HIEDELEMMONDA ÉS MESE

A hiedelemmonda jellegzetességeit a kutatók rendszerint a meséhez viszonyították. Egyik kiindulási alapjuk az volt, hogy a két műfaj különböző kapcsolatban áll a valósággal. A monda lényege szerint igényt tart arra, hogy elhiggyék, a mesélő is és a hallgató is a valóságot kívánja visszaadni, olyan dolgokat elbeszélni, amelyek valóban megtörténtek. A mese nem lép fel ezzel az igénnyel, nem követeli meg, hogy elhiggyék (Ranke, F. 1935: 73). Bár hasonló vélemények gyakran elhangzottak, kétség merült fel a tekintetben, hogy valóban lényeges ismérve-e a mondának, hogy amit előad, azt elhiszik-e vagy sem. Számos hiedelemmonda szól ugyanis olyan természetfeletti lényekről (tündérek, óriások), amelyekben már régen nem hisz az a közösség, amelyben a monda elhangzik, mégsem tekinthetők ezek meséknek.

A mesékben a hely és az idő általában meghatározatlan, relatív, míg a monda a cselekvő személyeket és magát a cselekvést pontosan elhelyezi térben és időben. Ám vannak olyan mesék, amelyek ugyanezt teszik, és mondák, amelyek kívül esnek a konkrét hely és idő megszabta határokon.

Lényegesebb különbségnek látszik az a megfigyelés, hogy míg a mese többnyire a megbolygatott rendet állítja vissza a konfliktus megoldásával, a monda a fordítottját teszi: gyakran végződik megoldatlan helyzet hátrahagyásával, azaz vagy egyáltalán be {5-140.} sem fejeződik, vagy nyitva hagy valamilyen megoldatlan helyzetet. Ugyanígy elmondható az is, hogy a mese általában jó véget ér, míg a monda sokszor tragikusan végződik. A mesei hős sikertelensége csak késleltető motívum, a mondában viszont maradandóan van jelen a tragikum (Röhrich 1974: 12–14).

Hasonlóan a meséhez, a monda fogalmához is társul a „rendkívüli” képzete. Mindennapi mértéket meghaladó hősök, különös, olykor nyugtalanító dolgok, események állnak középpontjában, hiszen éppen a rendkívüli az, ami a mesélőt elbeszélésre készteti (Lüthi 1962: 25–26). A mesében azonban a csoda a rendkívüli hős számára természetes, nem döbben meg, ha lova a levegőbe emelkedik, vagy kendője színe véresre változik. A mondai hős számára azonban idegen és elrettentő a természetfeletti világ és minden lény, amely ahhoz a másik világhoz tartozik. A mesei csodák világa különös, fordított világ: ami normálisnak látszik benne, arról később kiderülhet, hogy egyáltalán nem az, a csodás lények emberi alakban jelenhetnek meg, míg a rémisztő alakokról kiderülhet, hogy a legjámborabb emberek, akiket varázslat, átok sújtott. A mondában ez is másképpen van: a beszélő állat nem más, mint kísértet, egyáltalán, állatalakban csak ártó természetfeletti erővel felruházott lények fordulnak elő. A mesében tehát a csodás világ a „reális”, míg a „való világ” a legteljesebb mértékben idegen és félelemkeltő lehet (Lüthi 1947: 11 alapján Röhrich 1974: 22–23). Lényeges különbség a két műfaj között az is, hogy míg a mondában a démoni világ uralkodik, a mesében az emberek uralma valósul meg vele szemben. A mondai alakok valóban természetfelettiek, két világ szembenállásában az ember valóban ki van téve ennek az ellenséges hatalomnak, amely valódi életveszélyt jelenthet számára. A mese démoni lényei azonban csupán egy fantáziavilág tartozékai, nem egyenrangúak az emberi hősökkel. Ez az egyik ok, amiért M. Lüthi a mesét „egydimenziós”-nak, a mondát „kétdimenziós”-nak nevezi. Másfelől ezt a megjelölést azért alkalmazza, mert szerinte a mesei hősök belső világa mindig csak külső jegyekben nyer ábrázolást, míg a monda reakciókat is képes ábrázolni (Röhrich 1974: 23, 27).

A csoda funkciójának különbözősége a két műfajban, vagy az a tény, hogy a mese az embert helyezi középpontba, míg a mondában az ember a természetfelettinek van alárendelve, újabb elválasztási lehetőséget nyújt.

A két műfaj, mese és monda eltérő viszonyát a valósághoz frissen gyűjtött anyag elemzésekor is leírták. Konkrét példákon lehet tapasztalni, hogy a hiedelemmonda szereplői valóban megnevezett személyek, akiket a közösség személyesen vagy hallomásból ismer, a megnevezett helyek a település és környéke topográfiáján elhelyezhetők, a cselekvések ideje is pontosan kikövetkeztethető. „A hős, a tér, az idő pontos meghatározása fokozott mértékben aláhúzza a monda realitását és megkülönbözteti a mesétől” (Balassa 1963: 21). Csakhogy amit a hiedelemmonda a valóságból aktualizál, az a „népi közösségek alapvető társadalmi viszonyaihoz szervetlenül kapcsolódó hagyomány”, periferikus jelenség. „A hiedelemmondát a mesétől tehát nem realitása, hanem szűklátókörűsége választja el, s nem az a vonása, hogy természetfeletti elemet tartalmaz, hanem az, hogy gúzsba köti ez a természetfeletti elem: nem az, hogy történetét állandóan helyhez, időhöz és személyhez kötik, hanem az, hogy nem tudja kihasználni ezeket a lehetőségeket, amelyek segítségével megragadhatná a valóság sokszínűségét s egy lépést tehetne előre – a tipizálás felé” (Németh I. 1964: 482–483).

Monda, mese, valóság problémájának tárgyalása két irányba viheti tovább a vizsgálódást: a hiedelemmonda és a hiedelem közötti viszony feltárása s a monda szövegének szerveződését leíró módszerek felé.