| A NÉPMESE MINT NÉPKÖLTÉSZETI MŰFAJ | TARTALOM | A NÉPMESE ALMŰFAJAI |
A népmese egyik műfaji sajátossága, hogy benne csodás és reális elemek élnek együtt.
A mesei történés tulajdonképpeni helyéről és idejéről a legismertebb mesekezdő formulák azt vallják, hogy a mesei kalandok valahol a távoli, irreális, csak a mese számára létező időben és térben játszódnak: „Egyszer volt, hol nem volt…”
{5-37.} A mesei idő a valóságos időnek mintegy a megszakítása, egy rövid időre való megállítása. A mesei, a bonyodalmaktól a kifejletig tartó időegység független a valóságos időtől. Úgy is mondhatjuk: olyan költői idő, amelyet a mesemondás bármikor történésfolyamatokat mérő idővé változtat. Ennek az időnek egyik sajátossága egy bizonyos belső rugalmasság: ha a mese szerkezete úgy kívánja, az év mindössze csak három napig tart. A mesei idő, amelyet a mesélés folyamata bármikor mozgásba hozhat, a mesei történés függvénye, tehát lényegében független a valóságos időtől; múlt, jelen, jövő csak a mesei történésen belül kap időbeli értelmet.
A mesének ezt az időn kívüliségét jól megvilágítja az előbbi fejezetben elemzett egyik mese (Penavin 1971: 312). A mesei szerencsés kifejletet biztosító feladatot a mesehős – a szerkezet megkívánta hármasság tévedésből eredő mellőzése miatt – mintegy idő előtt teljesíti. Így a harmadik hálás állattól, a bagolytól kapott sípra nincs szüksége. Mivel a szerencsés kifejlettel a mesei belső idő lezárult, ennek a sípnak a felhasználására többé nem kerülhetett sor. A mesehős ezt a sípot ezért már csak emlékként őrizhette haláláig.
A legtöbb tündérmese a mesehős boldog házasságával végződik. A házasságot követő lakodalom már átvezet a valóságos időbe. A mesei időnek a valóságos időbe való visszatérését jelzi a szokványos mesezáró formulák egy általánosan ismert eleme: máig élnek, ha meg nem haltak. A mesehősök tehát most már átléptek a halandók világába.
A mesei tér, amint arra az idézett legáltalánosabb mesekezdő formula is utal, a reális földrajzi helyektől távol van, talán nem is létezik: hol volt, hol nem volt. Mindenesetre tőlünk: a mesélőtől és a mesehallgatóktól messze van: „hetedhét országon túl”, „az Óperenciás tengeren is túl”, „az üveghegyeken is túl” – vagy tréfás meghatározással – „azon is túl, ahol a kurtafarkú malac túr”, vagy ahol a „kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp ódala sem volt, mégis megsült benne olyan kenyér, mint széles e világ…”
A legutoljára idézett mesekezdő részlet már világosan utal arra is, hogy ahol a mese lejátszódik, ott különféle csodás dolgok történhetnek; ez a hely tehát nem valóságos hely, hanem a mese színtere.
Ősrégi vallási képzeteket őrizve a mesei tér gyakran hármas osztatú: a középhelyet foglalja el a mesének vagy legalábbis a mese indításának a színtere. E fölött is, ez alatt is található egy-egy, a mesei középső színtérhez sokban hasonlító világ.
A mitikus hősöknek és a sámánoknak a mesékben tovább élő utódaiként a mesehősök is el tudnak jutni a felső vagy az alsó világba. Ezzel a mese történése is ide tevődik át hol ideiglenesen, hol pedig véglegesen, mint pl. az Égigérő fa típusához tartozó mesék legtöbbjében (a későbbiekben közölt változatban azonban a mesehős visszatér a földre, tulajdonképpen a középső világba).
A mesei Óperencia és a rajta túl elterülő Bergengócia, Girgácia elnevezések is reális földrajzi nevek emlékét őrzik. Az Óperencia valószínűleg az ausztriai Ober Enns tartomány emléke, a Bergengóciában pedig valószínűleg Bereg és Ung megye neve rejlik; Girgácia pedig egyszerűen a Kerka folyó mentét jelöli (bővebben lásd a Magyar Néprajzi Lexikonnak Kovács Ágnes által készített „Óperencia”, „az Óperenciás tengeren is túl”, „Bergengócia”, „Girgácia” címszavait). A „burkus” mesebeli népnévben pedig a porosz név tréfás-mesés változatát sejthetjük.
