{136.} V.

HOGYAN Él az új népdal? A felszabadulás előtti időszakra vonatkozólag fiatalabb gyűjtőinktől halljuk a legtöbbet erről a kérdésről. Vargyas Lajos áji gyűjtése kis- és középparasztok virágzó zenéjű falujából, Járdányi Pál kidei gyűjtése jómódú közép- és nagyparasztok hanyatló zenéjű községéből származik. E két beszámoló alapján természetesen még nem általánosíthatunk; de annál érdekesebb lehet a kettőjük eredményeinek egybevetése abban, amiben egyeznek s talán még inkább abban, amiben eltérnek egymástól.

Közös mulatság, közös munka, – ezek a népdal, a mai népdal életének külső keretei a faluban. Hogy az ilyen együttléteken a fiatalságé a vezető szerep, önként értetődik. Bál, tánc, kaláka, lakodalom, legények berukkolása, vasárnap délutáni összejövetel, fonó, kocsmai mulatás – ezeket az alkalmakat sorolja fel Járdányi, s hozzáfűzi: „Mindezen formák csaknem kizárólag a fiatalság életéhez kapcsolódnak.”136-20 A „hol tanulta?” kérdésre leggyakrabban ilyen válaszokat kapott: „a fiatalság köszt; táncba; a legényektől mulaccságba, egy nagyobb leántól fonóba.” „A fiatalság összejövetelein fogan meg tehát a legtöbb nóta.”136-21 Vargyas is, Halmos is a fonót, a kocsmát, a munkában és a vasárnaponkint való közös dalolást említik a falusi zeneélet legfőbb alkalmaiként.136-22 Hozzáfűzik, hogy a fiatalság érintkezését egyenesen megkönnyíti a dalolás és így a falu zeneéletében valósággal a társaság – fiatalság – dalolás hármas egysége uralkodik.

Ami a daltanulás alkalmait és forrásait illeti, azok a legkülönbözőbbek lehetnek, de majdnem mindenütt jelentős szerepet játszik bennük a falunkívüli elemekkel való érintkezés. Ájban „szinte szabály a más faluból való házasság”,136-23 a házassággal együtt járó családi érintkezés, a látogatás és vendégség pedig éppúgy „összefűzi a különböző falvak lakosságát”, mint a közös munkaalkalom, s éppúgy közvetítője lehet az új daloknak, mint a városi szolgálat vagy – főleg – a katonáskodás.136-24 „Katonaság, iskola, szomszéd falusiakkal való érintkezés, városi szolgálat, zenészek: sorrendben egymásután ezek a legfontosabb dalforrások” Járdányi szerint is. „Közülük legnépdalszerűbb a katonaság, legkevésbbé az: a városi szolgálat.”136-25 Magasabb társadalmi fokon, tehát a falu egyik dalforrásában, a kisvárosban mindehhez hozzáfűzhetjük persze a cigányzenét, a dalárdát, a népszínművet, s napjainkban mind fokozódóbb mértékben – immár falun és kisvárosban egyaránt – a rádiót is.

Mindezek az alkalmak és dalforrások elvileg a legkülönbözőbb stílusokat foglalhatják magukban, de lényegében mind az új népdalstílust és a vele keveredő műdalanyagot terjesztik és gyarapítják. Ezen a ponton különösen érdekelhet bennünket Vargyasnak az a megállapítása, mely összefüggést lát a katonáskodás és a feszesritmusú új népdalstílus elterjedése között. Szerinte a katonáskodásnak „a múltban is megvolt ez a (dalterjesztő) jelentősége, különösen abban, hogy az új népdaltípus feszes ritmusú menetelő dallamai annyira uralomra jutottak a népzenében. Annál is inkább, mert 60–80 éve az egész lakosság résztvesz benne.”136-26 A dalolási gyakorlat e kialakult formájában, a feszes, táncszerű tempóban való éneklésben valóságos szelektáló {137.} erőt lát.137-27 Ehhez a feszes, menetelő jelleghez persze elsősorban a valóban közösségi, csoportos előadás tartozik hozzá, mint meghatározó társadalmi tényező, akár katonáskodással, akár mással kapcsolatban. Hiszen éppen ezért fűződik a fiatalság stílusa a fiatalság együttlétének alkalmaihoz, – ezért is alakult ki az új stílus egyenletesebb, közömbösebb előadó-stílusa, ezért is kellett eltűnnie belőle a régi stílus érzékeny és bonyolult ornamentikájának. „Az egyszerűsítő ízlés ellene fordult a bonyolultabb éneknek” – írja Kodály. „Az öregek, különösen Erdélyben, egészen más gégebeállítással, a közönséges beszédtől elütő, megilletődött, ünnepi vagy derűs, egyszóval sokféle hangszínnel énekeltek. A mai fiatalság éneke a beszédtől legfeljebb hangerőben különbözik.”137-28 Ez a „tárgyilagossá-válás” voltaképpen az általánossá-válás, a mindenkiévé-válás kísérő tüneménye.

