JEGYZETEK

160-1
Közzétette E. Ferand: Die Improvisation in der Musik. Zürich 1938. 404.:

161-2
E három táncdarab közös ősének látszik a „Ma chère dame” vagy „Hélas madame” szövegű francia táncdal (basse-danse), melyet XV. századi párizsi és bayeuxi kéziratokból ismerünk. Lásd hangjegyfüggelékünk 3a) számát. (M. Dolmetsch: Dances of England and France from 1450 to 1600, London 1949. 32–33. nyomán. Változata: Gaston Paris: Chansons du XVe siècle, Paris 1875. 47. sz.

162-3
E négy táncdarabnak úgy látszik, közös őse Claude Gervaise francia zeneszerzőnek egy 1556-ban megjelent „Branle de Bourgogne”-ja (H. Expert: Les maîtres musiciens de la renaissance française XXIII. Paris 1908. 85–86.). Lásd hangjegyfüggelékünk 8a) számát. Nem tudjuk persze megállapítani, nem használt-e fel Gervaise valami hozzákerült keleteurópai tándallamot.

163-4
Thurston Dart közléséből (New sources of virginal music, Music and Letters XXXV. 1954. 95, 97, 98.) legutóbb a Phalèse-féle allemande három további lelőhelyéről értesülök: előfordul Jan Fruyter 1565-ben Antwerpenben kiadott verses „Prédikátor”-fordításában, 36. dallamként, „Frisch Meechdelijng” cím alatt; megvan az 1570 körüli dublini virginál-kéziratban; és megtalálható az 1599-ből való, Suzanne van Soldt-féle virginálgyűjteményben is, ahol ismét „Almande brun semmedelijn” a felirata. A dallam elterjedése így Angliáig, Írországig nyomonkövethető.

{183.} 164-5
1490-ben Milanóban, 1494-ben Innsbruckban említenek magyar vagy magyaros táncot; utóbbi alkalommal az is kiderül, hogy az „ungaresco” az allemande-hoz hasonló lassú sétálótánc. (Lásd A. Pirro: Historie de la musique de la fin du XIVe siècle à la fin du XVIe, Paris 1940. 148–149.) Magyar táncosok Róma és München közönségének elismerését is kivívják e korban (Gragger R.: Magyar népballadák, Bpest, 1927. 18.)

165-6
Újabb kutatások valószínűvé teszik, hogy ez a téma s a vele kapcsolatosan ostinato-gyakorlat spanyol népi eredetű. (Georg Reichert: Der Passamezzo. Probleme der Instrumentalmusik im XVI. Jahrhundert. Kongressbericht, Gesselschaft für Musikforschung, Lüneburg 1950. 94–97.) Más Gombosi Ottó nézete (Italia: patria del basso ostinato, La Rassegna Musicale 1934. I. 14.).

165-7
Ezek a népi hangszeres kiséretmód máig érvényes tényezői; lásd Ligeti György idevágó megállapításait az 1953. évi Kodály-emlékkönyvben: Egy aradmegyei román együttes c. a. (401. l.)

167-8
A magyar népzenében ma is népes családja virágzik a sapphikus-ungaresca típusnak. Közte és a XVI. századi táncdallamok között eddig nem sikerült összefüggést kimutatni, ha csak nem számítjuk ide az „Apor Lázár táncát” (l. a XVII. század magyar világi dallamai 1950. 31. sz.), melynek változatai máig élnek a székely, csángó, román, szlovák és lengyel népzenében. Régi lengyel táncok élő népi formáiról lásd egyébként Krystyna Wilkowska tanulmányát: Ze studiów nad klasowym obliczem tanców polskich w epoce Renesansu, Studia Muzykologiczne I. Kraków 1953. 214.

169-9
Főleg E. B. von Birckenstein „Ertz Herzogliche Handgriffe” című mérnöki szakkönyvének (Augsburg 1686) néhány magyar várat (Kapronca, Éleskő, Varannó) ábrázoló rézmetszetéről van szó; itt a várak előterében táncoló magyar hajdúk vagy parasztok láthatók.

170-10
Érdekes végigkövetni a fogalom változását, a fegyveres pásztortól és végvári gyalogostól az urasági cselédig, az olyan történelmi dokumentumokban, mint a legutóbb kiadott „Jobbágylevelek” (1951) 3., 35., 47., 62., 96., 101., 122., 128., 136. és 148. száma. („Hajdúk és egyéb szolgák” először 1640-ben, „urunk hajdúi” először 1676-ban tűnnek fel itt.) A hajdúkról még: Komáromy András, A szabad hajdúk történetére vonatkozó levéltári kutatások 1898 (Ért. a tört. tudományok köréből XVII. 6.); Esze Tamás, II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata 1951. 34. s köv., ua.: Irodalomtört. Közlemények 1953. (LVII.) 12–13 (A szegénylegények éneke); Tr. Ionescu Niscov: Haiducia si cintecele haiducesti, Rivista de Folclor III. Nr. 2. (Bucuresti 1958) 113–24.

170-11
„Hajdú, aki a dudát fújja” – mondja egy cseh adat is 1577-ből (l. Ethnographia XVII. 1906. 315.).

174-12
Főleg a lengyel táncok divatbajötte, arányuk ugrásszerű felszökése jellemző ebben a korban; az egy Matthaeus Waissel (Waisselius) 1591–92-i tabulatúrás kiadványaiban 48 lengyel tánc szerepel 44 német táncdarabbal szemben, holott e kiadványok nyilván a német közönség használatára készültek.

176-13
Mindenesetre figyelemreméltó Adrian Petit Coclicus-nak, Josquin tanítványának fogalmazása (1552), mely a „musica reservata”-ban elsősorban a szövegértelmező, szöveghez-simuló zenét hangsúlyozza, olyan zenét, amely „élő szellemet ad a szavaknak”. Ez a fogalmazás kétféle iránnyal látszik szembeállítani a „musica reservata” eszményét: a régebbi németalföldi mesterek nagyrészének elvont-figuratív stílusával, mely elhanyagolta a szöveg közvetlen igényeit; és a „musica comuna” irányával, mely nyilván a népies-táncszerű ritmikát kedvelte s ezért nem vállalta a szöveg pontos, irodalmi lelkiismeretességű szolgálatát. A „musica reservata” iránya így szinte pontosan tükrözi a humanisták emberi és társadalmi helyzetét a XVI. század közepén: állandó „harmadik úton” a sorvadó akadémizmus és a mind követelőbb népszerű törekvések között. – A jó zene egyébként Palestrina nézete szerint is mindenekfelett „életrekelti a szöveget, értelméhez híven” (egy 1570-i levelében: „il dare spirto vivo alle parole secondo il significato”; 1. Acta Musicologica XXV. 1953. 156–57. Jeppesen közl.) V. ö. még B. Meier: Reservata–Probleme, Acta Musicologica XXX. 1958. 77–89.

178-14
Marx: A tőke, Bp. 1949. 776., 774.