A mesei térszíni formák azonban teljes egészükben azonosak a reális térszíni formákkal: utakkal, folyókkal szabdalt mezők, rétek, legelők, hegyek – rajtuk időnként várkastély –, tengerek, szigetek stb.
{5-38.} A mesékben szereplő épületek azonban általában túlzott méretűek, és sokszor el vannak látva csodás elemekkel is: kacsalábon forgó vár, tetején őrt álló rézkakas stb.
A királyi palota, illetve a mesehős által a király parancsára épített palota leírása általában bővelkedik a gazdagságot, pompát érzékeltető részletekben: sok szoba van benne, a kertjében aranybokrokon aranymadarak énekelnek, a bejáratnál katonák állnak őrségben stb.
Amikor azonban a mesében a királyi palota a király valóságos lakóhelyeként jelenik meg, közönséges falusi házzá válik. Kéményében, a füstön hurka, kolbász, sonka, szalonna lóg; csakhogy, királyi módra, igen sok mindegyikből. Nincsenek a ház körül őrt álló katonák sem, így a mestertolvaj könnyen meg tudja szerezni magának a füstön lógó jóféle ételeket.
Még élesebb a különbség a mese szereplőit, a mesei társadalmat illetően.
A tündérmesék létrejöttének a lehetőségeit biztosító, a mesehőst mindenben segítő szereplők általában emberfeletti erővel, ügyességgel, bátorsággal rendelkeznek. Ugyanilyen túlzott mértékű erő, de emellett végtelen gonoszság, szívtelenség jellemzi a mesehős ellenfeleit: a boszorkányokat, sárkányokat, ördögöket.
A mese legfontosabb szereplője a mesei elhivatottsággal rendelkező mesehős. A tündérmesék egy részében a főhős a mese folyamán válik karizmatikus alakká. Később, de azért még a mese elején derül ki róla, hogy ő az a beavatott, a szó valódi értelmében vett elhivatott hős, akinek a sorsától függ a mesei jó kifejlet létrejötte. Sorsában egyszersmind a jónak a rossz, a gyengének a rosszindulatú erőszak, az elnyomottaknak a velük ellenségesen szemben álló erők feletti győzelme is szimbolizálódik.
A mesehős beavatott voltának késleltetett kibontakozása egyidejűleg a meglepetés és a biztonság esztétikájának is jelentős eszköze. Nagyon sok mesében a bátyjai részéről elnyomott legkisebb királyfi, a szegény embernek vagy szegény özvegyasszonynak nem sok jóval kecsegtető, semmirekellő fia válik – váratlanul és ugyanakkor várakozásunknak megfelelően is – a mese elhivatott hősévé. Az esetleges sikertelenségek, bukások, sőt még életének elvesztése sem jelentheti számára a végleges kudarcot: a segítő táltosló vagy a hálára kötelezett állatok visszaadják életét.
Különösen azokban a mesékben domborodik ki a mesei hős elhivatott volta, amelyekben a mesehős szinte teljesen passzív; mindent más végez el helyette. Így van ez az egyik legszebben elmondott magyar népmesében, a Rózsából lett Jánosban is, ahol a mesehős legfeljebb ügyetlenségeket követ el (Dömötör S. 1983: 285).
A mese egyéb szereplői azt végzik el, amit a meseszerkezet sajátosságai megkívánnak tőlük: károkozás, üldözés, a mesehős akadályozása célja elérésében, illetve a csodás erejű tárgyak adományozása, útnak indítás, a mesehős segítése. A legtöbb tündérmesében a királykisasszony is elég passzív: a bonyodalom kialakulásának egyik tényezője; kezének és vele a fele királyságnak a megnyerése pedig mintegy sajátos tétje a mesének.
A tündérmeséknek a mesei szerkezet szempontjából fontos szereplői és kellékei általában emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező emberek, állatok, tárgyak: óriás, fagörbítő, messzelátó, óriáserejű törpe, boszorkány, sárkány, sánta menyét, békává változott királyfi, terülj asztal, Aladdin lámpája, ellenséget megsemmisítő kard stb. Az ellenfelek és a segítők ereje, képességei nagyjából egyensúlyban vannak. A mérleg nyelvét általában az mozdítja el a mesehős javára, hogy erkölcsi fölényben van ellenfeleivel szemben.
