{19.} HÁZIIPAR

Az önellátó jellegű paraszti gazdaságban a termelőeszközök jelentősebb darabjait, mint az eke, szekér, valamint a vaseszközök, iparosok készítették. Ezek bizonyos karbantartása, javítása és az egyszerűbb eszközök, mint a favilla, gereblye, szerszámnyél elkészítése a családfő, majd gyermekei feladata volt. A háztartás eszközei, berendezései közül a szalma, gyékény, vessző tárolóedények, támlás és kisszékek sokszor szintén házilag készültek el, hiszen a szükséges nyersanyag többnyire a saját gazdaságból származott, vagy a falu közösen használt erdejéből, esetleg a „senki földjéről” megszerezhető volt.

A javító tevékenység a napi munkák zavartalanságát biztosította, a karbantartás a nagyobb értéket képviselő eszköz megbecsülését fejezte ki, élettartamának meghosszabbítását szolgálta. Ugyanakkor nélkülözhetetlen volt például a vas alkatrészes ekék, szekerek, a láncok, vasalások kováccsal való javíttatása, a patkolások elvégeztetése új- vagy óvassal, a kerekek cseréje stb.

A gazda előrelátóan tartalékolta a különféle faanyagot: az épületfának, kerítésnek, szekér-, járom-, ekealkatrésznek, szerszámnyélnek, kocsilőcsnek, kútágasnak, kisszéknek, vályúnak valót félretette. Egy-egy öregebb gyümölcsfa, így a dió-, cseresznyefa rangosabb jövő elé nézhetett, amennyiben bútornak vagy éppen koporsó nyersanyagának szánták (Fél–Hofer 1974).

A legszükségesebb javításokat minden gazdának illett ismerni, különben megszólták. Kivétel a nagygazdák üzeme, ahol ez a munka esetleg a cselédekre hárult.

A ház körül használt eszközök pótlását általában a termelés időszakos szüneteiben, de főleg télen végezték. Az egyszerű és nagyobb méretű kosarakat hántolatlan fűzvesszőből kötötték. Az ügyesebbek többet is készítettek, hogy évközben mindig legyen készen. Ez a munka rendszerint a magukat hasznossá tenni akaró öregekre várt, vagy éppen olyanokra, akik kis földjükből megélni nem tudtak volna, és terményért cserébe mások számára is készítettek kosarat, szalmából, gyékényből szakajtókat, terménytároló edényeket. A nagyobb gyakorlat külsőre is mutatós darabokat eredményezett, így hát számíthatott a helyi értékesítésre. Sok szerszámot nem igényelt a munka, inkább türelmet és kézügyességet.

A házi munka keretében végzett javítások szerszámkészlete a múlt század első harmadából fennmaradt hagyatéki leltárak tanúsága szerint a következő volt: szekerce, vonókés, fúró, faragószék, köszörűkő, fejsze, balta (Fertőhomok, 1827); Sopronhorpácson 1835-ben az alábbiakat jegyezték fel: egy szekerce, egy vonókés, egy görbe vonókés, két véső (nagy és kicsi), két ráspoly, egy vasfogó, négy fúró, két fűrész, nagyobb és öt kisebb fejsze, illetve balta. Mindkét leltár egésztelkes jobbágy ingó és {20.} ingatlan vagyonáról készült (Csatkai 1957). Ez a készlet lényegében megegyezik a földesúri birtokra szerződött faragóbéres szerszámaival, aki azonban specialistának számít, hiszen a szükséges javításokat egész éven át végezte, segítséggel vagy egyedül. Munkájának és személyének fontosságát a korabeli ár- és bérszabályzatok is tükrözik. 1724-ben a nemeskéri közgyűlésen Sopron vármegye „A szolgarend fizetése” cím alatt az első tételben „Értelmes Eöreg Faragó Gondviselő Major Gazdának 25 F. Faragó Béres Legénynek 18 F” bért állapít meg az árszabásban (Domonkos O. 1980a: 71). Hasonló módon rendelkezik Moson vármegye is 1724. június 1-én: „Egy major gazdának, imputatis vestibus praeter victum 25 F. Öreg jó faragó béresnek 24 F.” (Kolosváry-Óvári 1885–1897: V/1.420). Az 1811. november 13-án kiadott királyi parancs értelmében Komárom megye is elkészítette árszabását a kézművesekre 54 címszó alatt, majd pedig a napszámosok, fuvarosok és a béresek járandóságát írta elő. A gesztesi és a tatai járásban „Első vagy is faragó Béresnek, a kire a Gazda mindent reá bízhat, és a kereket kivévén, mindent tud faragni, lészen kész pénze 26 fl. 3 p. M. [pozsonyi mérő] Őszi, 2 mérő Tavaszi vetése mellyhez maga a Gazda szemet adni tartozik), vagy pedig vetés helyett 12. p. m. Őszi, 8. m. Tavaszi gabonája. Tartás fejében 16 m. Rozs, 4. m. Búza, félmérő Eleség, mag alá való Föld, vagy a helyett két pár fehér ruha, 30 font hús, 25 font só, és két marha tartása” (Tata, KDM Lt.55.13.1). Ugyanebben az évben (1811) Sopron vármegye is jóváhagyta a megye területére, így a Rábaközre is vonatkozó limitációját. „Az étel köblön lévő Szolgákra nézve. Egy ollyan Gazdának, a kire a Gazdaságnak folytattása egészben bizattatik a kereken kívül az egész Paraszt szekeret, és a gazdasághoz szükséges egyébb eszközöket el készítteni tudja, a kinek t.i. mint nagyobb Gazdaság mellett levőnek több foglalatosságai vannak kész pénz fizetés 24 fl. lészen. A kissebb Majorokba lévő Egy közönséges jó faragó Gazdának, a kinek hasonlóképpen jó faragónak kell lenni, de nem számadó esztendőbeli fizetése leszen kész pénzbe 20 fl.” A természetbeni hasonló a majoros gazdáéhoz (Domonkos O. 1980a: 105). A 19. század második felében a konvenciós kovács, bognár és a századfordulón a gépész-kovács a legfontosabb személy az ilyen gazdaságokban. Mellettük sok alkalmi segítő szerzett kisebb-nagyobb jártasságot a mukában. A századforduló faragóspecialistáinak szerszámkészletét, tevékenységi körét a néprajzkutatás még a közelmúltban fel tudta gyűjteni (Molnár M. 1965).

