| 1. | TARTALOM | JEGYZETEK |
Lássuk, milyen kép alakul ki a magyar énekmondókról és zenészekről a puszta adatok alapján. A következőkben megkíséreljük ez adatokat lehetőleg hiánytalanul, időrendben összeállítani; mellőzzük a „hét magyar” problémáját, mint amely nem tartozik szorosan tárgyunkhoz. A felsorolásban közvetlen forráshely megjelölése nélkül szerepelnek azok az adatok, melyeket a Wenczel-féle Árpádkori Új Okmánytárból, az Anjoukori Okmánytárból, a veszprémi káptalani levéltárból, a Zichy-, Sztáray-, Szent-Iványi-oklevéltárból és a Hazai Okmánytárból a kérdés irodalma, nevezetesen Szilády tanulmánya és Sebestyén Gyula három idevágó műve, ismételten felsorolt,25-20 valamint Szamota–Zolnai Magyar Oklevélszótárnak adatai. Az egymáshoz tartozó, ugyanegy dologra utaló momentumokat az összefoglalásokban fogjuk egybevetni.
Igrici (Ygricze) felu első előfordulási helyének régebben Szent István zalai apátságot alapító oklevelét tekintették (1019; Századok, 1882, 31.); újabban ez az oklevél hamisnak (XIV. századinak) bizonyult (l. Karácsonyi, Szent István király oklevelei, 1891, 114, Szentpétery Imre, Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, I., 1923, 4. l., 7. sz.).
1112. Kürtös. 1138. Sipos, Doboss helynevek (Száz., 1882, 33.).
1200 körül. Anonymus, Gesta Hung. négy helyen említi a joculatorokat: 1. A Prologusban: …si tam nobilissima gens Hungariae primordia suae generationis et fortia quaequa facta sua, ex falsis fabulis rusticorum, vel a garulo cantu joculatorum quasi somniando audiret, valde indecorum et satis indecens esset. 2. A 25. fejezetben, Tuhutum vállalkozásáról: Ut dicunt nostri joculatores: omnes loca sibi acquirebant stb. 3. A 42. fejezetben, Lél, Bulcsú, Botond hadairól: Quorum etiam bella et fortia quaequa facta sua, {26.} si scriptis praesentis paginae non vultis, credite garulis cantibus joculatorum et falsis fabulis rusticorum, qui fortia facta et bella Hungarorum, usque in hodiernum diem oblivioni non tradunt. 4. A 46. fejezetben. Árpád és vezérkarának bevonulása Attila városába, Óbudára; áldomás Attila palotájában: …omnes symphonias atque dulces sonos cythararum et fistularum, cum omnibus cantibus joculatorum, habebant ante se.
1219. II. Endre Regus nevű felvinci udvornicus-a.
1244. IV. Béla Igrech falut, a pozsonyi várbeli joculatorok Barzanch-folyó mellett fekvő birtokát (Igrech villam Joculatorum eiusdem Castri nostri [Posoniensis] circa fluvium Barzanch) a kápolnai Szent Erzsébet egyházhoz csatolja.
1251. Pál országbíró és zalai főispán királyi meghagyásra rendezi a zalai Igrichben lakó királyi joculatorok birtokát (terram Joculatorum suorum de villa Igrych in Parochia Zaladiensi existencium) s erről oklevelet ad a joculatoroknak (iaculatoribus Regis).
1253. Chiper (Csiper) joculator Karcsáról, a pozsonyi várnépek között.
1254/55. IV. Béla megerősíti Pál országbíró 1251-i okiratát, a zalai joculatorok kérésére (accedentes in nostram presentiam Joculatores nostri de villa Igrich).
1267, 1279. Igrichteluk, Igruchteluk (Torda m.).
1272/1325. Terra Goydusbogdan vocata.
1273. Zumbot (Szombat) iaculator (Mária királyné, IV. Béla felesége, IV. László nagyanyja, Urbana birtokot birtokot adományozta volt Zumbotnak).
1277/1344. „Laurencii Enekus nuncupati” (zalamegyei okl.).
1279. A budai zsinat 8. constitutiója tiltja, hogy egyháziak a mimusokat, histriókat és joculatorokat hallgassák: Clerici officia, vel commercia non exercant, maxime inhonesta: mimis, histrionibus, & joculatoribus non intendant, & tabernas prorsus evitent… (Péterfy, Sacra Conc. I. [1741.] 108.)
1280, 1288, 1351 k. Igrichi (Borsodban).
