{5-175.} ANEKDOTAKUTATÁSUNK

A magyar anekdota első, gondosabb tanulmányozója Jókai Mór volt. Paraszti, kisnemesi, kisvárosi közösségek, társaságok jókedvének dokumentumait állította össze A magyar nép adomái (1856) c. kötetében, túlnyomórészt a szabadságharc előtti évtizedek anekdotáiból. Ő tett kísérletet A magyar néphumorról (1860) c. akadémiai székfoglalójában anekdotáink nemzeti karakterének, magyar jellegének, a bennük jelentkező szemlélet sajátos történeti-társadalmi árnyaltságának meghatározására is. Példája nyomán külön-külön anekdotáskönyvek mutatják be sorban a magyar társadalom egyes típusait, így már az 1850-es években a huszárt, a színészt, a cigányt (Hegedüs 1857; Adomák 1858a, b). További lépést jelent a tájaink, etnográfiai csoportjaink köré szövődött anekdoták gyűjtése; elsőnek a székely és a rábaközi típus jelenik meg szélesebb gyűjtések hőseként a század vége táján (Beledi 1889; Mátyás 1889).

Viszonylag késve kerül sor paraszti szájról, filológiai pontossággal való lejegyzésekre. Az ország különböző nyelvjárásaiban gyűjtött szövegeket mint népnyelvi adalékokat sorozatosan teszi közzé nyelvtudományunk 1872-ben megindított Magyar Nyelvőr c. folyóirata. E szövegeket századunk küszöbén tájanként elrendezve Simonyi Zsigmond külön kötetben tette közzé (1902). Tudományos igényű néprajzi gyűjteményeinkben, így a Kisfaludy Társaság 1872-ben elindított Magyar Népköltési Gyűjtemény c. sorozatának köteteiben, a műfaj szórványosan szintén helyet kapott. Szélesebb arányban először Kálmány Lajos dél-alföldi (1914b) és Berze Nagy János baranyai gyűjteménye (1940) biztosított a műfajnak teret.

Az anekdota tudományos vizsgálata az összehasonlító tárgytörténeti módszer hazai térhódításával vette kezdetét. A módszert elsődlegesen irodalomtörténetünk alkalmazta, kutatói azonban a népi epika és ennek keretében az anekdota egyes történeti variánssorozataira is figyelemmel vannak. Így a nagy tradíciójú vándortémák leltárszerű felmérése, katalógusba foglalása is kezdetét veszi, s ezzel egyszersmind megkezdődik elkülönítése is a szűkebb körben és rövidebb tartamra hagyományozódó irodalmi vagy történeti anekdoták csoportjától.

E módszer hazai kibontakozása Katona Lajos európai viszonylatban is úttörő jelentőségű működésének eredménye. Katona szemlélete szerint az anekdota a népköltészet egyéb epikus műfajaival, a mesével, mondával, legendával, balladával stb. egyenlő értékű képződmény. Magyar népmese-typusok c. tanulmányában elsőnek tett kísérletet egyes elbeszéléstípusok katalógusszerű áttekintésére (1903; 1904), s itt az egyöntetűség kedvéért „mese” címszó alá foglalja a tárgyalt anekdotákat is. Katona nyomán így járnak el mind a magyar „mesék” rendszerezői: Honti János (1928), Berze Nagy János (1957) és Kovács Ágnes (1958; 1966) enciklopédikus arányú munkáikban, mind a nagy jelentőségű külföldi összefoglalások is, élükön Antti Aarne és Stith Thompson katalógusaival.

Katona emellett évről évre tanulmányok, adalékok sorával tanúsítja az anekdotához való vonzalmát. Főként a Gesta Romanorum c. középkori gyűjteményt tanulmányozza, kritikai kiadásban teszi közzé (Haller 1900) – ennek Haller János készítette 1695. évi első teljes magyar fordítását –, bemutatva, mint vált a mű népünk egyik legkedveltebb olvasókönyvévé. Meggyőződése volt, hogy „a népköltészet földerítetlen vagy csak csekély részben föltárt forrásai éppen e téren rejlenek” (Katona L. 1912b: 17–18). A középkori latin mellett a német, francia, olasz, spanyol irodalom és népköltészet kiváló ismerőjeként a nemzetközi hagyományból mintegy száz vándoranekdota magyar párhuzamait {5-176.} tárta fel. Munkái korának folklórkutatásában, H. Oesterley, Felix Liebrecht, Wilhelm Hertz s a különösen értékelt Reinhold Köhler és Johann Bolte vizsgálataiban való kiváló tájékozottságát tanúsítják (Katona L. 1900d: 163). Jeles folklórkutatóink sora tartozik tanítványai közé: Eckhardt Sándor, György Lajos, Pável Ágoston, Turóczi-Trostler József, Zolnai Béla.

