| 2. A VÁNDORSZÍNÉSZET MÁSODIK SZINTJE: A KLASSZIKUS ÉRTELEMBEN VETT VÁNDORTÁRSULATOK ÉS SZÍNJÁTÉKTÍPUSAIK | TARTALOM | 4. A PESTI MAGYAR SZÍNHÁZ ÉPÍTÉSE ÉS MEGSZERVEZÉSE |
A kistársulatot nem kizárólag létszáma teszi (rendszerint tíz fő alatt), hanem inkább a játéktevékenység nagymérvű feltételezettsége: gyorsan változó személyzet és létszám, néhány előadásra kialakított alkalmi játszóhely, alkalmi közönség a pártolók legszélesebb köréből. Ennek megfelelően színpadra vitt színjátéktípusaik helyi változatai rendkívül eltérőek. Történeti leírásuk nehézségeit a forrásanyag hézagossága adja; egyetlen viszonylagos teljességű hagyatékot ismerünk, Balog István vándorigazgatóét. Kézzel írott színlapjaik elkallódtak, zsebkönyvet csak kivételes esetben adtak ki, a korabeli sajtó tevékenységükről csupán az 1830-as évek közepétől tudósít rendszeresebben.
A kistársulat a közönséget nemcsak alkalmi gyülekezőhelyén (vármegyei közgyűlés, beiktatás, vásár), hanem szűkebb lakóhelyén is felkereste. Játszási engedélyért a város, mezőváros tisztségviselőihez, illetve a helység földesurához vagy uraihoz fordultak. Jövedelmeikből kellett megélniök, ezért a színház szórakoztató programját tartották elsődlegesnek mindvégig, ugyanakkor szándékaik megfogalmazásában – mintegy létük igazolására – ők is használták a nyelvfejlesztés és az erkölcsnemesítés kettős érvét. Közönségük körében a színházellenes, feudális álláspontot éppúgy megtaláljuk a birtokán lakó nemesség tudatában, mint a színészmesterséget ördöngősnek érző népies hiedelmet a parasztok és a kézművesek között. Mindkét előítélet makacs, de a kistársulatok létét az első veszélyeztette. Még Katona József is megkülönbözteti 1821-es játékszíni tanulmányában a testületi pártolással biztatott együttesektől „az egyes szerencsevitézekkel tévelygő és sokszor a fentérdekletteknek útjait elrontó csoportokat”, akiknek, „nem a nyelvpallérozás a céljok, hanem a pénzszerzés – s többnyire adósság a vége és garázdaság”.* Balog István naplója az 1820–30-as évek továbbélő előítéleteit napi bejegyzéseinek pontosságával rögzíti.
Ezért a kistársulatok arculata kettős: a társadalom minden rétegéből vett, gyakran írástudatlan és a színházzal először találkozó közönségüknek a szórakoztatás {210.} minden népszínpadi, vásári eszközével kedveskednek, köztük olyanokkal (akrobatika, bábjátszás), amelyeket a nemesi pártolás mindenkor üldözött. Másfelől a kistársulatok is törekednek a szervezett pártolás megszerzésére, s ami ezzel egyenértékű: a társadalmi bevettség bizonyos fokának elérésére. Minthogy a nagyobb és közepes együttesek nem tudták műsorukkal „beszórni” az országot, rendkívüli előadási alkalmakkor olykor a kistársulatok is betölthették helyüket. Ebben az esetben a szervezett pártolás részükre – a bevételek mellett – egyszeri készpénzjuttatás lehetőségét jelentette. Balog így fordult meg Veszprém, Tolna, Somogy, Zala, Gömör, Torna vármegyék közgyűlésein és tisztújításain, a varasdi főispáni beiktatáson; így kapott Vas és Hont vármegyétől segélypénzt (1827-ben és 1834-ben), s hasonló reményekkel kereste föl Balatonfüredet és Pöstyént, mint divatos, arisztokrácia és nemesség látogatta fürdőhelyet.
E kettősség (közönség és előadási alkalom vonatkozásában) kettőssé teszi a kistársulatok műsorrendjét, játékszíni könyvtárát is. A közvetlen összefüggést Balog egyik emlékező története jellemzően ragadja meg. 1827 nyarán a társulat Nagykanizsán játszott, augusztus 9. és szeptember 11. között 22 előadással, tehát sikeresen. Csigó Lajos karmester társait a varasdi főispáni beiktatás felkeresésére biztatta, mondván: „a magas körökből több úr és hölgy lesz ott, mint itt cserzővarga, legalább adhatunk néhány drámát is, amilyen Hamlet, Romeo és Júlia, Hunyadi János”.* A társulat többi tagja a kézművesek és a parasztpolgárok pártolásával érvel maradásra, s a vitából az is kiderül, hogy ez utóbbiak a Falusi borbélyt, az Angyal Bandit, a Csörgősapkát kedvelték – tehát a nemesi igény szomorújátékaival és történeti vitézi játékaival az énekesjátékok és rablótémájú vitézi játékok állnak szemben. A vidéken élő nemesség e részben a kézművesek és parasztpolgárok ízlésével állott egy szinten. Ezt legjobban a hagyaték egyik darabja, a sok helyütt és sokszor játszott Jupiter theátruma (1821) ábrázolja, nem csekély öniróniával témává emelve a kistársulatok nehézségeit és mindennapjait. Jupiter, aki a magyar iskoladráma és a bécsi mitológiaparódia ábrázolási hagyományát egyaránt folytatva, pipázva fogadja az öttagú együttesének játékengedélyt kérő igazgatót, egy parlagi nemes csökönyösségével ismételgeti a színházellenes álláspontok érveit, és egyúttal megfogalmazza szórakozásigényét is: „Nagy vitézi, víg énekes, szomorú táncos darab legyen, sok változások, várak, ütközetek, katonaság gyalog és lóháton. Mindenféle állatok – szóval spektákulumot akarok látni.” Az igazgató ellenérvei a felvilágosodás kori színházprogram egyszerűsített tételei: „A kis daraboknak is az a célja, mint a nagyoknak, azok is, ha jól szerkesztve, morális szentenciákkal ékesítve célirányosan vagynak készítve, tükrei az életnek és a lelki tehetséget kellemetesen foglalatoskodtatják.”* A darab befejezése megismétli az életben valószínű fordulatot: Jupiter-földesúr megnézve a bizonyításul gyarlón előadott Theseus és Ariadné c. szomorújátékot, tetszését nyilvánítja, de a játszásra alkalmas termet mégis táncmulatságra adja.