A mesei csodás elemeknek az Arany János-i „epikai hitel” értelmében azonban van bizonyos előzményekben gyökerező „reális” alapjuk. A csodás alakok, tárgyak, emberek {5-39.} nem valami mesemondói önkény alapján kerülnek a mesébe. A meglehetősen általános elképzelésekkel szemben ugyanis a mesékben sem történhet meg bármi. A mesei csodás elemek sajátos, zárt rendszert alkotnak. Elmúlt korok hiedelmei és részben még ma is élő képzetek emlékei tükröződnek, őrződnek meg bennük. (Erről a következőkben több alkalommal is lesz még szó.)
A mese szereplői az olyan események, történések keretében, amelyek nincsenek szoros kapcsolatban a mese alapvető szerkezeti rugóival, azaz a mesei epizódok hétköznapjaiban úgy élnek, úgy viselkednek, mint a falusi emberek általában. A mesei szereplők – életmódjuk, egymáshoz való viszonyuk alapján – a feudális falu paraszti társadalmát reprezentálják. A mesélés (pontosabban a mesemondás lejegyzésének) idejétől függően még bizonyos társadalmi változások nyomai is megfigyelhetők bennük.
Az alábbiakban közölt baranyai népmesével a fentiekben foglalkoztunk már mint a refrén alkalmazása által ritmikussá vált prózai szöveg egyik példányával. Itt – ennek illusztrálása mellett – azért is közöljük, mert hétköznapi epizódjaiban jól tükröződik a Baranya megyei apró falvak életének néhány sajátos vonása.
A fiatal királyfi – ugyanúgy, mint a szüleinek korai elvesztése után egyedül maradt fiatal gazdalegény is – szakácsnét tart. A szakácsné nem tudja megbocsátani, hogy a fiatal királyfi (illetve gazdalegény) nem az ő lányát veszi feleségül. A házasságkötés után a szakácsnéra már nincs szükség, hisz a ház körüli munkákat elvégzi a fiatal menyecske és annak anyja.
A házasságkötéssel a királyfi is természetszerűen rögtön király lett, hisz a népi jogszokás alapján a házasságkötés magával hozza a társadalmi nagykorúsítást: a gazdalegényből gazda, ennek megfelelően a királyfiból király lesz.
A szolgálatból elbocsátott szakácsnő bérbe veszi ezután a községi kocsmát. A kocsma – mint a kisebb baranyai falvakban igen gyakran – a falu szélén van, hogy jobban megközelíthető legyen a szomszéd falu lakói és általában az utas ember számára. A postás, kisebb faluról lévén szó, a szomszédos nagyközségben lévő postáról elindulva hozza a leveleket, így el kell mennie a kocsma előtt is. A volt szakácsnő és leánya rendszeresen leitatják a postást, hogy elfoghassák az ifjú királytól érkező leveleket. A király levelére anyósa nevében válaszolnak; így a levelükben közölt hazugság lesz a mesei konfliktus kiindulópontja. Magára a levelezésre pedig azért van szükség, mert a fiatal királynak, ugyanúgy, mint bármelyik katonasorban lévő fiatalembernek, be kellett vonulnia katonának, „be kellött rukkóni”.
A mese szövegéből természetesen hiányoznak azok a magyarázó utalások, amelyekre nekünk most hivatkoznunk kellett, hogy a kis eldugott baranyai falu egyik tehetősebb fiatal gazdájából királyfivá előléptetett fiatalemberrel történt dolgokat érthetőbbé tegyük. A mesélő számára viszont mindezek a jellegzetességek természetesek voltak.
„Ëccër a királ kertyibe kapát három lány. Így napszámba kapátak a kerbe. És a kiráj sétát a kert mellett a lányok mëg beszégettek ëgymás mellett: a kiráj mëg figyelmes lëtt rá.
És elkeszte az ëggyik lány: «Ha engöm a királfi elvönne, akkora könyeret sütnék, hogy az egész regemönt katonájjának ölég lönne.»
A másik mëg azt monta: «Ha engöm a királfi elvönne, akkora lepëdőt szünnék, hogy az egész regemöntnek ölég lönne.»
{5-40.} A harmadik azt monta: «Ha engöm a királfi elvönne, ojan gyermököt szülnék, hold lënne a mellén, csillag a homlokánn.»
