A SIRATÁS HIEDELEMFUNKCIÓJA, SZEREPE A HALOTTI-TEMETÉSI SZOKÁSRENDBEN

A halottsiratás eredete, hasonlóan a halotti szokások java részéhez, a lélekhit valamilyen formájában gyökeredzik. A közelmúltig – részben a jelenben is – eleven hiedelem szerint a haldokló, majd a halott lelke egy másik létszférába megy át, de hosszabb-rövidebb ideig még kapcsolatban marad életének színterével. „A haldoklóhoz eljönnek a halottak. Beszílgetnek.” A halál beálltakor a lélek még „nem megy el egészen; míg el nem temetik, ott van a házban. Mindent lát, mindent hall” (Sándor M. 1976: 230, 232; vö. Pócs 1980: 332–333, 623–629). Egy napjainkban végzett vizsgálat azt tanúsítja, hogy a halottakkal kapcsolatos hiedelmek a „hitvilág legszemélyesebb, legkevésbé sztereotipizált, amellett legáltalánosabban hitt – és gyakorolt” területét alkotják (Pócs 1980: 334). A siratás ténye ebbe a hiedelemvilágba illeszkedik. Például, amiként „visszajár” azoknak a lelke, „akiknek nem teljesítettík a kívánságukat, vagy nem attak meg mindent, ami jár nekik” (Sándor M. 1976: 232), hasonlóan a siratás elmaradása is előidézhette a halott nyugtalanító „visszajárását” (Bóna 1974: 156). Halottlátók tudósításaiban is elő-előkerül a siratás problematikája (pl. a halott az elhangzott siratással meg van elégedve, vagy kéri, hogy tovább ne sirassák, bár ez utóbbi elsősorban a hangos sírásra vonatkozik).

Tehát a siratás a „halál utáni út” zavartalanságát – egyszersmind az élők nyugalmát – célzó rítusok része. Ezért nevezhették a sirató személyt a „lélek kísérőjé”-nek (Hódmezővásárhely; Kiss L. 1941: 364). A halottsiratás ezen eredeti értelmét lényegében már elveszítette a magyar néprajzi gyűjtések idejére, s ennek csak csökevényes elemeit őrizte meg. Eredeti funkciója szerint így a sirató egy tágabb, „mitikus” közösséghez is szólt (az elhunytat befogadó ősökhöz), majd e funkció elhomályosulásával és eltűnésével a hagyomány által rögződött szokáselemmé vált, egy kritikus helyzetből eredő individuál- és szociálpszichológiai szükséglet kielégítőjévé.

A halott elsiratása az újkor folyamán a legközelebbi női hozzátartozók (feleség, anya, lány, nőtestvér) kötelességszerű feladata volt. Itt-ott említést tesznek ún. fogadott siratóasszonyokról is. A legutóbbi időkig közszájon forogtak róluk szóló élményelbeszélések és nekik tulajdonított siratószövegek. Funkcionális szempontból az efféle közlések hitelessége ugyancsak kérdéses (vö. MNT V. 47–50. l.). Alighanem igaza van Kodály Zoltánnak (Kodály–Vargyas 1952: 38, 41), aki szerint a virrasztóbeli énekes asszonyokat nevezhették siratóasszonynak, s „innen eredhetett a fizetett siratóasszonyok legendája”. (Megjegyzendő, hogy helyenként az ilyen előénekest valóban „siratóasszony”-nak nevezték, ami a történeti funkcióváltásra utalhat, vagyis a korábbi funkció megjelölését {5-614.} átvitték a későbbire, illetőleg tovább fennmaradtra.) Az mindenesetre valószínű, hogy szórványosan lehettek ilyen énekléshez-verseléshez értő asszonyok, akiket különleges körülmények között valóban felfogadtak (Kiss L. 1920: 87; P. Kiss 1931: 39).

Szintén kivételes az a néhány eset, amikor férfi siratott jajszóval (MNT V. 73: 202. jegyzet, 998: 150. jegyzet).

