KUTATÁSTÖRTÉNET

A népköltészetünk iránti – egyre gyakoribbá és egyre tudatosabbá váló – érdeklődés első nyomait a 18. század közepe tájától találhatjuk meg irodalmunkban és közgondolkodásunkban.

A 18. századtól kezdődően ugyanis egy nagy fontosságú hagyománymentő nemzeti mozgalom indul meg, amely hamarosan észreveszi és a maga körébe vonja a népköltészetet is. E mozgalom irodalmi ágát „irodalmi népiesség” néven ismerjük, történetét széles alapokon Horváth János rajzolta meg A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig c. könyvében (1927).

E nagy hagyománymentő mozgalom általános jellemzéseként ezt írja Horváth János: „A nagy nemzeti mozgalom egészében, mely a XVIII. század közepe tájától forr, buzog, áramlik: a népiesség a hagyománytartalék számontartója, a népfaji örökségek biztosítója, őre és propagálója. Míg a nemzeti politikum haladó ösztönei keresve keresik a homályos jövőben az európai alkalmazkodás modern biztosítékait: a népies mozgalom, mintegy ellensúlyként, az elidegenedéstől óv s a legősibbnek, vér és eredet szerint leggyökeresebbnek, egész múltunkon keresztül mind a mai napig állandóan meglévőnek tudott vagy vélt, specifikus magyar hagyományokon veti meg a lábát. Egy nagy, hagyománymentő mozgalom ez az újítva haladó világban: a népfaj kulturális azonosságának őre a nemzetül most újonnan megszervezkedő magyarság továbbfejlődésében: kelet intelme, emléke a nyugat jelenében. Sokszor naivul, sőt félszeg önáltatással, de egészében véve csalhatatlan ős-ösztönök kalauzolásával futotta meg útját ez a hatalmas áramlat, mígnem elérte természetes célját: réginek és újnak korszakos nagy összebékítését” (Horváth J. 1927: 11).

Természetes, hogy ez a nagy hagyománykereső mozgalom észrevette a népköltészetet, és arra törekedett, hogy értékeit a maga módján felhasználja. Megindulnak az első gyűjtési kísérletek, lassan a gyűjtések is. Ahogy a népköltészet ügyét nem hagyta már többé elaludni ez az irodalmi érdeklődés, ugyanúgy sokáig rá is nyomta bélyegét a népköltészettel foglalkozó mozgalmakra. Az irodalom a népköltészetet is a maga számára akarta értékesíteni: tárgyat, formát, stílust, nyelvet akart tanulni belőle; általában a világi irodalom megindításához keresett benne hagyományt. Éppen az irodalomnak e saját szempontjából történő hagyománykeresése magyarázza azt az elvbeli tisztázatlanságot, hogy a népi és régi, népies és népszerű munkák iránt egyaránt érdeklődik. És a sokféle, vegyes, sokszor selejtes anyag összehordása után lassan fejlődik ki az irodalmi szemlélet.

{5-8.} Révai Miklós, aki a világi költészet hagyományainak gyarapítására több régi költőnk művét, így pl. Faludi munkáit éppen népies érdekük miatt kiadja, 1782-ben a pozsonyi Magyar Hírmondóban egy névtelen felszólítást tett közzé, amelyben énekek gyűjtésére kéri fel a lap előfizetőit. Révai felhívásában egyáltalában nincs megkülönböztetve a népi a régitől: hagyomány mind a kettő.

Révainak a szerkesztő által is buzdító szavakkal pártfogolt felszólítása azonban eredménytelen maradt, miként Sándor Istvánnak 1801-ben a Sokfélében tett hasonló természetű felhívása is.

Ha a gyűjtésre való felszólítások nem is jártak eredménnyel, volt már ekkor országszerte több, Révai elképzelésének megfelelő gyűjtemény.

A népdalok iránti általános érdeklődés mellett a népköltészet egyéb műfajait sokáig nem méltatják kellő figyelemre, de azért a 18. század vége felé már a népmese iránti érdeklődésnek is több nyoma van. A sárospataki főiskola könyvtárából egy 1789-ben összeírt mesegyűjtemény került elő, amelyet Szilcz István Vas megyei földbirtokos szedett össze. E gyűjtemény azonban németből való fordításnak látszik.

Virág Pál debreceni diák a 18. század végéhez közeli időben diáriumába Mese címen egy töredékes népmesét írt be „A fekete Világ kerülő ember”-ről, és ugyanott 13 mesének a címét feljegyezte. Lehet, hogy ez a töredékesen leírt mese is fordítás, bár előadásmódja a népmesék hangját eléggé eltalálta, és a tizenhárom mesecím közt van néhány eredeti magyar népmesét sejtető is, mint pl. Medve Jankó, Juh fia, Kígyó bőrű kis király stb.

Van néhány adatunk e korból népmesék irodalmi felhasználására is több iskoladrámában. Éppen egy drámában találjuk meg legrégibb, a népi előadást leghívebben utánzó mesénket, amit Szuszmir mond el Csokonai Tempefőijében (1793).

A feléledt irodalmi érdeklődés most már nem hagyja elaludni a népköltés ügyét. Kultsár István egymás után tesz közzé hírlapi felszólításokat a népköltészet alkotásainak gyűjtésére (1811-ben a Hazai s Külföldi Tudósításokban, 1816-ban és 1818-ban a Hasznos Mulatságokban). Az első két felhívásban még – megkülönböztetés nélkül – a régi és népi költemények gyűjtését ajánlja, de az 1818-ban közzétett felhívásban már határozottan a köznép dalainak gyűjtését hangoztatja.

E felhívásoknak már több eredménye volt. Nyomukban megindul a gyűjtés, és a folyóiratokban egyre több „népdal” jelenik meg.

A népmesegyűjtés – külföldi buzdító példára, a Grimm testvérek Kinder und Hausmärchen (1812–1822) gyűjteményének hatása alatt – egyelőre még a külföldi érdeklődés kielégítésére indul meg nálunk. Ez az áramlat hozza létre népmeséink német nyelvű kiadásainak sorozatát. A legelső ezek között Gaal György Märchen der Magyaren c. Bécsben 1822-ben kiadott gyűjteménye. E könyvben Gaal tizenkét népmesét ad ki német fordításban. A magyar közönség e meséket csak később ismerte meg; Erdélyi János Népdalok és mondák c. 1846–1848-ban kiadott háromkötetes gyűjteményébe, valamint 1855-ben kiadott Magyar népmesék c. gyűjteményébe vett föl néhányat Gaal meséiből. Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc pedig 53 mesét adtak ki Gaal hagyatékából három kötetben 1857 és 1860 között Gaal György Magyar népmesegyűjteménye címen.