1288. Hamzou királyi joculator a somogyi Lulla (Lölle) birtokon.
1289. IV. László (az erdélyi) Igrechi-t a kézdi székelyeknek adja. – 1291. III. Endre megerősíti az adományozást.
1292. III. Endre (a zalai) Igrichy joculator-telket (quandam terram ioculatorum nostrorum Igrichy uocatam) Duruzlónak, megmentőjének adományozza.
1293. Egy 1263-i adományozás kapcsán Liptó vármegye déli részén egy joculator fiát említik (ubi cuiusdam ioculatoris filius dicebatur residere). (Sebestyén, Magyar honfogl. mondái, I. 171. l. Ethn. 1902. 333. l.)
1296. Mykon (Mikó, Mihály) joculator fiainak telke a veszprémmegyei Kál határában.
1297/1344. „Magistri Laurencii Enekus nuncupati.”
1311. „Possessiones Kerekeghaz et Igrechteluk uocatas.”
1313. „Villam Igrech ioculatorum eiusdem Castri” (Posoniensis).
{27.} 1316. „Possessionem Igrichy vocatam in Com. Zaladiensi existentem.”
1323. „Possessiones eorum Igricy et Pyliskezeg nuncupatas in Com. Zaladiensi existentes.”
1326. Kobzosnak nevezett János, szabadi „homo regius” (Johannes dictus Kobzus de Zobodi).
1327. „Possessionem Igrici vocatam in Com. Zaladiensi iuxta Kopurnuk existentem.”
1329. Thomas ioculator de villa Igrechfolva (Pozsony m., Csallóköz). Ethnogr. 1902, 285. l.
Megszakítjuk itt az adatok listáját, mert, ha egyik csoportjuk, nevezetesen az „Igrichi” birtokokat illetők csoportja, egyideig változatlanul folyik is tovább a következő időszakban, általában mégis azt fogjuk tapasztalni, hogy a XIV. század folyamán némileg megváltozott viszonyokkal kerülünk szembe. Épp ezért szükségesnek érezzük az adatokból eddig megállapítható tények leszögezését.
Az eddigiekből kitűnik, hogy: 1. A XIII. század joculatora énekmondó, aki Anonymus korában még a honfoglalás mondáit énekli. 2. A joculatoroknak két, hivatalos jellegű telepéről tudunk: egyik Pozsony megyében van, az itt lakó joculatorok, úgy látszik, a pozsonyi várnépek közé tartoznak; 1244-ben és 1313-ban Igrech néven említik, 1253-ban egy karcsai joculatorról hallunk, aki a pozsonyi várnépek közül való, 1329-ben a csallóközi Igrechfolva-ról esik szó (ez talán azonos az 1244-i és 1313-i Igrech-cel); a másik telek Zala megyében van (1251, 1254–55, 1292, 1316, 1323, 1327), itt – talán 1292-ig – királyi joculatorok éltek. 3. A többi Igricről nem tudjuk, van-e köze a joculatorokhoz; nem tudjuk, nem egyszerűen régi szláv (nevezetesen szláv zenészektől nyert) nevüket megőrző, de a magyar énekmondókkal semminemű kapcsolatban nem álló helységekről van-e szó? 4. A két, magyar énekmondókkal kapcsolatos Igrici helységnek nevén kívül semmiféle szláv relációja nincs. Az Igric helynévnek és a joculatoroknak e kettős találkozása kétségkívül nem véletlen; arra is gondolhatunk, hogy a szláv telep eredeti rendeltetését a köztudat még könnyen összekapcsolhatta a joculatorokkal, de általános következtetést nehéz belőle levonni. Nem mutat szlávságra a névszerint megemlített magyar joculatorok neve sem (túlnyomó részt kétséget sem enged: Csiper, Szombat, Hamzó, Mikó, Tamás), valamint a két joculatortelken kívül feltűnő joculatorok tartózkodóhelye sem (Veszprém, Somogy; Liptóban egy joculator fiát említik). Éppily kevéssé a téma, melyről énekelnek s vele a szerep, melyet a magyarság között betöltenek (Anonymus). 5. A két helységnéven kívül, mely a joculatorokkal összefügg, egyetlen nyomát sem találjuk az igric-nek, mint a joculator név szinonimájának; az „igric” szó, foglalkozás jelölésére e korszak dokumentumaiban nem fordul elő. Semmi sem bizonyítja, hogy az Árpád-kor magyar énekmondóit igriceknek nevezték. Ezideig csak latin nevüket, a joculatort ismerjük. 6. Bizonyos, hogy egyes körökben némi animozitással találkoznak; de ez az animozitás egyelőre annyira elenyésző, annyira nem talál komoly kifejezésre, hogy a külföldi analógiák mellett szinte szóra sem érdemes. Mindössze annyi történik, hogy Anonymus két helyen „garrulus”-nak bélyegzi az énekmondókat, akiket {28.