| ARCHAIKUS NÉPI IMÁDSÁGOK | TARTALOM | A MŰFAJ ELŐKERÜLÉSE, BEFOGADÁSA |
Az archaikus népi imádságok „új” műfaját 1970. február 11. óta sorolhatjuk a magyar népi költés hagyományos anyagába. E napon az MTA-n, a Néprajzi Társaság Folklórszakosztálya ülésén történt meg ugyanis szakmai bemutatása, értékelése, szövegi, néplélektani szerepének meghatározása és jellemző jegyei sugallta elnevezése: archaikus apokrif {5-694.} népi imádságok (Erdélyi Zs. 1971: 343–363). E műfajavató előadáson az elnöklő Ortutay Gyula és a korreferensek: Pais Dezső, Mezey László és Holl Béla már rámutattak az imádsághagyomány jelentőségére, és taglalták folklorisztikus, nyelvészeti, irodalom- és népénektörténeti vonatkozásait (Ethn. 1971: 364–374).
A végül is az archaikus népi imádság nevet nyert műfaji egység besorolása a nép szellemi örökségébe nem azért nem történhetett meg hamarább, mintha eladdig nem lett volna ilyen imádsággyakorlat. Volt és kellett is lenni a népi áhítatban, ha jelenleg is több tízezer gyűjtött szövegről beszélhetünk, nem említve a még lappangó, össze nem szedett imádságokat. Az imitt-amott felbukkanó szórványos adatok folytán elődeink nem gondolhattak összefüggő nagy szövegtömbre, tehát nem is beszélhettek egy különös arculatú költői műfaj népi műveléséről. Egyedül Kálmány Lajos ismerte föl értékét, s közölt is gyűjtéséből 13 szöveget (Kálmány 1891 b: 145–148, 299–300), melyeket a ráolvasó imádságok közé sorolt. Nem nyitott nekik még külön fejezetet, mert talán a rendelkezésére álló anyag alapján nem vállalta imái elemzését, műfaji besorolását, eredetkérdéseinek, funkciójának jellemzését. A kiemelkedő érzékenységű tudós fölismerte értéküket: „Kincseink ismerői tanulva fogják összehasonlítani imádságainkat a 16. századból fennmaradt Bornemisza Péter »Ördögi Kísértetekről« művében található bűbájos imádságokkal, továbbá gyűjteményünkben levő ráimádkozóinkkal, illetőleg ráolvasóinkkal s ezeknek más népeknél lelhető változataival és nem fogják kérdezni, miért vettük fel imádságainkat gyűjteményünkbe; miért neveztük kincseknek? … Az e fajta imádságokat ma már jobbára csak az öregasszonyok imádkozgatják, és a koldusok éneklik is, jobban mondva: dúdolják. Énekelni többet nem hallottam, de mivel a koldusok megtudták, hogy ki akarom nyomtatni, nagyon óvatosak voltak…” (Kálmány 1891b: 299). A Kálmány Lajos nyomdokaiba lépő és a szegedi nagytáj – homokvilág – szellemi örökségét tovább vizsgáló Bálint Sándor is találkozott hasonló imádságokkal. Ennek ellenére a Népünk imádságai c. tanulmányában (Bálint 1937: 20–21, 31–33, 43–45) csak néhányat közöl ezekből a „kódex-hagyományokban gyökerező” történeti, folklorizált imádságokból, illetve „az egyházi folklore körébe” utalható „épületes szövegek”-ből.