Gaal Györgynek ez a gyűjteménye mutat bizonyos rokonságot az addigi magyar népköltési gyűjteményekkel: kétségtelen ugyanis, hogy a népi szövegeket a gyűjtő a maga irodalmi ízlése szerint kissé átírta. De megkülönbözteti az addigi gyűjteményektől az az igen fontos törekvése, hogy anyagában és stílusában elsősorban mégis népit akart adni. {5-9.} Ezen az alapon tarthatjuk gyűjteményét a néprajzi szempontból is használható első magyar népköltési gyűjteménynek.

Német nyelven adta ki mesegyűjteményét Gr. Mailáth János Brünnben 1824-ben, Magyarische Sagen und Märchen címen. Gyűjteményét Kazinczy Ferenc fordította le magyarra, a fordítás 1864-ben jelent meg Kazinczy Gábor kiadásában, Magyar regék, mondák, népmesék címen. E gyűjtemény már kevésbé jelentős, nagy része nem is népi eredetű, és a népmeséket sem a népi szerkesztésmódnak megfelelő felépítésben adja, hanem több mesevariánsból állít össze egy-egy mesét.

A népies felbuzdulás éreztette hatását megalakulásától kezdve az Akadémia munkáján is. Az Akadémia legelső ilyen nemű szervezett munkája a tájszavak gyűjtése volt, a begyűjtött anyag felhasználásával az Akadémia 1838-ban megjelentette a Magyar tájszótárt. De tagjait népdalok gyűjtésére is felkérte. E felhívás országszerte kedvező fogadtatásra talált, és az Akadémiának hamarosan hatalmas anyaga gyűlt össze népdalokból és kisebb mennyiségben mesékből. Anyagi fedezet hiányában azonban a kiadási munkálatok késtek, így az addig beküldött gyűjtemények változatlan formában kerültek a Kisfaludy Társaság kezébe, amikor népköltési gyűjteményének kiadásához a Társaság az Akadémia anyagát kérte és meg is kapta 1843-ban.

A Kisfaludy Társaság kebelén belül kezdi meg és folytatja munkáját a magyar népköltészet első nagy tudós szakembere, Erdélyi János. Parasztszülők gyermeke lévén már a szülői házban megismerkedhetett a népköltészettel, iránta már gyermekkorában meglepő érdeklődést mutatott. Ezért vonzódott költői gyakorlatában is a népdalokhoz. Már 1840-ben foglalkozott egy népköltési kiadvány gondolatával, és amikor a Kisfaludy Társaság 1842-ben tagjává választotta, a népköltészetről szóló előadásával tartotta meg székfoglalóját. Valószínűleg az 1843-ban a Kisfaludy Társaságban tartott, a népköltészet kérdéseit taglaló előadásával vette rá a Társaságot, hogy egy népköltési gyűjtemény kiadásának tervét magáévá tegye. A Kisfaludy Társaság ekkor elkérte az Akadémia addig összegyűlt népköltési anyagát, és a kiadandó gyűjtemény szerkesztésével Erdélyi Jánost bízta meg.

Erdélyi János szerkesztésében két év múlva, 1846-ban meg is jelent a Népdalok és mondák c. gyűjtemény I. kötete, a II. kötet 1847-ben, a III. 1848-ban. A gyűjteményhez IV. kötetként tartozó Magyar közmondások könyve csak 1851-ben jelent meg.

Erdélyi János Népdalok és mondák c. háromkötetes gyűjteményének megjelenése fontos határkő népköltési gyűjteményeink történetében. Ha közöl is – csekély számban – nem a néptől származó termékeket, ezeket a népi alkotásoktól gondosan szétválasztja.

Második kötetének előszava szerint szorosan ragaszkodott ahhoz az elvhez, hogy a dalok úgy kerüljenek a világ elé, mint jellemző valóságukban a nép között élnek.

Mind a három kötetben közöl – kötetenként növekvő mennyiségben – meséket is (mondák névvel). A mesék közlésében is meg akarta tartani azt az elvét, hogy a „népi szövegen” nem változtat, de sokszor a beküldött szöveg nem volt népi: nem követi a népmesék nyelvét és stílusát, sok bennük a latinizmus. (Csak egyetlen kirívó példa meséiből: „ahol a gróf házát lenni mondották”.)

Nagyjából ugyanezek vonatkoznak 1855-ben megjelent Magyar népmesék c. könyvére is. Ezért munkássága a népmesegyűjtés terén kevésbé jelentős, mint a népköltészet egyéb ágaiban.

Erdélyi közlési módjában – legalábbis elvileg – a népköltési gyűjtés majd minden {5-10.} szempontja mintegy csírájában már megvan; elméleti munkáiban pedig kifejezésre jut a népköltészet belső világának számos törvényszerűsége.

Már a Kisfaludy Társaságban 1842-ben elmondott székfoglaló előadásában felismeri a népköltészet, két, egymásnak látszólag ellentmondó tulajdonságát. Az egyik az a népköltészetre általánosan érvényes igazság, hogy minden nép népköltészetében általános, közös, egyetemes emberi érzések, gondolatok fejeződnek ki. Ezen az alapon minden nép népköltészete édestestvére egymásnak. Ugyanakkor a népköltészet egy nép legjellemzőbb és legsajátosabb tulajdona. Az utóbbiról ezt írja a Népdalköltészetünkről c. tanulmányában: A népköltészetet az teszi a legnemzetibb tulajdonává egy népnek, hogy őrzi „azon alaphangokat, mellyekhez távulról sem férkezheték idegen”, és amelyre az ízlés „vér szerint való igazságai” (Erdélyi J. 1847: 374) építhetők fel. A népköltészet nyelve tiszta, világos, közérthető, és mégis a legtöbb szép gyögyszeme idegenre át nem fordítható, mert bennük mutatja magát „a nyelv daca, fejessége, zamata” (Erdélyi J. 1847: 377).