} különben citál, s hogy az egyház a korszak vége felé jónak látja tagjait arra inteni: ne hallgassák a joculatorokat. Ebben a tilalomban talán figyelemre méltóbb a társaság, melyben a joculatorok feltűnnek, mint a határozat szigorúsága: mimus, histrio, korcsma… (Külföldi zsinatok hasonló felsorolásait l. Piper, Die Spielmannsdichtung, 1887, II. 275.) Úgy látszik, a joculator nemcsak az udvarnál énekel, nemcsak királyi mulattató, de alsóbbrangú társaságban, a nép között is szóhoz jut, ahogyan valószínűleg a várnépek között szerepelt; s hogy Anonymus a paraszti mendemondával együtt rá is, mint a nemzet értesüléseinek forrására utal, talán szintén azt bizonyítja, hogy ugyanegy énekmondó viszi a szót „fent és lent”, – ami természetes is, hiszen a magyarság e korban távolról sem differenciálódott még egymástól élesen elhatárolt társadalmi rétegekre. (Ami a joculator „hivatalos” állását illeti bizonyos idegen analógiáit külföldi dokumentumokból ismerjük; Németországban nem egyszer használják a „joculator ducis”, „joculator episcopi” címet;28-21 a „Kunigreich vahrender Lüte”28-22 dokumentuma éppúgy idevág, mint Ph. Mouskes verse, melyben Nagy Károly szemére hányja, hogy a Provence-ot ménestreleknek osztogatta el.28-23 De a joculatoroknak olyanfokú udvari helyzete, királyi szolgálata és javadalmazása, mint Magyarországon, úgy látszik, ismeretlen a külföldön.) Az egyház kezdődő idegenkedését talán a nép szórakoztatása, talán pogány elemek konzerválása, mindenesetre valami határozott világi jelleg magyarázza; hogy eddig ez a világiság nem okozott éles elkülönülést a hallgatóságban, azt épp az bizonyítja, hogy ilyen intézkedésnek most szükségét érzik. 7. Semmiféle adatunk nincs rá, hogy az Árpád-kori joculatorok elsősorban hangszeres mulattatók lettek volna; erre maga a „joculator” elnevezés sem utal. Hogy hangszeren kísérték éneküket, hogy egyáltalán játszottak hangszeren, kétségtelen; erre mutat a következő korszakban fellépő átalakulásuk, megoszlásuk, általában az új kép, mely a XIV. században elénk tárul. De a XIII. században még, úgy látszik, elsősorban énekmondók. És itt figyelemreméltó, hogy a joculatort illető külföldi adatok ugyanily sokoldalúságról tanúskodnak: sokféle hangszer és bűvészprodukció ismerete mellett roppant énekes mondaanyagban való jártasság jellemezte őket. (F. Diez i. m. 38–39. l.) 8. Témáikban már megjelenik az a csodálatos „nagy emlékezet”, mely ma már csak a népi éneknek sajátsága, de régi századokban a nemzet közös vagyona volt. Anonymus még a honfoglalás mondáit hallja az énekmondóktól (ez mintegy háromszáz évnyi distanciát jelent), Turóczi korában Kontról énekelnek a lantosok, Liszti püspök a kenyérmezei diadalt hallja korcsmai hegedősöktől, Istvánffy Miklósnak még alkalma van rá, hogy Zách Feliciánról szóló hegedős-éneket halljon – harmadfél évszázad multán; s Oláh Miklós (Hungaria et Atila 1536, II. 2.) még „haláltalan” Detréről, Cuspinianus (Oratio protreptica 1526) Kinizsiről, Báthori Istvánról, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról, Bél Mátyás még Toldiról mondott énekekről tud. A hét vezérről szóló pogánykori énekek közül egynémelyik, úgy látszik, még 1100 táján ismeretes volt. (L. Jakubovich Emil: Honfoglalási hősi énekeink előadásformájához, Magyar Nyelv, 1931. 265. Hősdalok és mondák fennmaradásának problémájáról, továbbéléséről a különböző népek között l. még Király Gy.: A magyar ősköltészet 1921. {29.} 74–77, 86–106, 112–114. l.; Grexa Gy.: A Csaba-monda és a székely hún-hagyomány 1922. 55.; Hóman B.: A magyar hún-hagyomány és hún-monda 1925. 51–52, 86–88. l.) A magyar múltnak ez a közös nagy memóriája kétségkívül épp a magyarság belső megbontatlanságával függ össze; csak egységes kultúra tud így emlékezni a maga múltjára: s valóban, az elmúlg századoknak ez az élő hatalma mindig azt a réteget hatotta át legerősebben, mely legnagyobb részét örökölte, mentette át az egykori közös, népi kultúrának. Így maradt meg máig a magyar parasztságban.
