| A HIEDELEMMONDÁK KUTATÁSA, GYŰJTÉSE MAGYARORSZÁGON | TARTALOM | ANEKDOTA |
Meghatározás helyett az első kutatók, a Grimm testvérek összehasonlítással éltek. A történeti mondát a meséhez hasonlították, így sorolták fel jellemző vonásait. Gyűjteményük, a Deutsche Sagen (1816–1818) előszavában megállapítják, hogy a mese költőibb, a monda történetibb. Az egyik sokszínű, a másik történelemből ismert névhez tapad. A mese a gyermeket ragadja meg, s úgy táplálja, mint a tej vagy a méz; a monda már nehezebb táplálék, az már komolyságot követel és gondolatot ébreszt. Az egyik a gyermek, a másik a nép szellemi tápláléka. Szólnak a Grimm testvérek a monda erkölcsi nevelőhatásáról, s megragadó költőiséggel arról a hazaszeretetről, amit a monda és a népdal teremt meg az emberi szívekben.
A mese és a monda összehasonlítása a Grimm testvérek nyomán általánossá válik. Amikor a kutatás a régi, elavult megállapításokat újakkal cseréli fel, értékes vonásokkal gazdagítja ugyan ismereteinket, de a módszeren nem változtat: összehasonlítással, s elsősorban a mese és a monda összevetésével fejti ki mondanivalóját. Ez az összehasonlító eljárás az egész mondakutatást jellemzi, s a legújabb ideig tart.
Arany János a magyar naiv eposz nyomait kutatja kitűnő tanulmányában, s őt elsősorban a mondák költőisége foglalkoztatja. Naiv eposzunk c. munkájában szól a mesékről és a mondákról, és megállapítja, hogy mindkettő csak mint kerek egész, „gömbölyű” idomban maradhatott fenn. Ugyanakkor rávilágít a kettő különbségére is „A hagyományos népmonda is, minden nemzetnél, csak kerek idomban tarthatja fenn magát: bár ez nem annyira költeménye már a népnek, mint a mese. Az utóbbit ugyanis a nép, tudva, mint költeményt hallgatja és beszéli el; míg a mondát, mely mindig valami határozotthoz vagy létezőhöz van kapcsolva, hívő kegyelettel hallgatja s adja tovább. Amaz eposza a népnek, ez története” (Arany J. 1962b: 268).
Arany megállapításait a tudományos kutatás teljességgel igazolja: Theodor Benfey rámutat, hogy a mese szórakoztat, a monda pedig tanít (Benfey 1892: 158), majd Friedrich Ranke fejti ki, hogy a nép a mesét kitalált történetnek tekinti, a mondát azonban igaznak (Ranke, Fr. 1935).
Max Lüthi Volksmärchen und Volkssage c. könyvében részletesen elemzi a mese és a monda különbségét (Lüthi 1961). Szerinte a mondát időbeli, a mesét térbeli távolság választja el a hallgatótól. A mese hőse hét pár vasbocskort szaggat el, míg Tündérországba ér, a mondáé egy közeli sírban nyugszik, vagy jól látható szikláról zuhant le, találkozása a „numen”-nel, a csodával, az isteni gondviselés megnyilvánulásával, a faluban és annak környékén történik. A monda cselekménye itt helyben történik, a mese messze-messze {5-149.} vezeti el hősét. A monda érzésvilága gazdag, hőse érez és érzést kelt, ezzel szemben a mese nem szól a szereplők lelkivilágáról. A mondában az időfolyamat valóságos, a mese nem ismeri az idő folyását. Végül a monda hőse mindig kapcsolatban áll a falu népével, ezzel szemben a mesehős elvándorol a faluból, a királyi udvarból, s mint különálló személyiség vívja meg harcát.
Lutz Röhrich etikai szempontból is megítéli a különbséget, arra mutat rá, hogy a mondában a bűn elnyeri büntetését, ezzel szemben a mesében ügyes cselvetéssel vagyont lehet szerezni (Röhrich 1956: 26).
A magyar kutatás is ezen a nyomon jár: a monda jellemző jegyeit a mesével összehasonlítva állapítja meg.
Honti János úgy látja, hogy a mesének hagyományos elbeszélő formája van, a monda ilyet nem ismer (Honti 1962: 257).
Az újabb kutatás már a mesemondó és a monda elbeszélője közötti különbséget is elemzi.
Balassa Iván ezt írja a Karcsai mondák bevezetésében: „... azok az adatközlőim, akik elsősorban mesélők..., a szórakoztatás szempontjait szolgálják, és ezért sokkal könnyebben elhagyják a hely megjelölését, mint azok, akik elsősorban a mondák előadása területén tűnnek ki” (Balassa 1963: 19).
Dobos Ilona az adatközlők társadalmi helyzetére mutat rá: a mesemondók a régen tekintélyes rend utolsó hírnökei, ők a hagyományok őrzői, akik pedig mondát beszélnek el, a polgárosult falu első fecskéi. Azokat lenézik, ezeket becsülik (Dobos 1971: 130).
Többen felhívták a figyelmet arra is, hogy a mese általában több motívumot tartalmaz, a monda ezzel szemben egysejtű, a helyi történelem egyetlen epizódját adja elő.
A sok különbség ellenére számos rokon vonás fűzi egymáshoz a mesét és a mondát.
A történeti monda is nemzetközi, mint a népmese, motívumai, hősei széles körben ismertek, sőt maguk a mondák is vándorolnak, csak a hősök helyébe kerülnek mások. Így történik ez a híres Kyffhäuser-mondában, amely a barlangjában várakozó Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes császárról szól. A császár már régen meghalt, de a monda szerint él a hegy gyomrában: vörös szakálla úgy megnőtt, hogy hétszer körüléri a kőasztalt, amely mellett ül. Nem kell hát félni, egyszer még visszatér, hogy népén segítsen. Az angol monda Artus királyról, a magyar monda Szent Istvánról, Rákócziról, a szlovén pedig Mátyás királyról beszéli el ugyanezt.
Való igaz, hogy a mese hőse izolált, a mondáé közösségi, de mind a kettő a túlerő ellen küzd, hol karddal, hol meg ésszel. A szituáció, a beállítás azonos, csak a szereplők különböznek. A mese hőse óriásokkal, sárkányokkal vív, a mondáé tatár, török vagy német sereggel száll szembe. De mindkét küzdelem azért válik izgalmassá, mert hősünk egyedül vagy kevesedmagával, sokszor fegyver nélkül vívja meg harcát, s éppen a fordulat a fontos itt: váratlanul, mégis nagyon várva, a gyengébbnek látszó hős, a mi vérünk győz, legyen akár sárkány, akár rablósereg az ellenfél.
Az ilyen győzelem elvezet a csodához; valóban, csodába illik az ilyesmi! Tehát mind a tündérmesében, mind a történeti mondák egy részében a felsőbb erők védik és segítik a hősöket.
A fordulat nemcsak páros viaskodásban vagy harcban mutatkozik meg, gyakori templom vagy kápolna építése alkalmával is. A tervet, amelyet ember alkotott, megváltoztatja Isten akarata. A templom, a kápolna alapítói megjelölik az építés helyét, esetleg már a követ is odahordják, amikor fordulat következik: Isten egy állatot küld, s az más {5-150.} helyet jelöl meg, vagy hollókra bízza, hogy az épület köveit a hegy csúcsára felhordják. Már a Képes Krónikában megtaláljuk az isteni akarat ilyen megnyilvánulását: a hímszarvas (cervus) az, s nem a nőstény (cerva), amely a vadászokat csalogatja, és megmutatja Géza királyfinak és László hercegnek, hogy hová építsék a váci templomot.
Mindez a monda szerkezetének jellemző jegyét mutatja: a kezdeti feszültséget fordulat váltja fel, s így halad az elbeszélés a megoldás felé: íme, így épült fel a templom, melynek építésekor az emberi szándékot az isteni akarat igazította helyes ösvényre.
Ehhez hasonló szerkezetet találunk azokban a mondákban is, amelyek hősökről, várvédőkről, menekülő falvakról, bosszúállásról vagy csellel védekezőkről szólnak. A mondák megoldása nem mindig optimista, mint a meséké: olykor az árulás, a túlerő győz, s a falvakat elpusztítják, Rákóczit tulajdon lánya árulja el, s Görgey leteszi a fegyvert áruló módjára.
A történeti mondának – éppúgy, mint a balladának – komoly és víg változatát ismerjük. A komoly a tündérmeséhez, a víg a tréfás meséhez áll közel.
Amikor a harcok már elcsendesedtek, és a török hódítók berendezkedtek hazánkban, fegyveres ellenállásra többé alig lehetett gondolni, de arra, hogy az ellenségnek kárt tegyenek, mindig akadt lehetőség. Erről győz meg a csínysorozat, amit Varga Mihály követett el, s a Nagyszalontai gyűjtés (Szendrey Zs. 1924: 239–241) őrzött meg számunkra. E csínytevésekben nagy szerepet játszik a qui pro quo, a szerepcsere, éppen úgy, mint a Mátyásról szóló mondákban. A személy- és szerepcsere jó lehetőséget teremt a fordulatok ábrázolására: a török basa nyomorék koldusnak nézi hősünket, így megy lépre, s a kolozsvári bíró meg a hajdúja sem sejti, hogy őfelségével hordatják a fát bíró uram udvarára.