És akkor ezt elvötte a királfi.
És a királfinak ugyë nem vót más, mind ëgy szakácsnéjja. Ennek a szakácsnénak vót ëgy lánya, és azt szerette vóna, ha ezt vötte vóna el a királfi.
És akkor, hogy ezt elvötte a királfi, azokat êkütte a háztu, akkor ezt vitte oda, szóvâ a feleségit, meg a feleséginek az édösannyát. Szóval, mikor elvötte, akkor a királfinak, akkor ugyan má kiráj vôt, el köllött mönni katonának. Be kellött rukkóni. A felesége mëg itthon terhes lött.
Akkor odd vót a királ, még mëkszülte a gyerököket; mer tényleg úgy lött, ahogy monta a felesége. Mikor a gyerököket mëkszülte, mëgirták az ifjú királlnak, hogy azon mód van, ahogy a lëány mëgmonta előre.
És akkor az az asszony, aki a szakácsnéjja vót, ez haragudott rá, hogy nëm vëtte el az ű lányát. Mikor a póstás mönt, hogy vitte a levelet akkor – ezek, a szakácsné kocsmárosok löttek, és a falu végén laktak – mindig behívták a póstást és berugatták, hogy el tugygyák óvasni, hogy mit írnak a királfinak. Akkor ezök elolvasták, hogy mit írtak, akkor beleírták, mintha azok írták vóna: «Micsinyájjunk a feleségöddel, két kutyakölket szült.»
És a kiráj azt írta vissza, hogy a gyerëkëket hordóba fenekeltessék és víznek eresszék; a feleségit mëg elzáratta.
És akkor ugyë hamarossan hazagyütt a kiráj és ezöket vitte vissza, akik vótak a szakácsnéjja. És akkor elvëtte a szakácsnéjjának a lányát.
Szóval hát ugyë nagy lakodalom lött akkor újra. És akkor ëgy ur kitëtt egy véka magyarót, mikor ez a sok nép összegyült, hogy azt ki tunná elóvasni, mindën két szëmre más szót mondani.
Ezt a két kis gyerököt mëg kifokta ëgy erdős. Szóval azoknak nëm vót gyerökük. És ahugyan kifokták, kibontották a hordót, két kis gyerök volt benne. Akkor mëgörűtek, hogy két kis gyerökük lössz. És ez a két kis gyerök is elmënt a lakodalomba; akkor má hét évesek vótak.
Hogy ott monták, hogy ott a magyarót ki tuggya elóvasni, nëm mert ajákozni sënki së. Ez a két kis gyerök is ott vót, ezëk ajákoztak, hogy űk elóvassák.
Nahát akkor az urak azt monták, maga a királl is: «Dehogy tuggyátok tik elóvasni.»
Hát akkor elóvasták; monták: «Hát akkor óvassátok el, ha tuggyátok.»
És akkor elkeszték óvasni. Akkor monták, mert mindig két szëmët köllött kivönni. Akkor elkezték, hogy:
És akkor az urak csak bámútak, a királl is, hogy hunnan tuggya ezt a két kis gyerök.
| «Ha nëm hiszik el, |
| Két szëm magyaró, |
| Tessék itt a jel, |
| Két szëm magyaró, |
| Nézzék mëg.» |
És kitárták a mejjüket, és föltóták a sapkájukat, és ott vót a hold mëg a csillag. S akkor a királ nagyon mëgörűt, a feleségit mingyá kieresztötték a börtönbű. A gyerököknek is nagyon mëgörűt. Nagy lakodalom lëtt újra, nagyobb öröm vót. A szakácsnét mëg a második feleségit kivégesztette és ezëk mëg boldogan étek ëgygyütt, és még most is ének, ha mëg nëm hâtak.
| Itt a vége, düleje, |
| Aki tuggya meséjje.” |
(Banó István gyűjtése. Elmondta: Takács Istvánné Rajna Mária. Jágónak, Baranya m., 1930-as évek vége felé; Banó 1941: 222–226.)