Erdélyi János sok szempontból korszakalkotó és típust teremtő gyűjteményei mellett és után egyelőre némileg más típusú mesegyűjtemények következnek. Az egyik típus Ipolyi Arnold gyűjtése, akinek a népköltészet iránti nemes érdeklődését a Kisfaludy Társaság 1846-ban közrebocsátott, a „magyarok mytológiájának” megírását szorgalmazó pályázata keltette fel. Elsősorban Jakob Grimm Deutsche Mythologie c. művét véve mintaképül, a magyar mitológia kései nyomait a magyar népköltés emlékeiben vélte felfedezni. E cél érdekében kezdte gyűjteni a magyar népköltés termékeit, és másokat is felszólított a gyűjtésre. Hamarosan hatalmas anyag állt rendelkezésére, melynek alapján kidolgozta és 1854-ben közreadta Magyar Mythologia c. hatalmas munkáját.

Szándékában volt az összegyűjtött anyagot egy „teljes magyar rege- és mese könyvi gyűjteménybe” (Ipolyi 1929: 31) kiadni; ez a gyűjtemény a Mythologia megjelenésekor nagyobbrészt készen is volt, de sohasem jelentette meg. Valószínűleg szerepe volt ebben a Mythologiáját fogadó lesújtó kritikának is, ami csökkentette munkakedvét. De sokkal valószínűbb, hogy azért nem adta ki gyűjteményét, mert érezte, hogy nem tudna eleget tenni annak a követelménynek, amit Erdélyi János 1855-ben megjelent mesegyűjteményéről írt bírálatában ő maga is hangoztatott. Ipolyi felfogása szerint az előadás darabosságait el kell tüntetni a közlőnek, a meséket át kell írnia, mégpedig „az előadásra nézve szabályt adó leend azon mód, melyet jobb és folyékonyabb előadású népmesélőink követnek” (idézi Sebestyén Gy. 1914: XV).

Márpedig anyagának közreadásában ez különösen nagy munkát jelentett volna. Ő ugyanis a népmesékben elsősorban Mythologiája számára keresett adatokat, ezért csak tartalmukkal törődött, formájukkal nem. Gyűjteményének átstilizálására pedig azért nem mert vállalkozni, mert nem ismerte eléggé a népnyelvet és a népköltészetet (lásd bővebben Sebestyén Gy. 1914: XI–XVI). Gyűjteménye sokáig parlagon hevert. 1872-ben egyik gyűjtőtársa írt róla Abafi Figyelőjében. A népköltés ügyei iránt is nagy érdeklődést mutató Abafi megszerezte a gyűjteményt, és kiadatása végett érintkezésbe lépett a Kisfaludy Társasággal. A gyűjtemény kiadása azonban egészen 1914-ig késett, amikor is a tervbe vett két kötet közül Kálmány Lajos szerkesztésében, Sebestyén Gyula előszavával egy kötet mese megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény XIII. köteteként. Bár Kálmány Lajos kiválogatta az esztétikailag értékesebb darabokat, és ezeken végre is hajtott bizonyos nyelvi és stílusbeli javításokat, a mesék legnagyobb része még így is elég formátlan.

{5-11.} Sokkal jelentősebb azonban a népmesegyűjteményeknek e korban megjelenő másik csoportja, amelyben az Erdélyi előtti, régebbi közlési mód érik klasszikussá. Ezt a következő kötetek képviselik: Merényi László: Eredeti népmesék. I–II. (Pest, 1861); Merényi László: Sajó völgyi eredeti népmesék. I–II. (Pest, 1862); Merényi László: Dunamelléki eredeti népmesék. I–II. (Pest, 1863–1864); Arany László: Eredeti népmesék (Pest, 1862).

Ezt az egész csoportot Arany Jánosnak Merényi László Eredeti népmesék c. első gyűjteményéről írt bírálata alapján ismertethetjük. A bírálat Merényi több gyűjteményére is érvényes, mert a későbbiekben sem nagyon szívlelte meg Arany János jóindulatú tanácsait; ezért sokan – éppen Aranyra hivatkozva – nagyon súlyos kritikával illetik. Bár Arany elismeri, hogy nagyjában eltalálta és jól utánozza a népi előadás modorát, de sok helyen túlzásba esvén meghamisítja annak természetét. Általában népies díszítéseket használ ugyan, de a kelletüknél nagyobb mértékben. Szereti használni a tudatosan végigvitt hosszadalmas allegóriákat, a részletező leírásokat, amelyek meglehetősen idegenek a népi előadásmódtól.

Teljes, klasszikus formában bontakozik ki az irodalmi szempontú gyűjtési mód Arany László Eredeti népmesék c. könyvében. E gyűjtemény ismertetéséül utalhatunk Arany János fent említett bírálatára, amiből e közlési mód elméleti megalapozását és Arany János népköltészetről alkotott felfogását is megismerhetjük. Ha elolvassuk Arany László gyűjteményét, Arany János e bírálatában kifejtett szempontjainak érvényesítését látjuk benne. Már pusztán ez a tény arra enged következtetni, hogy apja irányítása mellett készülhetett Arany László eme gyűjteménye. Sebestyén Gyula saját közvetlen értesülésein alapuló tényként említi, hogy e mesék lejegyzéséhez apjuk buzdítására kezdett Arany László és Juliska, és a kiadásukat is apjuk felügyeletével végezték (Sebestyén Gy. 1917: 3). – Sebestyén Gyula azonban nem mondja meg, honnan veszi ezt az értesülést. Szendrey Ákos szíves szóbeli közlése szerint az Arany család valamelyik tagjától, talán Arany Lászlótól hallotta; Sebestyén ugyanis baráti viszonyban volt az Arany családdal.

Arany János a népköltészetben, különösen pedig a népmesékben a népi eposz nyomait sejti, és bennük a „népszellem epikai nyilatkozásait” véli megtalálni (Arany J. 1968: 327). Éppen azért kell – figyelmeztet Arany János – különös gonddal gyűjtenünk meséinket, hogy megóvjuk az enyészettől, mert bennük találhat az irodalom olyan anyagot és formát, ami közös sajátja népünknek. „Míg most a költőegyén munkája – írja Arany – hibáival, fonák részeivel, hézagaival, kinövéseivel átmarad ivadékról-ivadékra: a hajdani – ha szabad uj szót gyártanom – panpoëticus korban minden továbbadó, minden egyes dalnok, minden következő nemzedék rátette kezét a műre, hibáit kijavítá, darabosságát elegyengeté, betölté hézagait, megigazgatá, ami fonák volt benne s eltörölve a mi pusztán a költő egyediségének volt kifejezése, az egészet mind általánosabb érdekűvé, az összes nép közvagyonává alakította” (Arany J. 1968: 326–327).