A történeti mondában nagy szerepe van az analógiának. Erre mutat rá Dobos Ilona a Petőfiről szóló mondákról írt tanulmányában. Az Attila-mondakör örökségét találja meg a költő temetéséről elbeszélt mondában:
„Petőfi Sándor meghalt, és a felesége temette el. Nagyon szépen akarta eltemetni. Eltemette nap alá, hold alá, föld alá, víz alá. Betette négyes koporsóba. Aranykoporsóba, ezüstbe, vasba és fába tette őt. Mikor eltemették, ráengedtek vizet. Máig se tudja senki, hol fekszik” (Dobos 1973: 422).
Ennél is teljesebb az olyan behelyettesítés, amikor a történeti események és szereplők helyébe a kor alakjait és eseményeit állítják. Ilyen behelyettesítést találunk a késett kegyelem mondáiban, melyeket Sándor István ismertetett (1948).
Az önkényuralom éveiben egymás után jelentek meg azok a történelmi művek, szépirodalmi alkotások, amelyek reményt, bizakodást nyújtottak a lesújtott nemzedéknek. A jelenről nem írhattak, a múltban kerestek vigasztalást. Még Bánffy Dénes kivégeztetése is tartalmazott ilyen vigasztaló motívumot: a félrevezetett fejedelem lefejeztette ugyan, de ez csak azért volt lehetséges, mert a fejedelemasszony kegyelmet hozó küldöncét nem bocsátották be a várba.
Bánffy Dénes sorsát ez a nemzedék jól ismerte Cserei Mihály históriájából, vagy Jókai Erdély aranykora c. regényéből, esetleg Szász Károly Bánffy Dénes csókja c. verséből.
A főurat Csáky László úgy végeztette ki, hogy a kegyelmet hozó küldöncöt nem bocsátotta be a várba. Ehhez az eseménysorhoz fűződik az elkésett kegyelem mondája, most már új szereplőkkel. Csáky László helyébe Haynau lép, Bethlen vára helyébe Arad, s Bornemisza Annát ebben a mondában Erzsébet királyné váltja fel. Az analógia teljes, de vajon van-e alapja?
{5-151.} A történeti valóságban szereplő személyek, események valóságosak, de Erzsébet királyné akkor még nem léphetett fel, csak később lett az akkor fiatal Ferenc József felesége.
Mégis sokban igaza van a monda analógiájának. A „kései kegyelem” ugyan nem érkezhetett el, de állítólagos küldője, Erzsébet királyné valóban felháborodott, amikor Horváth Mihály vérkrónikáját elolvasta az aradi tizenhárom vértanú kivégzéséről. Haynau szerepéhez pedig hozzátartozik, hogy Batthyány Lajos kivégzése csak úgy vált lehetségessé, hogy az ítéletet Pesten hajtották végre, így nem került az uralkodó kezébe, aki kegyelmet adott volna számára. Maga a bíróság elnöke is azért írta alá a halálos ítéletet, mert így akarta Batthyányt többévi börtönbüntetéstől megmenteni – az uralkodó kegyelme Bécsben biztosnak látszott, ezért adták az áldozatot Haynau kezébe. Így hát az analógia sajátos igazságot tartalmaz (Sándor I. 1948).
A történeti monda természetében különös ellentmondás mutatkozik: egyfelől erősen lokális, helyi jellegű, másfelől motívumai összekapcsolják más népek mondáival.
A mondában elsősorban a szülőföld szeretete mutatkozik meg; hol a családtag élménye vagy a község történetének valamelyik szakasza, hol meg a környék ragadja meg a monda költőjét, aki a helyi hagyományt őrzi. A hagyományőrzés tudatos: az öregek általában az unokáknak adják elő a mondát, s nemegyszer megemlítik; ez a fiú is mindig tudni fogja, amire tanítottam. Általában a családi hagyományok ötvöződnek a falu múltjával, s a nagy háborúk, országos szerencsétlenségek legtöbbször távol maradnak a helyi történelemtől.
Az újabb kutatás számol a történeti népmonda e sajátságával, ezért sikerült jól Ferenczi Imre és Molnár Mátyás gyűjtése: ők a Rákóczi-mondákat Sárospatakon és vidékén keresték, s gazdag anyagot közöltek a Fordulj kedves lovam c. kötetükben (Ferenczi–Molnár 1972).
A hazafias tartalmú monda nem üres vitézkedést, hanem valós küzdelmet ábrázol, általában a békés közösséget védelmező falusiak harcát a betörő ellenséggel szemben. Máskor a várakba, erődítményekbe menekült falusi lakosság megpróbáltatásairól hallunk, ismét máskor a mocsárba rejtőző menekülőkről vagy az ostromlók megtévesztéséről. A harc mindig honvédő, az ellenség rendszerint nagyszámú és jól fegyverzett, a mieink kevesebben vannak, s gyakran ésszel élnek fegyver helyett, mert ez utóbbiban éppen nem bővelkednek. E hazafias tartalmú mondák mély érzést keltenek: az ezeket hallgató gyerek rokonokról, ismerősökről tud meg új, sokszor lelkesítő, máskor elszomorító részletet. Hol a török, tatár kegyetlenségén szörnyülködik, hol meg a 48-as huszár helyébe képzeli magát.
Fontos vonása a mondának, hogy nemcsak hazaszerető, hanem humánus, emberszerető is. Az egyik kiskomáromi monda elbeszéli, hogy a pákozdi csata után a szétvert horvát csapatok katonái kettesével-hármasával szöktek hazafelé. Éhségükben bementek egy-egy falusi házba és siránkoztak: várja őket otthon az asszony meg a gyerek. A jószívű magyar asszony mit tehetett? Nagy szelet kenyeret szel a horvátnak, aki mint ellenség tört hazájára (Dégh 1952b: 151–152).
A török–magyar viszony sem egyszerű ellenségeskedés. A török urak szívesen szereztek magyar dajkát a csecsemő mellé, s nemegyszer az anyját ismerte fel a nagyúr a megfogadott dajkában. Az egyik dorozsmai monda szerint a rab asszony ilyen altatódalt énekelt:
Erről megtudja a basa, hogy ő az elrabolt magyar gyerek. Egy Zólyom megyei monda azzal toldja meg az egymásra ismerést, hogy a basa megkeresztelkedik, és jó magyar ember válik belőle (Kálmány 1952: 143–146).
Ez a családiasság nem reked meg a faluban és környékén, a falusiak kapcsolatot keresnek, s a legnagyobbakkal kötnek komaságot. Szokolova mutat rá, hogy a „király koma”-történetek forrása az a Krisztus-legenda, amelyben a megváltó vállalja a keresztapaságot annál a szegény embernél, akinek senki se akar a komája lenni. A lengyel mondavilágban Nagy Kazimirról szól a „király koma”-történet, az oroszban cár komáról beszélnek (Szokolova 1976).
E családiasság olykor azt jelenti, hogy a nagy férfiú valójában közülünk való szegény ember fia. Így számos mondában Mátyás királyról tudjuk meg, hogy béres volt ifjúkorában. Az egyik Gömör megyei változatban, amelyet Ujváry Zoltán gyűjtött, Mátyás vasasztalról, megfordított ekevasáról eszi ebédjét, majd leszúrja ostornyelét, s annak végén rózsa nyílik. Élteti is a nép: „Éljen Mátyás Király!” (Ujváry 1975a). Így érthető igazán, miért pártolja az igazságos uralkodó a szegény népet. Hogyne pártolná, hiszen közüle való.
A történeti népmonda számos jellemző vonását felsoroltuk; itt az ideje, hogy ezeket tömörítve a műfajt meghatározzuk.
A történeti népmonda olyan nevelő szándékú, oktató tartalmú, folyamatos, egysejtű prózai elbeszélés, amely a történelem helyi eseményét – a nép érdekének megfelelően – hol a valósághoz híven, hol meg csodás, a hőst vagy a helyzetet jellemző vándormotívumokkal adja elő.
Mindez a kerek, Arany János szavaival élve „gömbölyű” mondára érvényes, amit von Sydow nyomán fabulatnak neveznek. Ennek fejletlenebb alakja a memorat, amely kötetlen formájú visszaemlékezés. Ebből fejlődhet ki többszöri elmondás során a fabulat, az a monda, amely szerkezetével és stílusával bizonyítja, hogy önálló alkotásnak kell tekinteni (von Sydow 1948: 73–74).
Ezt az önállóságot, a meghatározásunkban is közölt műfaji jelleget csak sokára ismerték fel azok, akik a történeti mondát felfedezték, majd gyűjtötték. Ez is magyarázza a műfaj mostoha sorsát: a mondát összekeverik a mesével, gyűjtését nem tartják olyan fontosnak, mint a népdalét vagy a népmeséét.