{211.} A kistársulatok gyakorlatában előfordul, hogy idegen polgárság lakta városokban vagy nemzetiségi területen nem magyar nyelven játszanak. Balognál a magyaron kívül három nyelv bukkan még fel; a baranyai születésű igazgató Cserny György c. darabjában szerb szövegű népdalokat és népies műdalokat szerepeltet; Horvátországban, valamint a felvidék bányavárosaiban (Selmec, Besztercebánya, Breznóbánya) németül is játszik, az említett varasdi beiktatáson (1827) előadott Szentjóbi-drámába (Mátyás király) latin nyelvű jelenetet is ékelt. Ugyancsak a nyelvi problémák áthidalását célozza a látványosságok közérthető és később részletezendő formakészlete, a nyelvi közeg énekkel, tánccal stb. való helyettesítése.
Az előadási alkalmakról a játszás személyi és tárgyi feltételeire térve, ismét az esetlegesség és az ideiglenesség sajátosságait kell kiemelnünk. A kistársulatok létszáma ingadozó, a személyi változások gyorsak. Balog 1826-ban Vácott hatodmagával kezdte újra pályáját, 1829-ben Kaposvárott pedig másodmagával és csak műkedvelők bevonásával tudott játszani, a következő évben már heten voltak. Pestről kiindulva, 1831-ben ismét hatan alakítottak társulatot, a kolerajárvány után négyen maradtak együtt. Jobb pártolás esetén (a nemesi közbirtokosság lakta Heves mezővárosban) vagy rendkívüli előadási alkalmat látva, az együttes létszáma felszaporodott 10–12 főre. Jobb megélhetés, kedvezőbb szerződési feltételek nagyobb társulatoknál, önállósodás, személyes ellentétek, olykor szökés adják a társulatbomlás motívumait. Ugyanezen oknál fogva országosan is nehezen állapítható meg egy adott időpontban a vándortársulatok összlétszáma. Balog 1820-ban összesen hét vagy nyolc társulatról tud – ebből ötöt tart Gaál György, Kisfaludy Károly német fordítója feljegyzésre érdemes együttesnek (ezek 10–12 főből állnak), a fennmaradó két-három társulat lehetett kis vándoregyüttes. Számuk mindenesetre gyarapodást mutat. Könyves Máté Játékszíni koszorú c. zsebkönyve 1834-ben a hat nagyobb társulat mellett (Pest-Budán, Kassán, Miskolcon, Debrecenben, Szabadkán és a dunántúli körzetben) „mezővárosokban mulató több színész társaság”-ot is felsorol, szám szerint hetet: Balog István és János, Baky Gábor, Fekete Gábor, Fejér Károly, Jánosy János és Keszy József társulatát.
Az 1830-as évek elején azonban fordulat következik be, a romantikus színház iránti magasabb igények visszaszorítják a kistársulatokat. „Ne menjenek a nagyocska városokba; mert itt nem élnek meg (...) Kisebb helyeken henyeségök mellett is könnyebben el fognak élni” – tanácsolja a Honművész* 1834-ben, Fekete Pápán játszó együttesének, sőt akad olyan vélemény is (1836-ban), amely feloszlatásukat tartja szükségesnek, most már a romantikus ízlés nevében. A vita 1837-ben lángolt fel újra, a Hírnök és a Honművész között. Az utóbbi kunszentmiklósi levelezője éppen a Balog-társulat játékát védi, nem dicsérve fel irreálisan az együttest, de javára írja, hogy kisvárosokba és falvakba is eljutnak, vegyes lakosságú területeken terjesztik a magyart, országosan pedig az irodalmi nyelvet a tájszólások nyelvterületein.
