban, mint az, hogy a felnőttek folklórjából átkerült a gyermekfolklórba (pl. tündérmesék, betlehemes játékok), vagy a társadalom perifériáján élő csoportok (tanyasiak, zsellérek, béresek, cselédek, cigányok, koldusok stb.) szórakozásává, esetleg hivatásszerűen űzött foglalkozásává vált előadásuk (pl. egyházi népénekek, kántálók stb.).

Az olvasni tudás terjedésével, a közvetlen vagy közvetett (mások által felolvasott vagy elmesélt) olvasmányélmények hatására kibővültek parasztságunk világról szerzett ismeretei, megváltoztak a szórakozás módjával szemben támasztott igényei, s lassacskán megváltozott a mesemondás formája, tartalma, stílusa (Dégh 1948). A legendák, mitikus tündérmesék elvesztették hitelüket, helyüket a rövidebb, tréfás mesék, hétköznapi történetek, anekdoták foglalták el. Egy-egy közösség szórakoztatásában mind nagyobb jelentőséget nyert az ún. „mindennapi szájhagyományozó közlés” az ennél magasabb szintű, ún. „népköltészeti szájhagyományozó közlés”-sel szemben (lásd bővebben Voigt 1972a: 318–323). „…Önálló műfajként jelentek meg az anekdoták, híresztelések, pletykák, az erotikus és politikai viccek, a tréfák, másrészről pedig az úgynevezett igaz történetek, élménybeszámolók, olvasmányokról, megtekintett látványosságokról, később filmekről szóló utólagos elbeszélések. Ezen új jelenségek egy része korábban mesei műfaj volt, és csupán legutóbb önállósodott, a népköltészet egész szerkezetében végbement nagyarányú változások során. Az epikus hagyomány ilyen műfaji felaprózódása, széttöredezése ma is tart, és általában a folklórművészet alkonyának a jele” (Voigt 1972b: 241–242).

A továbbiakban a mindennapi történetek három fontosabb alcsoportjáról: az élménytörténetekről, igaz történetekről és az élettörténetekről fogunk bővebben szólni.

Míg az első két alcsoport a szóbeliség spontán kifejlődött alkotása, az élettörténetek általában felszólításra, esetleg írásos minta nyomán fogalmazódnak meg. Céljuk korántsem a szórakoztatás, mint az előbbieké, sokkal inkább a didaktikus kicsengésű tanúságtétel.

Az epikus néphagyomány új műfajaira már a harmincas években felfigyeltek a szakkutatók (Jolles 1930; von Sydow 1934; Wesselski 1935), és egymástól függetlenül definiálták {5-252.} is azokat. Ennek ellenére a mindennapi történetek, élményelbeszélések és életrajzok módszeres gyűjtése csak a II. világháborút követő évtizedekben indult meg, amikor a folkloristák érdeklődése a világ változó, új jelenségeire, a felbomló hagyományos közösségekre, a gyorsan alakuló falusi életforma változásaira is kiterjedt (Bausinger 1958a; Dobos 1958; Neumann 1966, 1969).

A század első harmadában még inkább a történeti-szociológiai szempontok sarkallták a kutatókat „dokumentumértékű” emlékezések, életrajzok, vallomások gyűjtésére. Thomas és Znaniecki The Polish Peasant in Europe and America. Monograph on an Immigrant Group (Boston, 1918–1920) c. ötkötetes műve hatalmas, ma is működő szociológiai iskolát teremtett (lásd erről összefoglalóan Markiewicz-Lagneau 1978; Szcepanski 1967), de ez az irányzat nem hatott a magyar kutatásokra. Nálunk az egyéniségkutató iskola követői dokumentálták személyes (életrajzi) elbeszélésekkel is egy-egy kiemelkedő tehetségű mesemondó, népi elbeszélő, énekes vagy „gyógyító” ember szociális körülményeit, élettörténetét (Ortutay 1940; Dégh 1942; Dobos 1962; Balassa 1963), de az így gyűjtött elbeszélésanyagot csak adalékként, nyersanyagként kezelték, folklorisztikai szempontból nem elemezték, nem értékelték.