A történeti népmonda első felfedezői a költők, akik forrásul használják fel a középkor latin nyelvű krónikáit. A népdalnak a formáját kutatják, a mondának a tartalma foglalkoztatja képzeletüket. Csakhogy általában nem ismerik fel a krónikában rejtőző monda művészi szépségét, a krónikás többi szövegével együtt használják fel költői céljukra. Arany János kivételnek számít, ő részletesen elemzi a Botond-mondát, rámutat a szóváltás elevenségére, s ezzel fejezi be ismertetését: „Im egy teljes, minden részleteiben fentartott, költői mese!” (Arany J. 1962b: 272).
{5-153.} A többi költő, Vörösmarty, Garay, de még Petőfi is nyersanyagnak tekinti a krónikát, saját elképzelése szerint formálja a hősöket és alakítja a cselekményt. Arany művészi érzékét jellemzi, hogy felismeri és megbecsüli a népmonda értékét, de válogat is. A Toldi-monda nagy erejű hősét finom érzékkel az eredeti mondai szituációnak megfelelően mutatja be: Miklós kétszer vív döntő harcot, először ifjabb és fegyverforgatásban járatlanabb ellenfelével, másodjára pedig megásott sírgödréből száll ki, hogy megvívjon a férfikorban lévő olasszal. Toldi a kor legerősebb vitéze, Arany beállításában mégis ő az, akit féltenünk kell, s nem valamiféle erőszakos verekedő, aki mindenki mást legázol.
A Toldi-monda már nem a krónikákból való: egyes részleteivel szülőhelyén, Nagyszalontán is találkozhatott, Toldi alakja később is élt itt a nép ajkán (Szendrey Zs. 1924: 227–230, 347–349).
A népies triásznak programja a mondagyűjtés, Tompa Mihály Népregék és mondák (Pest, 1846) címmel adja ki gyűjteményét, melynek darabjai a néptől erednek, de megformálásuk a költőtől származik. Arany a krónikák alapos tanulmányozása után a kortársakhoz, a néphez fordul, tőle vár epikai hitelt, olyan mondát, amely forrásul szolgálhat Toldi férfikorának megénekléséhez vagy éppenséggel a hun hagyomány megelevenítéséhez. Több ízben panaszkodik, mert nem talál, s az idő múlása miatt nem is találhat ezekről a hun eseményekről vagy fikciókról semmiféle történetet a nép ajkán.
De ahogy Arany lelkesedik a Botond-mondáért, úgy lelkesedik Petőfi is egy nép száján élő, török korból való történeti mondáért. Csak egy töredék él ebből, mégis így ír a költő a nemeskői várról szóló mondáról:
„Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgón a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, éppen a kanalát lőtték ki a kezéből... mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról s mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?” (Petőfi 1845: 272).
Jókai rendszeresen gyűjtötte a néphagyományt, noteszeiben jegyezte fel a vázlatot, aztán emlékezetére és képzeletére bízta a feldolgozását. Számos népmondát is gyűjtött. Az istenhegyi székely leány forrásáról, gyűjtésének körülményeiről ezt írja:
„Ott hallottam a székelyföldön; azon módon adom tovább, ahogy nekem beszélték egy szép tavaszi éjszakán, a szép fehérre meszelt pest körül ülve, egy fahéjdöböz édes turó és illatos fenyőviz mellett” (Jókai 1857a: 153–154).
De Jókai gyűjtése gyakran közvetítéssel folyik, így pl. A nagyenyedi két fűzfa történetét Kőváry Lászlótól, a kor jeles mondagyűjtőjétől hallotta. Elsősorban azért gyűjt, hogy a népmondát regényeiben, novelláiban, drámáiban felhasználja, de – Ipolyi Arnold elképzeléséhez hasonlóan – egész életében azon is fáradozik, hogy az ősmagyarok hitvilágát felelevenítse. Élete végén, a Levente c. drámájában használja fel a több évtizeden át összegyűjtött anyagot, amelynek egy része történeti, más része hiedelemmondát tartalmaz.
A népmonda tudományos gyűjtését elég későn kezdték szorgalmazni (Horváth J. 1927: 255). Csak 1840-ben jelenik meg Pulszky Ferenc három népmondája az Emlény c. lapban, s mivel szerinte a monda a népdalnál is értékesebb, gyűjtésére is felhívja a figyelmet. De Pulszky sem törődik a monda esztétikai értékével, mindössze filozófiai és történeti jelentőségét hangsúlyozza. Pulszky maga is tovább gyűjt, 1841-ből való gyűjteménye naplóinak VI. és IX. kötetében található (Horváth J. 1927: 256).
Bár Ipolyi Arnold és tanítványa, Kálmány Lajos elsősorban a magyar mitológia felkutatására törekedett, hatalmas gyűjteményeikben számos történeti mondát is találunk. {5-154.} A Magyar Népköltési Gyűjtemény, az Ethnographia és a Magyar Nyelvőr is sok történeti mondát közöl, ezek száma mégis eltörpül a népdalok és népmesék nagy tömege mellett.
A történeti népmonda összegyűjtésére és rendszerezésére először Szendrey Zsigmond vállalkozott. Katalógusát az Ethnographia évfolyamaiban közölte (Szendrey Zs. 1920; 1921 a; 1922; 1923; 1925; 1926; 1927).
Minthogy a monda szerkezetének, stílusának nincsenek olyan szembetűnő jegyei, mint a mesének, Szendrey beérte azzal, hogy kivonatokat közölt. Ily módon a mondák formai sajátságait az ő bemutatásában nem ismerhetjük fel. Ezért értjük meg Balassa Iván szigorú ítéletét Szendrey kísérletéről s még utódainak gyűjtési eljárásáról is:
„Az eddigi magyar osztályozási kísérletek közül a Szendrey Zsigmondét említem meg. Felsorolt anyagának legnagyobb része csak töredék, bizonytalan feljegyzés, hiteles adat alig-alig akad köztük. Négy évtized alatt a helyzet nem változott, és ma is alig rendelkezünk megbízhatóan lejegyzett történeti mondákkal” (Balassa 1963: 17).
Szendrey másik kezdeményezése, a Nagyszalontai gyűjtés (1924) megszerkesztése szerencsésebbnek látszik. E kötetben azt a néphagyományt gyűjtötte össze tanítványaival, amit Arany János ismerhetett. Itt közli többek között a Toldi-monda szájhagyományban élő változatait is, ezek azonban jórészt Arany Toldija nyomán keletkeztek.
1948-ban, a szabadságharc százéves évfordulója alkalmából országos gyűjtőmunka indult, amely az 1848–49-es események néphagyományban való tükröződését vizsgálta. E gyűjtés nagyon eredményesnek bizonyult, az összegyűjtött mondákat a Néprajzi Múzeum Adattára őrzi, egy részüket Dégh Linda ki is adta (Dégh 1952b). Az itt megjelent mondák arról tanúskodnak, hogy a nép őrzi Kossuth emlékét, aki megszabadította a robottól, szívesen emlékezik vissza a magyar huszár hőstetteire, s nem feledkezett meg Rózsa Sándorról sem, aki bandájával beállt a honvédseregbe. De a mondák viszonylag nagy száma ellenére nem hallgathatunk Katona Imre lesújtó megállapításáról sem: „Az 1848-as néphagyománygyűjtés egyik általánosító tapasztalata az volt, hogy száz év múltán még azokban a községekben is csak hat 48-as monda maradt átlagosan, melyek közvetlenül is érdekelve voltak...” (Katona I. 1977b: 193).
1957 óta megelevenedett a mondakutatás. Egymás után jelentek meg cikkek és gyűjtemények, s ezek elsősorban a kutatók szemléletének újszerűségével tűnnek ki. A tanulmányok és az előszavak értékes elméleti megállapításokat tartalmaznak, s a mondák száma néhány évtized alatt rohamosan nőtt. Elméleti munkásságával és gyűjteményeivel Dobos Ilona tűnt ki, mellette kell említeni Ferenczi Imre nevét, Bosnyák Sándor, Szabó Lajos, Timaffy László gyűjtése értékes.
A gyűjtők tapasztalata korántsem egységes. Szabó Lajos keserűen írja, hogy „kevés a történelmi mondák aszú ágacskája a magyar mondafán” (Szabó L. 1975: 10). Valóban, ha a hiedelemmondák nagy számához mérjük, mi is kevesellhetjük a történeti mondák számát, mégis Dobos Ilona tapasztalatát fogadjuk szívesebben, aki úgy látja, hogy „a nép számára a múlt nem közömbös”. A Tarcalon folytatott gyűjtés azt bizonyította, hogy egy-egy népszerűbb történetnek 15–20 variánsa is él (Dobos 1971: 33).
Az újabb kutatás nemcsak a történelmi valóságot szembesíti a mondával, hanem figyelmet szentel az adatközlő, a monda elbeszélője személyiségének is. A kutatás részletesen elemzi a monda esztétikumát, s tartalmaz szociológiai megfigyeléseket is. A mondát a maga elevenségében tárgyalja, s nemcsak előadójára, hanem közönségére is figyel.