{212.} A vándortársulatok valóban mozgékonyak, tekintélyes távolságot tesznek meg. Balogék például 1827 szeptemberében egy hét leforgása alatt megjárják a Nagykanizsa–Varasd közötti távolságot (kb. 75 km), eközben, Csáktornyán megállva, három előadást tartanak, megszerzik a játszási engedélyt Varasdon, színpadot építenek a fogadó nagytermében, és felkészülnek a játékra, kialakítva a műsor helyi változatát. Hasonló a helyzet más útvonalakon is. 1831. március 26-án Balog hatodmagával függetlenedik Pesttől. Úticéljuk Zalaegerszeg, az április közepén esedékes vármegyei közgyűlés. Április harmadikán (Nyék és Aba érintésével, az utóbbi helyen sikertelen játszási kísérlettel) Sümegen vannak – eddig kb. 240 km –, itt 14-ig nyolc előadást tartanak. Az újabb 50 km megtétele után a zalaegerszegi játékot április 18-án kezdik meg. Az egy nap alatt megtett távolság maximumára is van adatunk. Ugyanezen év május 17-én este fejezik be Devecserben szereplésüket, 19-én (az előző napon megtett 55 km után) már Marcaltőn folyamodnak játszási engedélyért, és gr. Amadé főispán elutasítása után még aznap elérik a 18 km-re fekvő Szilsárkányt, ahol este már előadást is tartanak!
Az alkalmi játszóhelyek skálája igen széles: általában kávéházi vagy vendéglői nagyterem, pajta, csűr, kastély vagy kúria szobája, ritkábban város- vagy vármegyeházi nagyterem, bolthelyiség ad helyet az alkalmi színpadnak. Mellettük előfordul – kényszerűségből – a szabad ég alatti játék is, Balognál Nagykanizsa, Kaposvár, Devecser.
Közös vonásuk, hogy mindenütt ideiglenes színpadot kellett építeni vagy kijelölni. Ennek nagysága a helyiségtől függött: Makón Jánosy kistársulata 1833-ban egy kb. 6×4 méteres színpadon játszott. A színpad emelt deszkadobogó, amelyet kétoldalt „frontkulissza” keretezett, felül pedig léc szuffitaívek hidalták át. Ebbe a keretbe kerültek a háttérfüggönyök, amelyeket az ívekről függesztettek le, és zsinórral húztak fel. Oldalkulisszákat is használtak, nem lévén azonban mód a mozgatásokat biztosító csatorna vagy kivált színpad alatti gépezet elhelyezésére, alkalmasint tengelyük körül rögzítették és forgatták el őket. A függönyöket, az oldalfalakat és a behelyezhető díszletelemeket a társulat magával vitte, de a szállítás következtében hamar rongálódtak és cserélődtek. 1826-ban, amikor Balog – orvosi tanulmányait félbeszakítva – ismét visszatért a vándorszínészethez, csak a legszükségesebb díszletekkel rendelkezett. Ezek a következők: „első kortina” [előfüggöny] – „szobakortina” – „erdő két fájú ívesek és darabka vásznak” [az oldalkulisszákra erősített fákkal] – „2 front kulissza és kortina felső fára való” [a színpad keretéhez] – „egy kortina kötél, öt fúró” [ez utóbbiak a behelyezett vagy épített díszletelemek merevítő rögzítésére szolgáló facsavarok].* Hasonló képet fest a társulat alakításához szükséges felszerelésről Szilágyi Pál is, 1822-es szolnoki emlékét idézve: „lesz két színésznő, leszünk többen férfiak, van díszítmény is, hat függöny oldalfalakkal, csak ki kell váltani.”*
{213.} A jelmezek változtatásokkal szolgáltak darabról darabra: „Annyi öltöny nincs, hogy minden színdarabnak külön meglenne a maga jelmeze, hanem ma a magyarból törököt, holnap a spanyolból orosz jelmezt kell alkalmazni.”*
Balog személyes jelmeztára jól mutatja a kettős közönségigényre számolást is. 1826 márciusában, az újrakezdéskor néhány darabból áll, főként a komikusi szerepkörének megfelelőkből: „mándlis ing”, lajblik, bocskor, kucsma, pántlikák. Egy év alatt tíz tétel a gyarapodás, s ez mind nemesi díszruha, amely egyaránt felhasználható régi magyar vagy más európai jelmezre: hat dolmány és négy mente különféle (prémes, paszományozott, hímzett) díszítéssel.
Balog ránk maradt hagyatékának zömét egykori játékszíni könyvtárának darabjai teszik, mely gyűjtemény 1820-ban 92 darab, az 1826-os újrakezdés után csak 26 darab, 1830-ban (a nótáriusság vállalásának rövid közjátéka után) még mindig 39 darab; ez utóbb, a harmincas években 87-re gyarapodott. Köztük voltak a társulat belső iratai is: „a nagy protocollum és a kicsi fekete könyv”.* (A második Balog személyes pénztárnaplója.)