Az imádságszövegek – vagy egyes motívumaik – régebbi s nemcsak imádságfunkcióban található szakirodalmi nyomai 1970 februárjáig – amennyire földeríthettem – a következők: MNGy I. 349; Kálmány 1891b; Istvánffy 1896: 449; Ősz 1902: 89–90; Bálint 1929: 189–190, 1937: 20–21, 31–33, 43–45; Sándor I. 1938: 274; Makkai–Nagy 1939: 43–44, 53, 132, 165–168, 189–191; Berze Nagy 1940: I. 801–802, III. 291–293. – Ahogy a személyes közlések révén megtudhattam, a kortárs kutatók közül többen találkoztak ilyen imádságokkal, vagy baráti gyűjtések folytán kerültek velük kapcsolatba. Mindez, tudomásunk szerint, 1970 februárjáig szakmai nyílt jelzést nem kapott. Időrendben véve: Lükő Gábor, Domokos Pál Péter, Tálasi István, Kallós Zoltán, Diószegi Vilmos, Pócs Éva, Dömötör Tekla, Borsai Ilona, Ujváry Lajos, Falvay Károly jutottak hasonló szövegekhez. Pogány Péter pedig a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában lévő népi imádságokra hívta föl figyelmem, amelyeket már a század eleje óta helyeztek el a gyűjteményben. Mindeközben kiemelkedő volt Fettich Nándor tevékenysége, aki Szlávik Andor és Bárány László vasi plébánosok és Besenczi Sándor ordasi (Pest m.) önkéntes gyűjtő segítségével már a hatvanas évektől kezdve végzett imádsággyűjtést. Anyagát különböző okok miatt nyilvánosságra nem hozta. Azonban föllelkesedve az 1970-es műfaji bemutató sikerén és fogadtatásán, gyorsan összegezte eredményeit (Fettich 1971: 44–69). Fölfogását tiszteletben tartjuk, de merész következtetéseivel {5-695.} csak részint tudunk egyetérteni. Besenczi Sándor 1970. március 4-én a Néprajzi Társaság Önkéntes Gyűjtőszakosztálya ülésén „Rontó és gyógyító szövegek (ráolvasások, vérimádságok) a Kalocsa környéki néphagyományban” megjelöléssel ismertette gyűjtését, amelyben, ahogy kitetszik, bőséggel szerepelt ráolvasó imádság is. (Az előadás korreferense Pócs Éva és ezen sorok írója volt.)
A jelen előfordulásai után a múltban is kerestünk nyomokat. Tálasi István bocsátotta rendelkezésünkre a legértékesebbet még 1969-ben: egy kétrét hajtott ív 1. és 4. oldalán ugyanazon szöveget, az ún. „Memorialis”-t. Ő az 1930-as években kapta Kunszentmiklóson Baky Lajos postamestertől, aki régi családi iratai között találta padlásbéli ládájukban. Mi az l. oldal – régebbi – leírása alapján közöljük az imádságot. A *-gal jelzett két sort a 4. oldal alapján pontosítottuk. Az egybefüggő szöveg tördelését analógiák nyomán végeztük.
Ennek az írás alapján 17. század végi szövegnek, nemcsak műfaji, hanem nyelvészeti szempontból is fontos leletnek elemzését Pais Dezsö végezte el idézett hozzászólásában. Bebizonyította az imádságnak a középkor, jelesül az Ómagyar Mária-siralom nyelvi-képi világával való kapcsolatát. Figyelemre méltó történeti szövegemlék még Horvát István Mindennapi c. naplójában 1805 októberében megörökített (Horvát 1967: 210) „babonás, haszontalan szószaporítású imádság kéz irásban”, amelyet ő Székesfehérvárott „a Budai kapún kívül az úgy neveztetett Vásárállás”-on talált, ahogy írja „kezembe akadott” (tördelés szintén analógiák alapján).
E nyelvi emlék a szakirodalomban egyedülálló kereszténységelőtti hitképzetekre mutató genezis-motívumot és szinkretikus Boldogasszony–Szűz Mária-képet őrzött meg.
Ha e két archaikus népi imádságszövegen kívül más összefüggő történeti emlék nem is került elő a valamiképpen rögzítettek közül, bizonyos imádságmotívumok időbeli útját a hazai írásbeliségben még messzebbre követhetjük. Elsősorban azokét, amelyek kezdetben ráolvasó funkcióban éltek. Fölbukkanhattak bizonyos egységben, mint pl. a Bornemisza által 1578-ban közölt ráolvasókban, „bai”-okban (Bornemisza 1955; Bolgár 1934), vagy a Jankovics József fölfedezte – Oxford Manchester New-College könyvtárában Erdélyből származó, 1620-ban megjelent unitárius könyvben – ritka, értékes imádságokban (Jankovics 1981). Előkerülhettek azonban szórványemlékekben is, mint pl. az 1530-as tübingiai Luther-kötet „Contra corsagh” megjelölésű gyógyító szövege, amely az „Ez ki háza, ki háza, Szent Benedek háza” kezdetű archaikus imádságmotívum ősképe, vagyis elsőnek tekinthető hazai följegyzése (Döbrentei 1840: II. 47). Passió ihletésű motívumaink nyomait, gyakran összefüggő részeiket is föllelhetjük a régi magyar irodalomban, különösen az ún. „népies” kódexeink szenvedéstörténeteiben, Mária siralmaiban s bizonyos apokrif eredetű témamagokban. (Később részletesen tárgyaljuk.)