A monda érzelmi motivációjára már Ortutay Gyula felhívta a figyelmet. Ez a motiváció {5-155.} az érzés közösségét jelenti, melyet a közös bánat, közös öröm alapoz meg. Ahogy Ortutay írja:
„A Rákóczi felkelés története úgy maradt meg, hogy ez a harc érettük, a szegény népért történt. A magyar és ruszin jobbágyság egyaránt visszavárta a fejedelmet vagy legalábbis hozzá méltó és céljait betöltő fiát. Legendák keletkeztek a bujdosó és visszatérő fejedelemről, a nép hite visszavárta a szabadító Rákóczit” (Ortutay 1939a: 15).
A történeti monda elbeszélésének érzelmi hatásáról Móricz Zsigmond ad kitűnő képet A boldog emberben. A regény hőse Mihály bácsit hallgatja, aki a fegyverletételről beszél:
„– Úgy hallgattam én ezt, még reszkettem is a magyar hazáért...
Szegény Miháj bátyám még a szeme is sírt, mikor ezt mesélte.
– Fel kellett vóna akasztani a Görgeit, a’ kellett vóna – mondta –, de nagy védelmére vót Ferenc József ...” (Móricz Zsigmond: A boldog ember. In: Regényei és elbeszélései. VI. Budapest, 1963. 268–269).
Ez az érzelmi kapcsolat általában elkerüli a gyűjtő figyelmét, mert hiszen az ő jelenléte is zavaró momentum, meg a magnetofon is. Ennek ellenére újabb gyűjtéseinkben már nemegyszer említik az érzelmi hatást, s akár rejtett magnetofonnal is érdemes lenne az ilyen bizalmas közlések felvételére gondolni.
A monda családias jellegére figyelmeztet Dobos Ilona, amikor Kovács János mondáját közli. A történet az elbeszélő nagyapjánál kezdődik, és a monda elbeszélőjének tízéves unokájánál végződik: „Ilyen fajta kisfiú voltam, mikor a nagyapám mesélte. De ez is el fogja tudni mesélni” (Dobos 1971: 81).
A történeti monda rendszerezése és katalogizálása számos nehézségbe ütközik. Elsősorban a rokon mondáktól nehéz elválasztani: a történeti eseményhez gyakran csodás elem járul, máskor kincs csatlakozik hozzá, s máris a hiedelem- vagy a kincsmonda körébe tartozhat. Másfelől komoly gond a fabulat és a memorat elválasztása, s kérdés az is, bekerülhet-e a memorat a katalógusba, vagy csak a függelékbe.
A nemzetközi mondabizottság következőképpen tagolta a katalógus fejezeteit (Tagung der Sagenkomission der ISFNR 1964: 131):
Történeti, kultúrtörténeti mondák
1. Létesítmények keletkezéséhez, alapításához fűződő mondák
4. Háborúk, katasztrófák mondái
6. A fennálló rend megsértőinek mondái.
Az utolsó fejezetet a bűn és bűnhődés mondái címmel tárgyaljuk, ezt fogadja el Dobos Ilona is, aki a történeti monda katalógusának előkészítő munkálatait folytatja.
A katalógus szerkesztője mintegy hétezer mondát tart nyilván, de ebbe beleszámítanak a töredékek és a visszaemlékezések (memoratok) is. Az utóbbiak száma feltűnően nagy, erre már Balassa Iván is utalt (Balassa 1963: 17).
Az eddigi összegezés szerint mondában Zemplén megye látszik leggazdagabbnak, gazdag Borsod és Szabolcs-Szatmár is, viszonylag szegénynek mutatkozik a Dunántúl, bár ott is sok a betyármonda. Megközelítőleg is nehéz számot adni a mondák megoszlásáról, mégis megállapítható, hogy a hősökhöz fűződő mondák száma igen nagy, mintegy 3500–3600 tartozik ide, a többi kb. egyforma arányban jut a másik öt csoportra. Ezen {5-156.} belül úgy tűnik, hogy a háborúkról és katasztrófákról szóló mondák száma valamivel nagyobb a többinél.
A létesítmények keletkezéséhez, alapításához fűződő mondák között sok a töredék, az odavetett, egy-két mondattal rögzített szöveg. De a teljesebb monda gyakran mutatja a tipikus fordulatot: az ember eltervezi a templom, a kápolna építését, és Isten megváltoztatja szándékát, másutt építtet.
Az egyik palóc alapítási monda szerint az angyalok a karancsi kápolna fundamentumát a lapos részről a hegy csúcsára helyezték át. Palócok beszélik el a hollókői vár alapítását is: Pusztavártetőn már felhúzták a vár falait, de a nappal felrakott köveket a hollók éjjel odahordták, ahol most áll a vár. Innen nyerte nevét, azért hívják Hollókőnek.
A Bars megyei Jánoshegy temploma elkészült, de hiába építették: háromszor egymás után leomlott. Akkor megjelent Szent János egy síró kisfiú alakjában, és azt mondta: Oda építsék a bokor helyére, ni, s nevezzék el az én nevemről! A szent szavát megfogadták, s akkor meg is maradt a templom, nem omlott össze.
Az alapítási mondákban gyakran a jó és a rossz, az angyal és az ördög ütközik össze egymással, s így nyilván közel kerülnek a hiedelmekhez.
Ugyancsak a palócok beszélik el a Jászó feletti szikla történetét. A monda szerint arra jártak a keresztes hadak, megpihentek a nagy sziklán, s ott akartak egy kápolnát felépíteni. De amit nappal összeraktak, az éjjel összedőlt, s a köveket valaki szétdobálta. A nép azt mondta, hogy az ördög hajigálta széjjel.
Az ördög szerepel a szádvári mondában is: Bebek úr Óváron akart építeni, de az ördögök áthordták a követ Szádvárra. Az ottmaradt fundamentumot nevezték el Óvárnak.
A krónikából ismeretes a monda: a váci templomot oda építik, ahol az Isten küldötte szarvas a helyet megjelöli. Mindez arra vall, hogy az építkezés s különösen a templom, kápolna építése a túlvilági hatalmak szférájába tartozik: az Isten segíti, az ördög pedig gátolja az ember szándékát. Ilyen esetben a mondát történetinek tekinthetjük, mert hiszen az építés történetét adja elő, azonban közeli rokonságát sem tagadhatjuk, amely a hiedelemmondához fűzi.
A helyekhez fűződő mondák egy része eredetmonda. Több változatban ismerős a Balaton keletkezésének története. Az egyik változatot a fonyódi Molnár Pál így mondta el:
„Tihany táján, a mai Forgó kútnál nagyon sokat kerüldöz a gőzhajó. Ott támadt a Balaton.
Ez úgy vót, hogy egy juhász őrizgette a nyáját. Megharagudott a kutyájára, mert az nem oda ment, ahová küldte. Fölkapott egy követ, utána dobta. Ahova a kő leesett, onnan víz buggyant föl. Erre a juhász megijedt és futott visszafelé. Nagy víz jött utána, áradt szét.
Egy másik változatban, amelyet Sebestyén Gyula közölt, arról olvasunk, hogy a vad óriások gyerekei csibéket csináltak, ezekből lettek a hegyek, s ahonnan a nekivalót összekaparták, ott támadt a Balaton (Sebestyén Gy. 1906a: 486).
Nemcsak a templom, a kápolna építésekor lépnek fel az égi vagy pokolbeli hatalmak, hanem természeti jelenségek létrejöttét, teremtését is gyakran az ő fellépésükkel magyarázzák. Így a Zalaegerszeg közelében lévő Pető-Henye község mellett áll egy homokszirt, {5-157.} amelyet az ördög csinált: bocskorából kirázta a homokot, így keletkezett a szirt (Sebestyén Gy. 1906a: 487). A nagyharsányi hegy is arról híres, hogy az ördög ekéje árkolta fel az oldalát (Sebestyén Gy. 1906a: 487–488).
Helyekhez fűződik a névmagyarázó mondák egy része is. Ezek a mondában egyébként szokatlan sztereotípiával fejeződnek be: ezért hívják (nevezik) ezt a helyet ennek. Ilyenképpen végződik a Csóklapos-monda is: „Ezír híjják azt a fődet ma is Csóklaposnak” (Szendrey Zs. 1924: 249). De ugyan miért? Azért, mert a szolgabíró, aki Geszten Tiszáéknál ebédelt, megkívánta a szépasszony csókját. Ő pedig azt kérte érte, hogy mérje az ő földjükhöz a Szalontáét is.
Ez a birtokszerző monda nagyon népszerű, Szendrey Zsigmond számos változatát idézi (Szendrey Zs. 1924: 358).
A névmagyarázat gyakran népi származtatás, népetimológiára épül. Az udvarhelyi Etéd, Szolokma, Atyha község nevét ilyen szószármaztatással magyarázzák: az édesapa kivezeti fiait a mezőre, s kiadja az első fiú részét.
– E hely a tiéd! – Ide építé aztán a fiú Etédet. Mikor a második fiú részét is kiadta, azt mondá:
– Erről még szólok ma. – Ide építé a második fiú Szolokmát. A harmadik nem győzte várni, míg rákerül a sor és türelmetlenül kiálta fel:
Ez időtől nevezik azt a helyet Atyhának (Orbán 1868–1873: I. 141).
