Kernstok Károly: Üvegablakterv a Schiffer villa számára (1911)	ÉRDEKESSÉGEK
	Ady Endre: Sípja régi babonának
	Kernstok Károly üvegablak-terveiről
	"Egy művész vallomásai" Kernstock Károly a saját művészéletéről
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

ADY ENDRE:
SÍPJA RÉGI BABONÁNAK
(Bujdosó magyar énekli)

Kernstok Károlynak, baráti szeretettel

Forrás: http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0901.htm

Lengyel Géza: Kernstok Károly

Mi a legszerencsésebb momentum Kernstok Károly kollektív kiállításán? Én azt hiszem a mának, a jelennek, az oeuvre legfrissebb részének tisztasága. Ez a legfrissebb, legújabb mű nem kép, nem vászon: egy nagy üvegablak. A kiállításon csak kartónjai láthatók, már készen van azonban maga az objektum is. Egy nagy és anyagának minden részletében előkelő villa épült a városligetben, ennek hatalmas, több emeleten áthúzódó hallját teszi külön is nevezetessé Kernstok üvegfala. Hosszú és keskeny pillérek osztják több mezőre ezt a falat, a közbeeső rész az, amit ólomba foglalt színes üvegdarabokból formált a festő. A téli délután korai alkonyata már homályba borítja e termet, alig valami látható a freskóból, amelyet ugyancsak az ő keze festett a szomszédos falra. Az üveglemezek azonban mohón szívják be az egyre fogyó fényt, megragyogtatják, átszűrik, fontosságuk megnövekszik, mert ezekben az órákban egyedül ők érvényesülhetnek itt, ők aztán annál jobban. Alúl egy emberi alakokból font keskenyebb girland, felettük virágos kertben járnak nagyobb, impozáns nagyságú figurák és az egészet legfelül, a fák lombjait is megkoronázva, a mélyen, lilásan kék ég keskeny csíkja. A tarka üvegmezők ritmikusan sorakoznak egymás mellé, az egyes mezőkön belűl pedig inkább nyugalmas derűvel, mint hangos jókedvvel oszlik el a színes darabok sokasága. Ha pusztán tarka üvegfelület gyanánt szemléli valaki, akkor is nemes, a tudás szigorával összeválogatott részletekből álló ablakok ezek, ép oly gonddal készűltek, ép úgy megbecsűlendők, mint a legjobb templomok legjobb ablakai. Az üvegdarabok azonban formák szerint csoportosúlnak. Emberi figurák kontúrjait követi az ólom. Helyesebben nem a kontúrjait, hanem azokat a fontos, azokat a szinte kivonatolás útján létrejött vonalakat, amelyek ezeket a figurákat, mint konstrukciókat, meghatározzák. Kernstok, aki utolsó éveit azzal töltötte, hogy a felületfestés emlékeitől megszabadúlva, rátaláljon a testíséget, életképességet, vagyis harmóníkus, az embernél öntudatos mozgási képességet kiemelő ábrázolási módra, most, amikor egy par excellence felületet kapott, most is hű maradt új ideáljához és nem merűlt ki felületek, szíluetek körűlhatározásával, hanem emberi, testi konstrukciót éreztetett, anélkül, hogy a felület felület-voltát megbontotta volna. Annyira harmónikus, egész, kész, annyira monumentális ízű ez a munka, hogy, mint monumentális műveknél általában, a közhelyekkel való jellemzés szükségét kell érezni. Ez tehát szép és szinte tökéletes, itt - amit szintén nem először mondunk - a naturalizmus keresésére beállított szemet a vásznon nyugtalanító vonalak megtalálták helyüket, indokolásukat, az anyagban, a mesterség feltételeiben, itt kapott a művész, akit az olajfesték, mint szín gyarlósága ki nem elégíthetett, - annyira, hogy inkább mellőzte a kép e járulékát - igazi, tiszta, a napfényt, mint alkotó elemet tartalmazó színeket.