A kistársulati bibliotéka nagyobb hányada – éppen a rutinos tollú Balog Istvánnál – belső keletkezésű, saját munka vagy az országosan ismert és használt szöveg kistársulati szinten kialakított változata. A hagyatékban ennek a műhelymunkának több darabja elemezhető, rajtuk a módszerek is tanulmányozhatók: rövidített változat kialakítása, „szerkesztés” (kontamináció) és dramatizálás. Az első és a második eljárás elsősorban azokban a színjátéktípusokban jelentkezik, amelyeket a szűkös személyi és tárgyi feltételek ellenére a közönség óhatatlanul megkívánt pártolása fejében. Ilyen a vitézi játék; Szentjóbi Mátyás királya, Kisfaludy Kemény Simonja, Kotzebue-tól a Béla futása és Dugonics Bátori Máriája egyaránt a Darabok egy felvonásra gyűjtőcím alatt szerepelnek. Az előbbi valószínűleg ebben a formában került színre a varasdi beiktatás alkalmával is, ahol kórusbetét, hatos magyar tánc, kóruskíséretes tabló és beékelt latin nyelvű jelenet szolgált nemcsak a hatás sokszorozására, hanem arra is, hogy a meghúzott drámát egy színházi este időtartamára kiegészítsék. Szükség van a vígjátékok összevonására is. A Balogék könyvtárában található Szabólegény rövidített változata Hensler–Permet–Ernyi darabjának az első műsorrétegből: A prágai két néne, vagy a Pestre vándorlott szabólegény. Az átdolgozás során a helyi változatban a majdnem-típusok őrződnek meg; a fiatal lány és az őt őrző apa, az utóbbi inasa, továbbá a két elutasított kérő, a külföldieskedő Francia és báró Bikfa, a szentimentális szerelmes – meg természetesen a címszereplő szabólegény.
Az elveszett játékszíni könyvtár pótlásának szélsőséges esetét Szilágyi Pál idézi fel, 1822-es említett társulatalapítása idejéből: „... ismerem az egészet, majd újraírom, személyzetünk erejéhez. – Meg is írtam, tábornok volt Szőke, fia Keszy, fogadott leánya Nagyné (egy fiú, egy leány elmaradt), Huszár én, Marcsa Széppataki {214.} Johanna. (...) néhány dallal cifrázva elő is adtuk”.* (A Tündérkastély Magyarországon c. Hirschfeld-vígjátékról van szó.)
A dramatizálás a színészet mindenkori műsorutánpótlásának gyakori módszere. Balog munkamódszerét ezúttal Mészáros Ignác nagy sikerű regényének, a Kartigámnak dramatizálásán vizsgáljuk.
Balog a 497 oldalas könyvből a Szicíliában játszódó jelenetet (kb. 30 oldal) emeli ki, in medias res cselekményindítással. A korábbi színpadi változat tizenöt szereplőjéből – a kistársulat számára – csak ötöt őriz meg. Kartigám elrablásának történetét (Párizsból Algírba), majd származásának titkát (az anatóliai beglerbég Párizsba került lányáról van szó) a három felvonás során bontja ki, a nevek egy részét is megtartva. Utóbb, az 1830-as évek romantikus ízlésváltozásának hatására, a „víg, kalandos énekesjáték (vaudeville)” érdekes átíráson esett át. Kartigám történetében jó szemmel látva meg a származás titkának és az ártatlanság üldözésének melodrámai magját, Balog korszerűsítette és végleg elszakította művét a Mészáros-román talajáról: Kartigámból Adelaide lett (a darab címében is). Az „anti-magyarított” Adelaide 1836. november 6-án került először színre Nyéken. Ugyanakkor Balog, a kistársulati lehetőségekhez igazítva, majd melodrámásítva a történetet, gondosan ügyelt arra, hogy a hatáskeltés minden forrását megóvja. A hajódíszlet, a tengeri vihar szemléltetése az első műsorréteg óta szinte kötelező látványosság; a dallamokat második kiadása tartalmazta már. Balog előírja a zárójelenetben az Etna kitörését is, mint görögtüzes, pirotechnikával teljes finálét. (Mészáros csak Sándor herceg kirándulását írja le a vulkán megtekintésére.)
A dramatizálás-kompilálás-rövidítés a vándortársulatok gyakorlatában mindenütt felbukkan. Balog a módszert emlékezéseiben is leírja, Dunapatajról szólva. A négy férfiból álló együttes számára „fölöslegül itt a gitár, tudunk négyen dalolni sikerrel és nagyobb színművek szinopszisát kihúzzuk és kevés személyre szerkesztjük újra; persze három felvonásból csak egy lesz, az epizódok helyett mesélünk a nagy kígyóról, hétfejű sárkányról stb.” (Kiemelés tőlem – K. F.)*
A műsor növelése az említett módszerekkel feltételezi egy, a Balog-hagyatékban meg is lelhető, lajstromba szedett játékelem-közkincs vándorlását, amely egyrészt tartalmaz jeleneteket, majdnem-típusokat, rendezői, színészi, díszletezési ötleteket (hasonlóan a commedia dell’arte lazzóihoz) és dalokat. A készlet forrása igen sokrétű, a vásári színjáték hanswurstiádáitól az első-harmadik műsorréteg darabjaiig terjed. A figurák csaknem kizárólag vígjátéki majdnem-típusok: így önállósul „Csípkevits”, az 1792 óta játszott, az első műsorréteghez tartozó Ki-ki saját háza előtt seperjen c. egyfelvonásos tótos beszédű ügyvédjelöltje. Ugyanitt megtalálható a „Gyolcsos tót” hasonló alakja is, akivel már a táncjátékok egyik karakterfigurájaként találkoztunk – visszatér majd a hagyaték Cinkotai kántor c. életképében éppúgy, mint az Angyal Bandi töredékében vagy a Szamár c. bábjáték egyik epizódjában, zöldségárusként. A Cigány anekdoták c. vándorelem a Cserny György {215.} önállósult jelenete, amelyet két szereplővel önmagában is játszottak. Balog említi a Karnyóné lejegyzését Csurgón, de előadására nincs adatunk, az igazgató nem találta előadhatónak. A két komikus figura azonban, Lipitylotty és Kótyomfitty (= Tipptopp) szintén önállósul, alkalmasint a vígjátéki külföldieskedő-kényeskedő típushoz csatlakozva. De szerepel a vándorelemek sorában az érzékenyjátékok kedvelt alakjának paródiája, az „erdőben neveltetett természetes ember”, aki nem látott lányt, nem ismeri a közmondásokat stb., így jó komikumforrás lehet.