Olykor vitézi tett vagy önfeláldozás emlékét őrzi a táj. Így a Zákány-rét mondája a török háborúkra emlékeztet. Ez a Borsod megyei monda elbeszéli, hogy Szendrő község fiataljai katonának álltak, vitézül harcoltak a török ellen, s amikor hazatértek, községüket romokban találták, az ellenség mindent és mindenkit elpusztított. Attól fogva Zákány András és társai csak a bosszúnak éltek, tőrbe csalták a törököt, s még hírmondót se hagytak belőle. A mészárlás egy erdőben folyt, azt később kivágták, a helyén most rétet találunk, s ezt Zákány-rétnek hlvják (Szendrey Zs. 1920: 53).
Az őstörténeti mondák már régen nem élnek a szájhagyományban, ezeket a középkor latin nyelvű krónikái őrizték meg számunkra. Olykor szinte belevesznek a krónikás szövegébe, csak a pogány hitvilág felcsillanása, a közvitéz dicsérete (Botond) vagy az epikus vituperáció, a párviadal előtti szóváltás árulja el a mondát.
Ezen ősi mondák írásbeli közvetítéssel még ma is élnek: napjainkban is lehet Attiláról, Árpádról vagy Szent Istvánról mondát gyűjteni. Ezeknek a mondáknak egy-egy naptár, olvasókönyv vagy útikönyv a forrásuk, tehát nem ősi hagyományok, azokat elmosta már az idő.
Bár a krónikások közös forrást használnak, mégis sok különbség mutatkozik a szövegekben. Ki-ki azt közli, amit a kor parancsa, egyéni felfogása, világszemlélete számára megszab.
Így pl. Anonymus nem közli a csodaszarvas mondáját, ő láthatólag nem két testvértől eredezteti a hun és a magyar népet, hanem egy népnek tekinti. Így válik Árpád vezér Attila hun király jogos örökösévé, s a honfoglalás sem más, mint az ősi föld visszafoglalása.
A csodaszarvas mondáját Kézai Simon krónikájában találjuk meg (Szentpétery 1937: 144):
„Accidit autem dierum una venandi causa ipses perrexisse in paludes Meotidas, quibus in deserto cum cerva occurrisset, illam insequentes, fugiit ante eos. Cumque ibi ab oculis {5-158.} illorum prorsus vanuisset, diutius requisitam invenire ullo modo potuerunt.” (Történt egy napon, hogy vadászaton bolyongtak a meotiszi mocsarakban, amikor a pusztában egy nőstényszarvas ugrott fel, ők követték, az meg futott előttük. Aztán hirtelen eltűnt a szemük elől, sokáig keresték, de semmi módon fel nem találhatták.)
A csodaszarvas új hazába vezette őket, ott letelepedtek, majd nőket raboltak, s így váltak a hun és a magyar nép őseivé.
A csodaszarvas mondája nemzetközi motívumra épül: rokona a vogul és az osztják mondának, s közel áll a perzsa Ezeregynap történetéhez is. Szerepel a monda Jordanes krónikájában is, de a szövegek között egyezés nincsen.
A csodaszarvas új hazát mutató futása nem véletlen: Hunor és Magor totemállat fia: anyjuk szarvasünő.
A keleti népeknél gyakori a totemállattól származtatás. A magyar mesevilág is arról győz meg, hogy sok hős származott tehéntől, kancától, juhtól vagy medve, kígyó apától. Egyébként Álmos, akinek mondáját Anonymus őrizte meg, ugyancsak totemállattól, galambász héja apától (astur) ered.
Anonymus krónikájának harmadik fejezetében így beszéli el Álmos születésének mondáját:
„Az úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerben Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők” (Anonymus 1977: 81).
Már Györffy György rámutatott, hogy Anonymus a mondát feltehetően szóhagyomány alapján jegyezte fel, egyúttal saját keresztényi és deáki szemléletének megfelelően átalakította, és egyéni kifejezőkincsével öntötte latin nyelvbe (Györffy 1948: 41).
Anonymus megőrzi a monda eredeti szerkezetét: ez a jövendölést, a különös nászt, a jóslatot és a név magyarázatát tartalmazza. A jövendölés az eredeti, pogány mondából hiányzik, Anonymus a Bibliában talál olyan jövendöléseket, amelyek magasabb szférába emelik a gyerek születését (Lukács, I. 13: 30–31). Ahogy írja: ab eventu divine = isteni, csodás eset következtében, divine visio = isteni látomás. Ehhez hasonló jövendölést talál ifj. Horváth János a Szent Istvánról szóló monda nagyobb (maior) változatában (Horváth J. 1954: 28).
Ez a jövendölés vezet el a következő motívumhoz, a különös nászhoz. Ősi hagyomány szerint a vezér nemcsak földi szüleinek köszönheti kiválóságát, hanem az égiek támogatásának is: Álmos előkelő családból származik, de az atyja totemállat, amely védi a nemzetséget és biztosítja szaporodását. A mese világában nemegyszer találkozunk ezzel a jelenséggel, a Csonkatehén fia, Lófia, Medvefia mind totemállat szülötte. Nagy Olga gyűjteményéből pedig kitűnik, hogy 30 mese hősének varázsereje a mesék fele részében a hős születésével kapcsolatos (Nagy O. 1973: 292–293). A kérdésnek nemzetközi vonatkozása {5-159.} is van: a belső-ázsiai és szibériai népek hitvilágában általános az állatőstől származtatás mint a totemizmus kísérőjelensége.
Anonymus akaratlanul két egymáshoz tartozó mondát kapcsol össze: Eduard Norden szerint Mária násza ugyanez az égi nász, s így a szentlélek alakjában fellépő galamb a turul nászának párja (Norden 1958: 91).
A születési monda jóslata eseményből jóslás: az utókor könnyen beszél a jövőről, amely számára már múlt. A jóslat szövegét Csóka J. Lajos a Biblia szavaival veti össze, s megállapítja, hogy a magyar királyok ősatyja éppen úgy lesz Álmos, mint ahogy Ábrahám és Jákób a zsidó királyoké (Csóka J. 1967: 382).
Másfelől Györffy György mutat rá a jóslat rokonságára: ez közel áll Kürosz mondájához (Györffy 1948: 42).
Hérodotosz ír Kürosz álmáról: lányának ágyékából olyan vízáradat ömlik ki, amely egész Ázsiát elárasztja. Az álom magyarázói szerint ez azt jelenti: a születendő fiú egész Ázsiát meghódítja. Györffy megállapítását alátámasztja a Vizi Péter, Vizi Pál c. mese, amelyben hasonló álomról olvasunk (Merényi 1861: I. 81).
Az Álmos névadásban nemcsak Anonymus etimologizálási hajlama mutatkozik meg, hanem az álom rendkívüli jelentősége is. Ez magában foglalja a hős egész pályafutását, erről tanúskodnak a mesék is, így Az álomlátó fiú, melynek a Magyar Népmesekatalógus 29 változatát tartja számon (MNK 725A*; AaTh 725).
A fehér ló mondája több változatban szerepel, a legszebb az, amelyben Kusid aranyos nyergű és kantárú fehér paripát visz ajándékba Szvatopluk fejedelemnek, s érte csak földet, füvet és vizet kér. Látszólag sokat adott és keveset kért: éppen ebben áll a fordulat, mert Szvatopluk csak később veszi észre, hogy ezen az áron a magyarok mindenét megvették. (A birtokszerzés eme formáját görög és arab források is ismerik, s Nyugaton sem ismeretlen.)
Jellegzetes itt Kusid és a fejedelem szópárbaja, ez az eposzi szóváltásra (vituperáció) emlékeztet, támadást és visszavágást tartalmaz. Végül Kusid szavai elnémítják a fejedelmet:
„Ha a lovat megölöd, ebeinket eleséggel látod el; ha a kantárt a fű közé kiveted, szénakaszálóik az aranykantárt meglelik; ha a nyerget a Dunába süllyeszted, halászaik az arany nyerget a partra kivetik és haza is elviszik. Ha tehát a föld, a fű, a víz az övek: minden az övék” (Képes Krónika 1964. II. 87).
Nyugati párját is megtaláljuk a földszerző furfangnak: Widukind krónikájában olvasunk arról a szász ifjúról, aki aranyért homokot vásárol a türingiaiaktól. Ezután a homokkal nagy területet hint körül, s ezt el is foglalja, azzal érvel, hogy megvette azt a földet, s most már fegyvert használ, ahogy ezt a magyarok is teszik (idézi Csóka J. 1967).
A monda szereposztása és felépítése tipikus: a magyar szereplő egyszerű, természetes és ravasz, az ellenfél gőgös és kapzsi. Az első fordulóban látszólag Szvatopluk győz, mert értékes ajándékot kapott, szinte semmiért. De ekkor jön a fordulat: Kusid egy országot szerzett meg tőle, tehát jól becsapta a fejedelmet, a saját jogszokása szerint járt el, jól tudva, hogy ezt Szvatopluk nem ismeri. Az ellenfél ilyenféle rászedése erénynek számít, olyan, mint a vad léprecsalása vagy a látszólagos menekülés a harcban, majd a visszafordulás.
