Berény-plakát (1928) |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Somlyó György: Berény Róbert két képe között | ||
| Berény Róbert: A festői közlés | ||
| Berény Róbert reklámplakátjai | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Somlyó György:
Berény Róbert két képe között
Szonett - prózában
Az idő is pattogzik, mint a festék. Leonardói gonddal mennyit kutattad mindkettőnek a titkát. Ki egészíti ki a lemállott percek üres helyét? Milyen volt ez az erdei út - azután, mikor már nem tartottad elébe a vásznat? S ez a női derék, amikor leszáradt róla a friss reggeli víz?
Hát a többi önarckép? Amit csak belülről érzett a vak lélek túlérzékeny tapintása? Hányszor láttad a Duna vizét reggel a zebegényi kanyarba simulni? A női húst hullámzani az ágy két partja között? Hol vannak a képek, a képek, a képek? Az elveszett idő rajtunk kéri számon önmagát.
Ültél a homályos szobában, lassan, mint egy ősrégi bálvány. Aztán ledöntött az idő. A tartós festék titkát kutattad. Aztán széttépted a vásznat, mikor még tartott rajta a festék.
Hol van a képeidről mindaz, ami kihullott közülük? Ami tartósabb minden festéknél? És múlandóbb, mint a pillanat? A mindig lábunk és szavunk és gondolatunk és tettünk alatt tátongó örvény? Két kép között a millióképnyi hiány.
Forrás: http://www.irodalmiakademia.hu
Berény Róbert: A festői közlés
A festészeti komponáláson: elemeknek egy nagyobb egységbe való rendezését értem. Az "elemek" szó jelenthet festészeti elemeket, ilyenek a rajzolt vonal, vagy olyan, mely két különböző színű színfolt érintkezésének határa, a színek meg a színfoltok - jelenthet ezen elemekkel ábrázolható tárgyi, illetőleg formai jelenségeket. Az "egy nagyobb egység" a behatárolt képfelületet jelenti. (Tért ábrázoló festésnél ez azonos az ábrázolt térrel.) Az önkényes rendezés pedig a komponálásnak par excellence szubjektívségeken sarkalló cselekvése.
Az említett elemek - eddig - két művészetnek eszközei: az ornamentikának, mely felületek díszítésére való, és az ábrázoló festésnek, melynek feladata felületeken térillúziót kelteni. A két testvérművészet elválhatatlan egymástól: nincs olyan ornamentika, mely, ha mégoly absztrakt vonal- és színviszonylatokból való volna, ne emlékeztetne - legalábbis kisebb egységeiben - valamely tárgyra, viszont a tárgyábrázolással térillúziót keltő festészet sincsen soha híján a vonalaiból absztrakt hatásúvá összetevődő idomoknak vagy az egymásnak megfelelő színfoltok csakis - színviszonylati hatásának. Egyik művészet áhítja a másikat, és szegény nélküle. A jövőben a kettő harmonikusan fog egyesülni!
Mindkettő a komponálással lesz művészetté. A komponálás elvei mindkettőnél közösek, egyelőre az "ábrázoló" festésnél - éppen az ábrázolás miatt - komplikáltabbak.
Művészet művész nélkül, művész psziché nélkül, psziché egyéni sajátosság nélkül el nem képzelhető. A művész célja művészetével egész lelki tartalmát közölni.
Az ornamentika absztrakt vonal- és színviszonylataiban közölt egyéni tartalmak csak a legnagyobb általánosságban követhetők, úgyszólván differenciálhatatlan nyugalom vagy nyugtalanság, színesség vagy szürkeség, erősen vagy erőtlenül ható kontrasztok hatását érzékelhetjük csak, ami egy ember lelke tartalmának gazdagságát nem tudja kimerítően szolgálni. A festészetben megvan a lehetőség a legnagyobb gazdagságú lélek minden tartalmának közlésére - ezért, aktuálisan, többen "festenek", mint ahányan "díszítenek". Jól van ez így, ahhoz a művészethez, mely él bennem, melyben az ornamentikák nagyszerű rendszere egyesül az ábrázolásokkal nagyszerűen közölhető szubjektívségekkel - csak a festészeten keresztül lehet jutni.
Valószínűleg el nem engedhető szükségessége minden festészeti kompozíciónak az egyensúlyi érzet keltése. Ennek, bizonyára, mély pszichológiai, sőt kozmikus okai vannak.
Az egyensúlyi érzet keltésének fontosságát negatívumával lehet legjobban bizonyítani: mily kellemetlen a hatása olyan kompozíciónak, melyben az egyensúly megbillen. Az egyensúlyi érzet keltésének legegyszerűbb módja a szimmetria. (Többé-kevésbé egybevágó elemeknek vagy elemcsoportoknak egy közép két oldalán egymással ellenkező irányban való elhelyezése.) A teljes egyensúlyi érzet keltéséhez szükséges, hogy az összes jelenlevő elemkontrasztok mennyiségileg és minőségileg kiegyenlítsék egymást. Bizonyos mennyiségű meleg színnek megfelelő mennyiségű hideg szín kell, minden szín provokálja a kiegészítő színét: vörös a zöldet, narancs a kéket, sárga az ibolyát stb. Éppígy a vonalak kontrasztjai: a szögletes vonal az ívesen hajlót, az egyenes a görbét, és az egyik irányban haladó, a vele ellenkező irányban haladó vonalat kívánja.