Hasonló módon szakadtak ki a szomorújáték szövegéből a Hamlet részletei is. Egyfelvonásosra kurtított változatát 1820 és 1834 között Balog 21 helységben, 22 előadásban említi. Hasonló Hamlet-variánst örökít meg Frankenburg Adolf, az 1831-es koleravesztegzár idejéből: egy hattagú kistársulat Szántódon (útban Székesfehérvárról Marcaliba), a kényszerű vándorlási szünet alatt a karantén foglyainak játssza el a dán királyfi történetét, helyben összeszedett jelmezekben és kellékekkel. Az emlékező négy szerepet említ (Hamlet, Király, Királyné, Polonius), de arra határozottan utal, hogy Ophélia nélkül adták elő a darabot. Ugyancsak Shakespeare tragédiájából önállósult életképpé a temetőjelenet, amely mindig gondosan megkülönböztetve, Sírásók címen szerepel Balog feljegyzéseiben: 1830 és 1837 között 19 alkalommal, 18 helységben. Énekbetétje is lehetett; a „Sírásó pajtás..,” kezdősorú dal megtalálható a dalkészlet listáján, s ez nem más, mint Kazinczy Hamlet-fordításából a dal harmadik strófája. Szerepelnek továbbá a színjátékelemek között önállósult színészi-rendezői ötletek, csaknem valamennyi bohózati hatást keltő, egyaránt ismerősek a vásári színjátékból és az iskoladrámák köznapjaiból: „Mikor a vénet öleli, a fiatalt csókollya” (hasonló jelenet a Tulokmányi Mátéban: az ifjú feleség hipochonder férjének kedveskedik, s a háta mögött kineveti), „Lopják egymás zsebéből a palackot, mikor ölelkeznek ... orvosságot kalapba önteni és fejét nyomni, tessék feltenni”.*
Ebben a hatáskeltésben – a minimális színvonalon mozgó szcenika és a szegényes jelmeztár mellett, sőt némileg helyett – fontos szerep jutott a zenei anyagnak, amelynek kigyűjtése, vándoroltatása betétdal vagy zenei aláfestés formájában a kistársulatoknál is megfigyelhető. Balog alkalmilag és helyben fogadott zenészeket, amit naplójában a „muzsika” ismételt költségbejegyzése mutat. A csekély összegek (két-három forint) arra utalnak, hogy valószínűleg a cigánybanda legegyszerűbb összetételéről – prímás, egy vagy két kontrás, bőgős – lehet általában szó. Ennek hiányában a színészek önmaguknak szolgáltak gitárkísérettel, mint Dunapataj idézett esetében. Karmesterrel Csigó Lajos személyében csak akkor találkozunk, amikor Balogék a nagyobb játékerejű dunántúli társulattal egyesülve járták az országot. Feladata a zenekíséret helyi lehetőségének és mértékének meghatározása volt: „A szabálytalan dallamokban, melyek p.o. nem abban a hangjáratban végződnek, melyben kezdődtek, vagy az ütenyt változtatják, melyre nézve azelőtt hosszú szóvita után lehetett csak eligazodni, mert a szabályokért az eredetiségét {216.} kellett kockáztatni a dallamnak; Csigó két szóval elvágta a gordiuszi csomót és könnyűvé tette az előadást.”*
A zenének kettős szerepe volt: kísérte-aláfestette a színjátéktípust pótló látványosságot, elsősorban a tablók és a quodlibetek anyagát, illetve betétekkel látta el a prózai előadásokat, azok mindegyikét igyekezett – a hagyaték tanúsága szerint – énekbetétes darabbá változtatni, eredeti típusától függetlenül.
Balog többször is összeírta azt a dalkincset, amelyet – a zenésítendő jelenet hangulatától függően – több helyütt is használhatott: 1826-ban, 1830-ban, majd 1838-ban.
Az énekkészlet jelentős hányada színpadi eredetű, az első és a második műsorréteg Singspieljeiből, opéra comique-jaiból, illetve a harmadik műsorréteg operáiból származik: közöttük vannak Rossini, Hérold, Méhul, illetve a Singspiel-szerző Tuczek, Ferdinand Kauer stb. dallamai. Természetesen megtaláljuk a Cserny György Róthkrepf Gábortól származó dalait is, amelyek – mint azt Várnai Péter megállapította délszláv folklórt, Singspiel-dallamot és verbunkost egyaránt színpadra vittek.
Néhány esetben a zenésített szövegvers irodalmi eredetű. Az Estve jött a parancsolat c. Csokonai-versnek az 1830-as listán, illetve a Síróbaba c. bábjelenetben való előfordulása a legkorábbi színpadi adatunk róla; korábban csak 1843-as felbukkanását tartottuk számon, a Szökött katona c. népszínműben. (A dallam előtte Pálóczi Horváth Ádámnál: Ötödfélszáz énekek, 167. sz.) A kéziratos hagyaték egyik éneklistáján Csokonai másik népszerű, eleve zenére írt dala is szerepel: Földiekkel játszó égi tünemény. Kisfaludy Sándor versét (Adja Isten, hogy a magyart...) először a Szentjóbi-drámából Arnold György és Heinisch József zenésítette történelmi daljátékban használták betétdalnak (Mátyás király választása), hogy azután – ódai hangvételénél fogva – minden magyar tárgyú vitézi játékban előfordulhasson, például Birch-Pfeiffer Szapáry Péterében.