A Botond-mondát Anonymus elutasítja: „Mégis én, mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam, {5-160.} azért jelen művembe nem akartam beleírni” (Anonymus 1977: 116). Más krónikák különböző változatait tartalmazzák e két mondából összeszőtt, kontaminált történetnek.
A Botond-monda történelmi magva hiteles, a magyar csapatok 934-ben és 959-ben eljutottak Konstantinápoly falai alá. Ennek híres Arany kapuját Krum bolgár fejedelem lándzsájával akarta átdöfni, mert ez volt a hadüzenet szertartásos jele. Ez a kapubetörés a Botond-mondában már átalakult, a hős erejének jelképévé vált.
A monda másik felében Botond, ez a legkisebb (közvitéz, alacsonyrendű harcos, s nem termetre legkisebb!) magyar szembeszáll azzal a görög óriással, aki két magyarral akart megvívni.
Kettőjük szóváltása jellegzetes vituperáció: az ellenség elbizakodottan fenyegetőzik, erejével dicsekszik, a mi hősünk szerény, de határozott, férfias. Bekövetkezik a fordulat: a látszólag gyengébb, legkisebb magyar legyőzi a görög óriást.
A vituperáció (párviadal előtti vitézi szóváltás) egy része a hitvilág érdekes elemét tartalmazza. Botond ezt mondja: „végy magad mellé még két görögöt: egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el testedet” (adiungas tibi duos Grecos, quorum unus conservare debeat animam tuam exituram, alter vero cadaver tuum subterrandum). (Képes Krónika 1964. II. 96.) Ha pontosítjuk a fordítást: conservare debeat = őrizze meg, tehát a kiszálló lelket meg kell őrizni.
Heikki Paasonen mutat rá tanulmányában (Paasonen 1909: 3), hogy a finnugor népek hite szerint az embernek két lelke van. Az egyik a lehelet, a lélegzetvétel, amely a testet élteti, a másik az árnyéklélek. Ez kíséri ugyan az ember testét, de időnként eltávozik tőle. Aki álmodik, akinek látomása van, annak messze jár a lelke. De halál után nagy gondot kell arra fordítani, hogy vissza ne járjon a lélek. Paasonen még arra is rámutat, hogy az árnyéklélekből súlyos betegség támadhat, így lehet, hogy Botond szava gyalázkodás: ügyeljenek lelkedre, nehogy íz betegséggé váljon!
A régi hit világába vezet el Lehel mondája is. Ő kürtjével agyonüti Konrád császárt, s ezt mondja neki: „Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!” (Vö. Képes Krónika 1964. II. 95). Szavai azzal függenek össze, hogy a mongolok, tatárok, a bolgárok és a besenyők körében elterjedt az a hiedelem, hogy akit a harcos levág, az a szolgája lesz a túlvilágon.
Ismeretes az ősi ázsiai szokás is: amikor a nagykán meghal, holttestét temetési menettel viszik az Altaj hegységbe, hogy ott eltemessék. A kísérő katonák a szembejövőket levágják, s mikor kardjuk lecsap, ezt kiáltják: – Eredj, szolgálj a mi urunknak a másvilágon!
Közel áll Lehel mondájához az a motívum is, amely a hős utolsó kívánságát tartalmazza: még egyszer meg akarja szólaltatni hangszerét. Salamon király is, Mátyás király is, egyes változatokban az MNK 725A* mesetípus hőse is nehéz helyzetében sípjába fúj, katonái erre előtörnek és megmentik. Ha hasonlít is ez a motívum, nagyban különbözik is: Lehelnek nincs elrejtett csapata, amely segíthetné.
Már Kézai Simon felvetette, vajon valószínű-e ez a történet. Ezt írja róla: „... e mese a hihetőséggel ellenkezik, s a ki illyest hisz, elméje gyenge voltát árulja el; mert a bűnös személyeket kötött kézzel viszik a fejedelmek színe elé”. Fordítója, Szabó Károly ezt fűzi hozzá: „Későbbi krónikáink szerkesztői e mesét gyermeteg jóhiszemmel s egész komolysággal beszélik el” (Szabó K. 1862: 52).
Lehel is ravasz, mint Kusid, azzal a fogással jut közelebb a császárhoz, hogy a kürthangot akarja megismertetni vele. De vajon nem valószínű-e, hogy a császár azért {5-161.} oldoztatta fel, s várta a kürt hangjait, mert meg akarta ismerni a magyar hadvezetés titkait? Lehel vezéri kürttel rendelkezett, ez mozgatta az egész sereget, jelzései érdekelhették az ellenséget is. Ha feltesszük, hogy Lehel a hadititok elárulását ígérte, elfogadhatjuk Konrád császár álláspontját: ő már árulónak hihette a ravasz vezért, aki nagyon rászedte.
Kevésbé ismert a Bársonyos hegy mondája, amelyet csak Kézai Simon krónikája közöl. Ebben Henrik német császár hadainak sorsáról van szó, melyek András király országába törtek, majd szégyenletesen elvonultak. Egyik táboruk, amelyben betegek, gyengélkedők voltak, a Bársonyos hegyen húzódott meg. Majd hátrahagyva zsellyeszékeiket és bársony vánkosaikat, szekerekre kaptak, s úgy hajtottak az ingoványon keresztül. A monda ilyen szavakkal fejeződik be:
„Akkor a parasztok rajtok ütvén a kocsikat elszedve az urakat a kocsikon leöldöklék s testeiket a vizbe hajigálák. Melly betegekben némellyek lovagok, mások grófok és néhányan őrgrófok valának. A honnan azon gázlóban, midőn a viz kiszárad, mai napig is lópatkókat, kardokat s több efféléket szoktak találni. A hegyet pedig az igy ott hagyott bársony vánkosokról nevezte a föld népe Bársonyos-nak” (Szabó K. 1862: 70).
A mondából árad az idegenek és az urak iránti gyűlölet. Ez magyarázza a parasztok dühös kegyetlenségét a sebesültekkel szemben; másfelől a záróformula, amelyet a 13. században (sőt ennél régebben, a krónika forrásában!) jegyeztek fel, megegyezik a későbbi, még a napjainkban is gyűjtött befejező formulával.
A Bársonyos mondája már elvezet a háborúk és katasztrófák mondáihoz, mert a névadó mondák egy része ezek közé tartozik: történelmi eseményt tartalmaz, és megmagyarázza az adott nevet. Sok ilyen mondát tartalmaz Orbán Balázs műve, A Székelyföld leírása. Megtaláljuk benne Istenkas nevének magyarázatát: a menekülő székelyeket fogadta be az elrejtett völgy, mely mintha Isten kasa, kosara lett volna (Orbán 1868–1873: I. 217). A máréfalvi Leshegyről figyelték Budvár jelzését, s riasztották a népet, ha az ellenség közeledett (Orbán 1868–1873: I. 45). A vargyasi Tatárhídjáról ugratott Rabsán kán a patakba, onnan kapta nevét a híd, s még utcát is neveztek el a kánról (Orbán 1868–1873: I. 228–229).
A török–magyar harcokra emlékeztet a Nagyszalontai gyűjtés számos történeti mondája (Szendrey Zs. 1924: 237). A „futások” arról szólnak, hogy a szalontaiak karddal, puskával jártak ki a mezőre dolgozni, s ha a csonkatoronyi hajdú észrevette az ellenséget, jelt adott, s akkor a csekély számú csapattal szembeszálltak, a nagyszámú ellenség elől elmenekültek. A kis „futás” hét évig, a nagy csaknem ötven esztendeig tartott. A szalontai csata, amelyről Arany János is megemlékezik, győzelemmel végződött, ennek emlékére emelték holttestekből a Testhalmot. De a Panaszi-tó vereséget hirdet: ez a monda azt beszéli el, hogy a szalontaiak a tóba akarták a törököket szorítani, de fordítva esett a dolog. „Hát azúta híjják azt a tót mëg a dűlőt is Panaszinak, mer igëncsak vót mirűl panaszkonni” (Szendrey Zs. 1924: 247).
Nemegyszer előfordul, hogy egy győzelmet, sikeres harcot annyira magáénak érez egy-egy község lakossága, hogy egyszerűen eltulajdonítja. Ez történik a tokaji lázadással kapcsolatban is: a sátoraljaújhelyi vásár eseményeit Kovács János Tarcalba helyezi át. A felkelő és a császári katonák összeütközését így mondja el:
„Rákóczi idejébe menekültek a hegyekbe. És mikor már látták, hogy kis csoport ellenség van, akkor megtámadták őket. Megtörtént az is, hogy Tarcalon vásár vót, osztán mikor ezek – mán labancoknak hítták őket – gyüttek a vásárra, megdézsmálták {5-162.} őket. Vót itt egy Tarcali nevezetű. Az szervezett bandát, és mikor gyüttek ide, a vásárra, már hogy ezek is megjelentek, ezek a labanc rablók, ők is összecsoportosultak. Mikor begyüttek a vásárba, elkiáltották magukat, hogy: – hurrá, a labancokra! Akkor aztán megrohanták oszt legyilkolták azokat. Többet nem mertek idegyünni. Az én apám sorolta...” Ehhez a történethez fűzte Szántó Sámuel az alábbiakat: „Én is hallottam... A vásárba azt mondták: – Magyarok! Le a kalappal! A magyar meg mind hajadonfőtt vót. Akkor azt mondták: – Ütni a kalapot! A kalapot kellett ütni, akinek a fején vót. Azok meg nem értették, ez mit jelent” (Dobos 1971: 84).