Valaki aztán ezen közszájon élő dalokat jó rátermettséggel, szerencsés érzékkel, a hagyománynak megfelelő módon összegyűjtötte, összeállította és leírta. Így keletkeztek a népek naiv eposzai.

Maga Arany is mondja, hogy mindaz, amit e hajdani panpoëticus korról mondott, bizonyos fokig a köznép mai szóhagyományos meseköltészetére vonatkozóan is helytálló. A „panpoëticus” jelző itt minden bizonnyal arra akar utalni, hogy – ami Arany János korában is inkább már csak a népköltészet sajátja volt – régebben a költői tevékenység egészét jellemezte, az ti., hogy nincs, illetve nem volt éles határvonal nemcsak a hallgató és az előadó, hanem még a hagyományok rögzítője, leírója közt sem. Ennek megfelelően {5-12.} a népmese gyűjtőjének mintegy ama régi eposzírói szerepet szánja, tőle ennek a szerepnek méltó betöltését várja.

„A jó gyűjtő mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességeivel legyen felruházva” – írja (Arany J. 1968: 328). Ismerje a hagyományt, maga is benne éljen. Lesse el, és mindenben tudja követni a nép hagyományos előadásmódját. Ismerje fel a nem odaillőt, és azt mint a hagyománytól idegent távolítsa el, még akkor is, ha az ilyen változat a nép valamelyik fiától származik. Az „ügyetlen mesélők »osztéghát«-jai és »aszondjái« nem gyűjteménybe valók” (Arany J. 1968: 329). Ez az óvás azonban inkább arra a gyakorlatra utal, ha a közlő segédgyűjtők munkáját is felhasználja; főleg az ő munkájukat rostálja meg ebből a szempontból. De legfőképpen óvakodjék attól, hogy saját ötleteit tömködje a mesékbe, mert így meghamisítja a hagyományt, „a nép ajkáról vettnek hazudván, a mit maga koholt (Arany J. 1968: 329).

Arany János szerint a gyűjtő maga is beáll a hagyományozók közé: utolsónak és összefoglalónak. Az ő szövege írott formában megörökítődik, nem lesz kitéve a közösség változtató munkájának; tehát semmi újszerűt, a hagyomány által meg nem szenteltet a gyűjteménybe belevinnie nem szabad. Végső megállapításként ezt mondja Arany a gyűjtőről: „Elmondásban a gyűjtő követheti az ügyes mesélő szabadságát, költésben nem” (Arany J. 1968: 329).

Arany János felfogása határozott, kiérlelt, klasszikus, de irodalmi, nem néprajzi felfogás. A nép világának, a népnyelvnek, a népköltészet szellemének olyan pompás ismerője, mint Arany János, vállalkozhatott volna erre az irodalmi munkára, és legalábbis mint irányítónak valószínűleg szerepe volt Arany László mesegyűjteményének létrehozásában. Nagyszerű az a mértéktartás, hogy míg költeményeiben – és ott valóban helyénvalóan – a népnyelv gyöngyeiből fon szabályosan felépített hosszú allegóriákat, addig Merényinek ilyen sűrített népiességgel felépített allegóriáit, leírásait mint a népmesék szellemétől idegen formulákat megrovással említi meg. Viszont dicsérettel szól arról, ha valahol „syntaxisban is meg van tartva a népies hanyagság”.

Irodalmi ez a módszer, mert az irodalom eszközeivel az irodalom számára hoz létre irodalmi műveket – persze olyan speciális irodalmi műveket, amelyeknek anyaga is, stílusa is a néphagyományban gyökerezik. Mégis találhatunk benne hiányolni valót a néprajzi szemlélet alapján. Legfőbb hibája, hogy az így közreadott meséket nem tekinthetjük néprajzi tényeknek, mert ebben az idealizált formájukban a nép között sohasem éltek. Még az Arany Jánoshoz hasonló tehetségek nagy gonddal és hozzáértéssel megírt meséit sem tarthatjuk abszolút értékű néprajzi adatoknak. Tehát az így közölt népköltési anyag – de csak ha a legnagyobb gonddal van összeállítva – anyagában és stílusában jellemző lehet a magyar népköltészetre, de hitelesnek mégsem mondható. Még stílusában sem tekinthető hitelesnek, mert a népmese stílusáról csak hiteles népi adatok alapján állapíthatunk meg valami bizonyosat.

Másik hiányossága, hogy az ilyen közlési mód mellett a variánsok okvetlenül eltűnnek, vagy csak lajstromba vehetjük őket, ha az elterjedés fontos kérdését kutató néprajzosnak adatokat akarunk szolgáltatni e szempontból is. Másrészt a variánsok elhanyagolásával éppen a stílusvizsgálatra legalkalmasabb anyagot vesztjük el. Csak hiteles népi adatok válaszolhatnak a népköltészet lélektani kérdéseire és a népköltészet élete iránt megnyilvánuló érdeklődésre.

Azért foglalkoztunk a maga nemében klasszikus, de lényegében irodalmi felfogásmóddal kissé hosszabban, hogy megmutassuk, miért tért el a néprajz ettől, hogy más szempontokat, {5-13.} az Erdélyi János gyűjteményében jelentkezőket kövesse. Erdélyi János kezdeményezése még tapogató újítás, eltérés a régi irodalmi szemlélettől a néprajzi szemlélet felé. Arany János felfogásmódja és Arany László gyűjtési módszere pedig betetőzése annak a hosszú folyamatnak, amelyben az irodalmi népiesség a maga irodalmi látása szerint kereste a népköltészetet, és immár kiérett, klasszikus módon meg is találta. De magát az irodalomtól természetszerűleg függetlenítő, saját szempontjait követő néprajz más utakat, a saját útjait kereste tovább.

E munkákkal egy időben, 1863-ban jelenik meg Kriza János Vadrózsák c. első és egyetlen kötete. E gyűjtemény is magán viseli az irodalmi szemlélet néhány jellegzetes vonását, de bizonyos fokig folytatója Erdélyi irányának is.