A rituális jellegű halottsiratás meghatározott szokás- és szertartási mozzanatokhoz kapcsolódott. A haldoklót – mélyen gyökerező közép-európai hiedelem szerint – nem szabad se hangos sírással, se énekléssel, „jajszóval zavarni”, „mer akit – ezáltal – vissza igíznek, az borzasztót kínlódik, mer mikor megyen, ereszteni kell, lehet azut’ siratni” (Molnár J. 1938: 140). Továbbá „nem szabad siratni a halottat, mikor föld éri már a koporsót” (Kiss G. 1937: 129), ugyanis a néphit ártalmasnak tartja a temetés utáni túlzott sírást és siratást, mert akkor „elázik a halott”, „nem tud repülni” a gyerekhalott. Figyelemre méltó, hogy e hiedelemre olyik siratóének is utal:

(…)

Hosszú havas lábai alatt,

mennyi bánatot raktál nekem (…)

Könyveimmel megöntöztelek,

mégsem ázott meg annyira szived,

hogy visszatérj s mégegyszer gondomat viseld.(…)

(Gyimesbükk, Csík m. 1969; AP 7562g sz.)

Hijába sírok, hëjába mindën,

nem tudlak visszasírni, drága jó uram…

(MNT V. 155. sz., 585. l.)

Helyenként előfordult a halál bekövetkeztének siratásszerű, jajszóval – deklamálva-recitálva – történő hírüladása is, esetleg házról házra járva a szűkebb környéken.

Hagyományosan azonban leginkább a halott felravatalozása után – elvétve már a halottöltöztetés közben – kezdték a jajszavas, énekelt siratást. A halottlátogatók érkezése váltott ki újabb és újabb siratóéneket. A kiterített halott mellett egyszerre vagy felváltva többen is sirathattak. A halottlátogatás ideje alatt olykor valóságos sirató-párbeszéd, szinte drámai jelenet alakult ki. További fontos, siratással járó szokásmozzanatok: harangozás (különösen az egyházi szertartás kezdését hírül adó harangszó), koporsóba tétel, a koporsó lezárása és kivitele az udvarra, búcsúztató elhangzása, a temetési menet elindulása az udvarról (néhol a templomhoz érkezés, majd az ottani szertartás megkezdése), megérkezés a temetőkapuhoz, a koporsó sírba tétele és az elhantolás megkezdése (esetleg befejezése). Szórványosan virrasztóbeli, kivételesen torbeli siratásról is tudunk (MNT V. 31–35. l.: Fél Edit és Hofer Tamás nyomán; Molnár J. 1938: 140. kk.; Sámuel 1918: 97. kk.).

Magyar vonatkozásban is feltétlen érvényesnek tekinthetjük, amit A. K. Mikusev a komi-zürjén siratóénekekkel kapcsolatban állapít meg: „hajdan… a szertartás meghatározott részeihez meghatározott tartalmú siratók fűződtek” (Mikusev 1971: 397). (Különféle szertartási mozzanatokhoz fűződő siratóénekek szép példáit nyelvrokon népek köréből lásd Bereczki 1979.)

A temetés után szintén sirathattak a rendszeres temetőlátogatásokkor, más temetésének {5-615.} alkalmával – amikor is szokás volt a saját halottaik felkeresése –, továbbá az általános halotti ünnepeken (római katolikus vidékeken Mindenszentek, illetve Halottak napján; görögkeleti vallású népeknél, illetve népcsoportoknál az ún. halotti emlékünnepek idején). A magyar szokásrend értelmében azonban ez már nem volt szertartásos-előírt jellegű siratás. Elvétve siratóénekben is találkozunk az általános halotti ünnepre történő utalással: „Gézikām, édës fiäm nekëm, itt ä Mindënszentëk, oszt nëm… térbetyűhetëk ä sírod mellé, jäj, jäj, nekëm…” (MNT V. 37. sz., 850. l.).

Végül előfordult a halott jelképes elsiratása is (főként idegenben elhunytak esetében), melynél a halottat valamely ruhadarabja, használati tárgya vagy fényképe képviselte. Ez azonban nálunk nem volt olyan elterjedt és rendszeres, mint pl. Délkelet-Európában vagy a Kaukázusban.