Amint már említettük, a házi munkában specialistává váló személy az alkalmi megrendelések mellett megjelenik készítményeivel a városi piacokon, országos vásárokon. Munkája lassan háziiparrá, maga rendszeres árutermelővé válik. Ezt a természeti környezet nagyban elősegítheti, így a nagyobb tavak, áradásos területek szélén gazdagon tenyésző nádasok, sást, gyékényt, fűzvesszőt adó területeivel, ehhez hasonlóan az erdők gazdagsága. A rendszerint szűk szántófölddel rendelkező falvak népének jelentős része foglalkozik ilyen munkával, hiszen a közeli város mészárosai igénylik a gyékényszatyrokat, a hordók donga közti tömítésére szolgáló kádárgyékény a mestereknél vevőre talál. A 19. század építkezéseihez nagy mennyiségű stukatúrnádra van szükség, amit sásból készült sodrással állítanak elő. A fáskosár minden háztartásban nélkülözhetetlen, a törekeskosár pedig a paraszti gazdaságban mindennapos használatú.

A Fertő vidékének falvai például a közeli Bécs építkezéseit látják el nádfonattal a századforduló körül, felvásárlók közvetítik a terméket. – A nagyobb gyékényponyvák elérik a 150×300 cm nagyságot is, ami kiválóan alkalmas például a mészárosok kocsijába, de takarónak is, nemkülönben a tyúkászok ketreceit védő sátortakarónak. E háziipari termeléshez alakították magát a házat is Sarródon, ahol több családnál a hátsó szoba 5,5×5 méteresre épült, hogy elférjen benne a gyékényszövő szék. A négy {21.} oszloplábat a földpadlóba süllyesztették, illetve a lábaknak deszkával, téglával kibélelt lyukat hagytak, beleillő fedőlappal, hogy a szövőszék nyáron kivihető legyen az udvarra, de lakodalomkor is, és ismét helyére állítható legyen. A sásból sodrott in készítését már gyermekkorban megtanulták, majd a gyékénymunkák háttérbe szorulásával napjainkban lábtörlőket készítenek belőle, gyékényből pedig a divatos székülőkéket fonják be.

A háziipar a Kárpát-medence egyes vidékein a természeti adottságoktól vagy a táj használatának változásától függően, a falvak sokaságának biztosított megélhetést. Az egyszerű árutermelés sokféleségére Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, majd Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, valamint a Borovszky szerkesztette Magyarország vármegyéi egyes kötetei sokszor egészen részletes leírással szolgálnak, és sok adatot tartalmaznak a háziipar méreteiről, a háziipar termékeivel való országos kereskedelemről. Erdély nagy területeiről napjainkban is folyamatosan jelennek meg dolgozatok, nagyobb összefoglalások kortárs néprajzkutatók (Kós Károly, Nagy Jenő, Szentimrei Judit stb.) tollából.

