15.

TARTALOM

17.

16.

Visszatekintve mindarra, amit a XVII. század magyar zenekarának szerkezetéről és kialakulásáról elmondottuk, kíséreljük meg az együttes típusait összefoglalóan megállapítani. A részletes, speciális eseteket felölelő {252.} analízist lehetetlenné teszi az a körülmény, hogy partitúra nem maradt fenn, az adatok pedig, melyekre támaszkodnunk kell, majdnem tisztán a felsorolás formájában íródtak, közelebbi kapcsolatok, szorosabb egymáshoztartozás megjelölése nélkül. Szerencsére akad közöttük néhány dokumentum, mely akár hangsúlyozottan, akár szinte véletlenül kiemeli az együttes törzsét, főbb alkotórészeit. Ilyen, mint láttuk, a Wahrheitsgeige, Kőszeghy és Esterházy néhány strófája. Apor néhány adata s egy-két egykorú verssor. Mindezek az adatok nagyjában megegyeznek abban, hogy az egyszerűbb zenekar alapszerkezetének két főtípust állítanak előtérbe: a vonós-zenekar típusaként a hegedű-duda-együttest, a fúvós-zene képviselőjeként a tábori-együttest, mely sípból (töröksípból), trombitából és dobból áll. Ezektől elütő típusnak látszik a furulya-cimbalom-kombináció, melyet Apor említ a Metamorphosis-ban. (A furulya később Amadénál tűnik fel: „Fogasomon függött flauta furuglyával” [Négyesy kiad. 385. l.].) A nagyobb zenekar felé vezető útnak első állomása az, hogy a vonós-zenekar, úgyszintén a fúvós-zenekar alaptípusához valamilyen akkord-hangszer járul. Ilyenekben nagy a választék; a különböző, kisebb-nagyobb együttesekben a század folyamán a következő akkordhangszerek szerepelnek: virginál (klavikordium), cimbalom, citera, hárfa, koboz, lant, theorba, orgona (illetve regál). Az ilyen elsőfokú bővülés eredménye a hegedű-virginál-duda-kombináció, de ilyenre mutat a síp, trombita, dob s regál együttes megjelenése is (Czegei Vass György naplója). A következős stádiumban a vonóstípushoz több akkord-hangszer járul (Kőszeghynél: hegedű-virginál-cimbalom-duda, Gyöngyösi „Mars és Bacchus”-ában: hegedű-citera-cimbalom-lant-virginál-duda) vagy az egyszerűbb vonóskombinációba bevonják a fúvós-együttes egy részét (Vásárhelyi-daloskönyv XCIII.: hegedű-virginál-trombita, esetleg hegedű-virginál-trombita-dob; valószínűleg ilyenre utal Esterházy „Karvoly madárról való tánczének”-ének idézett strófája). A kibővülés és komplikáció utolsó állomása, mikor a többféle akkordhangszerrel bővült vonós-típusba a maga teljességében benyomul (beolvadásról valószínűleg nem lehet szó) a fúvós-együttes. Ilyen – egyszerűbb alakban – az egyik Kőszeghynél említett együttes (hegedű – cimbalom-virgina – trombita-síp-dob) s ilyen a két legnagyobbméretű, fantasztikus orkeszter: a Varsóczi „Keresztelő Szent János”-ában (Heródes lakomájánál) szereplő (hegedű – lant-cimbalom-hárfa-klavikordium – trombita-síp-dob) és Gyöngyösi múzsáinak zenekara a „Prosperpina Elragadtatásá”-ban (hegedű – citera-hárfa-orgona-lant-virginál – trombita-dob). Ha ilyen nagy együttesek valóban voltak, játékukat valószínűleg inkább csoportosan váltakozónak, mint egyidejűnek kell képzelnünk. A váltakozás módját talán Esterházy „Palas s Ester kedves tánczá”-ból vehetjük ki legtisztábban. Ezekből a legnagyobb együttesekből a duda már részben kiszorult: Varsóczi, Gyöngyösi, Kőszeghy nem említik utóbb idézett nagyarányú zenekaraikban. Esterházynál azonban megtaláljuk, mint az egyik alternáló hangszercsoport tagját, újból a hegedűk mellett (hegedű-duda – koboz – trombita-dob – lant).

Hogy az együttes alkotórészei közül melyek szerepeltek szólóhangszerekként, arról néhány művelődéstörténeti adat mellett épp ez a néhány egykorú {253.} vers (Esterházy, Madách G. idézett verse, Vásárhelyi-daloskönyv XXV. stb.) világosít fel legközvetlenebbül. Bizonyos, hogy a hegedű, az akkordhangszerek közül a lant, koboz, hárfa, virginál szólóhangszerek voltak (az utóbbi tánczenét is játszott: „Az öregbik ablakon virgin szót halla, Tsudálja, mint tántzolnak…” olvassuk Szentmártoni Bodó Tékozló Fiú-jában [1628], III. rész, 46. str.); ismeretes a maga szóló-trombiták (clarino-k) kedveltsége;253-150 a duda, mint láttuk, főként táncmuzsika hangszereként szerepelt egymagában. A fúvóshangszerek között három akad, melynek zenekari szerepét, ha volt ilyen –, egykorú dokumentumok és minden részletesebb említés híján – még a többinél is kevésbé ismerjük: egyik a kornett (más néven cink, cornetto), melyet Bethlen egyik levele említ, másik az ún. görbekürt (storto), mellyel egy udvartartási listán és (hihetőleg) Madách Gáspár idézett versében találkoztunk; mindkettő régi, elterjedt fafúvó, az előbbi éles és ünnepélyes, az utóbbi líraibb, fátyolosabb színezettel. Harmadik a puzón, a trombita mellett az egyetlen rézfúvó; a Thurzó-féle lista is, Madách G. verse is a görbekürt (storto) mellett említik. Épp Madách idevágó sora az egyetlen adat, mely e fúvósok szerepéről némi felvilágosítást ad: „Puzan és hortista az éneklő karban” – amiből az tűnnék ki, hogy kórusok kíséretében vagy azokkal váltakozva alkalmazták; a temetési szokások leírásában azonban, ahol ilyen trombita-énekkar-váltakozásról szó esik, nem szerepel. Apor furulya-cimbalom együttese inkább népi eredetre vall s másutt nyomát sem találjuk.

A teljes együttes különböző fejlettségű típusait, egymáshoz való helyzetüket és kialakulásukat tehát a következő összeállítás szerint képzelhetjük el.

15.

TARTALOM

17.