Folytassuk ezek után az adatok felsorolását.
Magyar Pál gimesi várnagynak (1324–55) egy iskolamester joculatort ajánl s megemlíti, hogy a joculatorok az ő lakodalmán nagy vígságot keltettek (Dézsi Lajos: Magyar tört., tárgyú szépirodalom 1927, 9. l.)
1331. „Cuiusdam possessionis Igrici vocate in Com. Zaladiensi existentis.”
1337. „Thome istrionis hospitum de eadem” (Sztranyán határában).
1337. „ad quendam campum Igrischtya vocatum” (Ung m.).
1340. „Igricy in Com. Zaladiensi.”
1347. Nagy Lajos helybenhagyja Pál országbíró 1346-ban Visegrádon kiadott ítéletlevelét; utóbbi a pestmegyei Regteluk-birtokot, mely nevét kihalt birtokosaitól, a reguseknek nevezett comibatoroktól (a királyi cselédek, kondicionáriusok egy csoportjától) nyerte (combibatorum Regalium condicionariorum vulgariter Regus dictorum), megerősíti Lóránd comes budai aranykémlő és esküdt birtokában.
1351–52. Gajdos-(Bogdány-)ban még a „trumbatores domini regis” laknak (M. Nyelv, 1921, 120. l.).
1358. Pozsony vár síposainak csallóközi birtoka Egyházaskarcsa határán (fistulatoribus seu instrionibus castri Posoniensis) (Anjoukori Okmánytár, VII. 1920, 29. l.).
1358. Stephanus fyellator telke a geredchei határban.29-24 – „Eandem possessionem Kurtusmeger titulo Buccinatorio hereditario Jure.”
1364. Nicolaus dictus Kobzos (Zemplén m.).
1377. Martinus Joculator vel Fystulator.29-25
1379. „Possessiones Jgrichy et Felseutenk ac Kublus.”
1396. Stephanus dictus Hegedews.
1399. Johannes dictus Hegedes.
1400. Johannes Hegedus. – 1400/1403. Johannes Sypus.
1402. Mathe dictus Gaydus.29-26 – „Briccio dicto Sypus.”
1406. Valentius Hegedes. – Jacobus dictus Kyrthus.
1412. „Dicte possessionis Igrichy” (Zala).
1416. Johannes Gaydos. – Martinus dictus Gaydos. – Stephanus Sypos.
{30.} A kép néhány pontján megváltozott. 1. A „joculator” név értelmi eltolódást mutat; a Magyar Pál-féle híradás lényegében mulattató szerepüket hangsúlyozza, de ez a vonás még közvetlenül kapcsolódik az „első korszak” főbb momentumaihoz. Döntőbb az a különbség, melyet az 1358-i és 1377-i adat bizonyít; előbbi nyilvánvalóan ugyanazt a telket, melyet eddig a pozsonyvári joculatorok telkének neveztek, Pozsony vár síposainak birtokaként jelöli meg, utóbbi a „joculator” nevet mintegy magyarázza a „fystulator”, vagyis sípos névvel. Több joculator-névvel ezután nem is találkozunk. Úgy látszik tehát, a joculator fogalma kettős átalakuláson ment át a XIV. században: részben mulattató jellege lépett előtérbe (ezt „lezüllésének” további nyomai kézzelfoghatóan fogják bizonyítani), részben határozott hangszer játékosára korlátozódott. 2. Ugyanekkor az udvarnál és egyebütt világosan előtérbe lépnek az egy határozott hangszerhez fűződő zenész-funkciók; a hegedősök száma már feltűnésük évtizedében meglepően nagy. Az átalakulást talán úgy kell képzelnünk, hogy a joculator nemcsak sípossá lett, de belőle indult ki a hegedős és később a lantos is; a „gajdos”, kürtös és már korábban a „trumbator” név szereplése talán a régi síposnak újabb udvari pozícióit jelzi. Mindenesetre bizonyos, hogy most jelentékeny differenciálódás indul meg; a joculatorok többé-kevésbé egységesnek látszó „rendje” többféle csoportra szakad vagy többféle csoportnak adja át a helyét: az egységes szerepkörből kiválnak a főbb funkciók és önálló keretek közt kezdenek kialakulni. 3. A királyi combibatorokkal, regesekkel olyan külön csoport bukkan fel, melynek szerepéről, jelentőségéről eddig semmit sem tudunk. Eredetük is teljesen bizonytalan; mint láttuk, Moór Elemér szlávoknak, Réthei Prikkel magyaroknak tartja őket. Nem ismerjük a joculatorokhoz való viszonyukat sem. Mindennek tisztázását csak további adatoktól remélhetjük. 4. Az „igric” névvel foglalkozás, hivatás értelmében, ebben az évszázadban sem találkoztunk.