A kérdés közel kétszáz éve foglalkoztatja a tájleíró munkák szerzőit, de a hivatalos állami összeírások készítőit is, hiszen sok ezer család megélhetéséről van szó. A természeti adottságok révén mostoha körülményekkel rendelkező, szántófölddel alig bíró hegyvidéki falvak lakói a helyi erdők különféle fáinak felhasználásával egy sor olyan terméket állítottak elő, amiben a sík vidékek lakói szűkölködtek, terményfeleslegük viszont lehetővé tette az egyszerű árucserét. A gazdasági eszközöket szekérszám hordták az Alföldre az erdélyiek, felföldiek, de az ország belső területén emelkedő bakonyi falvak háziiparosai is nagy mennyiségben kínálták a favillát, gereblyét, a gabonanyomtatásnál használatos szórólapátokat, rostákat, szérűseprőket. A favázas istállólámpák, de a lakásba való mécsesek tartói, az igák, jármok, talicskák, faedények sokfélesége, szerszámnyelek tömege érkezett a tavaszi vásárokra, ahol az árut terményért is adták cserébe. A faluzó szekeres háziiparosok pedig kizárólag szalonnáért, füstölt húsért, gabonáért adták készítményeiket. A piaci, vásári rendszeres érintkezések egyre szélesebb körben alakították ki a pénzért való árusítást, vásárlást.

A különféle nyersanyagokból háziipari termelést folytató személyekről a Magyar Királyság törvényei nem intézkedtek átfogóan, illetve csak a céhekkel kapcsolatos rendeletek kontárokra vonatkozó intézkedései értelmezhetőek rájuk, elsősorban tilalmakkal. Az 1851-ben kiadott Ideiglenes utasítás a Magyarkoronaországbani kereskedelmi és iparviszonyok szabályozása iránt c. irányelvet tekinthetjük olyan vezérfonalnak, amely határozottan szétválasztotta az „engedélyezett” és a „szabad” kézműipart. Érdemes idézni a két meghatározást: „Engedélyezett kézmű-ipar az, mellynek üzletéhez általános iparügyi, vagy egyéb köztekintetből e rendszabály által meghatározott több föltételek kimutatása után különös hatósági engedély kívántatik…” Az ácsoktól a vendégfogadókig halad a szakmák felsorolása. Majd a 81.§ következik: „Szabad kézmű-ipar az, amelly személyes kellékek kimutatása nélkül, a hatóságnak azon egyszerű bizonyítványa mellett, hogy nálla bejelentetett, miszerint valaki a kijelölt folgalkozást a hatóság területén űzni szándékozik, gyakorolható; illyenek: a vászonszövés, divatárusnői munkák, varrás, hímzés, csipkeverés, fúvó- és gyapozatkészítők, kőmetszők, zománczozók, viaszfejérítök stb.”

Az iparügyi minisztérium az 1870-es években, az országos összeírások alapján intézményesen is foglalkozott a háziiparral. A szegény lakosság foglalkoztatására egyes vidékeken meg akarták honosítani a könnyebben előállítható díszes áruk készítését. A mozgalom a „központi háziipari-egyesület”-ben csúcsosodott ki, amely 1876-ban alakult meg nagynevű képviselők támogatásával, vezetésével. Az, …egyesület {22.} azonban nem igen hagyott nyomokat maga után és 1883-ban beleolvadt mint háziipari szakosztály az országos iparegyesületbe. Később, különösen Kemény Gábor báró minisztersége alatt, a minisztérium vette kezébe a háziipar fejlesztését; az egyes vármegyékben háziiparfejlesztő bizottságokat létesített, pénzzel és tanáccsal támogatta őket. De ez az irányzat sem vált be. Legnagyobb baj ugyanis abban mutatkozott, hogy az egyes vidékeken nagynehezen életbeléptetett foglalkozási ágak akkora mennyiségű iparcikket készítettek, hogy a vidéken el nem tudták adni; szóval megvolt az áru, de készítője nem tudta forgalomba hozni s így legtöbb esetben a nép, amely nagynehezen ráadta magát arra, hogy szabad idejében dolgozzék és háziiparilag foglalkozzék, azt tapasztalta, hogy hiába fáradozott s így a nehezen munkára fogott nép ismét abbahagyta a háziipari foglalkozását. Hiányzott ugyanis a háziipar fejlesztésének első és főkelléke, az így készített czikkek kelendőségének biztosítása: az a közeg, a mely a háziipar czikkeit a piaczra hozza s így a rendes elhelyezésről gondoskodik. Ezt a hiányt kívánja pótolni a kereskedelmi múzeum háziipari bazárja” (Matlekovics 1896–1898: II. 514). Magyarán, hiányzott a kereskedelmi tőke, amelynek haszna lett volna a termeltetésből. Éppen erre az időszakra esik az ország vasúthálózatának kiépítése, a nagy ármentesítések vállalkozásai, az ipari forradalom gyáralapításának kezdetei, így hát természetes, hogy e mellékesnek tűnő terület nem érdekelte a tőkepénzeseket. A mezőgazdaság növekvő árutermelése nagyobb mennyiséget igényelt a hagyományos eszközökből, a sok évtizede kialakult csatornákon, de most már gyakrabban cserélt gazdát az áru pénzért, mint terményért. A nemzeti érzelmű felsőbb pártolás, valamint a nagyobb iparműkiállítások „művészi” igényű termékeinek forgalma mutatta a reális helyzetet. A kereskedelmi múzeum háziipari bazárja ugyan vett át bizományba háziipari cikkeket, de ez sem vezetett nagyobb eredményre.