A dalkészlet nagyobb része népies műdal és népdal, amelyek melodiáriumokból, énekeskönyvekből ismertek. Balog hagyatéka e részben valósággal egybeköti a 19. századelő Pálóczi Horváth Ádám összegezte dallamkincsét és az 1840-es évek népszínműveinek melódiaanyagát. A betétezés azonban nemcsak zenei, hanem irodalmi is lehet: a Dorottya kínjai Szentjóbi Szabó László versét használja fel (Az együgyű paraszt), és színpadra viszi Csokonai verssorainak jelentős hányadát.
A kistársulatok műsorán jelentős szerep jut azoknak a látványosságoknak, amelyek színjátéktípusokat pótolnak a közönség számára. A kistársulatok qoudlibetjei átfogó szerephez jutottak: egy-egy felvonással vagy néhány jelenettel az illető színjátéktípus illúzióját keltették, és ezeket egymás után helyezve, egyetlen este több típust is pótolni igyekeztek.
A színjátéktípust pótló látványosságok legkedveltebbje változatlanul a tabló. A kistársulatok műsorán két nagy tárgykör figyelhető meg, elkülönülésüket a jelmeztár szegényessége indokolja: antik-mitológiai-bibliai és s magyar vagy európai {217.} történeti. A ruházat két osztálya elégséges ezek megvalósításához (görög-római, illetve régi magyar jelmezek). Néhány cím az előbbi típusból: Ádám és Éva, Szodoma és Gomorrha, Salamon ítélete, Páris ítélete, Trója veszedelme, Istenek gyűlése Olympban, Flóra ünnepe, Socrates halála, Mucins Scaevola. Ezek a látványosságok önálló színjátékegészet alkottak. Egy vagy több „mozdulatban” pillanatot vagy mozzanatos cselekménysort rögzítenek, bedíszletezett színpadon, amelynek elemei mozoghatnak is, növelve a színészek mozdulatlansága által keltett kontraszthatást. Gyakran használnak pirotechnikát is.
A tablók másik nagyobb csoportja, a történelmiek, szorosabb kapcsolatban állnak a játszott műsorral. Amíg a nagyobb együtteseknél (Kassán, Budán) az 1830-as évekre a tabló lassanként rendezői fogássá minősül vissza, amely a felvonást vagy a darabot záró jelenetet rögzíti a néző emlékezetében, addig a kistársulatoknál a darab néhány jelenetét vonja össze, vagy az egész – szereplők híján – előadhatatlan típust pótolja. A tabló egészének vagy valamelyik csoportozatának vándorlása, önállósodása vagy más szövegkörnyezetbe beépülése szintén a színjátékelem-közkincs variálása, teljesen hasonló módon, mint azt a játékszíni könyvtárnál és a színészi játék elemeinél a Balog-hagyatékban láttuk.
Csaknem valamennyi színjátéktípus pótlására találunk adatot, mégis a vitézi játék ilyen ábrázolása a legkedveltebb. A módszer egyszerű: az átdolgozás a felvonás vagy néhány jelenet döntő cselekménymozzanatát ragadja meg és merevíti tablóvá, a magyarázatot kísérő szöveg, zenekíséretes recitativo, esetleg kórus adja, közismert dallamokra sperontizált szövegével. A Balog-hagyaték a módszert – egy tablóvázlat formájában – az Adelaide szennylapján őrzi. A háromfelvonásos, melodrámásított darab fordulópontjait négy képre bontja, azokat (szemben a cselekmény közepébe vágó szövegkönyvvel) kénytelen az érthetőség kedvéért időrendi, logikai sorrendbe helyezni, így olyan mozzanatok is színre kerülnek, amelyeket a darabban csak elbeszélésekből ismertünk meg. (Mészáros Ignác románjában persze szerepelnek.)
I. szakasz: Leányrablás–Adelaide–Versailles (a darabban csak elbeszélve)
II. szakasz: Báró Bayard–Szicília (a férfiálruhát öltött Adelaide megszökött a török fogságból)
III. szakasz: Remete–Báró Bayard–Szicília (találkozása apjával, a volt algíri bejjel)
IV. szakasz: Adelaide (visszaváltozása leánnyá)
Keszyék 1833 decemberében Szatmáron a Kemény Simon c. Kisfaludy-vitézi játék cselekményét kétszakaszos tablóban összegezik. 1836 nyarán Újvidéken a Kőrösy-kistársulat A tatárok Magyarországban helyett vitt színre tablót. Debrecen alkalmi játékszínén (nem lévén zsinórpadlás és süllyesztő) komoly nehézségeket okozott a zenés bohózatok tündérapparátusának megvalósítása: tabló lett a Tündérvilági leányból.