Itt szólunk a műfaj európai kötődéseiről, helyzetéről s kutatásáról. A nálunk archaikus népi imádságnak elnevezett költői hagyomány nem magyar különlegesség, ahogy ezt Bárczi Géza is mondja, hozzátéve, hogy „csak nálunk eddig nem vették észre: föllelhető Európában mindenütt, Portugáliától az orosz földig csodálatosan illusztrálják e szövegek az európai kultúra összefüggéseit, egyetemlegességét, az európai szellemnek egész földrészünket átható, élő közös hagyományát, rokonságát mondhatni azonosságát” (Bárczi 1975: 81). Bárczi Géza megállapítása bizonyításra nem szorul. A műfaj – bármilyen megnevezéssel is illeti egy-egy nép e szövegemlékeket, rendszerint népi imádság kifejezéssel – valóban van, volna, illetve minden bizonnyal lenne. Az igei alakok nagyjából fedik a helyzetet, mert van ahol már számba vették: dánok, olaszok; vallásos népköltészeti egységében az oroszok, finnek; egyes típusaiban a németek s némileg a lengyelek, s most utolján magyar példán okulva a szlovének. Van, ahol nyilván tudnak róla szórványjelentkezések vagy a nemzetközi szakirodalom alapján, de akárcsak nálunk kezdetben, nem tételeznek föl mögötte összefüggő szöveghagyományt. Esetleg rég kihaltnak hiszik, mint hitte J. V. Mansikka, a kiváló finn etnológus (Mansikka 1909: 46). Már akkor sajnálattal rögzítette, hogy az ilyen szöveganyag elmúlt gyakorlathoz kapcsolódik, és csak történeti folklóranyagként vehető számba mint a múlt emléke. Mansikka tétele magyar vonatkozásban nem érvényes, sőt, amint most már tudjuk az utolsó évek tanúsága alapján, más népekkel kapcsolatban sem itt Kelet-Európában. S végezetül vannak országok, ahol nem tudnak, vagy nem akarnak tudni róla. Mindezek után azt {5-698.} is jeleznünk kell, hogy a magyaron kívül imádság-antológia csak a szlovén és részint a lengyel emlékekből jelent meg, mert bár az olaszok pl. tisztában vannak hagyománybeli értékével, történeti és eredetkérdéseit – élükön Toschival – megoldották (Toschi [1922]: XXIV–XXVII; 1935: 106–123, 128–131; 1940: 78–97 stb.), antológiaszerűen, műfaji egységében azonban nem adták ki. Elegyes darabjai népköltészeti gyűjtésekben fordulnak elő. Toschi hoz belőlük a legtöbbet ([1922]: 31–79). Sokan közölnek szövegeket, így Pitrè (1978: 343–377), Mazzatinti (1883: 304–321), Grifoni (1927: 21–41), Fabris (1922: 11–43), Chini (1974: 3–13) stb. A német R. Köhler egy általánosan elterjedt típusról, a nagyon régi „Én lefekszem én ágyamba…” kezdetű alapszövegről szól, s hozza európai párhuzamait (1900: 320–351). Honfitársa, E. Hilmar (1966) európai kitekintéssel vizsgálja e hagyományanyag másik jellemző motívumát-szövegtípusát, a keresés-motívumot, Mária fia utáni bolyongását. A teljesség fogalma, akárcsak Köhlernél, nála is viszonylagos, amennyiben a korunkban már földolgozott és elérhető anyagra vonatkozik. Többen netán egy alaptoposzhoz – pl. a Mária-álom – kapcsoltan nézik, mint J. Szövérffy (1957), M. Hain (1973), L. Kretzenbacher (1975). Részletesen jelen-múltbéli kapcsolataiban a dán F. Ohrt taglalja (1928), záradékaiban K. M. Nielsen (1945–1949), illetve Szövérffy (1958). Vallásos népköltészeti vizsgálatai során