Bizonyos elfogúltságból eredő, de leküzdhetetlen érzésünk az, hogy egy kép, egy műtermi, vagy természetben való elgondolásból származó kompozició, meg nem határozott céllal és rendeltetéssel készült mű, soha annyira harmónikus, annyira kielégítő nem lehet, mint az a produktum, amelynek minden darabja számára egy bizonyos hely, anyag, materiális követelés van meghatározva. A festő is akkor ad ki magából mindent, akkor válik univerzális művészszé, mikor a lirizáláson felülemelkedve megfoghatót, szerves és befejezett objektumot alkot. Ismert okok tartották távol ettől a szerencsétől hosszú ideig az ujabb művészgenerációt és valami jótékony fordulat, becses változás jele ez, hogy kezdenek szaporodni az értékek teljesebb érvényesülésének ezek az alkalmai. Bizonyos, hogy magának a művésznek is különös gyönyörűséget jelent az alkotás ilyen módja és arra készteti, hogy áhitatosan megkeresse mindazt, amit az adott időben és helyzetben legjobbnak tart. Kernstok Károly is, mintha újabb festői étappe-jának eredményeiből, javából konstruálta volna meg üvegablakait. Ez a feltevés nem nagyon merész, mert hiszen ez a legujabb korszak alig terjed ki két évre és ha a Művészház termeiben összegyűjtött anyagban határait keressük, a kezdetet megtaláljuk a fiú-aktoknál, amelyek még egyébként is élénken élnek emlékezetünkben. A nagy lovas kép, a magános lovas, a klasszikus tisztaságú rajzok mind szolgáltatnak motivumokat, részleteket. Nem hiába volt kéznélfekvő az a gondolat már a nem éppen csendes meglepetés gyanánt ható fiúaktoknál, hogy a művész, ha részben öntudatlanúl is, egyre erősebb vággyal fordul monumentális, az architekturával összefüggésben álló feladatok felé. Az elválasztó határt is itt látom a régi és az új Kernstok között. A régi egy kitünő képíró, aki a maga teljes tudásán elindúlva, a publikum, egy meg nem határozott általánosság számára fest vásznakat, melyeket minden jóízlésű ember felakaszthat a maga szobájába. Az új Kernstok nemcsak emberi testek állandó jellegzetességeit keresi, hanem megalapozottságot mindenben, együttműködést más művészetekkel, kiválasztott feladatokat, az új formákhoz régi szigort.

Ez az elválasztóhatár nem értékhatár. Nem jelenti azt, hogy a régi Kernstok bármilyen kvalitásban is szegényebb lett volna a maináli Ellenkezőleg: ha nem hinnők azt, hogy az impresszionizmussal szemben benne ma meglévő és szuggesztiv erejű hajlandóság befolyásolja a néző ítéletet is, azt kellene mondanunk, hogy éppen a régebben elmúlt években találni meg a legjobb Kernstok-képeket. A gyermekét tartó anya mindenesetre a legnobilisabb, a legművészibb magyar portrék közé tartozik, noha általánosan tetszett, noha publikum-sikere volt, noha akkor még habozás nélkül az úgynevezett természetet kereste a képben mindenki és az úgynevezett természettől áll ez a vászon olyan messze, mint újabb alkotásai között sok. Általában ez a kollekció arról győz meg, hogy nincs művészi pályájának meddőnek mondható része. Sem a Benczur-iskola hideg természet-kopizálása, sem a szentimentális szociális irányzat felé hajlás, sem az újabb franciákra emlékeztető impresszionista szinekben dúskálás nem terméketlenek. Divatok befolyásolták?

Stilusalkotás és divatfejlődés nagyon közeli rokonok. A divatokból teremtett valamit Kernstok, valamit, amiben nem az a legfontosabb, hogy az övé, hogy egyéni, hanem, hogy érték, önmagában megálló, akár táplálkozik klasszikus emlékekből, akár nem. Táplálkozhat teljes joggal, mert feladatát nem könnyíti meg, mert aláveti magát ama szigornak, amely ellen a régi, helyesebben az igazi mesterek sohasem lázadoztak, hanem csak a gyengeségüket takargatók. Ha viszont a mai Kernstok divatot csinál és a divat követői között vannak könnyű fajsúlyú emberek, ezt talán nem lehet az ő rovására írni, amint nem írja a klasszikusok rovására ő maga - feljegyzéseinek egyik leghelytállóbb tétele ez - hogy belőlük táplálkozott a legszárazabb akadémia.

Forrás: Nyugat, 1911. 24. szám
             http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/03481.htm

Egy művész vallomásai
Kernstock Károly a saját művészéletéről

A képzőművésztehetségekről tegnap tartott előadásában Kernstock Károly igen érdekes részleteket mondott el saját művészetének ébredő és fejlődő koráról is.