Kisebb számban találunk nem drámából származó, de irodalmi ihletésű tablókat is. A Dobozy Mihály futása a magyar romantikának kedvelt, sokszor feldolgozott {218.} témája. Több csoportozatból álló tablóként szerte az országban találkozunk vele; Kolozsvár, Liptószentmiklós, Buda, Szeged, Esztergom jelzik négy év alatt elterjedtségét. Budán 1833-ban hat szakaszban adják elő, kísérőszövegül Kisfaludy Károly balladájának versszakai szolgálnak. Szegeden (csaknem egy időben) énekkíséret magyarázza „az Aurorában kiadott festés szerint” színre vitt tablót. Témául szolgál Kisfaludy Sándor Somló és Tátika című regéje, és igen kedvelt a Mahácsi veszedelem, vagy magyar gyász című tabló. Ez utóbbi forrása egyaránt lehet Etédi Sós Márton hőskölteménye vagy az első műsorréteg ebből írt darabja, Ihászi Imre drámája. „Nemzeti muzsika alatt” játszott két szakaszának leírását az 1822-es kolozsvári színlapon leljük meg, az első képben Lajos király, a nádor és az érsek nézi a csatát, átellenben Szolimán és Ibrahim nagyvezír látható; a másodikban Lajos mocsárba fulladása volt szemlélhető.
A tablók elrendezésének gesztustárát szintén Balog hagyatékából ismerjük. Tablóhoz való gruppék c. alatt tizenhat mozdulategyüttest jegyzett fel, ezek közül hét esetben a gesztust részletesen leírta:
„I. Imádkozás: összetett kézzel, ég felé függesztett szemmel, térden állva.
II. Felfohászkodás: ég felé terjesztett kezekkel, szemekkel, a lábak, mint többnyire a szobroknál.
III. Kérés: féltérden, majdnem síró ábrázat, kiterjesztett egy kéz, másik a szíven.
IV. Örvendezés: mosolygó ábrázat, egyik kéz az öröm tárgyát mutatja; lábak, mint szobor.
V. Sírás: leeresztett fő, egy kéz könnyeket fog fel, lábak, mint szobor.
VI. Harag: ráncba szedett homlok, szem félrehúzatik; kézzel, testtel elfordulni a harag tárgyától.
VII. Irtódzás: ábrázat elfordulva a tárgytól, kiterjesztett kezekkel pedig arra mutatván.*
A tárgyi és személyi feltételek gyengeségén a színészi játék nem segíthetett. A gyakori társulatbomlások lehetetlenné tették az együttesjáték bármilyen fokát, az igazgató „rendezői” tevékenysége az előadás zavartalan lebonyolítására szorítkozott, felhasználva ehhez a népszínpad eszközeiből a stilizálást (saját szavakkal elmondott szöveg) és a rögtönzést. Kunszentmiklósi példa a Berényi Jolánta c. áltörténeti érzékenyjáték szereposztási változása, a társulatot elhagyó pótlására: „úgy ejtettük meg a változtatást, hogy az, ki a király szerepét vitte volna (mivel gyakorlott színész volt), legyen estére gr. Tétényi, egy kezdő pedig legyen a király”.* Hogy az eset tipikus, arra a többször idézett Jupiter theátrumának Theseus és Ariadne-betétje mutat, amely, az önirónia túlzásait leszámítva, számos mindennapi részmozzanatot rögzít: a primadonna szökése után a női főszerepet a súgó játssza el; Theseus kénytelen rögtönözni, amíg társa későn megérkezik, a társaság {219.} újonca pedig „nagy fejjel”, azaz maszkkal eljátssza a Minotauruszt – az előképzettséget és próbát a direktor néhány szóbeli utasítása pótolja.
A szomorújáték, a vitézi játék és az áltörténeti érzékenyjáték gyenge, olykor önparódiájába forduló előadásaiért az 1830-as évek színházi sajtója ismételt megrovásokkal él. Szatmáron a Zrínyi előadásán öt várvédő szerepel mindössze, ebből három rohan ki a zárójelenetben, ugyancsak öt statisztával játsszák Fejérék Schiller Tell Vilmosát. Tóth János kistársulatában öt férfi és egy nő vállalkozott a Béla futása színre vitelére, ami elég ugyan a szólószerepekre, de az előírt „udvari dámák, rablók, vadászkíséret”-re már nem futotta belőlük. „A vitézi vagy nézőjátéknak hatását a szűk hely, kevés személyzet, s több efféle, természetesen nagyon csökkentette” – írja a Honművész 1837 októberében Balogék kuntszentmiklósi előadásairól.* Előadói stílusuk a síró-deklamáló iskola romlott változata lehetett, Balog „vontatott recitatio”-ja tűnik fel Makáry Györgynek is, amikor 1833-ban Egerben játszani látta. Az ünnepélyes, látványos produkciókra egészükben is érvényes a Honművész váci levelezőjének sommás véleménye a kistársulatok általános hibájáról: „...e társaságnak csaknem minden tagja a művészi előadást a természettől minél távolabb eltérésében keresi”*
Más a helyzet a csak szórakoztató típusokkal. Ezeknél az említett népszínpadi eszközök, amelyek gyengítették, sőt fonákjára fordították az ünnepélyes-látványos típusokat, most erősítették a közönséghatást. „... tűrhető természetességgel adták a bohósdi darabokat” – olvashatjuk újra a kunszentmiklósi tudósítást.* A majdnem-típusok előadásában rutinosak – láttuk, hogy az újabb darabokból a használható játékelemeket tovább is éltetik. Az egyénítés változatlanul hiányzik alakításaikból, vagy csak külsődlegesen történik. Szélsőségesnek a másik Balogh, Balogh János esetét mutathatjuk fel, aki beszédhibáját, hebegését mint a vígjátéki szerepek hatásforrását kamatoztatta.