1410–20 körül. Schlägli szójegyzék. 2003 palpominus – igrech. 2019. icolator – kurvas pacochas (pakocsás, tréfacsináló v. ö. uo. 2071. iocosus – pacochas).
A Budapesti Glosszák latin kódexében: „utrum corpus Christi debet dari instrionibus (az syposoknak)? Respondetur quod non, quia nec divinae majestati, nec ecclesiasticae disciplinae competit, quod eis corpus Christi daretur.” (Száz. 1882. 31. Szilády, Sermones Dominicales, 1910. II. 81.)
Uo.: „Sed nunc multi sunt de natura joculatorum Sodh, qui semper volunt comedere de alieno, et nunquam de suo…” (RMKT. V. 351., Szilády i. m. I. 411. L. Nyelvőr XXIII. 489–90.) Uo.: „istrionibus (tubas chwfhnak aut fistulatoribus)…” (Szilády i. m. II. 538.)
Az „Ofner Stadtrecht” (a XV. sz. első feléből) 184. pontja a „fiedler, lauthen schlaer… posawner, pheifer, fidler, pauker” úrnapi szolgálatáról rendelkezik. (Michnay–Lichner: Ofner Stadtrecht, 1845. 110.)
1424. Paulus Hegedews. – 1424/98. Thome Sypos.
1426. Petrus Hegedews. – Stephanus Enekes.
1427. „Prediis Ekerithotheleke Iglycitheleke.”
1428. Gregorius Lautos. – Franciscus Lautos. – Franciscus Trombithas.
1429. Petrus Enekes. – Johannes Sypus.
1429. Igreczverse (Erd. Múz. 1894. 38. l., Ethnogr. 1908. 346. l.)
1434. Paulus Hegedes. – Georgius Lauthus.
1435. Jacobus Lawthus. – Blasius Lautus. – Georgius Sypus.
1437. Simon hegedes. – Kilianus Lantus. – Petrus Lautos.
1447. Georgius Kwrthws. Georgius Kyrthes.
1449. Blasius Igrecz de Agria. – Blasius Lawthus. – Paulus Sipos. – Stephanus Lanthos.
1454. Martinus Hegedews. – Blasius Enekes.
1459. Petrus Hegedews. – Barnabas Lauthos. – Stephanus Sypos.
1460. A szepesi zsinat 38. kánona megtiltja a papoknak, hogy mimusoknak, histrioknak, síposoknak, lantosoknak Krisztus alamizsnájából adjanak: „(Clerici nostrae jurisdictionis) Mimis, histrionibus, fistulatoribus, lutinistis de Elemosyna Christi, quae pauperum est, non tribuant.” (Péterfy, Sacra Conc. I. 209. l.)
1463. Clemens Sypus. – Joh. Sypws. – Valentinus Thorombitas.
Következik két kódex, melyek a század első feléből erednek, de másolatuk ideje alapján itt említhetők:
1466 körül. A Bécsi kódex (125., 126., 127. l.) ismételten említ „igreć kesseg”-et, úgy látszik „hangszer” értelmében. (Dániel III. 5., 7., 10. Először az arameus „szabká”-t fordító latin „sambuca” szót adja vissza „bozfaban alkotott igreć kesseg”-gel, – a 15. versben már egyszerűen „sambukos”-nak nevezi, – másodszor az „omnis generis musicorum” kitételt fordítja „minden igreć kesseg nemzesenek” fordulattal. L. Nyelvemléktár I. 73–4.) Vö. EPhK 1917. 85–86. l. Sebestyén (Magyar honfogl. mondái I. 183–84. l.) bozdafából készült sípnak érti az első kifejezést. – 223. l. a „cantica lyrae tuae” kifejezést (Ámósz v. 23., a héber „nebel”-t említ) így fordítja: „te igrec kessegidnec ennekit”. (L. Nyelvemléktár I. 129.)