Számos monda szól olyan barlang, vár, erősség védelméről, amelyet az ellenség szorongat, az odamenekülteket ki akarja éheztetni. E mondákban gyakori a csel: a védők elhitetik, hogy bőven van ennivalójuk, becsapják az ellenséget, s az elvonul. Ez ősi motívum, már az ógörög mondában megtaláljuk. Ezeknél elterjedtebb, széles körben ismert a tatárok, törökök csele, akik az erdőbe, mocsárba rejtőzött asszonyokat „Sári, Mári gyertek elő, elmentek a tatárok!” kiáltással csalták elő, s ejtették fogságba (Szendrey Zs. 1922: 53).
A katasztrófák emlékei elevenen élnek. A szárazság, vízáradás, járvány vagy sáskajárás emléke gyakran babonás képzetekhez kapcsolódik: a garabonciás diák hozza a jeges esőt, a sárkány a zivatart.
Egy katasztrófa-monda születését beszéli el Jókai Az új földesúrának egyik epizódja is (Jókai Mór: Az új földesúr. Budapest, 1906. 273). Amikor Garamvölgyi Aladár megmenti az árvíz elől menekülőket, egy öreg paraszt a nevét kérdi, mert meg akarnak emlékezni róla. A megemlékezés módjáról nem esik szó, de fennáll a lehetősége egy monda vagy legalábbis memorat keletkezésének.
A mondában általában olyan hősök szerepelnek, akik áldozatot hoznak a közösségért, bátor katonák, akik életüket kockáztatják, politikusok vagy költők, akik a nép érdekét képviselik az urakkal szemben, vagy éppen betyárok, akik a gazdagot kifosztják, és a zsákmányt a szegénnyel megosztják. A hősmondák kiemelkedő alakjai is a közösséget szolgálják, de az ő életüknek több epizódját megismerjük, körülöttük mondakör szövődik. E mondakörnek nincs életrajzi jellege, az epizódok nem függenek össze egymással, ehelyett néhány kristályosodási pont körül számos mondaváltozat él egymás mellett. Ilyen kristályosodásnak tekinthetjük gyakran a születés, a férfi kori küzdelem és a halál (halhatatlanság) köré szövődő mondákat.
A legrégibb mondakör Szent László királyhoz fűződik. Ő Krisztus bajnoka (athleta Christi), akit az égiek csodák útján mindig kimentenek a bajból. De tudja is kötelességét: mielőtt valamibe belefogna, imával, fohásszal fordul Istenhez.
Fohászkodik akkor is, amikor egy jászdebrödi népmondában éhező katonái számára eleséget akar szerezni az úr által. Imáját Isten meghallgatja: egy sereg szarvas, őz meg bivaly vonul önként a szent király tábora felé. Ugyanitt fakaszt vizet is katonáinak, a forrást ma is Szent László kútjának nevezi a nép (Szendrey Zs. 1922: 58; 1925: 52–53).
Csoda következtében hasad ketté a hegy, hogy a szent király üldözői elől elmenekülhessen: így keletkezik a Tordai-hasadék. Szent László pénze és füve mind arról tanúskodik, hogy az isten meghallgatja könyörgését: kedvéért az aranyat kővé változtatja, s a pestis ellen gyógyító füvet ad neki.
Még halálában is megsegíti! Szent László úgy rendelkezett, hogy holttestét Nagyváradon temessék el. A főemberek azonban nem merték a hosszú utat vállalni, ezért Székesfehérvár felé irányították a szekeret, amely a szent testet vitte. De csoda történt: hajnalban {5-163.} hiába keresték a szekeret, majd megtalálták: a nagyváradi úton haladt, de nem barmok vonták, hanem Isten angyalai taszították (Kőváry L. 1857: 118–120).
Ha Szent László a hit bajnoka, Mátyás király az értelemé. Okosabb, ravaszabb, mint bárki az országban, és eszét jól használja: mint igazságos uralkodó a szegény nép érdekét szolgálja. Se szeri, se száma a sok mondának, amelyekben őfelsége álruhában járja az országot, így ismeri meg a viszonyokat, majd a kolozsvári bírót, a fényes kamarást, a gazdag parasztot leleplezi, s királyi fenséggel igazságot szolgáltat az elnyomott szegényparasztnak, juhásznak, béresnek.
E mondákban jelentős szerepe van a fordulatnak, amely szerepcsere következtében jön létre. A vékonypénzű diákról váratlanul kisül, hogy az maga a király, s ez újra meg újra meglepi a szereplőket. Az álruhás királyt, aki qui pro quo útján válik felséggé, jól ismeri a mondavilág: a magyar Mátyás a környező népek mondáiban is fellép, másfelől párja Harun al Rasidnak, a keleti monda király hősének.
Mint a legtöbb mondahős, Mátyás is mindig egy húron játszik: Szent László a hit, ő meg az igazság, a nép igazsága húrján. Bár a mondás jól ismert: meghalt Mátyás király, oda az igazság, a monda ebbe nem nyugszik bele. Szlovén szomszédaink mondája beszéli el, hogy Mátyás király kicsiny csapatával a budai hegy üregébe rejtőzött el. Azóta egy kőasztal mellett alszik ott lenn, a hegy belsejében. Egy aranytallér van előtte az asztalon, a tallér köré nő a szakálla, amely már erősen megszürkült. Amikor a király szakálla a tallért háromszor körüléri, újra felébred, felébrednek a vitézei is.
Ez a halhatatlanság jellemzi Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor eltávozását is, sőt Szent István elrejtőzését is, amelyről egy trencséni monda szól.
Ha Mátyás király alakjában a sikeres hőst ábrázolja a nép, s bámulattal tekint rá, akkor Rákóczi Ferencet az önfeláldozás hőseként mutatja be, akit részvét, sajnálkozás illet.
Az ellentét mindig megragadja a nép képzeletét, ezért foglalkoznak a mondák a hős nagy vagyonával, ezüstjével, aranyával, sok kincsével, mert lám, ezt mind elrejtette, s keserves száműzetés lett a sorsa. Bár a sikeres Mátyás és a hazájából elvándorló Rákóczi között sok a mondabeli különbség, abban azonosak, hogy mind a ketten a nép felemelésén fáradoznak. Rákóczi az égiekkel is kapcsolatban áll: a jármipaposi monda elbeszéli, hogy mikor menekül, imáját meghallgatja az ég, s a pince ráomlik az őt üldöző németekre (Ferenczi–Molnár 1972: 170).
Sok változat szól arról, hogy Rákóczit tulajdon lánya árulta el az ellenségnek. Meg is átkozza a fejedelem: mindaddig az erdődi vár pincéjében éljen, míg az elkezdett inget meg nem varrja, de egy esztendőben csak egyet szabad öltenie, azt is nagypénteken. Az apa átka megfogan.
Rákóczinak felnőtt lánya nem volt. Honnan eredt hát a monda? Testvére, Júlia, Aspremont Ferdinánd altábornagyhoz ment férjhez, s együtt jártak Magyarországon. Ez lehetett a kiindulópont: Aspremont lett a monda osztrák katonatisztje, akinek a fejedelem rejtekhelyét elárulták.
De a monda erkölcsi igazságszolgáltatásának megfelelően az áruló lány megbűnhődött, Rákóczi pedig még ma is él, ahogy az egyházaskéri monda elbeszéli, s ha eljön az ideje, visszatér Törökországból.
A Petőfiről szóló mondakör fő vonásait kitűnően bemutatja Dobos Ilona, amikor többek közt ezt írja: „A mondabeli Petőfinek természetesen kevés köze van az élőhöz: a hozzáfűződő sztereotip cselekmény-típusok, folklór-motívumok többsége korábban az {5-164.} európai és magyar történelem más személyeihez kapcsolódtak. A legtöbb monda születésével, halálával és álruhás megjelenésével foglalkozik: ezek a mondák szervesen illeszkednek bele az európai folklórba. Petőfi az európai hős-ideál egyik késői, reprezentatív megtestesítője” (Dobos 1973: 418–419).
Ha Homéroszért hét város versengett, Boccacciót három tartotta a maga szülöttének, Petőfiért Kiskőrös, Kiskunfélegyháza és Szabadszállás vívott egymás ellen harcot, amint ez az emlékezésekben tükröződik.
Születéséről sok monda szól, ezekben van jövendölés nagy híréről és van analógia is: a pásztorok karikás ostorral, kisbáránnyal ajándékozzák meg az újszülöttet, nyilván a betlehemes játékok hatására.
A mondahős, így Petőfi is, egy nagy eszmét szolgál, s ezért több jelentős tettet hajt végre. Ez Petőfi esetében éppúgy, mint Kossuthéban: a dézsma, a robot eltörlése és a szabadságharc megvívása. Ebben kétségkívül egyetértettek, így eszmeileg a monda igazat állít, annál kevésbé áll meg a két jó barátról alkotott kép, mert ők bizony nem szívlelhették egymást.