Az ezredéves kiállításról készült nyolckötetes mű (Matlekovics 1896–1898) elsőnek ad viszonylag teljes áttekintést az ország közgazdasági és közművelődési állapotáról és így a háziiparról is, a vele foglalkozó családok számáról és az évi termelés értékéről, illetve darabszámáról. Sajnos, adatai ennek is hézagosak.

A háziipar helyzetelemzését Ráth Károly végezte el kellő tárgyilagossággal. Az 1880-as években megnyilvánult hazafias érdeklődés fokozatosan lelanyhul. „Azok az eredeti luxustárgyak, melyek a hagyományos formáknál és a népies ízlésnél fogva divatosak voltak, csak úgy számíthatnak ismét nagyobb kelendőségre, ha a termelés átalakul és mind nagyobb mértékben díszesebb használati czikkek előállítására irányul.” A nyugati piacra szánt termékek ilyen választéka valóban vonzó lett volna, de az értékesítés bizonytalansága sok nehézséget és kudarcot okozott. Az 1870-es években szervezett tanfolyamok felügyeletét a „Háziipari és iparoktatási országos bizottság” gyakorolta. Az eredményt így jellemzi Ráth Károly: „Körültekintéssel és nagy buzgalommal indult meg ez a tevékenység; szívesen támogatták a helyi hatóságok, sőt megmozdult itt-ott a társadalom is; megyei bizottságok és egyletek alakultak ezen akczió előmozdítására. De az eredmény azt tanúsította, hogy a szakoktatás csak annyiban vezet eredményre, hogy valamely iparágat valóságos műhelyekben, rendes kereset gyanánt honosít meg, hogy egyesek áttérnek a kis kézműves foglalkozásra, vagy egyes vállalkozók a nyugati minták szerint létesítenek ipartelepeket. A nép zömére a szaktanfolyamok nem igen gyakoroltak hatást; az új szerkezetű szövőszékek a padláson korhadnak, a falvak lakossága nem szeret eltérni a régi készítési módoktól, technikáját hagyományos mintáit csak akkor változtatja, ha ezzel nyomban biztosítva látja a jobb kelendőséget. Tehát már itt konstatálhatjuk, hogy a technika javítása szoros kapcsolatban áll az értékesítéssel, hogy a legbuzgóbb, legtanultabb szaktanítóra {23.} sem hallgat a nép annyira, mint a kereskedőre, illetve arra, aki a készítményeit megveszi és árusítja.” A szaktanfolyamok, tanműhelyek fokozatosan megszűntek, illetve 1898-ban még fennálltak a kereskedelmi minisztérium segélyezésével a következők: csipkeverő iskola – Körmöcbánya; kosárfonó iskola – Bellus, Békés, Tokaj; játékkészítő iskola – Hegybánya, Fenyves-Chojnica; szövőipari iskola – Pozsony, Békéscsaba, Csíkszereda; kötőipari tanműhely – Selmecbánya; agyagipari tanműhely – Csáva. A művészi jellegű háziipar intézményes kifejlesztése tehát ez alkalommal zátonyra futott (Ráth 1898: 299–303). Hogy egyes népművészeti termékek, mint a pásztorfaragás, hímzés, szőttes, kerámia, mégis fokozatosan egyre nagyobb keresletnek, idegenforgalmi érdeklődésnek örvendhettek jelen századunk elejétől, az már a népművészet történetének fejezetébe tartozik.

Az ezredévi kiállítás szervezőbizottsága csoportbizottságot jelölt ki a háziipar helyzetének felmérésére, a kiállításon való bemutatására, majd jelentés készítésére. Ezt a munkát Kovács Gyula végezte el, A magyar háziipar törzskönyve címen adott részletes és rendkívül érdekes képet e fontos kézművestermelésről (Kovács Gy. 1898). A törzskönyv hivatalos statisztikák, iparkamarai jelentések és magángyűjtemények alapján került összeállításra. Vármegyék, községek, iparágak szerint mutatja be a készített termékeket, közli a táblázatokon a családfők számát, a termelt áru évi mennyiségét, darabszámát, piaci értékét. A háziipari munkák körében tizenegy iparág kapott helyet: faipar, vesszőfonás, fonás cirokból és szalmából, fonás és szövés sásból és gyékényből, agyagipar, szövés, taplófeldolgozás, vasipar, bőripar és végül a bádogos- és drótosipar. Természetesen vannak területek, ahol 5-6 féle termék előállításával is foglalkoztak, sőt három vármegye a háziipar nyolc különféle ágával „büszkélkedhetett”. A törzskönyvben szereplő 53 vármegyének a felében legalább négy iparág művelőit találjuk meg. Igen tanulságos a szerzőnek az a megállapítása, hogy „Az ország leggazdagabb vármegyéiben: Biharban, Baranyában, Temesben, Torontálban, Bács-Bodrogban legalább öt-hat ága a háziiparnak honos” (Kovács Gy. 1898: 312). Nyilvánvaló, hogy a túlnépesedett lakosság a mezőgazdasági termelésből nem tud megélni, ezért foglalkozik nagyobb mértékben háziipari munkával. Az teljesen közömbös, hogy ezt télen vagy nyáron végzi-e, a kiegészítő kereset a fontos, éppen a megélhetési alapot jelenti számukra ez a fajta árutermelés.