Katona kortársainak jeles tábora fordult érdeklődésével az anekdota felé. Így Mátyás-anekdotáink első monográfusaként végzett érdemes munkát Binder Jenö (1856–1933). Íróink, főként Arany János anekdotikus témáinak népköltészeti párhuzamait sorakoztatták fel tanulmányaikban Solymossy Sándor (1864–1945), Berze Nagy János (1879–1946), Szendrey Zsigmond (1879–1943). Kunos Ignác (1860–1945) Naszreddin-történeteink török párhuzamainak, Heller Bernát (1871–1943) műfajunk biblikus-zsidó és mohamedán vonatkozásainak vizsgálatával teremtett iskolát.

Nyelvészeink sorából – Dugonics András kezdeményezését modern módszerrel folytatva – Tolnai Vilmos (1870–1937), Csefkó Gyula (1878–1954) és Kertész Manó (1881–1942) szólásaink, közmondásaink anekdotikus hátterének felderítésével végzett jeles munkát.

A műfaj hazánkban meghonosodott tárgytípusainak vizsgálatában azonban György Lajos (1890–1950) életműve jelenti a teljes kibontakozást, nevéhez mintegy 1300 anekdotánk hazai és nemzetközi változatainak felsorakoztatása és összehasonlító-történeti elemzése fűződik. Egyes tanulmányai a humanizmus jeles európai anekdotahagyományával foglalkoznak, Poggio, Arlotto, Bebel, Pauli ötleteinek hazánkba áramlásáról tájékoztatnak. Más dolgozatai képet adnak Eulenspiegel és Naszreddin, a két világhírű tréfamester történeteinek hazai szóródásáról. Külön tanulmányok állítják elénk az első magyarországi anekdotagyűjtemények, Hermányi Dienes József, Kónyi János, Andrád Sámuel műveinek vándortémáit, s derítik fel azok nemzetközi párhuzamait. Mikszáth és Jókai anekdotáit vizsgálva ragadta meg figyelmét, mennyi ösztönzést kapott művészetük a Bagi József vagy Józsa György személye köré kapcsolódó történetektől. Végül számos írásában egy-egy világjáró anekdotánk történelmi életútjának vizsgálatával foglalkozott. Anekdotagyűjteményeink, élclapjaink bibliográfiájával napjainkig jelentős támogatást nyújt kutatóinknak.

E részkutatások alapján s azokkal párhuzamosan építi György Lajos – függetlenül Aarne és Thompson munkálataitól – a magyar anekdotakincs típuskatalógusát. Munkája A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai címen jelent meg (1934), de a kiadás korlátozottsága folytán a sajtóra előkészített félezer tételből csupán 250 típus adatait tartalmazza. Az élőszóból ismert, néprajzi kiadványainkban, anekdotagyűjteményekben és élclapjainkban, kalendáriumokban és ponyvában ismétlődve jelentkező témákat mutatja be, amelyeknek változatai az anekdota magyar talajon való gazdag virágzását igazolják. A tárgyalt típusok a katalógusban egy-egy nemzetközi anekdotacsalád hazai leszármazottjaiként jelennek meg. E művének kiegészítését szolgálja a Világjáró anekdoták címen készült szöveggyűjteménye (1938), amelynek egyes darabjai mellett a téma világjárásának főbb állomásairól is tájékoztatást kapunk. A magyarság néprajza részére Anekdota címen írt fejezete (György 1935a) kutatási eredményeinek szűkszavú összegezését nyújtja. Munkássága méltán mérhető össze az egykorú európai anekdotakutatás kitűnő képviselőinek teljesítményeivel, Johann Bolte, Eduard Goetze, Albert Wesselski, Walter Anderson eredményeivel.

A két háború közt Dömötör Sándor cigányanekdotáink áttekintésével (1929b), valamint {5-177.} a 18. századi Vida György facetiáinak elemzésével (1932) gazdagítja a műfaj történetét. Ekkor veszi kezdetét ugyancsak tárgytörténeti szemlélettel Scheiber Sándor munkássága; az ókori keleti, főként zsidó hagyomány anekdotikus elemeitől kezdve a humanizmus és reformáció emlékein át Jókai, Mikszáth és a kortársi irodalom jókedvének dokumentumaiig egyaránt elkíséri számos anekdotatípus történelmi életútját.