{5-42.} A mesehősök leggyakoribb ellenfelei (néhány mesében viszont segítőtársai), a sárkányok, szintén sajátos kettősséget hordoznak magukban. A népi hiedelemvilágban a sárkányok általában nagy testű, kígyó alakú, nagy erejű szörnyek. A mesékben azonban legtöbbször emberek; az, hogy több fejük van, pusztán nagyobb életerejük kifejezője. Több mesében – mint a későbbiekben olvasható Az égig érő fa c. mesében is – a sárkány démonikus ereje nem a testében lakozik, hanem valamilyen tárgyban, élőlényben van elrejtve.
De még ezeknek a sárkányoknak az életkörülményei is – a mesei történések szempontjából kevésbé lényeges vonásokban – megegyeznek a jómódú falusi gazda életkörülményeivel.
A sárkánynak a mesehőstől elrabolt felesége is úgy él, mint egy jobb módú falusi gazdasszony. A nehezebb mezei vagy házi munkában nem vesz részt, inkább csak a háztartással kapcsolatos könnyebb munkákat végzi. Amikor a mesehős eljön, hogy magával vigye volt feleségét, aki akkor már a sárkány felesége, azt rendszerint ilyen házi munka végzése közben találja: viszi ki a szemetet, tűzre való fát vagy vizet visz be a lakásba.
Egy másik, a későbbiekben olvasható A szerencsés hetedik c. mesében a vérszomjas boszorkány – aki hajlandó lett volna a vendég fiatalembernek a nyakát is elvágni, de a hős táltoslovának tanácsára végrehajtott fektetéscsere következtében saját lányait ölte meg – a békés hétköznapokon úgy viselkedik, mint a legtöbb falusi parasztasszony. A mesehős pedig – célja elérése érdekében – olyan szerepeket játszik, olyan helyzeteket hoz létre, amilyenek a századforduló táján még mindennaposak voltak a falusi környezetben.
Először házaló árusként jelenik meg a faluban, kanavácot (kanavász, vászon) árul. A boszorkány ugyanúgy kijön az utcára vásárlási szándékkal, mint a falusi asszonyok. Hogy a boszorkány háza a faluban van, abból is kitűnik, hogy amikor nehézségek támadnak a visszajáró pénz kifizetése körül, a boszorkány (a szövegben a környezethez alkalmazkodó megnevezéssel: az asszony) elszalad a boltba a pénzt felváltani.
A mesehős másodszor juhászlegénynek álcázta magát úgy, hogy a kalapja szélét juhászos formájúra lefelé hajlította („lecsulyhította” a kalapját), kampósbotot vett a kezébe. Így olyan elfogadható juhász lett belőle, hogy amikor juhbőrárusként ismét megjelent a boszorkány háza előtt, az nem ismerte fel.
Fejezetünknek a népmesei alműfajokkal foglalkozó részében közölt A hazug és a szót szóra mondó c., a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben feljegyzett mesében a virágjában lévő magyar feudalizmus társadalmi viszonyairól kapunk a mesei felnagyítással társadalmi kritikának is beillő képet. A szegény ember kényre-kedvre ki volt szolgáltatva a vármegye urainak. Hajdújukkal, huszárjukkal maguk elé citáltathatták és minden további nélkül meg is botoztathatták. A nagyurak tegezik a szegény embert, csakúgy, mint a szolgálatot tevő hajdút vagy huszárt, azok viszont tekintetes, nagyságos, méltóságos úrnak szólítják őket. A megszólítás fokozati különbségei egybeesnek a rang emelkedésével: szolgabíró, vicispán (alispán), főispán.
A történetben kifejeződő társadalmi feszültség erejét némiképp enyhíti, hogy a főhős tudatosan, és nem egész ártatlanul hívja ki maga ellen a felsőbbség haragját. Enyhíti másrészt az is, hogy a mesehős túljár a gőgös nagyurak eszén, és ostobaságukat a maga hasznára tudja kamatoztatni. A mesemondó is, a társadalmi helyzetet természetes adottságnak {5-43.} véve, minden bizonnyal az urakat becsapó paraszti furfang sikereit érezte a mese döntő elemének. Hisz ez a mese elsősorban nevetésre késztető tréfás mese akar lenni.
Az alább közölt, szintén a múlt század dereka táján rögzített A jószívű juhász jutalma c. legendamesében a múlt századi juhászélet szinte riportszerű bemutatását találjuk.
A történet színhelye a puszta síkság, ahol még tanya sem látható, a vándorok is csak sokára találnak egy juhkarámra, benne egy szegény juhásszal, aki gazdája juhait őrzi, köztük egyetlen saját bárányával.