Itt ki kell térnem arra, hogy mit jelent a rajzolt vonal?
A valóságban vonal nincsen, csak mi szoktunk vonalakat látni.
Általában - a legkönnyebben - világos háttértől sötét foltként élesen elvágódó, úgynevezett sziluetteknél érzékelünk vonalat. A sötét foltot, mint valami egyszerre látottat megtarthatjuk emlékezetünkben. Ám a folt körvonalát mindannyiszor csakis úgy érezhetjük, ha a tekintetünk, időben egymás után (bármily gyorsan történik is ez) végighalad a körvonal mentén, mely vonallal a sötét folt elvágódik a világos háttértől. A vonal - eszerint - tekintetünk haladásának iránya (útja), a rajzolt vonal pedig kezünkkel való utánzása tekintetünk haladási irányának.
A rajzolók - sokáig - figyelmüket különösen a körvonalak (kontúrok) követésére irányították. Mindenesetre a kontúr az a vonal, mely a tárgynak egységként való érzékelésénél önként kínálkozik a kiválasztásra. Azonban a tárgyak megjelenési képének ez csak egyik vonala, tekintetünknek csak megszokás útján való haladási iránya. Ha a rajzoláskor a mi látásunk processzusát is adni akarjuk, és nemcsak a látott tárgyat valamely vonallal ábrázolni, akkor le kell rajzolnunk a tekintetünknek az ábrázolandó tárgyon - és az őt körülvevő térben történt - egyéb irányokban való haladását is. Ha rajzoláskor valamely tárgy térbeli voltát akarnók kifejezni, akkor a csakis-kontúrrajz nem lesz kielégítő mód. Nem hiszem, hogy teszem, egy ember testének körvonalaiban minden hozzáképzelés nélkül valóban egy térbeli testet lássunk. Ez csak egy vonaljegye, vonalformulája lesz egy ember testének, és csakis azáltal hathat térbelinek, ha vagy - amint elébb említém - erősen működtetjük ez irányban elképzelésünket, vagy ha oly gyakran látjuk a vonalformulát azzal a tudattal, hogy az egy ember testének rajza, hogy a megszokás útján ennek a vonaljelénynek látása azonnal kiváltja belőlünk egy térbeli embertest képét.
Ez volna, mindenesetre az ábrázolásnak, mint a látási érzékletek közlésének a leggazdaságosabb, tehát a legcélszerűbb módja.
A művészet azonban - és ez alapvető tulajdonsága - közlési módjaiban szükségszerűen kerüli ezt a célszerűséget. Ez a célszerűség ugyanolyan volna, mint az érzékelések általános közlési módjának: a szavaknak célszerűsége és gazdaságossága.
A szó első formájában bizonyosan arra szolgált, hogy az ember egy hangkép útján varázsolja a másik ember elé valamely éleményét, ami akkor sikerült neki, ha ezt a másik valósággal hallucinálta. Sok-sok használás révén megszokták az emberek, hogy a hangkép hallásakor nem szükséges a közlés tárgyát hallucinálni, elképzelni sem kell azt, elég észrevenni, hogy az illető valamely dologra gondol, végül csak annyit, hogy a hangkép valamely dolgot jelent, jelöl. A szó jelényévé vált az éleménynek. Az éleményeknek szóval való közlése célszerű, mert gazdaságos. A közlő megtakarítja a primitív elképzeltető közlés fáradságos módját, ami bizonyára megerőltető testi munka lehetett, annak pedig, akivel a dolgot közlik, nem kell többé a közlést affektíve átélnie, a dologhoz tartozó összes indulatai vagy asszociációi meg sem rezdülnek, a tudatába fel sem jutnak - ami óriási megtakarítás. Ismétlem: a szó mindinkább absztrahálódik attól az éleménytől, amit jelöl, a jelt jelnek értjük, és ilyennek is használjuk anélkül, hogy a jel tartalmát is átélnők.
A művészet ható módjainak épp ellenkezőleg kell hatniok. Mennél inkább képes valamely mű a dolgokon függő legmélyebb indulatainknak és legrejtettebb asszociációnknak lappangó életét aktívvá megbolygatni, annál inkább felel meg a mű céljának. A mű tetszése vagy nem tetszése attól a pszichológiai berendezettségtől függ, mely a megbolygatásra így vagy amúgy reagál.
Ebből az a tanulság mutatkozik önként: hogy a művészet az indulatokra hasson, amit művészetben csakis az indulatainknak mennél szabadabb közlésével érhetünk el, és hogy ez megtörténhessék, olyan közlési módokhoz kell folyamodnia minden művésznek, melyek keletkezésük idejében hatóképesek, melyeknek még megvan a megbolygató erejük, ősiségük, melyeket még nem alkalmaztak annyiszor, hogy hatástalan jelényekké váltak, szóval, amelyek újak.
Művészetben mindig, szüntelenül újat kell csinálni és kitalálni, lelkünk minden tartalmát, indulataink összes erejével mindannyiszor új módokon, abszolút szabadsággal kell közölnünk.
Tanuljuk meg becsülni az invenciót és a szabad közlési képességet!
A művész műve éppúgy halandó, mint a művész maga, csak időbeli különbség van a kettő között.
Forrás: Nyugat 1913. 7. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/04712.htm
Berény Róbert reklámplakátjai az 1930-as évekből