Gyermekeknél - mondotta - gyakran tapasztalhatjuk, hogy minden egyéb játéknál jobban szeretnek festékkel, színes krétával játszani. Négy-hatéves korában ő maga is amolyan festőemberke volt, mindent festett, lámpaernyőt, katonát, lovat, fakardot vésett - papírra, falra, ablakra, mindenhová. Voltak évek, már zsendülő ifjú korában, mikor nem érdekelte a festés, így különösen érzelmi életének ébredése idején. Ekkor történt, hogy súlyosan megbetegedett s lábadozásra félévre az Erdős Kárpátokba küldték. Ott magára maradva, naphosszat járta az erdőket; aki ismeri a Kárpátok szeptemberi erdejét, tudja, mily példátlanul pompásak a színhatásai. Százados bükkök vérvörös, az égerfák aranysárga koronája, a mogyoró még smaragdzöld bokrai, a jávor, a berkenye kékesen érő lombja, a távoli völgyek lilái. Hányszor állt ott, elfelejtve időt, távolságot, hazatérést, csodálva a természet tisztaszínű, ragyogó palettáját! Lefesteni is megkísérelte s piszkos, szürke lett a sárga, a vörös, a lila. Akkor még nem tudta, hogy a szép, színes erdőből színeinek visszaadásáig az ismereteknek, a tudásnak, a tapasztalatnak és a szenvedésnek mily nagy útját kell egy művésznek megjárnia. Harminc év munkájának, kísérleteinek, élményeinek eredménye kellett ahhoz, hogy egyszer sikeresen kísérelje meg a színek tüzének és ennek az egész kárpáti élménynek megfestését.

Idegenben, a Potsdam melletti Wildparkban, ősi bükkök őszi pompájában a reggeli verőfény varázsa egyszer életre keltette benne ezt az élményt s akkor sikerült a színek varázsát megközelítenie egy brandenburgi erdőben. Érett férfi-fejjel a Kárpátok ifjúkori vízióját. Ott, abban az extázisban érett benne hitté a festés utáni vágy. Attól fogva szorgalmasan rajzolt, festett. Tanulni akart s Münchenbe ment.

Annak a kornak a művésznevelési módszere a lehető legrosszabb volt. München akkor különösen sötét hely volt - ma is az, teszi zárjelbe Kernstock -, egy pár helyi nagyság, Stuck, Lenhachék ráfeküdtek a város művésziskoláira, csak néha-néha jöttek nyugatról hírek és ideálok és azok sem az igaziak. Manetről. Renoirról, Puvisről az ifjak semmit sem hallottak. Rossz hely volt a sörtől kábult nyárspolgári tempó, magához vonta le az idegenből való ifjúságot is s bár a látszata tényleg meg volt, de a szelleme, hiába nem pezsgett, utánérző volt s nem is olyan viharos, mint amilyen a mi Pestünk szokott lenni, hanem lassú, a Salvator-sörök kábulatában nem látták meg a kor stílusteremtőinek igazi héroszait.

Páris, oh, az más volt, a levegője is más volt, az életnek a nagy Szellemét lehetett érezni. Az iskola itt sem volt jobb, de minden más, Louvre, Luxembourg, Cluny, Guimet, Durand Ruel fürdőszobájában a fogpaszta fölött Manet-ek. Renoirok lógtak s a Chat noirban Toulouse Lautrec-plakátok, s megjött Gauguin Tahitiból, Zola ellen harcot hirdetett a Rose Croix, Van Gogh-ról suttogtak, Puvis akkor fejezte be a Pantheont. Delacroix-kiállítás volt George Petitnél. Itt is nagy viták, a Deux Magots kávéház teraszán. Minden nap agyonütöttük a renaissanceot, minden nap feltámasztottuk a gótikát. Az avignoni sírbatétellel vertük fejbe Buonarotti Jeremiását, a Cluny Madonnáival Tizian dogéit. Oh ifjúság! - így kiált fel Kernstock - művészi talajunk még semmi sem volt, de repülni azt tudtunk káprázatos könnyedséggel és szédületes vakmerőséggel.

A mi kis életünkön túl érlelődött a mi kis tapsaink és lelkesedéseink szerény hozzájárulásával is az a művészeti felvonulás, amely a múlt század nagy művészeinek meghozta a nagy népszerűséget, a nagy sikert s művészi stílusuknak teljes elismerését. Jómagámban lassan-lassan elhomályosodtak a színcsodák emlékei s kialakult a feladat elképzelésénél a rajz priusának érzése. Oh Istenem, mi minden volt szép, mi mindennek volt lesújtó és felemelő hatása! A század fordulatának idején felfedezték az elmúlt század igazi lelkét, a képzőművészetekben csak úgy, mint az irodalomban és mint a szociális igazságok terén. Fordulat előtt az egész világ, egy volt ordre d'idée helyett a szabadságjogok új ordre d'idée-je jött s talán a világháborúnak nevezett szörnyű polgárháború is a halálon és pusztításon át az európai ember tesvériesülését szolgálta.

1930. március 30.

(Az említett előadást a festő a MAGYAR COBDEN SZÖVETSÉG szemináriumában tartotta A KÉPZŐMŰVÉSZ - TEHETSÉG ÉS PROBLÉMÁK címmel 1930. március 29-én. Gépelt szövege "H.F.K. GYŰJTEMÉNYÉBEN" található HORVÁTH BÉLA közlése szerint.)


Forrás: Bodri Ferenc: Kernstok Károly írásaiból (Kernstok-füzetek 2.), Tatabánya, 1997, 73-74. oldal