HELYE A MŰFAJOK KÖZÖTT

Hogyan helyezhető el a proverbium a folklórműfajok rendszerében? Erre a kérdésre válaszolni nem könnyű feladat. A magyar közmondáskutatók közül kevesen kerestek választ a nehezen eldönthető kérdésre. Erdélyi János azonosítja ezt a műfajt a népköltészettel (Erdélyi J. 1851: 435), Tolnai Vilmos rokonítja vele (Tolnai 1935). Műfaji hovatartozandóságáról nem beszélnek. A magyar népköltészet c. egyetemi jegyzet az epikus alkotások közé sorolja, azzal az indoklással, hogy „Ha sorra vesszük a különböző változatokat, azt is tapasztalhatjuk, hogy ezek a puszta grammatikai megfogalmazásoktól {5-226.} valamely epikus szituáció vagy történet megjelenítéséig terjedhetnek. E legfejlettebb példányok alapján oszthatjuk be őket egyetemlegesen az epikus alkotások körébe” (Dömötör T.–Katona–Ortutay–Voigt 1966: 141). Máshol azonban Voigt Vilmos figyelmezteti a folklórműfajok kutatóit, hogy „a folklór alkotások vizsgálata során a hivatásos művészet kategóriáit egészen autonóm módon, lehetőségként, határesetekként kell vizsgálnunk” (Voigt 1965: 205). Ez a figyelmeztetés indokolt, mert a három nagy műnem klasszikus szabályait a proverbium műfajánál nem tudjuk alkalmazni. A proverbium általában egy mondatból áll, s ez a formai rövidség már eleve határt szab az epika olyan tulajdonságainak érvényesülésére, mint hős, hősök jellemének fejlődése, cselekmény alakulása, változó nézőpontú elbeszélés stb. Az epikus alkotásnak a hivatásos művészetben ismert tulajdonságait a proverbium műfajában nem találjuk meg. A proverbium önálló alkotás a benne levő epikus tartalom prózában való kifejeződése miatt, autonóm műfaji egységként kezelendő, amely legközelebb az epikához áll.

Ha tehát ezzel az osztályozással nem ragadható meg a proverbium műfajának lényege, akkor más megközelítési módot kell keresni.

A folklórműfajok között három szempont szerint lehet különbséget tenni: verstan, tematika vagy viselkedés alapján sorolhatjuk osztályokba.

A proverbiumok helyét újabban pragmatikai szempontok alapján próbálták kijelölni a folklórműfajok között. Ennek alapján valamely folklór-megnyilatkozás befogadója lehet passzív vagy aktív. E két ideáltípushoz viszonyítva egyetlen sorként képzelhetjük el a folklórműfajokat. Az egyik osztályozás szerint vannak statikus műfajok, amelyeknél a befogadó puszta szemlélő (népi díszítőművészet), fiktív műfajok, ahol a hallgató azonosítja magát a szereplők egy részével (ilyen a mese), játékos műfajok, amelyek már föltételezik a részvételt (pl. a találós kérdések) és vannak az ún. társalgási műfajok, amelyek a személyek közötti spontán kommunikáció részei. A közmondások a legutóbbi csoportba tartoznak. Míg a statikus és fiktív műfajok általában megtörtént eseményekre utalnak, a játékos műfajok pedig a jelen megnyilvánulásai, addig a társalgási vagy beszélgető műfajok a jövőre orientáltak (Abrahams 1969: 112–122).

A közmondásokat először a németalföldi André Jolles kísérelte meg elhelyezni a többi műfaj között. A szóbeliség egyszerű formáit az írásbeliség összetett műfajaival állítva szembe, tematikus osztályozást vezetett be. Állítása szerint a folklórműfajok közül a legenda a követendő emberfölötti példával, a saga a család történetével, a mítosz a világmindenség lényegével, a találós a megfejtendő feladattal foglalkozik, a közmondás felhalmozott tapasztalatot összegez, az eset erkölcsi elvek közötti választást fejez ki, a memorat tények szóbeli rögzítését adja, a mese fölfüggeszti az erkölcsöt nem ismerő valóság törvényét, a vicc pedig e valóság tökéletlenségére hívja fel a figyelmet (Jolles 1930).

A proverbium nemcsak önmagában állhat, hanem más folklórműfajokban is szerepelhet. Társítódhat a mesével, nemcsak úgy, hogy egy mesének a konklúziója lehet egy közmondás (Kibédi Varga 1976). A közmondások az erkölcsi célzatú mesékkel – így a fabulákkal – is rokonságban állnak, amennyiben mindkét műfajhoz tartozó nyelvi megnyilatkozások személyek közötti ismétlődő nehézségeket próbálnak megoldani, pontosabban egyéni igények és közösségi szükségletek feszültségével foglalkoznak. A különbség a szövegek hosszúságában rejlik: a mese elmondásához szükséges időre általában csak olyan beszélő formálhat igényt, aki hallgatói fölött áll (pl. idősebb), míg a közmondás megszólaltatója és befogadója egyenlő szinten áll egymással. Miben is különbözik {5-227.} a mesemondás helyzete a közmondás idézőjétől? Az előbbi nagyobb távlatot teremt küldő és vevő (vagyis előadó és hallgató) között. Más szóval a közmondások idézésére szinte bármilyen társalgás közben sor kerülhet. A rövidség mellett feltehetően a távlat hiánya is okozza, hogy a közmondást kevésbé lehet műalkotásnak tekinteni, mint pl. a mesét.

A közmondás ötvöződhet találós kérdéssel is, de a közmondásból hiányzik a találós kérdés kettős felépítése. Bár a proverbiumok fejlettebb formáinál találunk ilyen kérdés-felelet formát. „Mit is mondott a kabai asszony? – Igyunk egyet komámasszony!” A találós kérdés és a közmondás hasonlít annyiban, hogy mindkettő rövid, néhány elemből álló, tulajdonképpen szűk szavú leírás. De míg a közmondásokban ezek az elemek összetartoznak, világos képet hoznak létre, amely lehetővé tesz egy sajátos értelmezést, a találós kérdésben a leíró elemek szemlátomást összeütköznek egymással és zavart keltenek, legalábbis addig, amíg a válasz meg nem érkezik, pontosabban meg nem fogalmazódik. Elli Köngäs-Maranda a következőképpen veti össze egymással a közmondásokat és a találós kérdéseket: „míg a találós kérdéseknél a megfejtőnek át kell rágnia magát a szerkezeten, hogy eljusson a jelentetthez, addig a közmondásokban a jelentettet, az összefüggésrendszer, a helyzet szolgáltatja. A »felelet« megfigyelés eredménye, melyhez utólag csatlakozik a kép. Az összehasonlítás szerkezete hasonló, sőt olykor azonos is lehet, de a közlés folyamata (az üzenet kifejezése) fordított” (Köngäs-Maranda, E.–Maranda, P. 1971: 130).

A proverbiumok az állandósult nyelvi megnyilatkozások nagyobb osztályába sorolhatók. Míg a szóbeliségben a tanító célzatú erkölcsi mesével, találós kérdéssel tart leginkább rokonságot, addig az írásbeliségben a fölirat (epitáfium), az epigramma, a maxima, az aforizma, a hirdetések jelszavai stb. rokonok a közmondással: ők is röviden nevezik meg a küldő és vevő közötti sajátos viszonyt.