Nem is tudjuk, mikor kezdte el gyűjtögetni Kriza János a székely népköltészet kincseit. Ahogy önéletrajzában említi, Székelyföldön való jártában-keltében vette észre, hogy milyen sok régi kincset birtokol a nép, amit össze kellene gyűjteni és meg kellene menteni a pusztulástól. Maga is azonnal elkezdte a gyűjtést, és gyűjtőtársakat toborzott. 1842-ben már minden bizonnyal kellett valamelyes anyagának lennie, mert előfizetési felhívást bocsátott ki Vadrózsák c. népköltési gyűjteményére. De a gyűjtemény még sokáig nem lát napvilágot. Végre 1863 elején megjelenik a Vadrózsák első kötete. Ebből látszik, hogy a gyűjteményt két kötetre tervezte, de a második kötet sohasem jelent meg, mert a lassan, nehézkesen dolgozó, sok más munkával is terhelt Kriza a II. kötet befejezése előtt, 1875-ben hirtelen meghalt.

A második kötet értékesíthető anyaga a Kisfaludy Társaság kiadásában, Gyulai Pál és Arany László szerkesztésében megjelenő MNGy I. és III. kötetében jelent meg. Az első kötet számára maga Kriza engedett át néhány balladát és mesét, a III. kötetbe pedig Kriza hagyatékából vették át a szerkesztők az értékesíthető darabokat.

Kriza János a Vadrózsákban a népdalok, az azonnal és méltán híressé vált népballadák (amelyeket a híres „Vadrózsa-per” még ismertebbé tett, lásd Alexics 1897), táncszók, szólások, különféle népnyelvi adatok mellett egy kötetnyi népmesét is közreadott.

Az addigi gyűjteményekkel szemben Kriza János legnagyobb újítása a nyelv kezelése. A népköltési adatok közlésében a népnyelvet használja, mégpedig nem egy elvont „népnyelvet”, nem is egy elvont „székely nyelvet”, hanem a különböző székely nyelvjárásokat. Sajátságaikat a közölt anyagban a legapróbb részletekig hűen akarja visszaadni. Egy hang ejtése miatt is hosszú levelezésbe kezd gyűjtőtársaival. És mikor megkezdik gyűjteményének nyomtatását, a kolozsvári nyomdával külön betűket metszet, és a különös jelek pontos szedéséért a nyomdászokat is meggyötri. Kötete legvégére pedig egy, a székely nyelvjárásokat ismertető tanulmányt csatol.

A nyelvjárások iránt tanúsított nagy érdeklődése vezette egy másik fontos néprajzi szempont alkalmazására: arra, hogy anyagát, a műfaji osztályozáson belül, etnikai csoportok szerint rendezze, külön véve a háromszékieket és az udvarhelyszékieket.

De találunk közlési és feldolgozási módjában – kora felfogásában gyökerező – hibákat is. Ő is átírja a gyűjtött anyagot, „átereszti önmagán”. Lényegesebb stilisztikai változtatásokat ugyan nem nagyon eszközöl a népmesékben, hanem inkább azért „írja át” őket, hogy mindenben pontosan tükrözzék a nyelvjárási sajátosságokat.

Pap Gyula Palóc népköltemények (Sárospatak, 1865) c. gyűjteménye, amely egyebek mellett népmeséket is tartalmaz, célkitűzéseiben nem jelent az eddigiekhez képest visszaesést, mivel azonban nem sokkal a Vadrózsák megjelenése után látott napvilágot, nem {5-14.} keltett nagyobb feltűnést. Értéke a gyűjteménynek, hogy bevezetőjében ír a palóc nép életéről, szokásairól is.

A Kisfaludy Társaság már Kriza Vadrózsák c. kötetének megjelenése előtt foglalkozott azzal a gondolattal, hogy folytatja a népköltési gyűjtemények kiadásának munkáját, amit Erdélyi János kiadványaival kezdett meg. A tervbe vett gyűjtemény szerkesztésével 1861-ben meg is bízta Gyulai Pált, aki később szerkesztőtársul Arany Lászlót vette maga mellé. Ezzel a kezdeményezésével vetette meg az alapját a Kisfaludy Társaság a Magyar Népköltési Gyűjtemény c. kiadványsorozatának, amely a közelmúltig a legnagyobb terjedelmű – legalábbis formailag összetartozó – népköltési sorozatunk. 1872-től 1924-ig tizennégy kötete jelent meg.

Természetesen ez a sorozat sem egységes, mert az egymás után következő kötetek gyűjtési és publikálási módján a néprajzi szemléleti mód változásai tükröződnek. Ezen az alapon kisebb csoportokat különböztethetünk meg. Ezért nem egységesen foglalkozunk az egész gyűjteménnyel, hanem úgy, ahogy a történeti áttekintés során hozzájuk elérünk. Ily módon itt kell megemlékeznünk a gyűjtemény első három kötetéről, amelyek 1872 és 1882 közt jelentek meg: I.: Arany László–Gyulai Pál: Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből (Pest, 1872); II.: Török Károly: Csongrád megyei gyűjtés (Pest, 1872); III.: Kriza János–Orbán Balázs–Benedek Elek–Sebesi Jób: Székelyföldi gyűjtés (Budapest, 1882). A sorozat szerkesztői Arany László és Gyulai Pál, az I. kötetnek azonban ők az összeállítói is.

A szerkesztők, Arany és Gyulai az „elegyes gyűjtés”-nek már Erdélyinél megkezdett típusát akarják folytatni. Az ország különböző részéből beküldött anyagot a gyűjtés helyének és a gyűjtő személyének mindenkori pontos megjelölésével közlik.

Mind a három kötet közöl népmeséket is.

Első tekintetre úgy tűnik, hogy a Kriza Vadrózsáiban jelentkező, népcsoportok szerinti anyagközlés elvének továbbfejlesztésével találkozunk az MNGy II. és III. kötetében. Ezek ugyanis egy-egy kisebb tájegység népköltészetét mutatják be. Mindez azonban nem a szerkesztők törekvésének, hanem inkább a véletlennek a következménye. A II. kötet előszavában meg is említik a szerkesztők, hogy azért közlik Török Károly Csongrád megyei gyűjtését egy kötetben, hogy ezzel mintegy megjutalmazzák a szorgalmas gyűjtőt, aki egy megyéből egy egész kötetre való anyagot tudott összegyűjteni.