A felsorolt háziipari ágak közül a legkiterjedtebb a faipar, a szövés és hímzés, valamint a bádogosipar. Az említett iparágakban a munkások számát tekintve a legjelentősebb a zsindelykészítés, amit csak Kolozs megyében 1500 személy űz; a különféle faáruk előállítóinak száma Nyitrában körülbelül 1000 fő; a gazdasági eszközök készítésével Torda-Aranyosban szintén 1000 ember foglalkozik; a Bakonyban 4 falu 1800 családfője a faszerszámok révén ismert a Dunántúl tálain; Hont megyében a kosárfonás 1500 munkásnak ad kenyeret; a nyírfaseprő kötése csak Torontálban 400-nál több egyénnek ad munkát; a gyékénymunka több vármegyében is jelentős; Maros-Torda területén 500, Szatmárban 400, Udvarhelyen 700, Zemplénben 900, Csongrádban csak Tápén 590, a Sopron megyei Bősárkányban 100 személy foglalkozik iparszerűen gyékényszövéssel. Bádogos- és drótmunkákkal Trencsén megye 83 községében találkozhatunk.

A készített áruféleségek kiemelkedő adatai a következők: készült Bács-Bodrogban 120 ezer darab facipő, Beszterce-Naszódban 180 ezer faedény, Biharban 30 ezer darab favilla, Kolozsban 2 millió fazsindely, Nyitrában 1,2 millió különféle faeszköz, Aradban 20 ezer kosár, cirokseprőből Kassa vidékén 160 ezer darab, Krassóban seprő 105 ezer darab, Csongrádban 120 ezer darab gyékény, Maros-Tordában 260 ezer gyékényszatyor, Zólyomban 130 ezer darab székülés, Árvában 200 ezer agyagedény és {24.} 150 ezer darab köszörűkő, Bács és Nógrád megyékben 12 millió tégla és cserépzsindely, Árvában 505 ezer méter vászon, Zólyomban 34 ezer méter csipke, Trencsénben 50-60 ezer darab drótosáru.

A törzskönyvben felsorolt áruféleségek alapanyagok szerint csoportosítva: Fából készült gazdasági eszközök: szekér, szán, lőcs, taliga, járom, lapát, villa, gereblye, szerszámnyél, itatóvályú, létra, nyereg, eke, tövisborona; házbeli tárgyak: szuszék, láda, szék, kerti asztalok és padok, szövőszék, guzsaly, orsó; konyhafelszerelés eszközei: teknő, dézsa, vödör, sajtár, kosár, szita, rosta, kanál, sótartó, gyúródeszka, tányér, sótartó, mozsár; építkezéshez való anyagok: zsindely, léc, deszka; szőlőtermeléssel és -feldolgozással kapcsolatos edények: kád, hordó, csöbör, dongafa, abroncs, csap, pincetok. Fából még különféle bútordíszek, kéregdobozok, botok, emléktárgyak egészítik ki a termékek körét. – Vesszőből kocsi és háztartási kasok, kosarak, méhköpük és seprők készültek. Cirokból kizárólag seprőket kötöttek. Sásból és gyékényből a kenyérkosarak, szakajtók, gyékények, méhkasok, székülések, szatyrok, pincetokok, lábtörlők ezreit fonták, szőtték, kötötték. – Szalmából szakajtók, székülések, méhkasok, lábtörlők, de legnagyobb mennyiségben szalmakalapok kerültek előállításra. – Agyagból közönséges háztartási edények, díszedények, korsók, kannák, tálak, kályhák, gyermekjátékok, tégla és zsindely készült. – A szövés a len és kenderfonalak mellett gyapjú és szőrféleségek feldolgozására is kiterjedt: házivászon, szőnyeg, pokróc, halina, ruhaszövet, posztó, ágyterítő, asztali készlet. – Hímeztek ingvállat, pártát, kézelőt, férfiingeket, lábravalókat, bundát, halina-ködmönöket, bőrbekecseket, csipkét vertek sokféle mintázattal, kapcát kötnek lábbelinek. – Taplóból sapkákat, tálcákat és mindenféle dísztárgyat alakítottak ki. – Vasból a legfontosabb szerszámok a sarló, kapa és a kasza. – Bőrből háziipari keretek között elsősorban bocskort gyártottak. – A drótosok vékonyabb-vastagabb drótokból, sodronyokból kosarat, kalitkákat, egérfogót, kanáltartót, fogast kötöttek, illetve bádogból fazekakat, bögréket, tálakat alakítottak ki.