S hogy ez az általánossá-válás bizonyos alig elfedett társadalmi ellentéteken is átgázolt, arra ismét Járdányi hoz fel érdekes példát. Kide községben, mint írja, 1918-ig „kétféle tánc” volt szokásban. „Az első táncba – mondja helybeli informátora – a birtokosok vehettek részt, a másodikba a lenézett családok… A művelcség is hoszta magával, ki hová járjon… A második táncba csak hejbeli muzsikus jáccot másodmagával, az elsőbe pedig másfalubeli zenészek jöttek… A második táncba mind aztat utánoszták, mint a majmok, amit az első táncból elloptak… Összesen hat-hét ilyen lenézett család vót. Vót ezeknek külön fonójok is. Baráccság nem vót a két táncbeliek köszt: már az iskolába is gyűlölték egymást…” „Abba az időbe még tartották az öregek a régi nemességet. Ezek jártak az első táncba. S a jobbágyok s cselédek leszármazottyai jártak a másik táncba. A nem nemes mind szegén vót. A zenébe nem vót külömség. A második táncbeli fiú félrehúzódva halgatta a kocsmába az első táncbelit s megtanúlta a dalokat.137-29 Bajos persze elképzelni, hogy a kétféle zenében eredetileg ne lett volna „külömség”, hiszen az első tánc, a gazdagoké, mely másfalubeli zenészeket foglalkoztatott, nyilván új, külső dallamokat is importált, különben a szegényebbek nem innen tanulták volna a maguk második táncának dalait. Annál érdekesebb, amivel Járdányi kiegészíti e híradásokat: ma már – írja – „aligha állapíthatunk meg társadalmi rétegek szerinti különbséget a dalkészletben”. – Valami hasonlót figyelhetett meg e sorok írója is negyedszázaddal ezelőtt a tolnamegyei Ozora és Pincehely községekben; birtokos urak, nagyparasztok és zsellérek, öregek és fiatalok osztály és nemzedék szerint érezhetően különböző zenei ízlése egyszeriben osztatlanná vált, amint az új stílus dalaira került sor: ezeket mindnyájan a magukéinak vallották. Az új stílus egységesítő hatása itt a szemünk láttára, mindennél erősebben érvényesült.

De nemcsak erről az egységesítő hatásról van szó. Maga a stílus már bizonyos egységessé-válás, integrálódás eredményeként jött létre; s az egységessé-válást kétségkívül idegen hatások többé-kevésbbé egyöntetű feldolgozása előzte meg. Okok és okozatok hosszú sora fűződik itt szoros láncba, hiszen az idegen hatások mögött viszont fokozott érintekzést, a régi, zártabb keretekből való kilépést, az életmód megváltozását kell feltételeznünk.

Az új népdalstílus életviszonyainak vizsgálata így csak megerősíti, amit történetének felvázolásakor gyanítottunk: hogy t. i. idegen hatások felvétele {138.} nyomán, bizonyos kitágulással és egyben általánossá-válással jöhetett létre a régiből. Társadalmi feltételei között tehát valóban ott kell keresnünk

a) az osztály, nemzedék, életközösség tagjai között intenzívebbé vált érintkezést;

b) az osztályon, életformán, sőt nemzeten kívüli elemekkel (földesúri és polgári életszférával, iskolával, várossal, nemzetiségekkel, esetleg külfölddel) megélénkült érintkezést;

c) a látókör kitágulását, nagyobb szabadságot, csoportosabb mozgékonyságot, az összetartozás új tudatát, az élettel és társadalommal való újszerű viszonyt a magatartás és végső soron az életfeltételek megváltozását.

Kérdés: hol van nyoma a magyar társadalom történetében a falusi lakosság ilyen szabadabb és mozgékonyabb életlehetőségeinek, a régi paraszti élet ilyen irányú megváltozásának a XVIII–XIX. század fordulóján? Hol van nyoma bizonyos paraszti rétegek életváltoztatásának, viszonylagos felszabadulásának, egymással való szorosabb kapcsolatának, más életformákkal való fokozott érintkezésének? És melyik parasztréteg lehetett az új stílus kialakítója, hordozója és terjesztője, – melyik került ki olyan mértékben a maga régi környezetéből, hogy jobbágyi sorsa, öntudata és magatartása többé-kevésbé gyökeresen megváltozhatott?