Az anyag elrendezésében is az Erdélyi-féle, műfajok szerinti részletes felosztás módját alkalmazzák. Mindjárt az első kötetben új műfajokat is közölnek: Karácsonyi mysteriumok és vízkereszti játékok és Dajkarímek, gyermekdalok s játékok c. csoportokat.

Az MNGy ezen első három kötetének megjelenése után a Kisfaludy Társaság népköltésgyűjtő munkásságában hosszabb szünet következik; a legközelebbi kötet 1902-ben jelenik meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a gyűjtés is megállt, hanem a gyűjtők más fórumokat kerestek gyűjteményeik közlésére. 1872-ben, az MNGy I. kötete megjelenésének évében indul meg a Magyar Nyelvőr című folyóirat, amely külön rovatot indít a népi nyelvhagyományok közlése számára. A folyóirat szerkesztői nyelvészeti érdekből indították e rovatot, hogy összefüggő hagyományos szövegeken tanulmányozhassák a népnyelv törvényeit.

Az összefüggő szövegek iránti igény különösen kedvezett a népmeseközléseknek. Megindulásától egészen az 1900-as évek elejéig a Magyar Nyelvőr minden évfolyamában tekintélyes mennyiségű népmesét találunk. A meseközlések később sem szűnnek meg, mennyiségük azonban csökken.

{5-15.} A század vége felé pedig több önálló népmesegyűjtemény is megjelenik, így két kisebb jelentőségű palóc kiadvány: Istvánffy Gyuláé (Palóc mesék a fonóból. Liptószentmiklós, 1890) és Pintér Sándoré (A népmesékről. Losonc, 1891).

A két gyűjtemény merőben különbözik egymástól. Istvánffy Gyula bizonyos mértékig irodalmivá írta át „a fonóból” származó meséit, Pintér Sándor pedig olyan következetességgel akarta visszaadni a palóc népnyelvet, hogy – hangtani jelölésmódja miatt – nagyon nehéz elolvasni a kiadványt.

A század vége felé kezdi meg nagy jelentőségű magányos munkáját e korszak legkiválóbb néprajzi gyűjtője, Kálmány Lajos. Gyűjteményei: Koszorúk az Alföld vad virágaiból. I–II. (Arad, 1877–1878); Szeged népe. I–III. (Arad, 1881–1882; Szeged, 1891); Hagyományok. I–II. (Szeged, 1914).

Gyűjteményeiben értékes és egészen új szempontokat is érvényesít. Feltűnően nagy gondot fordít a nyelvjárási sajátosságok érzékeltetésére. A Szeged népe első kötetében, amelyben az árvíz előtti Ős-Szeged néphagyományait gyűjtötte össze, éppen a nyelvjárási sajátosságok pontos értékelése céljából minden adata után nemcsak az egyes városrészeket, tanyákat jelölte meg, ahonnan az adatokat vette, hanem még a városrészeken belül külön névvel bíró kisebb helyeket is. A kötet végén a nyelvjárási sajátosságokat külön tanulmányokban össze is foglalta.

A Szeged népe két utolsó kötetének bevezetőjében pedig a temesközi magyarság településtörténetéről ír. Nyelvjárási adatok, a családnevek vallomása, a plébániai anyakönyvek tanúsága alapján megállapítja, hogy Temesköz magyarsága is „Szeged népe”, az ottani magyarság legnagyobb része a Szegedről kiinduló rajok utóda.

Megkísérli felvázolni a felkutatott terület népének etnikai képét. Jellemzi munkás hétköznapjaikat, leírja családi életüket, viseletüket. Meglátja, hogy a népköltészet adataiból következtetni lehet a nép műveltségére is. Észreveszi már azt is, hogy van valami szerepe a mese életében a mese elmondójának is. Hagyományok c. mesegyűjteményének II. kötetében – a magyar népmesegyűjtés történetében először – egyetlen ember meséit közli; a kötet alcímeként oda is írja: Borbély Mihály mondása után.

Egyes tanulmányaiban a modernebb szempontok felhasználásával, felújítja Ipolyi Arnold mitológiai szemléletét is, és a néphagyományoknak – igen nagy mértékben a népmeséknek – e szempontok szerint való felhasználására is tesz értékes kísérleteket: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya (Budapest, 1885); A hold nyelvhagyományainkban (Budapest, 1887); Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); A csillagok nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Gyermekijesztők és rablók nyelvhagyományainkban (Ethn. 1893); A magyar halászok vízi ellenségei (Ethn. 1895).

Kálmány Lajosban már a mai modern gyűjtő alakja jelentkezik. Érdeklődése kiterjed a népköltészet egész területére, de a hagyományokat hordozó nép életére, történetére, a néphagyományok belső törvényszerűségére is. Elméleti megállapításai az élő néphagyomány alapos ismeretén, helyes vizsgálatán alapulnak.

A 19. század végén jelentős támaszokat nyer a magyarországi néprajztudomány, ami természetesen hamarosan érezteti üdvös hatását a népköltészet-kutatás területén is. 1889-ben a néprajztudomány művelőiből és támogatóiból megalakul a Magyar Néprajzi Társaság, és a következő évben, 1890-ben a Társaság megindítja folyóiratát, az Ethnographiát. Ugyanebben az időben telítődik meg bővebb magyar anyaggal a Magyar Nemzeti Múzeum kötelékébe tartozó, 1872-ben alapított Néprajzi Múzeum.

Anyagi eszközök híján a népköltés gyűjtésének irányítását azonban még mindig nem {5-16.} vehette kezébe a Néprajzi Társaság, bár a gyűjtések irányításában és a gyűjtemények szerkesztésében – természetesen – a Társaság tagjai vették ki az oroszlánrészt.

Megindulása óta az Ethnographia is közöl népmeséket, de alkalomszerűen és kisebb mennyiségben.

Valószínűleg összefüggésben van a néprajz iránti érdeklődés fellendülése azzal is, hogy a Kisfaludy Társaság Magyar Népköltési Gyűjteményének most egymás után több kötete jelenik meg: IV.: Sebestyén Gyula: Regös-énekek (1902); V.: Sebestyén Gyula: A regösök (1902); VI.: Vikár Béla: Somogymegye népköltése (1905); VII.: Mailand Oszkár: Székelyföldi gyűjtés (1905); VIII.: Sebestyén Gyula: Dunántúli gyűjtés (1906); IX.: Berze Nagy János: Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből (1907); X.: Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék (1908); XI–XII.: Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. I–II. Új kiadás (1911); XIII.: Kálmány Lajos: Ipolyi Arnold népmesegyűjteménye (1914).