A Müncheni kódex (1466-ig) Máté IX. 23. versében a „vidisset tibicines” kifejezést így fordítja: „lattauolna ot az igrèceket”. (Nyelvemléktár I. 208.) (Itt tehát igrec = sípos. A Jordánszky kódex sypost mond.)
1468. Blasius Lautus. – Petrus Lanthws. – Stephanus Lalthws. – Benedictus Sypos. – Joh. Sipus.
1472. „In possessione Igryczy vocata in com. Borsodiensi.”
{32.} 1475. Nicolaus Enekes. – Clemens Sypos. 1475/1508. Ambrosius Gaydos.
1478. Martin Hegedes. – Emericus Lawthus. – Stephanus Lawthus. – Michael Lalthos.
1479. Clemens Hegedes. – Emericus Sypos.
1481. Vinc. Enekes. – Martinus Trombitas.
1482. Antonius Lawthws. – Vincencius Sypws.
1484. Franciscus Lanthos. – Andreas Lalthws. – Philippus Hegedes.
1485. Franciscus Lawthos. – Valentinus Lanthos.
1485. Galeotto Marzio: De egregie, sapienter, jocose dictis et factis Regis Matthiae, Cap. XVII. Mátyás asztaláról. „Sunt enim ibi musici et citharaedi qui fortium gesta in lingua patria ad mensam in lyra decantant. Mos enim Romanorum hic fuit, et a nobis defluxit ad Hungaros. Cantatur autem semper aliquod egregium facinus: nec deest materia. Nam, cum Hungaria in medio hostium diversarum linguarum sita sit, semper rei bellicae habet fomitem. Amatoria autem carmina raro ibi cantantur, et ut plurimum gesta in Turcas, in medium veniunt, non sine sermone concinno. Hungari enim sive nobiles, sive rustici sint, eadem fere verborum conditione utuntur et sine ulla varietate loquuntur: eadem enim pronunciatio eodem vocabulo, similes accentus, ubique sunt. Nam ut de italia loquar, nobis tanta est loquendi varietas: ut civis a rustico, et rursus Calaber a Tusco, tantam habeant in sermone dissimilitudinem, ut difficultatem intelligendi maximam praebeant. Sed apud Hungaros ut diximus, eadem loquendi forma vel exigua admodum differentia est: Unde fit, ut carmen linguâ Hungaricâ compositum, rusticis et civibus mediis et extremis eodem tenore intelligatur.”32-27 – Udvari síposokról, kürtösökről, hárfások-(lantosok)-ról uo. Cap. XXIV. – Lanttal kísért énekről Báthori Miklós váci püspök házánál: uo. Cap. XXXI. – A Roland-énekekről uo. Cap. XII.
1488. Thuróczi János Krónikája Kontról: „…quem nostrum evum viribus et virtute non minus preclarum ne dum loquitur verum et resonanti lira canit.”
1492. Benedictus Hegedes. – Stephanus Torombitas.
1493. Laurencius Lanthos. – Petrus Sypos.
Bonfini: Rerum Hungaricum Decades (–1496), IV. Decas, 6. könyvében megemlíti a kenyérmezei csata után (1479) mondott katonai énekeket: „Coena non sine militari cantu transacta, incomposito extemporalique carmine ducum procerumque laudes concinuere, mox incalescente Baccho, militarem pyrrichiam saltarunt. Cum adhuc armati martiales choreas agerent, elatis in numerum clamoribus cuncta complebant; item, cum in publicae hilaritatis monumentum, quotusquisque miles gestu motuque corporis aliquid ageret, quo risum a caeteris exigeret, Paulus saltare jussus… subsiliit…”)32-28
1499. Michael Thothhegedews. – Michael Trombitas. – Benedictus Sypos.
1502. Paulus Hegedews. – Matheus Lanthos.
A Virginia-kód. (XVI. század eleje) gyónótükörében (4.9: „Halasomba vetkeztem mert wrwmest hallgatam vygsagokat, hangosagokat, enek mondasokat…”
A Nádor-kódex (1508) a nyelv bűnei között (691.) az „igreczseegh”-et, a Nagyszombati kódex (1512–13) hasonló helyen (356.) az „igrich bezed”-et említi.
