| MOLNÁRMESTERSÉG | TARTALOM | SÜTŐ- VAGY PÉKMESTERSÉG |
Az őrletők abba a malomba jártak, ahol a molnár a kívánságuk szerinti jó lisztet őrölt, és szívesen fogadta őket, ha ideje engedte, elbeszélgetett velük. A parasztembereknek az őrletés, daráltatás alkalom volt a másokkal való találkozásra, hírszerzésre, tájékozódásra a világ dolgairól. Gyakran adódott úgy, hogy a malomnál várakozniuk kellett, s eközben mindig lehetett újdonságot hallani. Sokan ezért szerettek őröltetni.
A szívélyes, barátságos molnár, aki az őrletőkkel jó viszonyt tartott, számíthatott arra, hogy nem pártolnak el tőle. A juhászok túrót, tejfölt, olykor kisbárányt vittek neki, a szőlősgazdák pedig borral kínálták. Előfordult, hogy őrlés után a molnár hívta be házába régi „őrlőseit” pár pohár borra. E kapcsolatok alapja a társas élet formáinak hagyományozódása mellett végül is személyes érdekeltség volt: a molnár részéről az, hogy őrlőseit megtartsa, sőt gyarapítsa, az őrletők részéről pedig az, hogy a maga gabonájából mindegyikük jó minőségű őrleményt kapjon. Ez a kép visszaemlékezések nyomán a múlt század végéről s a századfordulóról rajzolódik ki, de úgy véljük, hogy korábbi időszakra is jellemző lehet.
A molnárság olyan mesterség, amely a 20-40 családot számláló 15. századi jobbágyfalvakban – a mészáros, a varga, a kovács és a takács mellett – már többnyire megtalálható (Szűcs J. 1955: 86). A 18. században telepített helységekben a földesúr vagy a kommunitás rövid időn belül járgányos szárazmalmot vagy vízimalmot épített – tehát a molnár munkáját a közösség nem nélkülözhette. A molnár a népesség alapszükségletére dolgozott, emellett olyan szerkezet készítéséhez és működtetéséhez értett, amely a tanulatlan jobbágyok számára nehezen áttekinthető, ördöngös szerkezet volt. Tekintélyét az egykorú jobbágyfaluban és mezővárosi közösségben ezek alapozták meg. Ezenkívül a molnárság tisztes megélhetést, a malomtulajdonosoknak és -bérlőknek szép hasznot, gazdagodást tett lehetővé.
A középkorban a malmok azilumok voltak, vagyis az odamenekülőknek menedékhelyet biztosítottak, akár a templomok és a nemesi udvarházak. Kecskeméten a 19. század elején a szárazmalmok keringősátora alatt közigazgatási tevékenység folyt: a tizedek (a városi kerületek) gyűléseit a malom alatt tartották (Madarassy 1930: 145). A malomalja a társas élet színtere is volt: „A debreceni nép rendes összejöveteli helyekkel nem bír … gyűlhelyül a malmok szolgálnak, hol téli estéken és egész nap is az időjárásról, a szegény ember bajáról, városi és eklézsiai ügyekről, meg legfőképpen a világ tanáról, ország dolgáról szoktak beszélgetni. Mindenik malomnak van bizonyos köre, melyből a tagok kikerülnek. Téli estéken magok e rendes bejárók látják el a malmot szalmatüzelővel is …” (Madarassy 1930: 144). Egy másik kortárs így fogalmaz: „Ha faluhelyen a nép közt valami jó, életrevaló eszme születik, annak bölcsőjét nem a faluházban, hanem valamelyik malomban kell keresni” (idézi Selmeczi Kovács 1967: 196). 1898-ban a bodrogközi Cigándon az agrárszocialista mozgalom szervezkedésének egyik kiindulópontja épp a szárazmalom volt (Balassa 1973: 91).