Voltak olyan kutatók is, akik a szóbeliségnek ezeket az új s egyre népszerűbbé váló műfajait – szemben a hagyományos, falusi folklórral – városinak, a munkásemberek folklórjának tartották. S mivel elsősorban történelmi dokumentumértékük miatt gyűjtötték az „igaz történeteket”, vallomásokat, visszaemlékezéseket, gyűjtéseiket nem falun, hanem a városi munkásközösségekben, munkásszállásokon – hazánkban pl. Budapest peremkerületeiben s az épülő Dunapentelén – folytatták (vö. Pogány–Rádics 1958; Dobos 1958; a kérdés elméleti megközelítését lásd még Katona I. 1962; Neumann 1966). A személyes visszaemlékezések történeti hitelességét kezdetben kritika nélkül elfogadták. Jól illusztrálja ezt egy, az ötvenes években megfogalmazott vélemény: „Népi demokráciánk történetének kutatása során merült fel az az igény, hogy az írott anyagon kívül »élő forrásokat«, más szóval az események cselekvő résztvevőinek visszaemlékezéseit is felhasználjuk feldolgozásainkban” (Balázs 1955: 882).

„De nemcsak a történelmi atmoszféra megteremtése, a történelmi helyzet, a korszak sokoldalú, színes ábrázolása szempontjából nyújtanak segítséget a visszaemlékezések, hanem ami legalább ilyen fontos, a tömegek hangulatára, a tömegeket mozgató gazdasági és társadalmi erők, ideológiák hatásaira, érvényesülési formáira is fényt vetnek” (Balázs 1955: 896).

A hatvanas évektől kezdődően a folkloristák is ráébredtek az új epikus műfajok jelentőségére, s bár gyűjtésükre és publikációjukra nem voltak kidolgozott módszereik (Langness 1965; Dégh 1972, 1975), megszaporodtak az ilyen jellegű vizsgálatok. Elsőként R. Redfield (1960, különösen a IV. fejezet) hangsúlyozta a mindennapi történetek, életleírások etnológiai fontosságát mint eszközt egy-egy társadalmi csoport, ún. „kis közösség” megismerésére. Nem vitatta e folklórműfajok történeti értékét, hanem azt fejtegette, hogy az ezekből nyerhető adatok az elbeszélő egyén s annak szűkebb közössége értékítéleteit, valóságról alkotott véleményét tükrözik, tehát annak megismerését segítik, nem pedig az „objektív” valóságét.

Hasonlóképpen foglaltak állást később a magyar kutatók is. Katona Imre a kubikusok körében gyűjtött igaz történetek „dokumentumérték”-ét hangsúlyozta, s a népi epika e fiatal hajtását a „társadalomtudományok adattárá”-nak nevezte (Katona I. 1962). Szilágyi Miklós dolgozata éppen a történeti jellegű visszaemlékezések forrásértéke vagy {5-253.} folklór volta közötti határvonalat jelölte meg, mondván: az igaz történet az elbeszélő számára mindig igaz, de a valósághoz viszonyítva nem az. A személyes élmények akkor válnak „népköltészetté”, ha a hős típussá, az elbeszélt esemény pedig tipikussá formálható. A visszaemlékezések történeti értéke „egyenes arányban növekszik az emlékezőnek az eseményben betöltött szerepével, s ami ezzel összefügg: áttekintő képességével” (Szilágyi 1969: 261). A veterán vöröskatonák visszaemlékezéseit a Tanácsköztársaság eseményeire a személyes érzelmi fűtöttség és a pontos – de esetleg jelentéktelen – részletek mellett a kronológiai bizonytalanság, az ideológiai tájékozatlanság, a naiv, tapasztalaton alapuló magyarázatok, az áttekintőkészség hiánya jellemzi. Közvetlen történelmi forrásként felhasználni ezeket hiba volna, de közvetve, sok történeti tudomány számára hasznosak, mivel az elbeszélő nem csupán közérdekű történetet formál élményéből, hanem maga és szűkebb közössége történelemszemléletének megfelelően „értékeli” is az eseményeket (a történeti forrásértékre vonatkozóan lásd még Jemnitz 1968; Lehmann 1977). Nagy Olga egy erdélyi falu mai prózarepertoárjának vizsgálatakor megállapította, hogy korunk uralkodó prózai műfaja a tréfás mese és az igaz történet. E műfajok – valóságtartalmuk sokkal nagyobb lévén a hagyományos népköltészeti műfajokénál – felbecsülhetetlen értékűek a néplélektan, népi etika, szociológia stb. kutatása számára (Nagy O. 1975).

Hazánkban az utóbbi két évtizedben kezdődött el a szájhagyomány új epikus műfajainak folklorisztikai szempontú elemzése, értékelése (Dobos 1964; Dégh 1972, 1975; Hoppál–Küllős 1972; Nagy O. 1975, 1977; Győri 1975).