1509. Mich. Lalthos. – Johannes Hegedes. – Michael Hegedews.
1510. Joh. Lawtus. – Ambrosius Thorombythas.
Mellőzzük a további adatok felsorolását, mert lényeges vonással nem bővítik többé a képet; mellőzzük továbbá az udvar szorosabban vett zenei életére vonatkozó adatokat is,33-29 mert távolesnek vizsgálódásunk tárgyától. Befejezésül itt még egy adatot idézünk, mely kutatásunk körébe vág.
Az 1523-i brassói „Stadthannenrechnung”-ban olvassuk: „Item illi ioculatori, qui se de turri ecclesiae in laqueo usque ad domum domini Johannis Benckner iudicis dimiserat, bibales et vinum datum pro flor. 4. asp. 6.” (Quellen zur Gesch. der Stadt Kronstadt in Siebenbürgen I. 1886. 504.)
Foglaljuk most össze, milyen változást mutat az utóbbi korszak a megelőzőhöz képest. 1. Mindenekelőtt azt láttuk, hogy megjelent az „igric” név (először a schlägli szójegyzékben), még pedig kétféle értelemben: részben alakoskodót, kóklert, mutatványost jelent – s úgy látszik, ehhez az értelmezéshez kapcsolódik később a Nádor- és Nagyszombati kódex „igricség”-e, „igric beszéd”-e, kétségkívül a rút, útszéli beszéd értelmében; részben általában instrumentalistát (Bécsi kód.), nevezetesen sípost (Müncheni kód.) jelölnek vele. Előfordul végül két személynévvel kapcsolatban is (1446, 1449), talán szintén „muzsikus” értelemben. Egyet mindenesetre megállapíthatunk: az igric név a XV–XVI. században mutatványost vagy hangszeres muzsikust jelent, de kimutathatólag énekmondó értelmében ekkor sem szerepel sehol. 2. Ami a joculatort illeti, azzal ebben a korszakban már nemcsak énekmondó-minőségben nem találkozunk, de „muzsikus” értelemben sem ismerik: bohócot, tréfacsinálót, komédiást értenek alatta (schlägli szj., Budapesti Glosszák kódexe) vagy – valamivel később Brassóban – mutatványost (1523). A joculator tehát részben külföldi névrokonának nívójára került (Diefenbach Novum Glossariumában gesticulator: ioculator, az előbbinek viszont a schlägli szójegyzékben a „tombás” felel meg), részben most már valóban rokona lett az igricnek és a sípoló komédiásnak, az istriónak; mégis figyelemreméltó, hogy egyetlen nyelvemlékünk, melyben mindkét szó mint hivatástjelző név szerepel: a schlägli jegyzék, nem állítja őket szinonimákként egymás mellé. Az átalakulás vizsgálatakor figyelemre kell méltatnunk azt a dokumentumot {34.} is, mely épp egy negativumával utal a régi joculator eltűnésére: az 1460-i szepesi zsinat idézett kánona mimust, histriót és lantost említ, – 1279-ben még ezt olvastuk a budai zsinat konstitúciójában: mimus, histrio, joculator… Úgy látszik, nem véletlen, amire az előző korszak adatai utaltak: a joculator utódjai a sípos és a lantos lettek. S ezek, úgy látszik, előtérben is maradtak, míg a régi joculator kizárólag bohóccá züllött és lassanként eltűnt az újabb nemzedékek emlékezetéből. 3. Sípos, azaz fistulator vagy histrio, lantos és hegedős: ezek tehát az új szereplői a magyar zene történetének. S hogy valóban ők a régi joculator utódai, azt háromféle szerepük igazolja. Ők azok, akik most az udvarban s a nép között egyaránt otthon vannak; s az Ofner Stadtrecht idézett pontja arra mutat, hogy ez a muzsikus-család – valószínűleg a német városi kultúrával idehozott spilmannok képében – a polgárság előtt is jól ismeretes. Csakhogy emitt kétségkívül tisztán muzsikusokról van szó. A magyar lantos-hegedős azonban abban is a régi joculator utóda, hogy történeti eseményekről énekel, hogy a „hosszú emlékezet”-nek most ő a hordozója: énekmondó. Erre mutat Galeotto és Turóczi id. passzusa s erre később Liszti János és Istvánffy Miklós sokat idézett megjegyzései (Liszti: Haec omnia nostri transsilvani fidicines in tabernis longe aliter decantant. Istvánffy: Fama fert et a cytharaedis ad lyram canitur…). Végül pedig abban is a joculator sorsának folytatói, hogy