jutott előtérbe a már említett J. V. Mansikkánál – főleg ráolvasók elemzésénél. A. N. Veszelovszkijnál is találkozunk velük a múlt század utolsó negyedében, így a Mária-álom kérdésével is (1876; 1879), s még előzőleg, ma már történetinek tekinthető népköltészeti kiadványokban, az orosz V. Varencovnál (1860) és P. A. Bezszonovnál (1861–1864), a morva F. Sušilnál (1860), vagy a kortárs Oskar Kolberg gondozta lengyel sorozat bármely kötetében. Ezekben tiszta műfaji egységében még nem különül el, összevegyül a legendaballadának nevezett epikus anyaggal, amelyről s a kapcsolatos európai kutatásokról Kríza Ildikó ad teljes képet (Kríza I. 1982a). A jelen orosz folklorisztika Ju. A. Novikov személyében fölülvizsgálta e hosszú ideig mellőzött terület, az ún. „duhovnij sztyih” gazdag népi hagyományát, mivel gyűjtési expedíciók sora igazolja a meglepően gazdag élő anyag jelenlétét, elsősorban az északi területek archaikus örökségéből. Novikov elemzi poétikai kérdéseit, folklorizációs folyamatait, más népköltészeti ágakhoz való viszonyát, különösen a ráolvasókkal való kapcsolatait. Ideológiailag is helyére teszi az apokrif eredetű középkori vallásos költészet napjainkig föllelhető emlékeit (Novikov 1971). Imádságainknak a ráolvasókhoz és egy másik műfajhoz, a rítusénekekhez – koledák, kolindák – való kötődését a román FI. Marian (1904) és honfitársa, N. Cartojan (1929) kutatásai nyomán látjuk, nyelvileg hozzáférhetőbben Bartók gyűjtötte, kiadta német nyelvű kötetében (Bartók 1935b, újabb kiadása 1968). Ezen kapcsolatokra adott motívumok esetében köteteinkben utaltunk (Erdélyi Zs. 1974; 1976, 19782).
Hogy mennyire él még e műfaj a közösségi emlékezetben, bizonyítja két minket is különösen érintő könyv, Franciszek Kotula Znaki przeszlości (1976) és Vilko Novak Slovenske Ljudske Molitve (1983) c. gyűjteménye. F. Kotula még a ráolvasókkal elegyesen közli imáit. V. Novak múltbeli kiadványokban közzétett és a jelenben is föllelhető népi imádságokat bocsát bőséggel rendelkezésünkre. Külön öröm nekünk magyaroknak, hogy munkáját 1977-ben kezdte el az előző években megjelent Hegyet hágék, lőtöt lépék c. kötetek szövegei szépségén s e hagyomány föltárt jelentőségén fölbuzdulva. Ugyancsak személyes kapcsolatok révén szereztek tudomást szlovák kollégáink is az ily jellegű örökségről. Ha hivatalosan, tudomásom szerint, még nem is vált kutatási témává, gyűjtése már elkezdődött, s hogy mennyire érdemes volna teljességében kiadni, bizonyítja {5-699.} a hazai szlovákság körében nyert-gyűjtött párhuzamaink nagy száma-szépsége. Ugyanígy a hazai románság, majd a ruszin s a szerbhorvát etnikai közösségeink körében talált imádságok is e hagyomány élő voltáról s gazdagságáról vallanak, nemkülönben a hazai németség különböző eredetű népcsoportjai között folytatott kutatás. – E rövid áttekintésben felsorolásunkban nem térhettünk ki minden, műfajunkkal érintkező szöveghagyomány előéletére s jelenbéli kutatására. Itt csak a minket érintő legfontosabb kiadványokról szólottunk s azokról, amelyekről tudomást szerezhettünk.
| ARCHAIKUS NÉPI IMÁDSÁGOK | TARTALOM | A MŰFAJ ELŐKERÜLÉSE, BEFOGADÁSA |