A hagyományos értékesítési módok mellett, mint az országos vásárokra szekérszám vitt áru, egyre jobban megtalálhatók az 1890-es évek végén a viszonteladók, megbízók. De maguk a háziipari bizottságok és egyesületek továbbra is ösztönzői a termelésnek, sőt a kereskedelmi múzeum háziipari bazára Budapesten árusítja a bizományba átvett termékeket, exportálja is azokat. „A nép keresetforrása tekintetéből és országos szempontból kétségtelenül a textil- és hímzőipar a legfontosabb már csak azért is, mert ezen iparág kielégítő kelendőségében az érdemes fejlesztés lehetőségét és feltételét bírja. Elég e részben megemlítenünk, hogy a torontáli szőnyegeknek Berlinben, a csángó szőtteseknek Skandináviában, a tót hímzéseknek Svájczban és New-Yorkban rendes piaczot teremtett már a háziipari bazár s hogy azon érték, melyet évente varrottasok, szőnyegekben és hímzésekben a kereskedelmi múzeum, a pozsonyi Izabella-egylet és néhány ismeretes közvetítő elér, megközelíti az összes keresetre dolgozott háziipari áru értékének felét” (Kovács Gy. 1898: 322). Természetesen a paraszti gazdaságok számára elsősorban a gazdasági eszközök, illetve a belőlük származó bevétel a legfontosabb. Az áru a vasutak megépítése előtt szekerezéssel, gyalogszerrel és vízi úton jutott a felvevőpiacokra. A faáru elsősorban az Alföldre, Kisalföldre, az Árva megyei vászon sokféle minőségben szinte az egész országban vevőre, viszonteladóra talált. Ez utóbbi történetét a szlovák néprajztudomány művelői a vászonkereskedők üzleti könyvei alapján dolgozták fel, vetítették térképre (Polonec 1955), amit mi újabb adatokkal egészítettünk ki. Kós Károly tanulmányaiból az erdélyi szekeresek vassal, cserépedénnyel, faáruval való kereskedéséről olvashatunk kiváló ismertetéseket és összefoglalásokat (Kós 1976a; 1976c).

{25.} A földesúri birtokok jobbágyi, paraszti, szabad székely erdőhasználati módjával, a fűrészmalmok termelésével is több munka foglalkozott (Imreh I. 1979; Jakó 1956). A szabad erdőhasználat korlátozását hozta magával a faállomány csökkenése, illetve a földesurak árutermelés iránti érdeklődése. Az egyéni fűrészmalmokat vagy lerombolták – és csak a nagyobb uradalmi malmokban volt szabad deszkát metszeni, és ez után megfelelően adózni –, vagy bérlet formájában voltak használhatók a régi malmok – de a birtokról kivezető főbb utak ellenőrző állomásain az áru milyensége és mennyisége után a járandóságot meg kellett fizetni. Hasonló módon került felügyelet alá a tutajozás is, amelynek legnagyobb alföldi lerakóhelyei, állomásai Szolnok és Szeged voltak. A Duna mentén pedig Komárom, Baja, ahol a Vágról érkező faáru került raktározásra, feldolgozásra. Az itt kialakult fafeldolgozásról néprajzi tanulmányok is jelentek meg (Juhász 1961; 1962).

