Schlattner Jenő Salgótarjánban született 1896. július 21-én. Műegyetemi tanulmányai során Zemplén Géza kémiai előadásait hallgatta és Pfeifer Ignácnál tanulta a kémiai technológiát. 1921-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett. Rövid egy évi közgazdasági gyakorlat és másfél évi Lánggyári gőzturbina szerkesztési gyakorlat után 1924-ben a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. dorogi erőművénél helyezkedett el.

Itt került kapcsolatba a kőszén ipari felhasználásával, tüzeléstechnikával, szénkémiával. Az ő kísérleteinek, tervező munkájának eredményeként fejlődött ki és működött évtizedekig a magyar barnaszénlepárló ipar. Tervei és szabadalma alapján építették az első komplex barnakőszén-lepárló telepet hazánkban. Két lényegesen új elvet alkalmazott a szénlepárlási technikában. Egyrészt vékony rétegben folytatta a lepárlást, másrészt öntöttvas helyett hegesztett, nagy krómtartalmú lemezekből készítette kemencéjét.

Az 1920-as évek végén Dorogon elkészült a kísérleti telep, 1933-ban pedig a szénlepárló üzem. 1945 után a Magyar Állami Szénbányák Ipari Főosztályát, majd az újonnan alakult Szénfeldolgozó Vegyipari Központot vezette. Foglalkozott a borsodi szénből való kohókoksz előállításával. Munkatársaival hosszú kísérletsorozatok után kidolgozták a hamucsökkentési, mosási, ahidrálási, kokszolási technológiát. A kokszolómű nem épült fel, de az elvégzett munka tanulsága szellemi értékünk maradt. A szénlepárlás és tüzelés összekapcsolása során megszerkesztette a vándorrostélyok elé, a tűztér falába épített lepárló kemencét. Erről a kemencéről tartott előadást 1954-ben Rio de Janeiróban, az Energia Világkonferencián.

1951-ben a kohókoksz előállítási munkáiért Kossuth-díjat kapott, 1961-ben a Műegyetem tiszteletbeli doktorává avatta. Varga József halála után a bizottság megszűnéséig vezette az MTA Kőolaj-, Gáz- és Szénfeldolgozási Bizottságát, majd haláláig a Magyar Kémikusok Egyesülete Szakosztályát. 1975. október 10-én halt meg Budapesten.

Vissza a tartalomjegyzékhez