De az új kötetek már sokban eltérnek az előző háromtól. Így pl. a IV. kötetben, amellyel ez a mostani újabb sorozat indul, Sebestyén Gyula a magyarországi regösénekek fellelhető emlékeit gyűjtötte össze, az V. kötetben pedig monografikus feldolgozásukat adja. A többi kötet is egy-egy kisebb tájegység népköltési termékeit tartalmazza, a XI–XII. és XIII. pedig régebbi népköltési gyűjteményeket közöl.

E kötetekben már találunk értékes megfigyeléseket a népköltési műfajok életére vonatkozóan is. Ez legfőképpen azzal magyarázható, hogy e kötetek anyagát legnagyobbrészt egy-egy ember gyűjtötte, és nem beküldött adalékokból állították össze. Így a gyűjtők találkoztak magával az élő néphagyománnyal is.

Az utóbbi kötetek már ismertetik röviden azt a népcsoportot is, ahonnan anyaguk származik. A kötetek végéhez csatolt jegyzetekben pedig a közölt darabok variánsainak gondos számbavételét találjuk meg.

A IV. és V. kötetben – a kiadványok jellegéből következően – nincsenek és nem is lehetnek népmesék. A többi kötet mindegyike meglehetősen gazdag népmesékben, a IX., X. és XIII. pedig teljes egészében népmeséket tartalmaz.

Nagyon értékes népmesei anyagot közöl Berze Nagy János Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből (IX.), illetve Horger Antal a hétfalusi csángók hagyományaiból (X.).

Az aránylag tekintélyes mennyiségű összegyűjtött népköltési anyag alapján kezdte meg munkáját első magyar elméleti folkloristánk, Katona Lajos.

Katona Lajos érdeklődése a népköltészet egészére kiterjedt, folklorisztikai munkásságának középpontjában azonban a népmese áll. 1889-ben jelenik meg első nagy jelentőségű néprajzi tanulmánya A népmesékről címen, és ettől kezdve egészen 1910-ben bekövetkezett haláláig irányítója maradt a magyar folklórtudománynak. Legfontosabb tanulmányait Császár Elemér szedte össze és 1912-ben két kötetben kiadta Katona Lajos irodalmi tanulmányai címen.

Katona értékes tanulmányokban foglalja össze a magyar mitológiával, a magyar népmesékkel foglalkozó irodalmat, ismerteti a külföldi néprajzi kutatások legfontosabb eredményeit. Meglátja, hogy a már addig is nagy számban begyűlt népmeséket – amelyek a további gyűjtésekkel még csak szaporodnak – típusok szerint osztályozni kell, hogy köztük eligazodjunk. El is kezdi a magyar népmesék típusok szerinti osztályozását. Elgondolása az, hogy minden népnek el kell végeznie e tipizáló munkát, amire aztán egy általános, nemzetközi típuskatalógus épülhetne fel. Katonának ezt az elgondolását valósította meg egy finn néprajztudós, Antti Aarne.

{5-17.} A magyar népmesék vonatkozásában viszont tanítványa, Berze Nagy János végezte el ezt a munkát (Magyar népmesetípusok. I–II. Pécs, 1957).

Nagy lendületet nyert a hazai néphagyománygyűjtés, amikor 1908-ban a Magyar Néprajzi Társaság is belépett a világ folkloristáit egyesítő „Folklore Fellows” szövetségbe (rövidítése: FF), megalakítva annak magyar osztályát. E szövetség létrehozásában leginkább az észak-európai népek folkloristái fáradoztak, köztük igen előkelő helyet foglaltak el a finnek; a megalakult szövetségnek is Finnország fővárosa, Helsinki lett a központja.

Az FF magyar osztálya megalakulása után nemsokára hozzálátott a gyűjtési munkához. Sebestyén Gyula és Bán Aladár részletes gyűjtési tájékoztatót dolgozott ki, amely az Ethnographia 1912-i évfolyamában jelent meg. Megkezdték a vidéki gyűjtőszövetségek szervezését. Hamarosan több vidéki gyűjtőszövetség alakult, melyek közül a sárospataki, egri, győri, pápai és nagyszalontai gyűjtött sok értékes anyagot. De sajnos nyomtatásban csak a nagyszalontai gyűjtés jelent meg az MNGy XIV. köteteként 1924-ben, jelentős mese- és mondaanyaggal.

Az első világháború után nagyon nehezen indult meg a népköltési gyűjtőmunka. Az FF magyar osztálya ugyan egy ideig még fennmaradt, és nagyon sajátos anyagi támogatást is kapott a nemzeti függetlenségét nemrég elért testvérnéptől, a finnektől (a „finn papír”; lásd erről bővebben Berze Nagy 1977: 57. sz. és a környékén levő néhány más levelet).

Sebestyén Gyula mellett főleg Berze Nagy János volt az, aki a legtöbbet tette az FF magyar osztálya működésének újjászervezése érdekében. Ilyen irányú többszöri kísérleteinek kudarca ellenére sem mondott le arról, hogy – ha szűkebb keretek közt mozogva is – gyűjtőhálózatot teremtsen, és nagy terjedelmű anyag alapján hozhasson létre értékes népköltési gyűjteményeket. Utolsó munkahelyén sikerült is megvalósítania ezt a tervét. Ennek gyümölcseként jelent meg „Baranya vármegye közönsége” kiadásában a Baranyai magyar néphagyományok impozáns három kötete (1940), amelynek majdnem egy teljes kötete, a II. meséket és más prózai epikai műfajokhoz tartozó darabokat tartalmaz.

A Baranyai magyar néphagyományokkal azonos időben, 1940-ben jelent meg Ortutay Gyula Fedics Mihály mesél c. kötete, amellyel újjáéledtek a Magyar Népköltési Gyűjtemény értékes hagyományai. A meginduló sorozat, az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény címében is kifejezi, hogy az MNGy tiszteletreméltó hagyományainak követője akar lenni, ugyanakkor új, korszerű szemlélet- és munkamódot kíván megteremteni.

Az ÚMNGy – a második világháború befejezése előtt megjelent kötetei (I–VI.) alapján – teljes egészében népmesei kiadványsorozatként éledt újjá.