Petőfi eltűnése után számos monda, emlékezés született haláláról, fogságáról, kalandjairól. Az Attila-mondakör hatására elterjedt a vízbe temetés, de egy másik mondában megjelenik az ellenség fővezére is, aki elpusztítja azokat, akik a sír helyét ismerik, és főbe löveti azt a két huszárt is, aki még tudja, hol temették el a költőt. Ezért nem tudhatja senki a sír helyét.
A mondák nagyobb része ezeket a verziókat nem fogadja el, ezek szerint Petőfi fogságba esett és Szibériában él, vagy éppen az országban kalandozik álruhában. (Ezzel az álruhás alakkal találkozunk Jókai regényében, Az új földesúrban is.)
Erről a kalandozó Petőfiről közöl egy mondát Dienes András: „Nem halt meg Petőfi a csatában. Kijött a csatából. Csabára ment, ott hallotta, hogy Görgei lepaktázott az ellenséggel. Gyorsan kocsira ült Petőfi, hogy elmenjen világosra, agyon akarta ütni Görgeit. ...Mikor odaért, hallotta, hogy Görgei már eladta a magyar sereget és a tizenhárom tábornokot. Petőfi mikor meghallotta, vett egy kocsi diót, éppen dióverés ideje volt, megfúrta a diókat, minden dióba tett egy cédulát. Vers volt a cédulákon, le volt írva minden, hogy árulta el Görgei Magyarországot, és a tizenhárom tábornokot. Akkor elment bujdosni az országba Petőfi, felöltözött svábnak, mint aki diót árul, járt a szekérrel, árulta a diót. Az emberek megvették a diót, eltették és amikor karácsonykor diót törtek, akkor tudta meg az ország, kicsoda Görgei, milyen nagy áruló. Gondolkoztak az emberek, hogy jött a cédula a diókba, eszükbe jutott a sváb, aki árulta, tudták már, hogy Petőfi volt. De Petőfi sehun se volt már, többet se látták” (Dienes A. 1957: 267–268).
Az álruhás költő beleillik az álruhás görög-római istenek, az álruhás királyok sorába.
Petőfi éppen úgy, mint Kossuth, cimborált a betyárokkal is. Részt vett a szabadságharcban, Bem mellett vitézkedett. Mindezt számos monda őrzi, éppúgy, mint Szendrey Júlia hűtlenségének históriáját, amely beleillik a régi népkönyvek, sőt a Biblia nőellenes felfogásába és Rákóczi elárultatásának mondájába is.
Kossuth Lajos nagy tette – legalábbis az ő nevéhez fűzi a monda – a jobbágyság eltörlése, a robot és a dézsma megszüntetése. Ezt csak a régi hagyományok felelevenítésével, a régi királyok közbenjárásával lehet elérni. A régi „igazságos” királyok, Mátyás és Rákóczi Ferenc új megtestesítője az a Kossuth Lajos, aki a népet felszabadította. De {5-165.} nemcsak a terhektől szabadította fel a szegénységet, hanem a haza szabadságáért is hadat indított, s több monda tanúsága szerint a harcot is ő irányította mint vezér.
Ebben a harcban nemcsak a bátor honvéd, a hős huszár vett részt, hanem Dózsa György is eljött seregével, hogy Kossuthot megsegítse. A történeti monda költője és hallgatója nem gondol az időbeli különbségre, egymás mellé állítja azokat, akik a felfogás szerint ugyanazért a célért küzdenek. Így kerül egymás mellé Mátyás király és Toldi Miklós is, holott éppenséggel nem voltak kortársak.
A monda tanító és nevelő szándékát az is kifejezi, hogy nemegyszer jellemzik, értékelik a hősöket. Az olaszliszkai Tóth Sámuel elbeszéli Kossuth őrállását: a kormányzó felváltja a didergő honvédet, őrt áll helyette, hogy aztán megbüntesse lelkiismeretlen tisztjét. A monda elbeszélője így ítél erről: „Hát ilyen ember volt. Csak nagyon derék ember volt, aki ilyet cselekedett. Csak az volt a vezéreszméje, hogy minden ember megkapja a kenyerét, ne legyen senki alattvalója” (Dégh 1952b: 161).
Egy kertai népmonda azt is elbeszéli, hogyan találkozott Kossuth Lajos Rózsa Sándorral. A betyárok ki akarják fosztani a hintóban érkező uraságot, de Kossuth beszédet mond nekik, s ezen fellelkesedve valamennyien beállnak seregébe. Sokszor megkergették a drótos karikással a németet! Ezután következik az erkölcsi tanítás: gazdálkodhattak volna, így mind tömlöcben haltak meg” (Dégh 1952b: 149–150).
A betyármonda hőse erősen foglalkoztatja a nép képzeletét, s nem utolsósorban igazságérzetét. Vajon egyszerűen gonosztevő, rabló, sőt gyilkos? Vagy talán szociális igazságtevő, aki azért fosztogatja a gazdagot, mert a szegényt akarja segíteni? A betyármonda hőse elsősorban ennek az igazságszolgáltatásnak köszönheti népszerűségét. Ez nemcsak a magyar betyár hősre áll, hanem nemzetközileg is érvényes: a német Schinderhannes, a francia Cartouche és Mandrin is azért népszerű, mert zsákmányát megosztja a szegénnyel. Növeli népszerűségét, hogy szemben áll az államot képviselő rendőri hatalommal. A magyar betyár ennél is többet tesz: megszökik a katonaságtól vagy be sem vonul: nem szolgálja a németet. Ezért válik még nyugati társainál is népszerűbbé. Ha meg Kossuth seregébe áll, ahogy Rózsa Sándor és bandája teszi, akkor meg éppenséggel nemzeti hős lesz belőle. Mint ilyen, Rózsa Sándor együtt szerepel nemcsak Kossuth Lajossal, hanem Petőfi Sándorral is.
A történeti monda általában erkölcsi alapon oldja meg a konfliktust: templomalapításkor az emberi szándékot Isten akarata változtatja meg, harcban a rabló, pökhendi ellenséget a jámbor honvédő magyar futamítja meg karddal vagy ésszel, a hősök vagyonukat, családjukat hagyják el a hazáért, s végül a bűn és bűnhődés mondái igazságot szolgáltatnak. Ez az igazságszolgáltatás legtöbbször a feudális kényúr megbüntetését jelenti, de gyakran valamilyen csalást, visszaélést leplez le és büntet meg.
E mondákban a büntető igazságszolgáltatás Isten kezében van. Ő „veri meg” a bűnös embert, vagy küldi ördögét a büntetés végrehajtására – mindez azt jelenti, hogy ez a mondafajta közel áll a hiedelemmondához, mégsem azonos vele: itt az erkölcsi tanítás áll a középpontban, ott meg a hitvilág.
Ez az erkölcsi tanítás mélyen gyökerezik az egykorú viszonyokban. A születési előjog, amely egyeseknek szinte korlátlan kiváltságokat biztosít mások felett, a földesúr és a jobbágy, s különösen a kegyetlenkedő és féktelen úr meg a kiszolgáltatott nép viszonya mind, mind kihívja a monda elbeszélőjének, hallgatójának ítéletét. Már Heltai Gáspár ismert meséjében az ördög viszi el a parasztság vérszívóit, ő jelenik meg a mondákban is, hogy a nép szenvedéseiért bosszút álljon.
{5-166.} Orbán Balázs beszéli el a bözödi mondát: Daczó János egész életében mindig kínozta a jobbágyot, még ekébe is fogta. Halála után az ördög elvitte, s vele szántatta fel a hegyet Bözöd község határában, ma is meglátszanak a szántás nyomai (Orbán 1868–1873: III. 74–75).
A Székelyföld leírásában találjuk a Szent Anna-tó keletkezésének történetét is, mely Benedek Elek Magyar mese- és mondavilágából vált közismertté. A gonosz úr kocsiba fogta a lányokat, ostorával Annára rásújtott – elvette érte méltó büntetését (Benedek E. 1894–1896: V. 250–254).
Hasonló ehhez a szász-fenesi leányvár mondája, melyet Kőváry László beszél el. A vár ura ártatlan lányokat rabolt el – az egyik lány szerelmese rágyújtotta a várat (Kőváry L. 1857: 146–147).
A bűn és bűnhődés mondája a mindenkori erkölcs védelmezője. A hamis tanú, aki „talpa alá tette, úgy esküdött a földre”, éppúgy megbűnhődik, mint az ünneprontók csoportja. Nemcsak Arany János képzeletét ragadták meg a népmondák, sok közülük a világirodalom népszerű forrásává lett. A Don Juan-mondának száznál több feldolgozását tartják számon, az ókori Ibykos mondáját Schiller verséből ismerjük, s Goethe Faustjának is népmonda a forrása.
| A HIEDELEMMONDÁK KUTATÁSA, GYŰJTÉSE MAGYARORSZÁGON | TARTALOM | ANEKDOTA |