A háziipari törzskönyv sok száz tételéből csak néhányat emelünk ki jellegzetessége miatt. Árva megyében 60 személy készítette megrendelésre a hordókat, melyeknek egy része Galíciában talált vevőre. A borsodi Nádasd, Cserépfalu, Nyárád évente 35 ezer favillát termelt, amit miskolci fakereskedők útján értékesített. De a cserépfalusi mogyorófa kerti bútorok a fővárosban is kedveltek voltak. A gömöri Tiszolc faedényeit kocsiszámra küldték leginkább az Alföldre. A háromszéki Haraly község 30 háziiparosa dézsák, vedrek készítésével évi 10 ezer forint bevételre tett szert. A Szolnok-Doboka megyei Paptelek 20 lakosa szuszékokat, de ekét is faragott, Szótelke és Kalocsa specialistáival együtt. Csíkban több faluban foglalkoztak egész szekerek, illetve keréktalpak, kerekek faragásával, de készült itt szövőszék is (Kovács Gy. 1898: 326–328). A vesszőből előállított közismert termékek mellett meg kell említeni a kökénybokrok ágaiból kötött tüskeboronát, amely a gabona vetése után a mag takarását szolgálta a paraszti gazdaságokban, néhol napjainkig (Ikvai 1981; Takács L. 1965). Tergovest specialistája évente 500 darab tüskeboronát készített, a Temes megyei Giládon pedig 400 darabot egyetlen személy (Kovács Gy. 1898: 343; 346). A kosárfonásban a makóiak voltak nagy mesterek, hiszen negyvenöten évi 10 ezer darabot állítottak elő zöldségkivitelre, a kecskeméti, félegyházi, visegrádi szőlősgazdák szőlő-, cseresznye- és meggyexportjának csomagolására. – A szalmafonás országos hírű központja volt Hajdúnánás és a Hajdúság városai. A fonás és a szalagok kalappá formálása, varrása korábban kézzel történt. A kézi munkát háttérbe szorította a varrógépek megjelenése, sőt a kész szalagokat is úgy hozatták be a még olcsóbban dolgozó Olaszországból és Svájcból, mert kitűnő fehérítésük révén a kalapok tetszetősebbek lettek. A varrógépek elterjedése gyors ütemű, 1896-ban csak Hajdúnánáson 380 darab volt használatban. Erdélyben a szalmakalapok készítése napjainkban is háziipari keretekben folyik egyes helységekben (Bakó E. 1940; Igmándy 1940). – A parasztfazekasok munkájával kötetünk külön fejezete foglalkozik.

A vászonszövés területéről, az Árva megyei vásznak széles körű értékesítéséről már szóltunk, de rendkívül érdekes jelenségről tudósít a háziipari törzskönyv. Árva megyében sok helységben szőttek saját szükségletre, kivétel azonban Námesztó, amelynek termékeivel kapcsolatban lábjegyzetben a következőket olvashatjuk: „450 ezer méter különféle vászon a Lewith és Weigner námesztói czég részére. 115 ezer méter pedig a felső-árvamegyei gyolcskereskedő társulat részére. Egyes család heti keresménye 6 frt 50 kr” (Kovács Gy. 1898: 361). Így hát az országot behálózó textilkereskedők részére az előírt minőségben, bedolgozóként szőnek az asszonyok, termékük esetleg mint sziléziai vászon került a gyanútlan vevő elé, ugyanis a kereskedőtársulat ilyen áruk behozatalával is foglalkozott 1890 körül.

2. térkép. Kiemelkedő háziipari központok, termékek, 19. század második fele

{26-27.} 2. térkép. Kiemelkedő háziipari központok, termékek, 19. század második fele

1 = Háromszék vm.
2 = Brassó vm.
3 = Csík vm.
4 = Udvarhely vm.
5 = Maros-Torda vm.
6 = Beszterce-Naszód vm.
7 = Kolozs vm.
8 = Szolnok-Doboka vm.
9 = Szilágy vm.
10 = Bihar vm.
11 = Torda-Aranyos vm.
12 = Krassó-Szörény vm.
13 = Temes vm.
14 = Torontál vm.
15 = Baranya vm.
16 = Veszprém vm.
17 = Pozsony vm.
18 = Nyitra vm.
19 = Trencsén vm.
20 = Bars vm.
21 = Turóc vm.
22 = Zólyom vm.
23 = Liptó vm.
24 = Árva vm.
25 = Gömör vm.
26 = Szepes vm.
27 = Sáros vm.
28 = Zemplén vm.
29 = Ung vm.
30 = Abaúj-Torna vm.
31 = Borsod vm.
32 = Heves vm.
33 = Hont vm.

{28.} Az egykori híres szepességi vászon háziipari keretekben már nem jelentős ebben az időben, helyébe a halina és pokróc lépett. A megye ötven helységében közel 3 ezer személy foglalkozott e durva anyagok szövésével.

A napjainkban ismét divatos madzag- és zsinórmunkák, az ún. rojtkötés hazai készítése régi múltra tekinthet vissza. Az ezredéves kiállítás jelentésében a Bács megyei Új-Futtakon 300 egyén kender-zsinór, horgolt tárgyak munkájáról közöl adatokat. „Zsinegbogmunka. Speciális új-futtaki ipar. Apostola Thiel Nándor, a ki a munkához a háziiparosnak zsineget ad és darabszám fizet. A bogmunka formán készül, mint a csipkét, verik. A hány szál van a bogmenetben, annyi a verőfa. A munka a forma körül folytattatik. A durvább zsineggel házon kívül, a finomabbal a gyárban, szintén kézi munkások dolgoznak” (Kovács Gy. 1898: 325). A bogozások sokféleségét nyilván mintalapokon adták ki a bedolgozóknak. Hasonló díszítéseket találunk egyes vidékek népviseletéhez használt díszes gyári kendők szélén is. Erdély háziipari gyakorlatáról a közelmúltban jelent meg tanulmány (Lőrinczi 1980), azonban a bogozások eredeztetését illetően téves nyomon jár a szerző (Palotay 1936; Herkely 1939; Kiss I. 1976).