{208.} Régebben csak a szárazmalmok, a múlt század közepe óta, főleg a Duna-Tisza közén és a Dél-Tiszántúlon, mellettük a szélmalmok töltötték be ezt a szerepet a közösség életében. A malomnál nem csupán ünnepeken és télen időztek, hanem mivel őrléskor rendszerint sort kellett fogni, a környéke gyakran tele volt várakozó emberekkel. „Volt, hogy két hétig se kaptunk szelet – mondta egy félegyházi szélmolnár. – Ha megjött a szél, ott várta már mindenki, amilyen sürgős volt neki. Közben beszélgettek … Meséket is mondtak, danoltak is” (Gaál 1951). Sok parasztember csak akkor őrletett, amikor a liszt már fogyóban volt otthon, általában negyedévenként. Ilyen alkalommal a szorultság megkövetelte, hogy kivárja a sorát. Különösen az új termés betakarítása után, az őszi hónapokban várakoztak sokan az őrlésre. Enni-innivalót vittek magukkal, és jó időben a kocsikon éjszakáztak. Sok molnár szívesen főzött a várakozó őrlősöknek. Híres volt a dunai molnárok túrós csuszája, a molnárgombóc és a molnárpogácsa (Timafhy 1980: 70). A mátraalji vízimalmokba az alföldi falvakból is eljártak őrletni, mert kedvelték a vízimalmokban őrölt lisztet. Nyomtatás, cséplés után előfordult, hogy két-három hetet is várakozniuk kellett. Eközben bérért fuvaroztak és szántottak a helybeli gazdáknak vagy a molnárnak (Selmeczi Kovács 1967: 192). Az Eger-patak völgyének malmaiban a molnár felesége édes ostyát sütött a várakozóknak. Mónosbélben a malomházban kis kemencét építettek és ebben sütötte a molnárné a molnárkalácsot (Soltész 1983). Az Iparművészeti Múzeum olyan ostyasütő vasat őriz, melynek sütőlapját molnár mesterségjelvény díszíti, amiből bizonyos, hogy molnárok használták.
A malomnak ezt a társas életben betöltött szerepét az éltette a legutóbbi időkig, hogy a fogyasztók a saját gabonájukból őrölt lisztet akarták megkapni, nem pedig cserelisztet. Jellemző, hogy az őrletők kívánalmaihoz alkalmazkodva a gőzmalmok nagy többsége is vámőrléssel foglalkozott. 1894-ben a magyarországi malmok 90%-a vámra őrölt (Malomipar 1894. 20).
A 19. század végén a hengerszék alkalmazása – mint említettük – átalakította a molnármesterséget. A famunkához értő régi ács-molnárok helyébe a korszerű malomberendezést kezelő gépész-molnárok léptek, akiknek a megbecsülést a közösség szemében már a gépészeti szaktudás biztosította. A vámőrlést végző gőzmalmoknál egy ideig még tapasztalható a malom társas életben játszott szerepének továbbélése, de ezt századunkban egyre inkább a piac és a kocsma tölti be.
A szakmai szokáshagyományok közül a vízimolnároknak Nepomuki Szent János napjához (május 16.) fűződő ünnepsége a legismertebb. Nepomuki Szent János a 18. század óta a vízenjárók patrónusa, névünnepét ismereteink szerint főleg a dunai molnárok tartották meg. Baján a szent faszobrát a tiszteletére emelt kápolnából egy dunai dereglyére vitték, és a zöld ágakkal, templomi zászlókkal, fáklyákkal, égő gyertyákkal díszített dereglyén a Sugovicán „leeresztették” a város főtere alá (Dankó 1958: 145). A bajai Jánoska-eresztéshez hasonló, bár egyszerűbb vízi körmenetet a molnárok Dunapentelén, Vácott, Győrött is tartottak.
A szegedi vízimolnárok pünkösdkor és Szentistvánkor rendeztek mulatságot a Tisza folyóban képződött homokzátonyon. Az 1860-as években egy nyári zivatar elmosta a molnárbált, és ezután a Tisza-parti füzesben tartották a molnárünnepélyt. A múlt század végén az elhalt társukat ünneplőben, saját zászlójuk alatt, égő fáklyával kísérték ki a temetőbe, majd a torát is ellakták egy Tisza-parti bormérésben. Amíg iszogattak, mindegyikük előtt égő gyertya állt az asztalon (Juhász 1960: 139–140). Mindezek a vízimolnárok összetartozás-tudatát is példázzák.
| MOLNÁRMESTERSÉG | TARTALOM | SÜTŐ- VAGY PÉKMESTERSÉG |