Ami a kistársulatok nyelvállapotát illeti, mindenekelőtt azt állapíthatjuk meg, hogy teljesítették feladatukat, a köznyelv normáinak terjesztését. A gyakorta változtatott helyszín, a nyelvjáráshatárok szinte hetenként vagy havonta átlépett vonalai dialektusok feletti nyelvállapotra késztetik őket. Az akcentus egy másik nyelvjárás területén már komikusan hat; Fülöpöt, a kezdő színészt, Kunszentmiklós közönsége 1820-ban kineveti székelyességeiért. Ezáltal a tájnyelvi sajátosságok jellemzésre szabadulnak fel. „A sokféle dialektus a mesteremberekbe” – jegyzi fel Balog* a több helyütt felhasználható színjátékelemek közé, alkalmasint a Lumpáci vagabundus hatására – de az ötlet befogadása nem történhetett volna meg hasonló gyakorlat nélkül. A köznyelv terjesztésének bevettségét mutatja, hogy Balognak a harmadik és a negyedik műsorréteg számára írt darabjai ellen (Ludas Matyi, Mátyás diák) stiláris-nyelvi kifogás nem merült fel, úgyszintén műsoron {220.} levő fordításai ellen sem. Ez utóbbiak tudatos nyelvi alakítására utal emlékiratainak egyik vallomásos részlete: „ha idegen szólásforma fordul elő szerepünkben, amely magyar ajkon nem perdül, mint p.o. »rövidebbet húzni«, »baglyok tükre«, »jól kinéz«, »eltekintve attól« stb. – ha ilyennel találkoznak, magyarosabbá tesszük”.* A magyar nyelv fejlesztésére hivatkozó érvelést és az emlékezést a hagyatékban szereplő „parasztmondások” feljegyzése hitelesíti. Hiába keresték viszont a literátus kortársak a vándortársulatok előadásain a „társasági stílust”, a köznyelv megnemesített, irodalmiasabb változatát. „... a magyar jelen mívelt századhoz nyelvcsinosodással nem tart a társaság” – írja a csongrádi pap, Csernyánszky Ferenc Bakyék előadásairól 1833-ban, a Hasznos Mulatságoknak.*
A kistársulatok közönségének létszámát a műsoron kívül igen erősen befolyásolják a külső, előre nem tervezhető esetleges tényezők. Balog pénztárnaplója számos ilyen távolmaradási okot rögzít: ezek lehetnek időjárásiak (hideg, meleg, eső), természeti csapások (tűz) vagy gazdasági jellegűek (aratási, szüreti munkák). „Jobb gyapjú-ár mellett s kevesebb ökonómiai csapás után” nagyobb sikerük lenne, emlékezik meg a fenti műsor kunszentmiklósi akadályairól a Honművész levelezője.* Ezen külső okok együttesen akár valamennyi nézőt is távol tarthatták az alkalmi játszóhelyektől. A közönségtoborzás ezúttal is cédulahordással, dobolásos hirdetéssel történik, a színlapok a nyomdával nem rendelkező helységekben kéziratosak.
A közönség létszáma a mezővárosokban és a falvakban az összlakossághoz viszonyítva sokkal magasabb, mint a városban; sikeres előadáson abszolút számban is eléri a gyengébb városi adatokat. Balogék előadásaira Hevesen a 200 személyes vendégfogadói nagyterem zsúfolásig megtelik, de kb. ugyanennyi nézőt kapunk Dunapatajon is 1820-ban, ha átszámítjuk a helyárakat és a bevételi adatokat. Az alkalmi közönség válaszadásait tekintve, ugyanazt tapasztaljuk, mint korábban az egyes műsorrétegek új típusainál. A beleképzelés, a színjátszással történő első találkozás élménye beleszólást, véleménynyilvánítást vált ki a közönség részéről; a helyzetnek megfelelő rögtönzés, esetleg a darab menetének megváltoztatása a színészek válasza. Erre az együttesjátékra, amely a népi színjátszás mindenkori sajátossága, felidézhetjük a színházrajongóvá váló csurgói paraszt vagy gyöngyösi szűrszabó alakját, vagy akár a hevesi nemesi uracs példáját, akire mint egy Kotzebue-érzékenyjáték tékozló fiújára tekint a helyi közönség, de folytathatnánk a sort a dunapataji közönség példájával, miképpen azonosult Leporello alakítójával. A közönség ilyen, ideiglenes közösséggé válását erősítette a többnyire azonos színhely, a vendégfogadói vagy kocsmai játszószín, továbbá a közönség viszonylag egynemű volta nyelvállapotban, iskolázásban (vagy annak hiányában), társadalmi helyzetben és foglalkozásban.
| 2. A VÁNDORSZÍNÉSZET MÁSODIK SZINTJE: A KLASSZIKUS ÉRTELEMBEN VETT VÁNDORTÁRSULATOK ÉS SZÍNJÁTÉKTÍPUSAIK | TARTALOM | 4. A PESTI MAGYAR SZÍNHÁZ ÉPÍTÉSE ÉS MEGSZERVEZÉSE |