A vasipar körében a jelentés csak a sarlókészítés Kolozs, Beszterce-Naszód és Szolnok-Doboka megyei háziiparosainak pár ezer darabos termelését mutatja ki, valamint a Bihar megyei Alsó-Verzár 17 családfőjét, akik kapa- és kaszakészítéssel foglalkoznak. Nem szerepel közöttük Torockó, pedig egykor nemcsak Erdély, hanem az Alföld vasműveseinek, kereskedőinek is egyik legfontosabb szállítói voltak (Kovács Gy. 1898: 376). A vas bányászatát, olvasztását és hámorokban való feldolgozását, köztük a cigánykovácsok szerepét Orbán Balázs írta le, újabban Kós Károly néprajzi feldolgozása tette közkinccsé, állított vele emléket a háziipar e ritka ágának. A készítmények köre és rajzos ismertetése egyúttal a kézművesség szerepét is kiválóan igazolja a parasztság anyagi kultúrájának alakításában (Orbán 1868–1873: I.; Kós 1972b).

A drótos- és bádogosmunkákról már szóltunk, ismétlések helyett itt említjük meg, hogy Somogyi Manó 1905-ben megjelent könyvében, amely a hazai vándoriparról és vándorkereskedelemről szól, külön fejezet foglalkozik a drótosokkal. E rendkívül alapos adatgyűjtésre támaszkodó tanulmány a drótosok munkáján túl hazai, európai útvonalaikról, tőkés vállalkozásaikról, sőt amerikai kapcsolataikról, kivándorlásukról ad áttekintést (Somogyi 1905: 222–240). Néprajzi irodalmunkban több kisebb-nagyobb cikk jelent meg a vándoriparosokról, így a drótosokról is (Gunda 1956; Petercsák 1973; Ferko 1985).

A bőrmunkák sorában csak a bocskorkészítés szerepel Arad megyében tíz, Biharban tizenöt családfő termelésében. Tudjuk azonban, hogy például a szíjostorok készítésével és vásári árusításával is foglalkoztak háziiparosok (Matlekovics 1896–1898: II.).

A háziiparosok felvevőpiaca tehát az ország mezőgazdasági árutermelésre áttért tájain található elsősorban. A mostoha körülmények között élő felföldi és erdélyi szegények nyáridőben aratni jöttek a nagy gabonatermő területekre, tavasszal pedig a télen termelt háziipari készítményeikkel jelentek meg nagyjából azonos területeken. Árujukból azonban jutott Moldvába, Havasalföldre, Galíciába is a közvetlen határ menti, határközeli falvakból, de városokból is. Ha a jelentősebb mennyiségű árut termelő háziiparos-területeket térképre rajzoljuk, akkor jól látható és érthető a különböző adottságú vidékek egymásrautaltsága. A korábbi századok közvetlen árucseréje fokozatosan átalakult a pénzért, esetleg közvetítő kereskedelem, megbízói megrendelés útján történő értékesítés tőkés kereskedelmi formáivá. A vevőt nem érdekli, hogy {29.} a számára szükséges eszközöket, szerszámokat, egyéb használati cikkeket magyar, román vagy szlovák, német származásúak készítették-e, az a fontos, hogy a rendeltetésnek és hagyományos formáknak az áru megfeleljen.

A gyáripar kifejlődésével, az országhatárok megváltozásával a háziipari cikkek egy része kiszorult a vásárokról, kereskedelemből. Több területen azonban napjainkig szerepe van az egyénileg vagy szövetkezeti keretekben előállított termékeknek. Így például a két világháború között a rongyszőnyegek szövése hódított nagy teret. A kézimunkát végző falvak specialistái városi kézimunka-kereskedők bedolgozóivá váltak. A második világháború után hiányt pótló szerepe volt a háziipari munkáknak. A népművészeti, hagyományok ápolására 1953-ban alakult meg a Népművészeti Tanács, amely szervezte a háziipari szövetkezetekben dolgozó népmüvészek tevékenységét, megrendeléseket adott, minősítette a termékeiket. A szőttesek, hímzések, fafaragások és fazekasmunkák, a kosárfonók, gyékényszövők stb. munkái a hagyományőrzés kiváló példáit adják, emellett keresetkiegészítő szerepük is jelentős. E mozgalom szervezeti, népművészeti kérdéseivel sorozatunk egy másik kötete foglalkozik részletesebben. Kötetünkben, ahol ez szükségesnek látszik, az egyes iparcsoportokon belül a fejlődés menetébe ágyazva szó kerül a háziiparosok munkájáról is.