Az I. kötet (Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél, 1940), ha abban a vonatkozásban nem is előzmény nélküli, hogy teljes egészében egyetlen mesemondó által elmondott meséket tartalmaz (lásd Kálmány 1914b: II.), abban azonban újszerű, hogy a mesemondó egyéniségét állítja a feldolgozás középpontjába. Ezzel megalapozójává vált a hagyományozás bizonyos törvényszerűségeinek tisztázására irányuló egyéniségkutatásnak.

Ennek hatása különösen a III–IV. köteten (Dégh Linda: Pandur Péter meséi, 1942) érezhető, amelyek – mint a cím is mutatja – szintén egyetlen mesélő terjedelmes mesekincsét közlik.

A másik két gyűjteményben (II.: Banó István: Baranyai népmesék, 1941; V–VI.: {5-18.} Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék, 1944), amelyek egy-egy szűkebb tájegység mesekincsét tartalmazzák, az egyéniségkutatás mellett egyéb szempontok is érvényesülnek.

A népmesekutatás tudományos kérdéseivel foglalkozók közt – a fenti kötetek gyűjtői és közreadói mellett – meg kell említeni többek között Solymossy Sándort, aki főként a népmese földrajzi-történeti elterjedtségének és rétegződésének kérdéseit kutatta, és a fasizmus áldozataként fiatalon meghalt Honti Jánost, aki a népmese műfajelméleti kérdéskörében végzett úttörő munkát.

1945 után elég hosszú pangási időszak következett a gyűjtési tevékenység terén is, de főként a publikálást illetően. 1953-ban jelenik meg az ÚMNGy felszabadulás utáni első kötete, amely a sorozat történetében először kötetnyi terjedelmű gyermekjátékokat közöl (VII.: Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok, 1953).

A két év múlva megjelenő újabb gyűjtemények már ismét népmeséket tartalmaznak. A népmesekiadványok sorát két alkalommal egy-egy mondákat tartalmazó kötet töri meg (XI.: Balassa Iván: Karcsai mondák, 1963; XVIII.: Szabó Lajos: Taktaszadai mondák, 1975).

Az ÚMNGy kötetei – a maguk egészében – a mesegyűjtés-értelmezés legszélesebb értelemben felfogott hagyományainak folytatói és továbbfejlesztői.

Anyaguknál fogva az egyéniségkutatás újabb lehetőségeit szolgáltatja két kiadvány (XIII–XV.: Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi, 1968; XVII.: Bálint Sándor: Tombácz János meséi, 1975). Egy-egy kisebb tájegység meséit közli két gyűjtemény (VIII–IX.: Dégh Linda: Kakasdi népmesék, 1955–1960 – a bukovinai székely telepesek Tolna megyében, Kakasdon megtelepült csoportjának meséi; XII.: Béres András: Rozsályi népmesék, 1967). Érdekes újdonsága a sorozatnak az egy család mesekincsét bemutató, elemző kötet (X.: S. Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi, 1962).

A XVI. kötet – az ÚMNGy történetében először – a határainkon kívül élő magyarság mesekincsét mutatja be (Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék, 1971). A kiadvány keletkezésének sajátos körülményei hozzák magukkal, hogy benne különböző tájegységek (Baranya-Drávaszög, Vajdaság, Mura-vidék, Szlavónia) mesekincsét találhatjuk meg.

A népmesék iránti megnövekedett érdeklődés sajátos tanújeleként foghatjuk fel, hogy sok helyi kezdeményezésű és helyi kiadású mesegyűjtemény is megjelent az elmúlt években. Közülük néhányat – a különböző kiadványtípusok jellemzéséül – meg is említünk: Kocsisné Szirmai Fóris Mária: Felsőtiszai népmesék (Debrecen, 1956); Dömötör Ákos: Sarkadi népmesék (Gyula, 1962); Katona Imre: Tündérmesék Tápéról (Szeged, 1977).

Az ilyen típusú kiadványok közt különös hely illeti meg a Tolna megyében megtelepedett bukovinai székely telepesek mesekincsét bemutató kötetet: Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék. I. Fábián Ágostonné meséi (Szekszárd, 1979. Azóta még két újabb kötet is megjelent: 1981, 1983).

Eddig kiadatlan, a századforduló táján feljegyzett mesék jelentek meg Pécsett 1960-ban (2. kiadás: 1961), a Régi magyar népmesék Berze Nagy János hagyatékából c. kötetben (szerkesztette Banó István és Dömötör Sándor).

A hazai mesegyűjtők és mesekutatók érdeklődése kiterjedt a magyarországi nemzetiségek mesekincsére (Domokos Sámuel, Hocopán Sándor, Fincicky Mihály, Krupa András, J. H. Bünker, Loschdorfer Anna, Wlislocki Henrik, Erdős Kamill, Vekerdi József), sőt a világ mesekincsének egészére is (Heller Bernát, Strausz Adolf, Goldziher Ignác, {5-19.} Lőrincz László, Katona Lajos, Berze Nagy János, Honti János); különösen pedig rokon népeink hagyományaira, meséire (Beke Ödön, Buddenz József, Halász Ignác, Kunos Ignác, Mészáros Gyula, Munkácsi Bernát). Itt is feltétlenül meg kell emlékezni az Európa Könyvkiadó Népek meséi sorozat eddig megjelent közel száz kötetéről. A határainkon túl élő magyarság népmesekincsét számos helyi kiadvány is bemutatja. A Jugoszláviában élő magyarság körében Bóna Júlia, Pataky András, Matijevics Lajos, Penavin Olga, Katona Imre, Ausztriában (a burgenlandi Őrségben) Gaál Károly, F. Kelemen Erzsébet, a szovjetunióbeli Kárpátalján Sándor László, Váradi-Sternberg János végeztek mesegyűjtő, mesekutató munkát. Igen jelentős és eredményekben gazdag munkát végeznek mind a gyűjtés, publikálás, mind a népmese kérdéseivel foglalkozó tudományos munka területén a romániai magyar folkloristák: Bözödi György, Faragó József, Nagy Olga, Olosz Katalin, Vöő Gabriella, Szabó Judit és még sokan mások.

Ezzel elérkeztünk napjainkhoz. A mai gyűjtés-feldolgozás problematikája azonban már nem tárgya egy történelmi áttekintésnek.