NÉMET NÉPIES DAL

(XVII. század)

Ei, du feiner reuter edler here mein
Sage mir, wo hast du doch die wonunge dein?
Dort an jenem wasser in freien feld, da
hab ich meine wonunge ange-stellt; im
grünen wald, der wol gestalt, da
singen die vögel manich-falt,
laub und gras ist mein ge-spas, du wackres mägdelein!

Formája teljesen magyaros (AA5BA, az első két sor ismétlésével), kezdete pedig „akaratlanul is” felidézi egy régi népszerű dallamunkat, amelyet a XVII. század egyik virginálkönyve jegyzett fel először s a XVIII. század óta számos világi és vallásos változatban terjedt el („Ritka kertben találsz télen kinyílt virágot…” „Igen fürge, mint az ürge, a nyíri dáma”, betlehemes énekek stb.); ami még nem jelenti, hogy a magyar dallam német eredetű, noha nyugatias jellege kétségtelen. A szláv hatás ez esetben is erősebbnek látszik (az említett virginálkönyv, az ú. n. Vietórisz-kódex, a Felvidéken készült, Kodály is egy nyitravidéki kéziratból közli a melódiát), s látni fogjuk, hogy a típus első magyarországi feltűnése legláthatóbb módon épp a cseh-morva jellegű mintákkal függ össze. A hasonló szerkezetű régi német népdalok közül egyik legérdekesebb az amelyik „Studenten sind sehr fröhlich” szöveggel tűnik fel Bach ifjúkori „Quodlibet”-jében (1707; AA5A5Avar, ahol a „variáns” összevont visszatérést jelent).

De az új magyar népdalstílusnak nemcsak nyugati kapcsolatai vannak. Maga a „szláv hatás”, amelyre adataink vallani látszanak, északot és északkeletet, tehát szlovák, kárpátukrán és lengyel kapcsolatot talán éppúgy jelenthet, mint északnyugatot, azaz cseh-morvát. Még feltűnőbb ez a kettősség {130.} annál a nevezetes tánc- és ritmusformánál, amelyet Bartókkal kolomejka- vagy kanásznóta-formának nevezhetünk, s amely a sorképletek egész családját foglalja magában a kilenctől tizenötig terjedő szótagszám között. Legegyszerűbb alakja talán „A szerencse tündér kerekén” („Én is olykor kedvemre éltem”) kezdetű XVIII. századi diákos dal (Thaly, Vitézi Énekek II. 326., dallama Ethnogr. 1936. 113.) meg a vele egy dallamon járó híres kuruc Tyukodi-nóta („Te vagy a legény…”, „Jaj már minékünk…”), legbővebb alakja az ú. n. „nagy politikus” (Arany János példájával: „El kell menni masirozni, kész az uti cédula”). Bartók ezt a táncformát a kárpátukrán, Kodály a mári népzenében vizsgálta, s épp Bartók volt, aki közvetve az egész új magyar népdalstílust belőle származtatta.130-10 Egyideig azt hittük, hogy csak keletről jöhetett, sőt talán régi keleti örökség; a nyugati középkor azonban valósággal duskált e „vagáns-forma” különböző képleteiben, Walter Mapes, az Archipoeta és goliard-társaik kedvelt versformájában („Meum est propositum in taberna mori!”), – s csak egy kissé kell kiszélesítenünk a kutatás körét, hogy felismerjük benne az antik és nyugati világ egyik, Sophoklestől Schillerig és Beethovenig (IX. szimfónia örömódája) állandóan visszatérő dallamformáját. Így már alig lephet meg, ha Németh Gyula kutatásai legújabban Balassi Bálint török mintái között is kimutatják,130-11 sőt, hogy ott szerepel a klasszikus arab versminták között is, „ramal” néven. A magyar költészet legalábbis a középkor vége óta ismeri ezt a formát: a Winkler-kódex és Peer-kódex egyházi énekeiben éppúgy megtaláljuk, mint Szabatkay Mihály Cantiojában, Tinódi „Sokféle részögös”-ben és egyebütt; kedvelt képlete a XVII. századi táncdaloknak is, s nem érdektelen, hogy egyik jellemző példája („Egy szép szelíd kis solymocskám sugárszárnyait”) épp a „Tót táncnóta” feliratot viseli a Teleki-féle kéziratos énekeskönyvben. Nevezzük tehát vagánsnak vagy ramálnak, kanásznótának vagy kolomejkának, egyre megy, a lényeg, hogy ebben a magyar népies és népi formában is nemzetközi találkozás ment végbe130-12 s hogy ez a találkozás zenei téren épp az új magyar népdalstílusban érlelte meg legszembenűtőbb eredményeit. Persze, ha most már a ritmusképletre is ügyelünk, nemcsak a dallam szerkezetére, szemünk láttára kezd mélyülni és tágulni a dallamstílus élettörténete; hiszen most már nem a XVIII. vagy XIX. században látjuk az eredetét, hanem a XVI.-ban vagy még előbb.

Tovább azonban nem is szükséges e szálakat követnünk. Akár a szláv hatás gondolatához ragaszkodunk, akár tetszetősebbnek tűnik a balkáni, a török, az olasz, a francia, az antik vagy a német inspiráció gondolata, annyit meg kell állapítanunk, hogy az új magyar dallamstílus, amelynek kiterjedését és kapcsolatait itt nyomozzuk, nemcsak terjedékenyebb, hanem idegen hatásoknak nyitottabb is, mint elődje, a régi magyar népi dallamvilág. Ez a megállapítás csak szervesen kiegészíti, amit előbb már mondottunk róla: hogy rugalmasabb és társasabb jellegű elődjénél. Kétségtelennek látszik, hogy az ilyenfajta újszerű történelmi képződmény mögött annak a közösségnek változott magatartását kell keresnünk, amely az új stílust létrehozza vagy átveszi, hordozza és terjeszti, – a magatartás, az élethez és alkotáshoz való viszony újszerű, szabadabb és rugalmasabb, nyitottabb és „érintkezőbb” formáját, azt a rendszerváltozást, amely az ilyen történelmi fejlemények feltétele. Megváltozott {131.} magatartás pedig megváltozott helyzetet jelent; alighanem helyes úton járunk tehát, mikor ezt vagy ilyesfélét kezdünk keresni az új magyar népdal történetében is. De hogy ebben valóban megbizonyosodjunk, előbb az új stílus elterjedésének főbb állomásait kell, legalább hozzávetőlegesen, rekonstruálnunk.