Mikor a szegény juhász elhatározza, hogy a vendégek számára levágja egyetlen báránykáját, e művelethez a csizmaszárból veszi elő fehérvári bicskáját. A bárány húsát szolgafára akasztott vasfazékban főzi meg, a vendégek az ételt magából a vasfazékból eszik ki, a házigazdának még csak kóstolót sem hagynak. Az isteni hatalommal rendelkező vendégek viszonzásul a báránycsontokat juhokká változtatják; a juhok farán a vendéglátó juhász tulajdoni „bélyege” látható.
„Mikor a Jézus Krisztus még a földön járt, egyszer a mint utazgatott gyalog Sz. Péterrel, nagyon elfáradt és eléhezett. A nagy pusztaságon nem láttak csak egy tanyát se, a hova betértek volna; egyszer a mint körülnéz Sz. Péter, azt mondja a Jézus Krisztusnak.
– Uram! Amoda látok egy karámot, térjünk oda be, csak találunk vagy egy élő lelket.
Mentek, mendegéltek aztán, egyszer elérték a karámot; hát csak egy szegény juhász lakott ott, őrizgette a gazdája birkáit. Köszöntek neki, az nagyon szivesen fogadta, leültette őket s beszédbe ereszkedett velök. De Urunk már nagyon éhes volt, azt mondja hát a juhásznak:
– Ugyan te szegény ember, adj’ valami ennivalót, mert nagyon éhesek vagyunk!
A szegény juhász gondolkodóba esett, hogy mivel kínálja meg a vendégeit, nem volt semmije se, csak egy darab száraz kenyere, meg egy kis báránya. A gazdának volt ugyan elég juha, hanem az azé közül nem mert vágni, félt, hogy majd megboszankodik érte, mert hát tudta jól, hogy ebé az, a ki a másé, ha mindjárt az öreg apám uramé is. Csak gondolkozik hát magában, csak gondolkozik: »Ugyan Uram Isten! levágjam-e ezt az egy bárányomat? ne vágjam-e? ha levágom, nem lesz, ha nem vágom, úgy se sokra megyek vele… eh! levágom!« – Avval elővette a csizmaszárából a csillagos nyelű fehérvári bicskát, megfogta a kis bárányt, levágta, megfőzte paprikásnak.
Mikor megfőtt a paprikás hús, a Jézus meg szent Péter mellé ültek a vasfazéknak, ettek, ettek jó izűen, a szegény juhász csak leste csak várta, hogy hagynak-e benne, mert hát ő is éhes volt, de biz azok még csak kóstolóul se hagytak, egy falat nem sok, de annyit se, megették az egész vasfazék húst. Mikor aztán megvacsoráltak, azt mondja a Jézus szent Péternek:
– Na Péter szedd fel a csontokat a legutolsó darabig!
Péter megfogadta a szót, felszedte, a Jézus pedig eltette a szűre újjába; este, mikor a juhász elaludt, oda ment a karámhoz, a csontokat elszórta a juhok közé, hát mindegyik darabból egy-egy juh lett, oszt’ a juhász bélyege volt a farán egyiknek úgy mint a másiknak.
Mikor ez megtörtént, a Jézus meg szent Péter ott hagyták a karámot, elmentek minden szó nélkül.
{5-44.} Másnap reggel, mikor a juhász felkelt, nézi a juhokat a karámban, hát látja, hogy sok idegen juh van a többi közt; tán három annyi is mint a gazdáé s csak az a csodálatos az egészben, hogy mindegyiknek az ő bélyege van a farán; el nem tudta gondolni, hogy hogy’ lehet az, mikor neki nincs birkája még csak egy láb se, hisz az utolsót épen az este vágta le a vendégei számára. – Keresi aztán a vendégeket, hát biz ott csak a hűlt helyöket leli; ekkor tudta aztán meg, hogy azokat a juhokat senki más nem adhatta neki, csak egyedül az isten; fel is fogadta, hogy ezután még csak egy kis krajczár érője lesz, mindég segit, a hogy tud a szűkölködőkön” (Török Károly gyűjtése. Hódmezővásárhely, 1860-as évek; Arany L.–Gyulai 1872: 496–498).
| A NÉPMESE MINT NÉPKÖLTÉSZETI MŰFAJ | TARTALOM | A NÉPMESE ALMŰFAJAI |