Az anekdota kutatásának megélénkülését hozta meg az Ortutay Gyula szerkesztette Új Magyar Népköltési Gyűjtemény megindulása 1940-ben. A sorozat a műfaj paraszti ajkon megfigyelhető térhódításáról tanúskodik, egyben azonban a gyűjtők, kiadók ilyen irányú fogékonyságának fokozódásáról is. Egyes köteteiben a hazai párhuzamok felsorakoztatása mellett értékes megfigyeléseket kapunk a témák hagyományozódásáról, falvaink viszonyaiba való illeszkedéséről, az anekdoták elmondásának alkalmairól és módjáról. Már a Kovács Ágnes által feltárt kalotaszegi anyagban (1944) jeles helyet kap műfajunk, utóbb Erdész Sándor a szamosszegi Ámi Lajostól anekdotaszövegek roppant tömegét jegyzi fel (1968).

A sorozaton kívül közreadott, szorosan műfajunkra korlátozódó táji gyűjtemények jelentkezése is szembetűnő, Nagy Czirok László a Kiskunság, főleg Kiskunhalas (1963), Nagy Olga, a Szolnok-Doboka megyei Szék (1977) anekdotáit foglalta kötetbe. Bővelkednek hasonló szemelvényekben Szücs Sándornak a régi Sárrét és általában a Közép-Tisza vidékének vidám történeteit idéző munkái, így a Pusztai szabadok (1957) és a Békési históriák (1959) c. kötetek. Tájilag összetettebb erdélyi anyagot tartalmaz Vöő Gabriella gyűjteményes kötete a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának Folklórarchívumából (1969). Sűrűn olvashatunk anekdotikus történeteket Sebestyén Ádám bukovinai székelyektől Tolna megyében gyűjtött szövegei sorában (Sebestyén Á. 1979; 1981; 1983). A bácskai anekdotákból gazdag gyűjteményt adott ki Tőke István (1983), míg Duka János (1983) az egykori Csík megye közszájon forgó anekdotáit gyűjtötte össze. Számos szöveget tett közzé nyelvtudományi igényű pontossággal Hegedűs Lajos az Ormánság (1946), majd a hazánkba települt moldvai csángók (1952) hagyományaiból, Gunda Béla gyűjtőútjainak anekdotalejegyzéseit tette közzé számos dolgozatában (1956; 1977a). Érdekes összeállítást kapunk végül Nagy Dezső gyűjteményében (1978b; 1979a) amerikai magyarok ajkán élő szövegekből.

E táji jellegű föltárások mellett a kutatásnak egy másik, műfajunk formai sajátosságaira irányuló érdeklődését képviseli Banó István a magyar paraszti beszéd anekdotába hajló sajátosságáról (1939), Faragó József az idegen szavak anekdotikus értékéről (1971) írt dolgozatával; O. Nagy Gábor a szólásmondásokban megbúvó anekdotahagyományról szóló művében (1957).

Az anekdota műfaji változatait elemző kutatók közül Kardos Tibor a trufa (1955), Kovács Ágnes a rátótiádák (1966), Lengyel Dénes (1977), majd Katona Imre (1980a) és Erőss László (1982) a vicc tanulmányozójaként végzett értékes munkát. Egyes anekdotakörök kialakulását, tájakhoz, néprajzi csoportokhoz, jellegzetes személyekhez kötődését is több dolgozat elemzi; így Szilágyi Miklós a Józsa Gyuri- (1959; 1976), Ferenczi Imre a Bagi József-anekdotakör (1975–76), Sándor István a középkori tréfamesteri hagyomány (1982b), valamint a székelység jellemzésére alkalmazott anekdotacsoport (1977) sajátosságát tanulmányozta. Végül Gyenis Vilmos irodalmi források alapján közölt figyelemreméltó megfigyeléseket a 17–18. századi anekdotázás jellemző jegyeiről (1970). Ide tartoznak azonban Kovács Ágnes egyes anekdotacsoportokat bemutató, adatszerű szócikkei is a Néprajzi Lexikonban (Bolond Istók, Csalóka Péter, háriádák stb.)

{5-178.} Kezdeményező jelentőségűek Hoppál Mihály és Vöő Gabriella tanulmányai az anekdota műformáiban jelentkező szemiotikai képletek meghatározására (Hoppál 1977a; Vöő 1981). A modern törekvések mellett azonban számos kutató jeles eredménnyel alkalmazza továbbra is a műforma kutatásában alapvető jelentőségű összehasonlítótörténeti módszert (Nagy I. 1969; Molnár F. 1974; Ujváry 1984).

Ám mindezek ellenére napjainkban is nehéz volna megfellebbezni György Lajos fél évszázada elhangzott megállapítását: „A népmese, a népdal, a néprege és a népballada sok érdeklődést támasztott, ... a magyar népi anekdoták felkutatása és feldolgozása terén úgyszólván semmi sem történt” (György 1943: 127).