az egyház idegenkedve tekint rájuk; igaz, hogy ez az idegenkedés most már jóval súlyosabb formában jelentkezik. A Budapesti Glosszák kódexének prédikátorírója, a szepesi zsinat, a Virginia-kódex megbélyegzőbb, megvetőbb és szigorúbb hangot ütnek meg, mint a XIII. század zsinati konstitúciója; olyan hangot, mely egyébként a külföldi analógiákkal is jóval rokonabb.34-30 Most már nem arról van szó, hogy papi hallgatóságukat elvonják, hanem, hogy az egyházi s vele a szankcionált polgári élet kapui bezáruljanak előttük. Fel kell tennünk, hogy mindennek határozott oka volt; mert ha az énekmondók, muzsikusok, egyetemes lezülléséről tán nem is beszélhetünk, lehetetlen fel nem ismernünk, hogy körükbe, „társadalmukba” egyre többféle elem vonódik be; nem megszűkülésről, inkább növekvő megoszlásról, gazdagabb tagozódásról van szó. Az is kétségtelen, hogy – a combibatorokról szóló egyetlen, homályos értelmű adatot leszámítva – az Árpádkor után nem hallunk többé királyi joculatorokról, énekmondókról. Az udvarban talán nincs már oly jogilag biztosított otthonuk, mint valaha volt; bizonyos szempontból védtelenebbek, másrészt társaságuk tarkább, vegyesebb, úgylátszik több kategóriát ismer, mint eddig bármikor. – Mindent összevetve, az általános helyzet most – az Árpád-korral szemben – bonyolultabb, részleteiben talán kevésbé egységes, de többrétegű, differenciáltabb kultúra képét mutatja. 4. Hogy magában a népben változatlanul él a vitézi tettek megéneklésének kultusza, azt Bonfini adata igazolja legjobban; ezek az improvizált katonai énekek a vezéreket és valószínűleg a hadakozó ősök vitézségét dicsőítik; mint tudjuk, Philipp Sidney száz évvel később vendégségek alkalmával hall hasonló jellegű, hősi énekeket.34-31 A reflektálásnak s egyúttal emlékezésnek ez a formája még közös az egész magyarságban; a gazdagodás és bonyolódás még nem járt a kultúra végső egységének megbontásával. S ezt a történelem egyértelműen igazolja: a magyarság, {35.} mely a XVI. század irodalmában és zenéjében előttünk áll, még valóban ezt a közös tudatot, ezt a belső egységet dokumentálja.
Ha a képet, melyet a „harmadik stádium” elénk tárt, a maga egészében nézzük, megvilágosodik előttünk az az organikus kapcsolat is, mely a XV. századot a XVI.-kal összefűzi. Lantos és hegedős állanak az előtérben; a síposok szerepe – a rezidenciákon további névszerinti adatok is szólnak róluk (pl. „Georgius sipos fistulator domini” az 1567-i pataki urbariumban35-32 – a szorosan vett zenei funkciókra szorítkozik, s ha bohóc-színezete el is homályosul, nem mérhető az előbbiekéhez. Az énekmondás tudós és népies színezetű formája szervesen él tovább; instrumentalista és énekmondó még jó ideig ugyanegy személy. – Az organizmus, mely a XVI. század irodalomtörténetében előttünk áll, lényegében változatlan, ugyanez; szinte úgy tűnik, hogy csak külső körülmények adtak neki más képet, avatkoztak döntő súllyal sorsába. A magyar udvar eltűnt, lantos-hegedős szétszórodnak az ország területén, rezidenciákon, várakban, falvakon: a kulturális középpont elveszett. A török háborúk s a reformáció nagy kérdései azonban megtanítják ezt az irodalmat arra, hogy a nemzet irányításának szerepét vállalja; hogy ne csak kommentáljon és emlékezzék, de vezessen, utat mutasson, agitáljon, harcoljon is. Az irodalom – bizonyos értelemben – nagykorúvá lett ebben a krízisben. Hogy új feladatát vállalhassa, többféle alakot kell öltenie: a hegedősből iskolamester lesz,35-33 a lantos nem egyszer csavargóvá züllik. De költők, énekmondók és zenészek, tanulatlanul vagy latinos műveltséggel, rezidencián vagy útszéli kocsmában, szószéken és iskolában: egyaránt részesei és hirdetői még annak a közös szellemnek, melyet a magyarság a maga népi ifjúságából hozott örökség gyanánt.35-34
| 1. | TARTALOM | JEGYZETEK |